SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Mégis kinek a gyereke?

- 2011-06-08
A gyámhivatal elvette tőlünk gyerekeinket átmeneti családi krízishelyzet (idegösszeomlás, anyagiak és kapcsolódó problémák) miatt és hónapok óta nem adja vissza őket, pedig életünk teljesen rendeződött, amit 3 környezettanulmány, gyermekjóléti jelzés, orvosi papír, fényképek, néhány családtag és tanú, illetve a mi véleményünk igazol. Helyette bíróságon van az ügy. Az idő megy, a kicsik most 2,5 éves és 15 hónapos gyerekek, akik így nagyon sérülnek, velünk heti pár órát találkozhatnak a nagyszülők meghatározása szerint.
Mégis kinek a gyereke?

A kapcsolattartás hivatalos és remélhetőleg emberibb szabályozása hónapok óta "folyamatban van". Bár a kicsik alig emlékezhetnek a velünk töltött életidejükre, most is örömujjongással fogadnak. Amikor sürgetni akarjuk az ügyet, mindenhol tehetetlenül vonogatják a vállukat, hogy várjunk, várjunk, majd a bíróság fog dönteni. Pedig az idő nagyon lényeges lenne, hiszen 3 éves korig a legsérülékenyebb egy kisgyermek! Mégis néha úgy tűnik, szinte hibának róják föl, hogy gyerekeinket követeljük!

Kicsit részletesebben történetünk a következő: 2007-2008-ban egyetemista fiatalokként kitaláltuk azt, hogy önellátásból élő filozófia-falut alapítunk és a Nyugatosokhoz hasonló gondolkodókört hozunk létre. Miután ezeket a témákat internetes levelezőlistával, országos szintű ismerkedéssel, az élő-falvak körüljárásával és nomád túrázással körbejártuk, megpróbáltuk megvalósítani. Ebből az lett, hogy a férjem és én kiköltöztünk egy közművek nélküli présházba az erdőbe Szentbékkálla mellett, amit saját kézi erőből felújítottunk, veteményest csináltunk, megismertük az erdei vadnövényeket, kecskét, csacsit, tyúkot tartottunk. Az egyetemre járás abbamaradt, amit szüleink "kissé" kifogásoltak. Barátaink - sajnos(?) - nem voltak elég naivak ahhoz, hogy kövessenek, így ketten maradtunk. 2008. márciusában összeházasodtunk és megfogant első kisfiunk. Terhességem 8. hónapjában a védőnő megijedt, hogy még rendbehozott házacskánk sem lesz megfelelő a csecsemőfogadásra, ezért írt egy eltúlzott jelentést a padlózott, festett, dupla-ablakos, cserépkályhával fűthető szoba, csempeborítású, gáztűzhellyel és teatűzhellyel felszerelt, csapos kannákkal, mosdótállal ellátott konyha, hűtésre használt pince és félkész tetőtér felépítésű házunkról, ami szerint nyirkos pincében lakunk és nincs még fűtésünk sem, rongyszőnyeg lóg az ajtófélfán megfogni a hideget. Megemlítette azt is, hogy hatósági bejelentés szerint az állataink éheznek. Erről határozatban állapította végül meg az állatorvos, hogy nem igaz, jó kondícióban vannak. Az is vádpont volt ellenünk, hogy erdőben talált csontokat kifestve díszeket készítettünk... Minderre a jegyző, aki a helyszínen nem járt, szüleink egyetértésével megfenyegetett, ha nem költözünk, nem adják oda a gyereket a kórházban szüléskor.

Nyilván elköltöztünk, de teljesen összetört bennünk a világ. Újságcikkek is voltak rólunk (Nők Lapja, Veszprém megyei Napló). Bár a hatóságoknak igazuk volt, hogy kezdetleges, nomád körülményeink közt nehéz lett volna a babafogadás, de nem lett volna lehetetlen. Mivel nem adták meg az esélyt, hogy magunktól jöjjünk rá, ez az élet fölöslegesen és hosszútávon szinte tarthatatlanul nehéz, az ügy tovább gyűrűzött és kudarcunkba torkollt. Szentbékkállán nem volt ott olyan vészes a helyzet, hogy baja esett volna egy nagy szeretettel várt, tervezett babának és ha pár hónap alatt magunktól adjuk fel ideáinkat, akkor még nem vesztünk volna teljesen össze szüleinkkel és lelkesedésünk kiölése nélkül hátrálhattunk volna ki életünk túlzásaiból. Így viszont lehetőséget nem kaptunk a próbára és belekényszeríttettünk egy számunkra merő megalkuvásnak érzett helyzetbe, amivel elindult egy végzetes lavina...

Hosszas hányattatás után a dél-alföldi Öttömös egy tanyájára kerültünk. Szüleim ajánlották, hogy vesznek nekünk tanyát és munkát biztosítanak férjemnek, ha részt vesz gilisztatenyésztési vállalkozásukban alkalmazottként. Örültünk a lehetőségnek, mert így megmarad a tanyasi életmód, háztáji gazdálkodás és kulturált körülmények, anyagi biztonság is adott lett volna. De szüleimmel a viszony rohamosan romlott. A házat nekünk túl modernül újították fel és sokkal nagyobb gazdálkodást vártak volna, mint amit mi terveztünk. Fenyegettek, hogy a munkaszerződés milyen nagy kötöttségekkel fog járni, ezért férjem azt mondta, csak akkor írja alá, ha megnézetheti előtte egy szakemberrel. Erre szüleim egyhónapos határidővel elküldtek közműves tanyájukról. Kál fiunk kb 8 hónapos volt, én terhes voltam a második gyerekkel. Férjem szüleivel is rosszban voltunk életmodellünk miatt, így onnét segítséget nem kérhettünk, ezért régi házunk eladásából kapkodva vettünk egy szintén öttömösi olcsó, gyönyörű, de közművek nélküli tanyát, amit szintén magunk újítottunk fel és ahol már két gyerekkel elkínlódtunk 2010. novemberéig. Akkor mind lelkileg, mind anyagilag összedőlt az életünk. Férjem félig beleőrült a helyzetbe, én is a kiborulás szélére kerültem. Gyerek-mennyországot és szülő-poklot éltünk.

Gyerekeinket nagy szeretetben, sok foglalkozással neveltük, egészségesen, jól fejlődtek. Kál 8,5 hónaposan járt, másfélévesen egy olyan bonyolult és összetett gyereknyelven és jelrendszerrel, mondókázással kommunikált, hogy erről még egy tanulmányt is írtam. Kétéves kora előtt rajzolt viszonylag felismerhetően, számolt tízig és ismerte a színeket. Rókus, kisebbik fiunk, 4 kg-os nagy babaként született, ezt a duciságot megőrizte, állandóan szopizott.  6 hónaposan már mászott, majd kb. 7 hónaposan felállt. Mindkét gyerekből sugárzott a kiegyensúlyozottság és boldogság, szinte mindig nevettek. Mi szülők minden energiánkat beléjük fektettük, hogy legalább nekik megadjuk azt az édenkerti boldogságot, amit mi kerestünk, majd vesztettünk el Szentbékkállán.

Csakhogy ez a helyzet nem tartható, főleg ha hozzátesszük, hogy ennyi foglalkozás mellett egy közművek nélküli háztartás két személlyel is alig ellátható. Kútból vízpumpálás, teatűzhelyen melegvíz forralás, gépesítés nélküli takarítás, főzés (gondoljunk bele, hogy milyen nehéz pépesített főzeléket előállítani turmix nélkül és mennyire nem lehet tárolni, ha csak a kút a hűtőnk) mellett nem futotta erőnkből még a kisgazdaságra sem, nemhogy pénzkereső munkára. Ez, miután tartalék pénzünk elfogyott, anyagi gondokhoz is vezetett. A családi pótlék, gyes és lakásfenntartási támogatás havi kb. 60 ezréből épphogy megéltünk. Tetézte ezt, hogy a csak babázás és házimunka felnőttek számára kissé börtön, és ha mindketten ezt csináltuk, egybemosódtak a férfi-női, anya-apa szerepek és szolgaivá süllyedtek. Gyermekeinknek és gyermekeinkben éltünk, miközben a szentbékkállai elűzetés miatt rettegtünk a hatóságoktól, pedig elfogadtak minket.

Aztán unokaláthatási pert indított ellenünk anyósom a gyámhivatalnál és kezdődtek a gyermekvédelmi ellenőrzések. Erre mi féltünk, hogy kifogást találnak, így még kifogásolhatóbb életmódba süppedtünk. Nőttek a lelki problémák, csökkent a kapacitás a háztartásra, gazdaságra, minden elhanyagolódott, csak gyerekeztünk és beszélgetéssel, írással próbáltuk megoldani életvezetési és pszichológiai problémáinkat. Aztán jött az összeomlás, szólni kellett a hatóságoknak. Problémáinkat a külvilág sajnos csak kosznak, családi konfliktusnak, bántalmazásnak és veszélyeztető mentális állapotnak tudta értelmezni.

A gyerekeket ideiglenesen elvették és az én szüleimhez helyezték, de mind a gyermekjólétis, mind a védőnő jelezte írásban is, hogy a gyerekeknek nem esett semmi baja, nagy szeretetben nevelkedtek, jól fejlettek, orvoshoz rendesen vittük őket, de most veszélyeztető helyzet kerekedett ki a fentiekből. Ezt a helyzetet elfogadtuk, mert megoldásfélét kínált a vészhelyzetben. Arról volt szó, visszakapjuk a kicsiket, amint mi, felnőttek rendbe jöttünk és normális életteret tudunk biztosítani.

2011. február végére rendeződtünk is, új életcélt találtunk, erdőkertesi közműves falusi házban lakunk, férjem dolgozik kertkarbantartóként, emellett folytatja majd egyetemi tanulmányait, én tanfolyamra járok, a ház tiszta, a zöldséges rendezett, kecskéink jól tejelnek, az apai nagycsaláddal jóban vagyunk (anyósommal csak az életmódunk miatt vitatkoztunk, míg az én szüleimmel a kezdetekhez visszanyúló személyes konfliktusaink vannak máig).

Ennek ellenére a Mórahalmi Gyámhivatal egyelőre nem változtat, márciusi határozatával bíróságra küldte az ügyet és fellebbezésnek sem adott helyt, még a kapcsolattartást sem szabályozta az elhelyezés óta, pedig a nagyszülők február óta alig engedik látni a gyerekeket, Rókus akkor még napi kétszeri szoptatását is megszakíttatták és minden találkozást erősen felügyelnek. A helyi gyermekjóléti szolgálat és önkormányzati gyámügyi felelős is mellettünk áll és jó környezettanulmányt írt rólunk.

A gyámhivatali tétlenség egyik fő oka feltehetően a szüleim, akik gondnokság alá helyezési pert indítottak ellenem skizofrénia indokával (pedig mindkettőnk orvosi papírjai kimondják, hogy kizárható nálunk a pszichózis) és a rendőrségen is feljelentettek kiskorú veszélyeztetéséért március végén, amikor már 4 hónapja nem is neveltem a gyerekeket és teljesen rendezetten éltem... Többek közt azt nyilatkozták a gyámhivatalnak, hogy felsőbbrendűségi nézeteket hirdetünk férjemmel, nem tudok sem főzni, sem gyereket fürdetni, nevelés helyett dzsungellakóként éltek a mindig koszos, elhanyagolt kicsik.

Szüleim, a mi általunk összehívatott pszichológus és mediátorok jelenlétében zajló beszélgetésre nem jöttek el, inkább többek előtt megtagadtak lányukként, erdőkertesi otthonunkat meg sem nézik, és van, hogy még heti egyszer sem engedik a találkozást fiainkkal. Azt terjesztik, hogy esztelen bolondokként az Európai Unión kívülre akarjuk szöktetni a gyerekeket... Szerintük anyósommal együtt sem vihetjük el a kicsiket például állatkertbe, mert anyósom sem megbízható felügyelő.

A gyámhivatal másik fő érve, hogy 2008-ban nem működtünk együtt a hatóságokkal. Pedig fenyegetésre elköltöztünk! Majd kiegyensúlyozott és egészséges gyerekeket neveltünk! Szerinte ez nem két összefüggő, de külön eset, hanem folyamatos folytatólagosság.

A Csongrád Megyei Kormányhivatal Gyámhivatalának hiába adott be még az ügyvédünk is kérelmet és papírokat, egyszerűen átnéznek a tényeken, elutasították a tárgyalástartást, a gyerekek érzelmi sérülését és az ehhez kapcsolódó állandó betegeskedését abszolút nem veszik figyelembe. Arra nem képesek, hogy legalább áthelyezzék a gyerekeket olyan családtaghoz, például anyósomhoz, aki emberségesebb kapcsolattartást engedne. Mindent a bíróságra hárítanak, nem véve észre, hogy az hivatalából adódóan elkerülhetetlenül lassú és kisgyerekek esetében az időtényező egy nagyon kiemelt pont.

Most persze, hogy háborgunk és nem fogadjuk el, hogy tönkretegyék gyerekeinket, lehet, hogy az együtt nem működés vádja fog érni minket, hiszen arra is ez volt a válasz, amikor Szentbékkálla után háborogtunk (bár akkor nem láttuk be, hogy van jogos is abban, amit mondanak, most viszont elismerjük, hogy a novemberi intézkedésre szükség volt, mindössze azt követeljük, hogy ne rögzítsék a múltat jelenként és állandóként).

De mit kellene vajon tennünk? Mit várnak? A gyereknevelésre alkalmas jó szülő vajon belenyugodna, hogy szeretett gyermekei egy másodperccel is tovább legyenek távol tőle a szükségesnél? Hogy keveset találkozhasson velük? Főleg, hogyha örömujjongással fogadják? Ha látszik rajtuk a sérülés? Ha kedvetlenek, ha fénytelen a szemük? Ha ilyen kicsiként is gyakran egyedül ülnek a hosszú rajzfilmek előtt? Ha látják, hogy fejlődésük nagyon lelassult? Ha a korábban egészséges kicsik gyakorta betegek? Létezik-e vajon megbocsátás? Büntethetnek-e ártatlan kicsinyeket? Feljelentgetheti-e büntetlenül édesszülő az édeslányát, unokái anyját? Nézheti-e ezt tétlenül a hatóság?

Jobb híján Egyszer volt egy Szentbékkálla... címen könyvet írtunk életünkből, hátha valakit érdekel a példázat...

Ért már a vád, ezért hozzátenném végszóként: a történet hiteles. Nem kitalált, provokatív mese. Hivatalos dokumentáció, fényképek, tanúk igazolhatják.

A cikksorozat további részei:

Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 1. rész
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 2. rész
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 3. rész
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 4. rész
Mégis kinek a gyereke? - a Nagymama története
Mégis kinek a gyereke? - több nézőpontból
Mégis kinek a gyereke? - az Apuka írása
 

A gyerekek törvényes képviselőinek kérésére a képeket eltávolítottuk a cikkből. (szerk.)

(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)

LEGOLVASOTTABB

"Sosem főznek és nem engedik az unokámnak, hogy csokit egyen": Bele lehet-e szólni a fiatalok életébe? - Juci néni gondolatai

"Sosem főznek és nem engedik az unokámnak, hogy csokit egyen": Bele lehet-e szólni a fiatalok életébe? - Juci néni gondolatai

Ha nem esznek csokit, hát nem esznek. Ha rendelik az ebédet, hát rendelik. Látom, hogy a mai fiatalok másképp nevelik a gyerekeiket. Egyes dolgokban szigorúbbak és más dolgokban meg engedékenyebbek, mint amilyen én voltam. Néha persze jólesne ezt megmondani nekik, hogy én mit csinálnék másképp, de megtanultam, hogy okosabb dolog, ha csendben maradok. 
Holtan találták meg a kétéves szerb kislányt, akit már a magyar rendőrség is keresett

Holtan találták meg a kétéves szerb kislányt, akit már a magyar rendőrség is keresett

Rengetegen keresték a kétéves kislányt, sajnos már csak a holttestét találták meg.
"Az apám a saját nőgyógyászom, és ő közölte velem, hogy baj van" - kiakadtak a TikTokon a fiatal lány követői

"Az apám a saját nőgyógyászom, és ő közölte velem, hogy baj van" - kiakadtak a TikTokon a fiatal lány követői

Minden nő tudja, hogy a nőgyógyász kincs. Ez egy bizalmi viszony, így nem csoda, hogy olyan embert szeretnénk választani, aki szimpatikus, aki tudja kezelni az esetleges betegségeinket és aki felkészít a szülésre. Egy fiatal lány éppen ezért a lehető legközelebbi személyt választotta erre a nemes feladatra, aki nem más, mint az édesapja.
Van, aki pizsamában hozza ki a gyerekét - önkéntes nyugdíjasok kísérik iskolába a gyerekeket Gödöllőn

Van, aki pizsamában hozza ki a gyerekét - önkéntes nyugdíjasok kísérik iskolába a gyerekeket Gödöllőn

Láthatósági mellényben, csoportosan mennek iskolába reggelente a gyerekek Gödöllőn. A Pedibusz nevű kezdeményezést vezették be külföldi példák után - és rendkívül nagy sikere van. 
Parkinson-kór vagy Parkinson-szindróma? - Ismerjük meg a betegséget!

Parkinson-kór vagy Parkinson-szindróma? - Ismerjük meg a betegséget!

1977 óta április 11-e a Parkinson-kór világnapja. Magyarországon a becslések szerint közel 20 ezer embert érint, a második leggyakoribb idegi károsodással járó betegség.
A szerkesztő ajánlja