Kedves Gabriella!

Végső elkeseredésemben irok már Önnek. Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyit. Én úgy érzem, hogy az én sebeimet nem gyógyitotta be, csak nem annyira fáj már , mint abban a pillanatban, amikor két számomra nagyon fontos embert elveszitettem. Az egyik a nagymamám volt, aki olyan volt számomra, mintha az anyám lenne. Nagyon sok szeretet kaptam tőle. 2008 nyarán halt meg, pont a születésnapja előtt három nappal. Ő egy olyan személy volt, aki mindig csak szeretet adott. Ha látta, hogy hiányt szenvedek valamiben, akkor ő azt mindig előteremtette. Sajnos nagyon beteg volt, óriási fájdalmai voltak. Amikor mentem látogatni, akkor mindig úgy hivott, hogy Mucikám. Hiányoznak a szavai, a szép szemei még mindig. külföldön voltam, amikor értesültem a haláláról. Nem búcsúzhattam el tőle személyesen, csak amikor a ravatalozóban voltam. Akkor kimentem sokkal korábban a temetőbe, hogy még a nyitott koporsója mellett állhassak. Akkor beszéltem hozzá, de ő már szerintem nem hallott. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. utána , vagyis a temetés után haza mentünk, és furcsa dolog történt. A család a konyhában ült, és nagy szél támadt, és a szunyoghálós ajtót, amit eddig sosem csapott ki a szél, akkor háromszor is. Talán akkor vett végső búcsút tőlünk? Sokáig gyászoltam és még most is.
Utána pár hónappal később, amikor szintén külföldön voltam , akkor értesülem róla, hogy apukám öngyilkos lett. Pár nappal korábban beszéltem vele telefonon, de nem éreztem, hogy baj lenne. Óriási lelkiismeretfurdalásom van azóta is, hogy nem voltam emellett a két ember mellett, amikor szükségük lett volna rám, és nem mondhattam el nekik, hogy mennyire szerettem őket. És nélkülük azóta üres az életem. Teljesen más lenne minden, ha ők mellettem lennének.
nem tudom, hogy hogyan kellene ezen túltennem magam. Csak arra gondolok, hogy mostmár ezzel az óriási fájdalommal kell egész életemben együtt élni, és ez nagyon nehéz.
Köszönöm, hogy leirhattam.