|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Kérdésem, hogy hogyan magyarázzam el a gyerekeknek, hogy a nagypapa miért nem foglalkozik velük, miért nem keresi őket, miért nem vesz részt az életünkben.
Mi a helyes a gyerekeim/gyerekeink szempontjából? Keressük meg a papát, ha arra járunk? Nem tudom egyáltalán beengedne-e minket. Az ő depresszióját enyhíthetjük vajon így? Orvosi segítséget biztos nem kér, szerinte ő nem beteg. Tavaly nyáron a szülinapján próbáltuk egy közös játszóterezéssel megbékíteni, tesóm szerint könnybelábadt szemmel nézte a futkározó unokáit, tudtunk vele kicsit beszélgetni. De aztán a következő szülinapokon megint elfelejtette az unokáit, gyerekeit. Szintén tavaly elvesztettünk egy nagyon közeli unokatestvért, apukám öccsének fiát; reméltük, hogy ez a tragédia összehoz minket és arra ösztönzi, többet legyen velünk, de valószínűleg csak rontott a betegségén a gyász.
Ami igazán fáj, hogy nagyon jó apukánk volt gyerekkorban, igazi gyerekbarát, vidám ember volt régen. Kirándultunk együtt, tanított minket, imádtunk vele lenni. A jobb korszakában az unokáival is felhőtlenül eljátszott, csüngtek rajta a gyerekeink. Rengeteg emlék van, ami visszaköszön a fejemben a gyerekeim miatt is. De ezeket mostanában elharapom, és nem osztom meg a gyerekekkel, mert félek, megkérdezik, hogy mi van a papával, miért olyan, mintha már nem is lenne.
Válaszát, útbaigazítását előre is köszönöm/köszönjük.
Igen, egyetértek, hogy a problémája abba a körbe tartozik, amire azt mondjuk, a mások viselkedését nem tudjuk közvetlenül befolyásolni, csak a sajátunkat. És ebben az esetben a saját viselkedésével sem nagyon tudja befolyásolni az édesapjáét. Mielőtt közvetlenül a kérdésére válaszolnék (hogyan magyarázzam el a gyerekeknek ), két fontos különbségtételre szeretném felhívni a figyelmét. Az egyik az, hogy ami a szülőnek trauma, veszteség vagy fájdalom, az nem biztos, hogy a gyermeknek is ugyanúgy veszteség vagy fájdalom. Már az is sokat segíthet, ha ezt a kettőt nem mossuk össze. Azt tisztán kihallom a soraiból, hogy Önnek komoly veszteség az édesapa visszahúzódása, hiszen jó apa és jó nagyapa volt, van mit gyászolni. Ez az Ön saját érzése, és mint érzés mindenképpen figyelmet érdemel. Jó lenne, ha volna valaki, aki értve, szeretettel tudja meghallgatni Önt és segíteni ezt az érzést megélni és feldolgozni. Ez lehet barát, családtag vagy szakember egyaránt az a fő, hogy minőségi figyelmet és együttérzést tudjon adni.
Ha ez megtörtént, akkor majd rá tud látni arra, hogy a gyerekeknek mekkora a vesztesége hiszen az ő optikájuk egészen más, az ő mindennapi életük örömei-bánatai is mások, az ő stabilitásukat és boldogságukat elsősorban anyukájuk és apukájuk adhatja meg, illetve a tágabb társas környezetük, óvoda, iskola, csoporttársak, jóbarátok. Az, hogy a nagyszülő benne van vagy nincs benne egy kisgyerek életében, meglehetősen esetleges, van, ahol igen, van, ahol nem, mind a kettővel teljesen jól együtt lehet élni. Az ember olyan lény, aki roppant széles skálán képes alkalmazkodni. Más a trauma és más az alkalmazkodási feladat. És még a valós veszteségeket is meg lehet élni egészséges gyásszal és egészséges továbbmenéssel, ha az itt és most létrejövő életminőség egyébként elfogadható. Hiszen éppen ez a gyászmunka értelme: hogy tovább tudjunk élni, hogy rugalmasan alkalmazkodni tudjunk ahhoz, ami van és az itt-és-mostból tudjuk kihozni a maximális örömöt, maximális épülést. Ott lenni a gyerekekkel, ott lenni a hétköznapokban, megélni a fejlődésüket és gyönyörködni bennünk, élvezni azt, ami van.
Még egy különbségtétel is szóba jöhet itt, és soraiból nehéz megállapítani, hogy itt pontosan mi a helyzet. Elviekben az, hogy valaki nem keres kapcsolatot a családjával nem egyenértékű azzal, hogy depressziós egyik is, másik is és mind a kettő is fennállhat egymástól függetlenül. Ebben az esetben azonban, ha jól értem, valóban mindkét körülmény fennáll.
Hogy hogyan magyarázza el a gyerekeknek? Gyereknyelven, de racionálisan. Nagyon fontos, hogy minden gyerekhez az ő életkorának megfelelő nyelven beszéljünk, az ő életismeretének és szókincsének megfelelően de értelmesen, komolyan, mindig egy picikét fölfelé húzva őket, mindig egy picikét a szintjük fölé lőve. Ekkora gyerekek már meg tudják érteni azt, hogy a vérünk olyan, mint egy koktél, különféle anyagok keringenek benne, amiket a testünk termel, pl. a különféle hormonok is. Ha pedig valamelyik hormonból kevés termelődik, akkor az illető komorabb lesz, elzárkózóbb, nem lesz kedve barátkozni más emberekkel és hogy az ilyen embereken nehéz segíteni.
Ami pedig magát az édesapját illeti, nagyon nehéz a betegségtudat nélküli pszichiátriai betegek gondozása, és akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mit és mennyit érünk el pszichiátriai gyógyszerek alkalmazásával. Érdemes azon is gondolkodni, hogy a családtörténetben mik az okai az apuka visszahúzódásának, és ebből van-e olyan tényező, amely ma még befolyásolható. Vajon az édesapa milyen változást kívánna a saját életében, ha tőle kérdeznénk?
Legjobbakat!
Családunkban többször feljövő kérdéssel, kérdésekkel fordulok Önhöz.
Sógoroméknál 5 gyermek van, a legkisebb 2 és fél éves. A szülők tanult, jóindulatú, kiegyensúlyozott házasságban élő emberek, jó anyagi körülmények között.
A legkisebb gyerek egy éves kora óra fokozatosan egyre többet van az egyik nagyszülőpárosnál, mert a szülők az idősebb gyerekekkel foglalkoznak, részben pedig más elfoglaltságaik vannak. Jelenleg különböző okokból heti 4-6 napot (3-5 éjszakát) tölt a kicsi a nagyszülőknél. Sokszor sír, amikor a nagyszülőkhöz viszik, szinte le kell tépni a szülőkről a kicsit, de alapvetően szeret ott lenni, rengeteg személyes figyelmet kap (amit otthon a többiek mellett csak nagyon ritkán). A viselkedése nem kiegyensúlyozott, állandóan veszekszik, támad szóban és ütés, rúgás, harapás formájában is. (Ő ilyesmit senkitől nem lát, idősebb testvérektől sem.) Feltételezem, hogy ez nem lehet csak a dackorszak miatt, vagy mégis?
Időnként a nagymamát és/vagy engem anyának szólít, férjemet apának. A nagymama szerint ez csak a kicsi erős birtoklási vágyából fakad, mert minden kell neki, ami a többi gyereknek (ebben az esetben a mi gyerekeinknek). Én még nem láttam kisgyereket, aki több nőt is "leanyázna" rendszeresen, de ettől még lehet, hogy tévedek abban, hogy ezt nagyon furcsállom.
A kérdésem az lenne, hogy ez az erőteljes agresszív/pukkancs viselkedés és az anya-apa szólítások eredhetnek abból, hogy ennyit van a nagyszülőnél?
Kerestem a témában cikkeket, de csak annyit találtam, hogy a gyereknek azzal lesz a legerősebb kötődése, akivel a legtöbbet van. Van annak hosszú távra szóló hátránya, ha ez a személy a nagymama és nem az anya? (Bár szerintem, jelen esetben még mindig az anyához kötődik jobban a kicsi.)
Válaszát előre is nagyon köszönöm!
Mindig nehéz helyzetbe kerül a szakember, ha olyan ügyben kérdezik, ami nem saját probléma, hanem egy másik család, más emberek élete. Nagyon nehéz elnézni, ha egy másik családi rendszerben szomorú dolgok történnek, de ezzel együtt sem, és a legnagyobb jóindulat mellett sem tudjuk közvetlenül befolyásolni más rendszerek folyamatait. Semmiféle szakértői válasz vagy vélemény nem lehet alap arra, hogy a mások életét megpróbáljuk megjavítani vagy átformálni, mert az nagyon veszélyes művelet... Egyszerűbb lenne a helyzet, ha ez az ötgyerekes anyuka fordult volna hozzá a kérdésével. A mások életét mindig egy kicsit ferde perspektívából látjuk, elfogultan....
Ezzel együtt is értem, hogy ez a probléma valós, és a kis ötödik élete nem könnyű. A testvérsorsban elfoglalt hely mindig determinál egyfajta sorsot. Természetesen ennyire kevés adatból nehéz és felelőtlen dolog lenne végletes és súlyos következtetéseket levonni. Azzal együtt amit leír, abból nagyon úgy tűnik, hogy ennek a kis utolsónak már "nem jutott". Egy sor dologból nem jut neki annyi, amennyire szüksége van. Szülők, idő, törődés, erőforrások, tárgyak... mindenből hiánya van. Ezt éli meg, ezt érzi, és ezért igyekszik mindent bebiztosítani, megszerezni... teljesen logikusan: hiszen küzd az életéért. Őrá már nem jutott, ő van a sor végén. Szomorú lenne, ha tényleg ez rajzolná ki az ő sorskönyvét...
Az, hogy egy kisgyerek sokat van a nagyszülőknél, önmagában még nem feltétlen lenne baj. A kisgyerekek "nagycsaládra drótozva" jönnek a világra és biztonságot adhat, hogy sok felnőtt tart alatta egy erős hálót. Elviekben, és főleg ovis kortól fölfelé az is gazdagítja, ha sokféle családot, életet lát, sokféle élmény éri. Ha azonban ez a kisgyerek sír az átadáskor és "úgy kell letépni" a szüleiről, akkor ő érzi, hogy bocsánat, de nincs erre pontosabb szó lepasszolják, és tiltakozik ellene. Tehát szemmel láthatóan nem az a megélése, hogy egyik szerető, biztos kézből a másikba adódik és mindenütt jó dolga van, mert ezt egyfajta érzelmi bőségnek értelmezheti. A váltások - szinte bármilyen értelemben - általában is jelenthetnek nehézséget bárkinek, legyen az felnőtt vagy gyerek. Hitem szerint semmikor, semmilyen gyereket semmilyen indokkal nem szabad letépni a szülejéről, mert az ilyenfajta zokogás, elszakadás, veszteség bizony trauma, sérülés, és maradandó nyomot hagy az idegrendszerben. Alig van ember, aki ne élt volna át ilyesfajta veszteséget valamikor, valahol, de ettől az még nem lesz kívánatos és (a leírása értelmében) félő, hogy itt nem egy-egy alkalmi "nagy gyerekkori sírásról" van szó, hanem többről annál.
Fontos viszont, hogy a nagyszülőknél - ha már ott kell lenni - jó minőségű figyelmet kap. Ez akkor is sokat számít, ha maga az átadás törést jelent. Mindenesetre fontos, hogy ott nem további rossz sors várja, hanem szeretet, türelem, odafordulás.
Az agressziója valószínűleg két dolog keveredése: egyrészt nyilvánvalóan a belső feszültségeinek a jele, azt tükrözi, hogy a helyzete zaklatott és rendezetlen, hogy hiányai vannak. Másfelől a két éves kor az az időszak, amikor a gyermek önálló énné válik, megtanul akarni, ez fontos és egészséges fejlemény, ám ha a felnőttek rosszul értelmezik vagy rosszul kezelik, akkor konfliktusok sorát indíthatja el. Ezért is nem szeretjük a "dackorszak" kifejezést, mert azt sugallja, hogy ezt a jelenséget le kell törni és hogy a gyerek ilyenkor ellenség. Épp ellenkezőleg: ez a személyiség születése. Akkor születik meg a személy, mint önálló lény, amikor először kimondja, hogy "nem!". Ez az az életkor, amikor pszichológiai értelemben is önálló létezésre jut, megtanulja, hogy kezdeményezhet, akarhat, befolyásolhat, tud hatást gyakorolni és tud dolgoknak határt szabni. Ez nagyon fontos a számára, itt válik autonóm emberré, itt alakul ki az az énerő, ami felnőtt korában annyira fontos lesz a számára. Hány és hány felnőtt (főként nő) panaszkodik: "nem tudok határokat állítani", "nem tudok nemet mondani", "nem tudok tenni a céljaimért", nem bontakoztam ki, sokkal több potenciál lett volna bennem... A kisgyerekekben mégis minden erővel akadályozzuk, hogy az énerő megszülessék és szárba szökjön, ahelyett, hogy örülnénk ennek az énerőnek és józan szavakkal terelnénk mederbe, hogy az eljövő évek során tanítsuk meg neki az alkalmazkodást IS, a mások igényének tekintetbe vételét IS, amellett, hogy a saját akaratát élni hagyjuk. Tehát az önmagában nem baj, hanem üdvözlendő, ha a kisgyerek AKAR, és meg kell értenünk, ha ez az akarás a kezdeti időkben még nyers és kiforratlan a kezdeti szakaszban. Akar az akarás kedvéért, mert ő most az akarást gyakorolja, és ebbe néha kicsit belezavarodik. Ezt szeretettel és türelemmel kell átvészelnünk.
Hogy van-e hátránya, ha a nagymama neveli a gyereket? Ha csak annyi lenne a helyzet, hogy valamiért a nagymama neveli és jól neveli, akkor nem feltétlenül. Az ember igen széles skálán alkalmazkodóképes, alapvetően a túlélésre és az ép fejlődésre törekszik, és nagyon sok ember él úgy ép lélekkel ezen a világon, hogy a nagymamája nevelte. Ugyanakkor természetesen sérül a gyerek, ha tudja, hogy a többieknek jutott, neki nem; a többieket befogadták, őt nem, a többiekre figyelt az apja-anyja, őrá nem.
Ez a kisgyerek keresi az anyját, és persze jó lenne, ha megtalálná, lehetőleg az eredeti anyuka vagy a nagymama személyében. De még egyszer mondom, bármennyire fájó is látni más családok életét és folyamatait, roppant veszélyes dolog azt befolyásolni próbálni... kiszámíthatatlan dinamikákat szül és további érzelmi kalamajkákkal fenyeget. Minden folyamat mögött vannak okok és azok az okok is lehetnek megérthetőek és méltányolhatóak. Csak reménykedni tudok, hogy az itt közölt, vagy bármely egyéb információt a legnagyobb körültekintéssel és tapintattal próbálják a családtagok a kisgyerek hasznára fordítani.
Legjobbakat, üdvözlettel
Családom tanácsolta, hogy forduljak szakemberhez, de elképzelésem sincs hogy tudnának nehéz helyzetemen segíteni.
Pörgős, energikus, lobbanékony alkat voltam mindig, de az is igaz volt rám, hogy nálam egy konfliktus kb 1 másodpercig tart, utána teljes a béke és a nyugalom. Én így látom a múltamat, de jelenleg már semmiben nem vagyok biztos és ez rémít meg legjobban. Nem lángoló szerelemből házasodtam, olyan férfit választottam a baráti körömből aki szerelmes volt belém, tisztelt, egy lovag volt, és 8 év együttélés alatt soha nem jött ki a sodrából. A " veszekedéseink " úgy néztek ki, hogy én vázoltam, analizáltam, javaslatokat tettem az adott problémára, ő hallgatott és elfogadta, majd vagy úgy csinálta, vagy nem. Ez működőképes kapcsolatnak tűnt, mindenki csodánkra járt, hogy milyen tökéletes a kapcsolatunk. Persze nyilván van még 1000 tényező ami fontos lehet, ezeket elmondani sem lehet egy találkozós során (?) de működött. Összeházasodtunk és keményen küzdöttem hogy lehessen kislányom, és győgyőztünk és megfogant. Amikor tudomásunkra jutott, hogy gyermekünk lesz minden megváltozott. Onnantól : a férjem hol a régi csodálatos ember, hol egy pillanat alatt dühöngő őrülté válik, semmivel nem lehet ebből kizökkenteni, számtalan pszichológia könyv sem segített, én autoimmun beteg lettem ezen időszak alatt, nyugalomra lenne szükségem hogy ne súlyosbodjon, így úgy érzem mindent megteszek... ha hallgatok ilyenkor jön utánam és azért üvölt velem, ha közbe merek helyeselni, akkor azt üvöltözi, hogy betámadom, ha ellenkezek esetleg, hangsúlyozom halkan, akkor pláne üvöltésig fajul. Engem még nem ütött meg, de pár dolgot már összetört a lakásban. Egy ideje magában beszél a szomszéd szobákban és hiába közlöm vele kedvesen, hogy mondja el nekem mi bántja, itt vagyok, természetes, semmi baj, mindenki beszél magában, biztos magányos, erre is hisztérikusan reagál. A gyermekünkkel ugyanilyen a helyzet. Egy ideig csak őt " osztotta " míg meg nem kértem, hogy inkább engem. A még kétségbeejtőbb, hogy a gyermekünk 98 dologban tökéletesnek lett nyilvánítva az ovis értékelésben, de bejelölték, hogy erőszakos, hangulatember... és elmesélték azt a viselkedést amit apától szenvedünk el otthon. És a legkétségbeejtőbb az az egészben, hogy a férjem szerint én támadok, én "generálom ", én vagyok az erőszakos és ezt a gyermekünknek is mondogatja, így ma azt mondta a kislányom: Anya nem kiabáltál és én azt hallottam, hogy kiabáltál, pedig nem kiabáltál, hallottam hogy nem... Az én okos kislányomat végképp tönkretesszük így, teljesen összezavarodott ebben a helyzetben. Tudna ilyesmiben segíteni egy találkozó alkalmával ? Olyan embereket akik háromféleképpen mesélik el ugyanazt?
Köszönöm a pontos leírást, a helyzet valóban nem könnyű, és nagyon tetszik, hogy belátta, mennyire másként élik meg ugyanazt a helyzetet a különböző résztvevők. Amennyire kiveszem a soraiból, a férjének legalább annyira szüksége van segítségre, mint Önnek - és igen, a gyermek az, aki a leginkább védendő egy ilyen helyzetben.
Tanácsolnám, hogy jelentkezzen telefonon vagy privát mailban és bizonyosan találunk valamilyen megoldást!
A következő problémában szeretnék tanácsot kérni: egy faluban élek családommal, párommal és 3 éves kislányommal, közvetlen közelben a nagyszülők és a házban a dédimama (párom családja). A legnagyobb problémám az anyósom. Sajnos valamiféle beteges módon magáénak szeretné tudni a gyereket. Születése óta a sarkunkban van, legszívesebben azt szerette mindig, ha a gyerek nála van, ha ő fogja, ha az ő házában van. Sajnos én régebben alá adtam a lovat azzal, hogy amíg otthon voltam a picivel, örültem neki, ha elviszi néha, mert valljuk be, sokszor elfáradtam. Mindig elvállalta a picit, nekem furcsa is volt, de a párom szorgalmazta ezt, mert ő meg sajnos nem egy mintaapa és örül, ha a gyerek nincs otthon :(. Sajnos sem őt (gyermekem apját) se a családját nem sikerült eléggé kiismernem, mielőtt a pici megszületett volna (még nem terveztünk gyereket) és ráadásul le kellett költöznünk a párom falujába, mert itt jobb lakhatás várt ránk, meg neki itt van munkája. Szóval nekem itt van ez a túlbuzgó anyós, aki viszont már beteges végletekig megy el. Mindent megtesz, hogy a gyerek nála szeressen lenni (édességek, mindent megengedés, TV nézés, amit a pici imád, én keveset engedem, cumi engedése, plusz minket is lejárat, amit mi mondunk, annak mindig az ellentétjét mondja a gyerek előtt, mindig neki ad igazat, biztatja, hogy tegye azt, amit mi tiltunk.) Sajnos mióta dolgozom, azóta lett ez ilyen beteges, mert a munkám miatt sokszor nem érek rá a gyerkőc körül intézni a dolgokat (érte menni a bölcsibe, orvoshoz vinni, tornára vinni, szóval intézkedni körülötte.) Ő mindent a tudtom és beleegyezésem nélkül intéz, nem szól, nem kérdez meg semmiről. Az a legnagyobb baj, hogy homlokegyenest ellenkezőleg csinál mindent, ahogy én kérem, a gyerek születésétől fogva, mindenben eltér a véleményünk, a szemléletünk és nem alkalmazkodik hozzám. Ha kérek valamit a gyerekkel kapcsolatban, meg se hallja, vagy még ki is nevet. Sajnos helyzeti előnye van, mert neki van kocsija, nekem nincs, neki rövidebb a munkaideje, jobban ráér, mindig előbb ér a gyerekért, mint én. A gyerek persze már megszokta ezt és hát az az igazság, hogy már egyre gyakrabban választja, hogy a mamával, a mamához megy. Én pedig ebbe belebetegszem. Nem vagyok elég határozott, ez tény. De értetlenül és tehetetlenül állok azzal szemben, hogy nap, mint nap közelharcba kell bocsátkoznom a gyerekem kegyeiért. Nem tudom, mit tegyek. Otthon nem tudom, miért nem szeret annyira lenni, mondjuk több a szabály, kevesebb az édesség és nasi, kevesebb a TV, és igen, velem sétálni kell haza vagy biciklizni, és nem kap tőlem mindennap nyalókát, viszont szedünk virágot és jókat beszélgetünk, megállunk kiskutyával játszani, otthon virágot öntüzünk, főzőcskézünk, együtt vacsorázunk, Apával legózik és mesélünk este az ágyban, reggel meg ágyba kapja a reggelit... és mégsem, mégsem jó neki valami itthon. Vagy nem eléggé jó. Pedig igazán mindent megteszek. Párommal lehetne jobb a kapcsolatunk, ez szent igaz. Szoktunk néha morogni egymásra is meg türelmetlenek is vagyunk néha, a gyerekkel is. De ki nem?? Apja sajnos nem mintaapa, az anyagiakat biztosítja a családnak, de a gyerekkel csak addig foglalkozik, míg ő is élvezi (néha legóznak, nagy néha megvacsoráznak együtt, néha egy kis birkózás, csipkelődés is megy, de 1 óránál többet képtelen a gyerekkel tölteni) Emiatt ő örül. ha lepasszolhatja a gyereket az anyósnak, mindenben támogatja ebben az anyóst. Én meg igazi családot szeretnék (anya, apa+ gyerek és néha nagyi) de ez itt nem megy, itt nagyi van meg néha anya :(((( Páromat nem érdekli, hogy én ebbe belebetegszem, neki csak az fontos, hogy a szex-adagja meg legyen. De nekem így ehhez sem sok kedvem van... Köszönök bármilyen tanácsot.
Úgy látom, hogy Ön is és a férje is eléggé tisztán látja, hogy mire van szükségük. Nagyon jó, hogy a jövőre koncentrálnak, és természetes, hogy Önök határozzák meg, a nagyszülők mennyit legyenek az unokával. Sajnálatos, hogy ezt korlátozni kell, hogy Ön és az apósa-anyósa között megromlott a viszony a gyermek születése után - nem egészen értem, hogyan, mitől. De itt nyilvánvalóan a nagyszülők lelkében-fejében történt valami. Jobb lett volna, ha Önt tiszteletben tartják és elismerik, megbecsülök, mint unokájuk édesanyját. Az is nagyon tetszik, hogy előtérbe helyezték a házasságuk megmentését. Kár, hogy így alakult, mert alapvetően a gyerekeknek nagycsaládban felnőni egészséges és természetes dolog - de ez csak akkor működik, ha a nagyszülőkkel egészséges a viszony és ha a hatásuk áldásos. A jövendő beszélgetést fontosnak és elkerülhetetlennek tartom, és abban is igaza van, hogy erre érdemes lenne okosan és jól felkészülni: az ideális végkimenet az lenne, hogy határok is legyenek, és kapcsolat is legyen. Az lenne a leghasznosabb, ha Önnel és a férjével közösen személes találkozás során tudnánk felkészülni erre a beszélgetésre. Ha gondolják, hívjanak bátran!
Énnekem az tetszik nagyon a levelében, hogy tudja, hogy a gyerekek viselkedéséről kell igazából leolvasni, hogy van-e baj. Ahogy elmondja, egyelőre nincs. És közben azt is pontosan érzi, bármiféle külső tanács nélkül, hogy ez egy idő után mégis feszítő probléma lehet. Igen, vannak a családi életnek részei, amikről a gyerekeknek nem kell tudni, van, amit bizonyos életkorban még nem kell hallani, megismerni - és itt nem csak a házaséletre gondolok, de akár bizonyos beszélgetésekre is.
A másik jelentős megfontolás az, hogy a család - RENDSZER. Ha Ön kezd feszült lenni az egy szobában való létezéstől, márpedig úgy hallom, hogy egyelőre négyük közül Önt feszíti ez leginkább - akkor az a feszültség belemegy a rendszerbe és keringeni kezd benne. Ha a gyerekek teljesen jól vannak, de Ön feszültebb, az már magában is okozhat gondot. Teljesen reális, hogy ezeknek a kicsiknek még természetes, kellemes, bensőséges, magától értetődő az, ahogyan Önök élnek. e később valóban előfordulhat - és szinte mindegy, hogy négyük közül kitől indul ki -, hogy szűknek bizonyul a hely. Néhány éven belül a gyerekeknek leckét kell majd írniuk - igaz, ahhoz is meg lehet teremteni a feltételeket akár így is, főleg, amikor már mindkét gyereknek tanulnia kell délután. Azt gondolom, ha kialakítanak egy B-tervet, amelyben gondosan elképzelik, hogyan, hová, milyen feltételekkel tudnának jó szívvel továbbköltözni, akkor ez a B-terv ott lesz a tarsolyukban, és onnantól kezdve saját maguk is érezni fogják, hogy be kell-e indítani és mikor. Ha addig is nézegetnek esetleg szóba jöhető lakásokat, akkor elő tudják a lelküket készíteni az esetleges váltásra, meg tudnak barátkozni a gondolattal; azt pedig, hogy mikor éri el a feszültség a tűréshatárukat, vagy eléri-e egyáltalán, már ki fogják tudni mondani. Csak az a fontos, hogy az egész folyamat tudatos legyen és a párjával jól megbeszéljék. Ha mindenki azt érzi, SZABAD SZÓLNI, hogy nekem már sok, de SZABAD MARADNI, ameddig ez a kedvesebb a szívüknek, akkor sok feszültségnek elejét vehetik. Az is érdekelne, mit jelent a saját személyes történetükhöz képest ez a "nagyon jó környék", miért fontos ott lakni és mik a félelmeik, fantáziáik a "rosszabb környékkel" kapcsolatban. Annyira képlékenyek ezek a kategóriák...
Ha gondjuk van, hívjanak! Minden jót, sok sikert.
Párommal elváltunk 7 hónapja. Azóta nem hajlandó nagyon semmiről kommunikálni velem, a gyerekekről is csak annyit mond amit kérdezek. Mintha egy falat húzott volna fel kettőnk közt.A kapcsolatunk ideje alatt is előbb másokkal beszélte meg a dolgainkat aztán jöttem én.Hamarabb tudtak mások mindent mint én.Próbáltam neki mondani ne másokkal beszéld meg hanem velem mert én vagyok a férjed de nem változott semmi.Mit tehetnék,hogy a kapcsolatunk megváltozzon?Én most is próbálok kedves lenni vele segítek ha megkér mert nem akarok erőszakos lenni.De néha úgy viselkedik mintha valami idegen lennék és nem érdekli semmi még a gyerekek sem mert neki más dolga van vagy programja. Előre is köszönöm válaszát és tanácsát.
Először sajnos csak megerősíteni tudom abban a szomorú tényben, hogy az elvált apák helyzete nagyon nehéz, jogaik és lehetőségeik erősen korlátozottak.
Aztán meg tudom erősíteni azt is, hogy agresszió helyett segíteni az elvált családjában és az együttműködés útját járni mindenképpen jó döntés volt.
Ha a feleségét a gyerekek sem nagyon érdeklik most, mert máshol van az, ami foglalkoztatja, akkor Ön a gyerekeknek tud most a legtöbbet adni. Ha a velük töltött időben a gyerekek JÓL ÉRZIK MAGUKAT, jó erős, bizalomtelt, jókedvű kapcsolatot tud velük építeni, akkor azzal máris jót tesz saját magának is és nekik is. Végül is hosszú távon nem az elvált feleségével lesz fontos, hogy jó kapcsolatban maradjon, hanem a gyerekeivel, akik az Ön gyerekei maradnak, bármennyire is elváltak a szülők.
Abban is igaza van, hogy egy elvált feleséggel igenis lehet civilizált, jól működő kapcsolatot fenntartani, és nagyon jó, hogy ez a célja. Idővel talán a felesége is rájön, hogy a volt férj nagyon fontos szereplője az életének, akkor is, ha nagyon más szerepben, mint eredetileg. Kimondatlanul is megnyugtató, hogy valahol a háttérben ott an, számítani lehet rá, sok praktikus segítséget lehet kapni tőle, de még érzelmileg is egyfajta - talán tudattalan - biztonságérzetet ad, hogy a volt férj azért tovább létezik és nagy bajban bizonyára a segítségükre sietne. Az is biztonságérzetet ad neki, hogy a gyerekeinek rendelkezésére áll a másik szülő is.
Ha a felesége a válás előtt is falat vont és most is falat von, akkor aligha tudok egyetlen levélben olyat mondani, ami ebben nagy változást hozhat... Az viszont érdekes lehet, hogy vajon ezt mivel indokolta, mik voltak a visszatérő panaszai. Vajon van-e bármi az Ön kommunikációs stílusában, ami a legjobb szándéka ellenére is pont ebből az asszonyból pont ezt a reakciót váltja ki? Hogyan tudná ezt azonosítani, hogyan tudna ezen srófolni, nyitni, új működésmódokat találni? Ha gondolja, hogy szeretne az egész helyzetről egy néhányszor beszélgetni, hátha találunk rést a falon, akkor keressen bizalommal!
Segítségét, véleményét szeretném kérni egy magánéleti dologgal kapcsolatban:
41 éves pedagógusként, iskola igazgatójaként élek, dolgozok. Kb. másfél éve elköltöztem a szülői háztól, és összeköltöztem - igaz házasság nélkül a párommal. Sajnos szüleimmel nagyon rossz kapcsolatom van: 18 éves korom óta elszakítottak minden lehetőségtől, ami párkapcsolatot hozhatott volna számomra, senki nem felelt meg nekik, akivel én talán jól érezhette volna magam. Szüleim szintén pedagógusok. A páromat nem ismerik, nem is akarják megismerni, de ismeretlenül is eldöntötték, hogy nem hozzám való, s szerintük egészségtelen életet élek. Miért nem jó nekem velük? - teszik fel számtalanszor a kérdést.
Mindezek ellenére én nagyon szeretem őket, tisztelem őket, de nem tudom, mit lehetne tennem, hogy velük is normalizálódjon a kapcsolatom, de a páromat se veszítsem el-aki eddig nagyon nagy türelemmel bírta a történteket, mocskolódásokat, bántalmazásokat a szüleim részéről, viszont tartok attól, hogy nála is betelhet egyszer a pohár, s akkor őt is elveszíthetem...
Mit tegyek? milyen lehetőség van ilyenkor egy egészséges utat megtalálni?
Várom válaszát: Csilla
Én úgy gondolom, hogy nagyon jól látja a helyzetét, nagyon jó irányba törekszik, és azt is jól érzékeli, hogy a visszahúzó erőktől való megszabadulás külső segítséget igényel. Ez az a helyzet, ahol levélben semmit nem lehet tenni - rá kell szánni az időt arra a támogató folyamatra, amely segítségével elkezdheti a saját életét élni oly módon, hogy közben a szüleivel is egy egészségesebb, kitisztult kapcsolatot üzemel be, hiszen ez a bűntudattal, vádasodással telt kapcsolat nekik sem igazán jó. Ha kedvet érez az ehhez vezető segítő beszélgetésekhez, amely végigkísérheti Önt ezen az úton, hívjon bizalommal!
Problémám a 3.5 éves kisfiammal van. Nem tudom sem megoldani, sem kezelni a dolgot. 9 hónapja született meg a kistestvére, ami őt láthatóan megviselte. Három hónapig nem játszott egyedül, nem is nyúlt a játékokhoz, csak ha valaki játszott vele, csak dobált, rugdosott, ütött mindent és mindenkit kivéve a kistesóját. Nagyon nehéz volt az első félév, utána úgy tűnt elfogadta. De az utóbbi pár hétben megint furcsán viselkedik, a nagyobbik egyébként délelőttönként oviba jár. Persze benne van a dackorszakban és egyébként egy akaratos kisfiú, mindamellett érzékeny és nagyon intelligens, okos. Aludni nem akar, minden délután és főleg este megy a hiszti, kitalál ezt-azt. Én mostanra eléggé kiégtem, a türelmem 0 és 1 másodperc között van, fáradt vagyok és ingerült. A kisebbik fiam eléggé sírós volt, alvása nem nyugodt, sosem volt az, volt kemény három hónap, mikor félóránként óránként felsírt, bár inkább ordítás volt az. Én kikészültem, próbálok mind a kettőnek megadni mindent amit tudok, szeretetet, figyelmet, törődést, de egyszerűen nem megy. Állandóan lelkiismeretfurdalásom van, úgy érzem sosem csinálok semmit sem jól. Rossz nézni, ahogy a nagyobbik szenved és azt is ahogy a picike, hisz hasfájós volt, most jönnek a fogai stb. Már ott tartok, hogy alig várom az estét ill. a délutánt, mikor alszanak (már ahogy) és ingerültté válok ha nem. Annyira vágyom a csöndre és a nyugalomra. Férjem munkanélküli több hónapja és nem is igen akar dolgozni, mert keresi önmagát, megőrülök már, mindent kitalál, csak álláshirdetéseket nem néz.
Igazából ezek után nem tudom, hogyan kéne kezelnem a nagyobbik kisfiam nemakarokaludni dolgát. 8-kor ő is az ágyában van, de min. este 10 mire elalszik, addig kijárkál, kitalál mindent, igazából velünk akar lenni, ez egyértelmű, de nekem naponta jóformán az esti 2-3 óra van, akkor gyorsabban megy minden házimunka lehetne a férjemmel egy filmet megnézni stb. Éjjel mindig kijön hozzánk az ágyba, az elején is ez volt, de pár hónapig volt egy kis szünet most megint elölről kezdi. Ez nem zavar én szívesen alszom vele, inkább az zavar, hogy nem tudok neki segíteni. NÁlunk éjjelente népvándorlás van, a pici még sokszor felsír, van hogy őt hozom ki, hogy ne zavarja a sírás a bátyját, van, hogy a nagyobbik is kijön, szóval az elmúlt 9 hónapban legtöbbször mindenki máshol ébredt, mint ahol elaludt. Persze van kakivisszatartás is, kb. háromnaponta kakil a fiam és a pisinél is megy a hiszti, ha észreveszem, hogy pisis a nadrágja elkezd sírni, néha kimegy magától, de nagyon ideges lesz, ha szólok, hogy hoppá...
Félek attól, hogy komoly lelki sérülést okoz benne a kistesó és én meg nem tudom ezt kezelni és emiatt. Most már a tesóját is elkezdte bántani. Én meg sokszor már kiabálok, mert egyszerűen másképp nem hallja meg, és ez sem jó, szóval semmi sem jó, amit teszek, de valamit tennem kell.
Mit tegyek? Úgy érzem sok a teher és igazából egyedül vagyok....
Kedves Levélíró,
rettenetesen sajnálom, hogy ennyire összejött minden – lehet, hogy ez életének a legnehezebb szakasza. Egy pici gyerek igényei eleve nagyon igénybe tudnak venni egy felnőtt embert, két pici még inkább, és ha úgy érzi, a férjétől sem annyi segítséget kap, amennyi ideális lenne, akkor még nehezebb. Természetesen ha Ön töltöttebb lenne, akkor a helyzetet is könnyebben kezelné, de hogyan lehetne töltöttebb? Az ovis korú kisfiú pedig nyilvánvalóan az egész rendszer feszültségeit jeleníti meg. Tehát a felnőttek szintjén kellene először kezelni a problémát. Én ott látnék kitörési pontot, ha valahogy jó hangvételben meg tudná beszélni a férjével, hogy miben, hol tudna segíteni. Ha csak egy pár óra nyugalmat tudna Önnek biztosítani, amikor egy picit feltöltődhetne, alhatna; ha az éjszakai mászkálás helyett esetleg eleve együtt aludnának, talán máris jobb lenne. Az lenne a legfontosabb, hogy az Ön lemerült akkumulátora egy kis töltéshez jusson. Ezért érdemes minden megspórolható, fölösleges akadályt kivenni a rendszerből és minden apró lehetőséget kihasználni. Hogyan tudna bármi módon pihenéshez jutni? Mi az, amiben viszonylag büntetlenül lehetne engedni a nagyobbik fiúnak? Annyira szépen, pontosan észreveszi, mikor mire van szüksége a gyereknek! Pl. leírja, hogy a kistestvér születése után is volt megoldás: ha valaki játszott vele. Azt írja, akkor nem csapkodott, nem tiltakozott. Tehát azt igényelte, hogy valaki játsszon vele. Most – azt írja – arra tart igényt a nagyfiú, hogy a szülei közelében lehessen és az alvással se kelljen tőlük eltávolodni, amíg ilyen feszült a helyzet. Ez teljesen érthető és az Ön ösztönös válasza is az, hogy „szívesen alszom vele”. Mindig meg lehet találni, mire van szüksége valakinek ahhoz, hogy a helyzetét jobban viselje. És mindig a legelemibb igényt kell előre venni: ez esetben az Ön pihenését. Az, hogy a férje talál-e munkát, alapvetően az ő felelőssége, akkor is, ha ezt most nehéz elfogadni. De ha otthon valamilyen formában tud könnyíteni a helyzeten, az máris nagy segítség. Nagyon fontos lenne, hogy Önök ketten megpróbálják megőrizni a szövetségesi hozzáállásukat egymáshoz. Minél nagyobb a baj, annál inkább összezárva tudnak kilábalni belőle. Érdemes ilyenkor félredobni a félredobható szabályokat: ha nincs minden nap meleg étel, nem baj, ha a gyerekek csak kétnaponta fürdenek, attól sem lesz semmi bajuk. Olyanformán lehet az ilyen helyzeteket kezelni, mintha a ház tíz sarkából kéne összekapirgálni ötszáz forintot: az ember itt is talál egy kis energiát, ott is talál egy kis segítséget, amott is megspórol egy kis pluszmunkát és a végén valahogy túléli. A legnagyobb energiapazarlás a bűntudat. Amennyire látom, Ön a VÉGSŐ HATÁROKIG megteszi, ami telik az erejéből, akkor MÉG mit várna magától? Vannak helyzetek, amik meghaladják az embert, és olyankor bőven elég, hogy megtettük, ami tőlünk telt. A gyerek érezni fogja, ha Ön megnyugszik és ő is lazábban éli majd meg. Ha nem tud aludni a kissrác, mert érzi, hogy mindenki ki van készülve, akkor engedjük meg, hogy ne aludjon. Ha helyette egész nap rohangálhat a játszótéren vagy az udvaron, majd kidől magától is. Lehet, hogy az egyes példáim pontatlanok, de a lényeg, hogy az elvet megértse. Minden jót, sok sikert és semmi bűntudatot kívánok – a nagyobbik fia is érezni fogja, hogy ebben a nehéz szakaszban sem hagyta magára, hogy együtt csinálták végig!