Skita Erika-Turáni Szabolcs - megjelent cikkei

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy gyermekeink csak kicsik, és nem tehetetlenek. Lehetnek remek ötleteik is, amelyekre mi, a tapasztalt, sokat tudó felnőttek nem is gondolnánk.

Mire gondolsz, ha azt hallod: konfliktus? Jaj, csak ezt ne!?

Nem szeretem, amikor pánikkeltő hangulatú írások látnak napvilágot, és nehezen viselem a "bezzeg a mi időnkben" vagy a "tanítsd meg őket, hogy tiszteljenek, különben..." írásokat, mert nem szólnak semmiről, nem adnak támpontokat. Mutatnék néhány okot, amiért nincs okod a pánikra.

Miközben babából kisgyermekké cseperedik a gyermekünk, elindul az önállóság - néha rögös - útján is. Ami már maga lehet a probléma, hiszen, ha van akarata és elképzelése, akkor vannak napok, helyzetek, amikor csak úgy jó, ahogyan elképzelte. És küzdünk, magyarázunk, érvelünk, kimerülünk.

A büntetés értelmezésében ritkán alakul ki vita a beszélgető partnerek között. Bár talán ez nem az a téma, amit két szülő a játszótéren homokozó gyermekeik felügyelete közben kibeszélne, mégis a hétköznapi alkalmazása sok család esetében bevett szokás.

A szülők egyik leghétköznapibb, ugyanakkor legkimerítőbb feladata, hogy gyermekeiket a helyes úton terelgessék. Esetenként kihívás lehet rávenni a gyermekeket az elvárt viselkedésre. Hasonlóképpen vannak a gyerekekkel együtt töltött pillanatok, amelyek igencsak próbára teszik a szülők türelmét, empátiáját és kreativitását.

Az "Értsünk szót" célja hogy a szülők magabiztosabbá váljanak, legyenek jól bevált, használható eszközeik, megoldásaik a nehéz helyzetekre (pl. dackorszak, kamaszkor, szabályok, fegyelmezés...) mindezt az érzelmi intelligenciára és annak két igen fontos pillérére, az empátiára és az együttműködésre építve. Közel 1000 szülő és 700 pedagógus vett már részt a képzéseik, előadásaik, workshopjaik valamelyikén az elmúlt 6 évben. Akikből az Értsünk szót áll: dr. Skita Erika és Turáni Szabolcs, két gyermek szülei.

Ha úgy véled, hogy a büntetés helyes és használható eszköz a gyerekek nevelésében, miért érzed magad mégis mindig olyan rosszul, ha kiszabtad az épp aktuális adagot?

Sokszor felmerül a kérdés hétköznapi baráti beszélgetések közben éppúgy, mint az általunk vezetett tréningeken: mi a helyzet a jutalmazással?

Ha pontosan kijelöljük a határokat - én vagyok a felnőtt és te a gyerek - és ebből nem engedünk, hiszen a következetesség mindenek felett..., vagy amikor van beleszólása a dolgaiba, és az "együtt" a fontosabb?

Ha pontosan kijelöljük a határokat - én vagyok a felnőtt és te a gyerek - és ebből nem engedünk, hiszen a következetesség mindenek felett... vagy amikor van beleszólása a dolgaiba, és az "együtt" a fontosabb?

Ha eddig azt hitted, Te vagy a hibás - vagy a gyereked - abban, hogy a reggeli indulásnál könnyebben pattannak a húrok, és hamarabb emeled fel a hangod vagy veszíted el a türelmed, érdemes továbbolvasnod, jön a (legalább részleges) feloldozás! :)

Ojjé, megint a sokat elemzett téma kerül ma terítékre. Ismét saját példám van, ami annyira megérintett, hogy így napokkal később is rögtön ez jutott eszembe, mikor azon gondolkodtam, hogy mi legyen a mai témám.

Nemrég egy nagyon érdekes kísérletről olvastam, amely sok kérdést felvet a mindennapi együttműködés kérdésében - a gyereknevelés és kommunikáció témáján belül.

Ez a téma is felmerült az egyik múlt heti tréningen, - tegyük hozzá, nekem egyébként is vesszőparipám -, így gondoltam összefoglalok néhány gondolatot, hátha ebből is lesz, amit hasznosíthattok otthon. “Az okos ember tudja a válaszokat, a bölcs ember jól kérdez."

Most, hogy újra elindulnak a Beszélj úgy, hogy érdekelje... tréning foglalkozásai, a szeptemberi "kezdések" idején, amikor gyermekünk oviba, iskolába indul, (először, vagy ismét), az önállóság témáján gondolkodtam. A gondolat igazából egy játszótéri találkozón merült fel bennem, amikor egy kislány semmit, de semmit nem csinált az apukája nélkül.

Először is, le kell szögeznem, hogy nem szeretem a tanácsok osztogatását. Sem általánosságban, sem konkrétan. Néha persze szükség van rá, ha segítséget kérünk, vagy kérnek tőlünk, valahogy mégis idegenkedem tőle. Hiszen ki ismeri jobban a gyermekét a szüleinél?

...Gyermeked második hisztériás rohama a mai nap, semmi jelét nem mutatja, hogy valamikor vége akarna szakadni. Újabb dobhártyaszaggató üvöltés hasít a levegőbe, lehet akár "de én akaroooooom" akár a "neeeeeeeeeeeeeeeeem" a szövege. Legszívesebben elszaladnál, bárcsak megtehetnéd. Kell hogy legyen megoldás...

Furcsa címmel indul, egy nem mindennapi ötlet alapján, jelen írásunk. Egy női magazin online oldalán olvastuk, hogy egy amerikai édesanya mozgalmat indított, és 30 napos "kihívás" elé állítja az azt vállalókat: minden nap öleljék meg a gyermeküket, a végén pedig oklevelet kapnak...

Bevallom, kifejezetten jót derültem nemrég a Két pasi meg egy kicsi aktuális epizódján. No, nem csak azért, mert nagy általánosságban szeretem a sorozatot, hanem mert egy számomra is ismerős történet elevenedett meg benne: a kamaszok önállósága és felelősségvállalása kapcsán.

Mindennapjaink során nagyon sok helyzettel találkozunk, ahol azt látjuk, hogy lehetne/lehetett volna jobban csinálni. Félreértés ne essék, nem okítani kívánunk, csak néhány szemléletes példával élni, hogy kicsit közelebbről lehessen látni, miről is szól ez a módszer.

Tegnap jelent meg azonos című cikkünk, melyben az édesanya írja le a történetet, természetesen saját szemszögéből. Megkértük szakértőinket is, hogy mondják el véleményüket az esetről. (Szerkesztő)