Olvasói kérdés
A problémánk, ami miatt megkeresem nem teljesen a mindennapjaink része, mégis szeretnék tanácsot kérni, hogy hogyan viselkedjünk, mit csináljunk. Apukámról van szó, 5 kisgyerek nagypapájáról, aki súlyos depresszióban van, hullámzóan évek óta, és emiatt most mélyponthoz érkeztünk a kapcsolatunkban. Nekem 3 kisgyerekem van, a nagyobbak (8 és 5 évesek) jól emlékeznek rá, emlegetik is, vannak közös emlékeik, mert a helyzet az utóbbi két évben lett igazán rossz. A nagypapa teljesen elhidegült tőlünk, a lányaitól (minket is okol a válásért, ami tizenötéves különélésük után végre megtörtént 2 éve), és már az unokáival sem törődik egyáltalán. Születésnapon sem keresi őket. Teljes magányban él lassan, csak dolgozni jár el. Messzi lakik tőlünk, de sajnos anyukámmal egy faluban. Így történt pár hete, hogy találkoztak egy piacon, ahol észre sem vette az unokáit. Majd mikor anyukám mégis ráköszönt, mert valamilyen okból melléjük sétált, és mondta neki, hogy itt vannak az unokáid, apukám egy Na és? - sel válaszolva továbbment. Ezt hallhatták a gyerekek is sajnos. Nem említették azóta, mi nem bolygattuk.
Kérdésem, hogy hogyan magyarázzam el a gyerekeknek, hogy a nagypapa miért nem foglalkozik velük, miért nem keresi őket, miért nem vesz részt az életünkben.
Mi a helyes a gyerekeim/gyerekeink szempontjából? Keressük meg a papát, ha arra járunk? Nem tudom egyáltalán beengedne-e minket. Az ő depresszióját enyhíthetjük vajon így? Orvosi segítséget biztos nem kér, szerinte ő nem beteg. Tavaly nyáron a szülinapján próbáltuk egy közös játszóterezéssel megbékíteni, tesóm szerint könnybelábadt szemmel nézte a futkározó unokáit, tudtunk vele kicsit beszélgetni. De aztán a következő szülinapokon megint elfelejtette az unokáit, gyerekeit. Szintén tavaly elvesztettünk egy nagyon közeli unokatestvért, apukám öccsének fiát; reméltük, hogy ez a tragédia összehoz minket és arra ösztönzi, többet legyen velünk, de valószínűleg csak rontott a betegségén a gyász.
Ami igazán fáj, hogy nagyon jó apukánk volt gyerekkorban, igazi gyerekbarát, vidám ember volt régen. Kirándultunk együtt, tanított minket, imádtunk vele lenni. A jobb korszakában az unokáival is felhőtlenül eljátszott, csüngtek rajta a gyerekeink. Rengeteg emlék van, ami visszaköszön a fejemben a gyerekeim miatt is. De ezeket mostanában elharapom, és nem osztom meg a gyerekekkel, mert félek, megkérdezik, hogy mi van a papával, miért olyan, mintha már nem is lenne.
Válaszát, útbaigazítását előre is köszönöm/köszönjük.
Kérdésem, hogy hogyan magyarázzam el a gyerekeknek, hogy a nagypapa miért nem foglalkozik velük, miért nem keresi őket, miért nem vesz részt az életünkben.
Mi a helyes a gyerekeim/gyerekeink szempontjából? Keressük meg a papát, ha arra járunk? Nem tudom egyáltalán beengedne-e minket. Az ő depresszióját enyhíthetjük vajon így? Orvosi segítséget biztos nem kér, szerinte ő nem beteg. Tavaly nyáron a szülinapján próbáltuk egy közös játszóterezéssel megbékíteni, tesóm szerint könnybelábadt szemmel nézte a futkározó unokáit, tudtunk vele kicsit beszélgetni. De aztán a következő szülinapokon megint elfelejtette az unokáit, gyerekeit. Szintén tavaly elvesztettünk egy nagyon közeli unokatestvért, apukám öccsének fiát; reméltük, hogy ez a tragédia összehoz minket és arra ösztönzi, többet legyen velünk, de valószínűleg csak rontott a betegségén a gyász.
Ami igazán fáj, hogy nagyon jó apukánk volt gyerekkorban, igazi gyerekbarát, vidám ember volt régen. Kirándultunk együtt, tanított minket, imádtunk vele lenni. A jobb korszakában az unokáival is felhőtlenül eljátszott, csüngtek rajta a gyerekeink. Rengeteg emlék van, ami visszaköszön a fejemben a gyerekeim miatt is. De ezeket mostanában elharapom, és nem osztom meg a gyerekekkel, mert félek, megkérdezik, hogy mi van a papával, miért olyan, mintha már nem is lenne.
Válaszát, útbaigazítását előre is köszönöm/köszönjük.
Szakértői válasz
Kedves Levélíró!
Igen, egyetértek, hogy a problémája abba a körbe tartozik, amire azt mondjuk, „a mások viselkedését nem tudjuk közvetlenül befolyásolni, csak a sajátunkat.” És ebben az esetben a saját viselkedésével sem nagyon tudja befolyásolni az édesapjáét. Mielőtt közvetlenül a kérdésére válaszolnék („hogyan magyarázzam el a gyerekeknek…”), két fontos különbségtételre szeretném felhívni a figyelmét. Az egyik az, hogy ami a szülőnek trauma, veszteség vagy fájdalom, az nem biztos, hogy a gyermeknek is ugyanúgy veszteség vagy fájdalom. Már az is sokat segíthet, ha ezt a kettőt nem mossuk össze. Azt tisztán kihallom a soraiból, hogy Önnek komoly veszteség az édesapa visszahúzódása, hiszen jó apa és jó nagyapa volt, van mit gyászolni. Ez az Ön saját érzése, és mint érzés mindenképpen figyelmet érdemel. Jó lenne, ha volna valaki, aki értve, szeretettel tudja meghallgatni Önt és segíteni ezt az érzést megélni és feldolgozni. Ez lehet barát, családtag vagy szakember egyaránt – az a fő, hogy minőségi figyelmet és együttérzést tudjon adni.
Ha ez megtörtént, akkor majd rá tud látni arra, hogy a gyerekeknek mekkora a vesztesége… hiszen az ő optikájuk egészen más, az ő mindennapi életük örömei-bánatai is mások, az ő stabilitásukat és boldogságukat elsősorban anyukájuk és apukájuk adhatja meg, illetve a tágabb társas környezetük, óvoda, iskola, csoporttársak, jóbarátok. Az, hogy a nagyszülő benne van vagy nincs benne egy kisgyerek életében, meglehetősen esetleges, van, ahol igen, van, ahol nem, mind a kettővel teljesen jól együtt lehet élni. Az ember olyan lény, aki roppant széles skálán képes alkalmazkodni. Más a trauma és más az alkalmazkodási feladat. És még a valós veszteségeket is meg lehet élni egészséges gyásszal és egészséges továbbmenéssel, ha az itt és most létrejövő életminőség egyébként elfogadható. Hiszen éppen ez a gyászmunka értelme: hogy tovább tudjunk élni, hogy rugalmasan alkalmazkodni tudjunk ahhoz, ami van és az itt-és-mostból tudjuk kihozni a maximális örömöt, maximális épülést. Ott lenni a gyerekekkel, ott lenni a hétköznapokban, megélni a fejlődésüket és gyönyörködni bennünk, élvezni azt, ami van.
Még egy különbségtétel is szóba jöhet itt, és soraiból nehéz megállapítani, hogy itt pontosan mi a helyzet. Elviekben az, hogy valaki nem keres kapcsolatot a családjával nem egyenértékű azzal, hogy depressziós – egyik is, másik is és mind a kettő is fennállhat egymástól függetlenül. Ebben az esetben azonban, ha jól értem, valóban mindkét körülmény fennáll.
Hogy hogyan magyarázza el a gyerekeknek? Gyereknyelven, de racionálisan. Nagyon fontos, hogy minden gyerekhez az ő életkorának megfelelő nyelven beszéljünk, az ő életismeretének és szókincsének megfelelően – de értelmesen, komolyan, mindig egy picikét fölfelé húzva őket, mindig egy picikét a szintjük fölé lőve. Ekkora gyerekek már meg tudják érteni azt, hogy a vérünk olyan, mint egy koktél, különféle anyagok keringenek benne, amiket a testünk termel, pl. a különféle hormonok is. Ha pedig valamelyik hormonból kevés termelődik, akkor az illető komorabb lesz, elzárkózóbb, nem lesz kedve barátkozni más emberekkel… és hogy az ilyen embereken nehéz segíteni.
Ami pedig magát az édesapját illeti, nagyon nehéz a betegségtudat nélküli pszichiátriai betegek gondozása, és akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mit és mennyit érünk el pszichiátriai gyógyszerek alkalmazásával. Érdemes azon is gondolkodni, hogy a családtörténetben mik az okai az apuka visszahúzódásának, és ebből van-e olyan tényező, amely ma még befolyásolható. Vajon az édesapa milyen változást kívánna a saját életében, ha tőle kérdeznénk?
Legjobbakat!
Igen, egyetértek, hogy a problémája abba a körbe tartozik, amire azt mondjuk, „a mások viselkedését nem tudjuk közvetlenül befolyásolni, csak a sajátunkat.” És ebben az esetben a saját viselkedésével sem nagyon tudja befolyásolni az édesapjáét. Mielőtt közvetlenül a kérdésére válaszolnék („hogyan magyarázzam el a gyerekeknek…”), két fontos különbségtételre szeretném felhívni a figyelmét. Az egyik az, hogy ami a szülőnek trauma, veszteség vagy fájdalom, az nem biztos, hogy a gyermeknek is ugyanúgy veszteség vagy fájdalom. Már az is sokat segíthet, ha ezt a kettőt nem mossuk össze. Azt tisztán kihallom a soraiból, hogy Önnek komoly veszteség az édesapa visszahúzódása, hiszen jó apa és jó nagyapa volt, van mit gyászolni. Ez az Ön saját érzése, és mint érzés mindenképpen figyelmet érdemel. Jó lenne, ha volna valaki, aki értve, szeretettel tudja meghallgatni Önt és segíteni ezt az érzést megélni és feldolgozni. Ez lehet barát, családtag vagy szakember egyaránt – az a fő, hogy minőségi figyelmet és együttérzést tudjon adni.
Ha ez megtörtént, akkor majd rá tud látni arra, hogy a gyerekeknek mekkora a vesztesége… hiszen az ő optikájuk egészen más, az ő mindennapi életük örömei-bánatai is mások, az ő stabilitásukat és boldogságukat elsősorban anyukájuk és apukájuk adhatja meg, illetve a tágabb társas környezetük, óvoda, iskola, csoporttársak, jóbarátok. Az, hogy a nagyszülő benne van vagy nincs benne egy kisgyerek életében, meglehetősen esetleges, van, ahol igen, van, ahol nem, mind a kettővel teljesen jól együtt lehet élni. Az ember olyan lény, aki roppant széles skálán képes alkalmazkodni. Más a trauma és más az alkalmazkodási feladat. És még a valós veszteségeket is meg lehet élni egészséges gyásszal és egészséges továbbmenéssel, ha az itt és most létrejövő életminőség egyébként elfogadható. Hiszen éppen ez a gyászmunka értelme: hogy tovább tudjunk élni, hogy rugalmasan alkalmazkodni tudjunk ahhoz, ami van és az itt-és-mostból tudjuk kihozni a maximális örömöt, maximális épülést. Ott lenni a gyerekekkel, ott lenni a hétköznapokban, megélni a fejlődésüket és gyönyörködni bennünk, élvezni azt, ami van.
Még egy különbségtétel is szóba jöhet itt, és soraiból nehéz megállapítani, hogy itt pontosan mi a helyzet. Elviekben az, hogy valaki nem keres kapcsolatot a családjával nem egyenértékű azzal, hogy depressziós – egyik is, másik is és mind a kettő is fennállhat egymástól függetlenül. Ebben az esetben azonban, ha jól értem, valóban mindkét körülmény fennáll.
Hogy hogyan magyarázza el a gyerekeknek? Gyereknyelven, de racionálisan. Nagyon fontos, hogy minden gyerekhez az ő életkorának megfelelő nyelven beszéljünk, az ő életismeretének és szókincsének megfelelően – de értelmesen, komolyan, mindig egy picikét fölfelé húzva őket, mindig egy picikét a szintjük fölé lőve. Ekkora gyerekek már meg tudják érteni azt, hogy a vérünk olyan, mint egy koktél, különféle anyagok keringenek benne, amiket a testünk termel, pl. a különféle hormonok is. Ha pedig valamelyik hormonból kevés termelődik, akkor az illető komorabb lesz, elzárkózóbb, nem lesz kedve barátkozni más emberekkel… és hogy az ilyen embereken nehéz segíteni.
Ami pedig magát az édesapját illeti, nagyon nehéz a betegségtudat nélküli pszichiátriai betegek gondozása, és akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mit és mennyit érünk el pszichiátriai gyógyszerek alkalmazásával. Érdemes azon is gondolkodni, hogy a családtörténetben mik az okai az apuka visszahúzódásának, és ebből van-e olyan tényező, amely ma még befolyásolható. Vajon az édesapa milyen változást kívánna a saját életében, ha tőle kérdeznénk?
Legjobbakat!
Frank Orsolya