Olvasói kérdés
Kedves Orsolya!
Kilenc éves unokámmal, annak édesanyjával (a lányommal) és férjemmel egy lakásban, egy háztartásban élünk. A lányom elvált a férjétől az unokám 2,5 éves korában. Férjem édesanyja is velünk élt, amíg el nem hunyt 6 évvel ezelőtt. A dédnagymama, nyugdíjasként sokat foglalkozott az unokámmal, rengeteg éneket, verset tanított neki. Amikor, pár hónapos betegség után, kórházban elhunyt, az unokám megsiratta, de nemigen fogta fel, hogy mi történt, hiszen 3 éves volt csak. A dédnagymama kérése az volt, hogy hamvasszák el, és amíg a városunk egyik templomában épülő urnatemető el nem készül, addig otthon őrizzük a hamvakat. Ezért csak egyházi „temetés” volt, ahol mi, a szűk család voltunk csak jelen, és a pap képletesen örök nyugalomra helyezte a dédnagymamát. Az unokám ezen nem volt jelen, mivel nem tudtuk, hogy mit lehet mondani egy 3 éves gyermeknek, hogy előttünk, abban a kis dobozban van a dédi. Az urnatemető azóta sem épült fel, a hamvak itthon vannak.
A dédiről halála után is sokat beszélgettünk, unokám emlékszik, hogy mikre tanította őt.
Pár évvel ezelőtt azt megkérdezte miért nem megyünk ki a temetőbe a dédihez? Akkor azt mondtuk, hogy mi nem járunk temetőbe, mert a dédi templomban van eltemetve (egyrészt azért mondtuk ezt, mert még mindig kicsi volt és nem tudtuk hogyan megmondani, hogy a dédi elhamvasztva lett és otthon vannak a hamvak, másrészt azért mondtuk, mert azt hittük, hogy hamarosan felépül az urnatemető és a dédi tényleg a templomban lesz eltemetve).
Most viszont azt mondta, szeretne elmenni a templomba ahol a dédi van.
Hogyan mondjuk meg, hogy otthon vannak a hamvak, hogy hazugságban se kerüljünk? Ráadásul hogyan lehet elmondani egy 9 évesnek, hogy a dédnagymamája – igaz, hogy saját kérésére -, de el lett hamvasztva? Hogy mondjuk el, hogy mi az a hamvasztás?
Kérem, segítsen ebből a csapdából kimászni!
Nagyon várom/várjuk válaszát, köszönettel!
Kilenc éves unokámmal, annak édesanyjával (a lányommal) és férjemmel egy lakásban, egy háztartásban élünk. A lányom elvált a férjétől az unokám 2,5 éves korában. Férjem édesanyja is velünk élt, amíg el nem hunyt 6 évvel ezelőtt. A dédnagymama, nyugdíjasként sokat foglalkozott az unokámmal, rengeteg éneket, verset tanított neki. Amikor, pár hónapos betegség után, kórházban elhunyt, az unokám megsiratta, de nemigen fogta fel, hogy mi történt, hiszen 3 éves volt csak. A dédnagymama kérése az volt, hogy hamvasszák el, és amíg a városunk egyik templomában épülő urnatemető el nem készül, addig otthon őrizzük a hamvakat. Ezért csak egyházi „temetés” volt, ahol mi, a szűk család voltunk csak jelen, és a pap képletesen örök nyugalomra helyezte a dédnagymamát. Az unokám ezen nem volt jelen, mivel nem tudtuk, hogy mit lehet mondani egy 3 éves gyermeknek, hogy előttünk, abban a kis dobozban van a dédi. Az urnatemető azóta sem épült fel, a hamvak itthon vannak.
A dédiről halála után is sokat beszélgettünk, unokám emlékszik, hogy mikre tanította őt.
Pár évvel ezelőtt azt megkérdezte miért nem megyünk ki a temetőbe a dédihez? Akkor azt mondtuk, hogy mi nem járunk temetőbe, mert a dédi templomban van eltemetve (egyrészt azért mondtuk ezt, mert még mindig kicsi volt és nem tudtuk hogyan megmondani, hogy a dédi elhamvasztva lett és otthon vannak a hamvak, másrészt azért mondtuk, mert azt hittük, hogy hamarosan felépül az urnatemető és a dédi tényleg a templomban lesz eltemetve).
Most viszont azt mondta, szeretne elmenni a templomba ahol a dédi van.
Hogyan mondjuk meg, hogy otthon vannak a hamvak, hogy hazugságban se kerüljünk? Ráadásul hogyan lehet elmondani egy 9 évesnek, hogy a dédnagymamája – igaz, hogy saját kérésére -, de el lett hamvasztva? Hogy mondjuk el, hogy mi az a hamvasztás?
Kérem, segítsen ebből a csapdából kimászni!
Nagyon várom/várjuk válaszát, köszönettel!
Szakértői válasz
Kedves Levélíró!
Nem szívesen adok konkrét megoldásokat, hiszen nem valószínű, hogy lenne olyan lehetséges megoldás, ami Önöknek ne jutott volna eszébe, nekem viszont igen. Hiszen szemmel láthatóan sokat gondolkodtak a dolgon. Én csak azt tudom megerősíteni, hogy még egy iskolás korú gyereknél is kockázatos lehet, ha arról értesül, hogy a dédi földi maradványai a lakásban találhatók. Még felnőttet is megterhelhet ez a kissé bizarr helyzet. A hamvasztás mibenléte talán már világos a számára, de lehet, hogy ezt is elnagyolnám egyelőre... nem is tudjuk, pontosan mennyit tud a temetés, hamvasztás vagy akár a halál mibenlétéről. Tehát ha pl. az urna egy templomban lenne eltemetve vagy elhelyezve, akkor már bőven rá lehetne mondani, hogy itt van eltemetve a dédi, ide van írva a neve, ez az a hely, ahova jövünk, hogy rá gondoljunk és emlékezzünk, hogy milyen aranyos volt és hogy szerettük őt. A gyereket figyelve meg lehet állapítani, elég érett-e, higgadt-e ahhoz, hogy fölfedjük, hogy nem temetés, hanem hamvasztás volt. Még az sem biztos, hogy ezt a különbséget a gyerek drámainak éli meg. A gyermeknek úgyis leginkább egy ilyesfajta szimbolikus helyre van szüksége... A halállal a gyerekek csak fokozatosan szembesülnek és ismerkednek, ez a lépcsőzetesség fontos védőmechanizmus. Egyszerre mindig csak egy picit engedünk be az érzésvilágunkba ebből a szörnyű tényből, hogy egyszer vége lesz a létezésünknek, a szeretteink életének. Tehát ezt a fokozatos befogadást érdemes neki biztosítani. A gyerekek általában jelzik, mennyit kívánnak valamiből tudni, és mikor volt elég. A tiszta beszéd és a kímélet közötti vékony mezsgyén úgy a legegyszerűbb járni, ha a gyerek teherbírását figyeljük. Minden jót!
Nem szívesen adok konkrét megoldásokat, hiszen nem valószínű, hogy lenne olyan lehetséges megoldás, ami Önöknek ne jutott volna eszébe, nekem viszont igen. Hiszen szemmel láthatóan sokat gondolkodtak a dolgon. Én csak azt tudom megerősíteni, hogy még egy iskolás korú gyereknél is kockázatos lehet, ha arról értesül, hogy a dédi földi maradványai a lakásban találhatók. Még felnőttet is megterhelhet ez a kissé bizarr helyzet. A hamvasztás mibenléte talán már világos a számára, de lehet, hogy ezt is elnagyolnám egyelőre... nem is tudjuk, pontosan mennyit tud a temetés, hamvasztás vagy akár a halál mibenlétéről. Tehát ha pl. az urna egy templomban lenne eltemetve vagy elhelyezve, akkor már bőven rá lehetne mondani, hogy itt van eltemetve a dédi, ide van írva a neve, ez az a hely, ahova jövünk, hogy rá gondoljunk és emlékezzünk, hogy milyen aranyos volt és hogy szerettük őt. A gyereket figyelve meg lehet állapítani, elég érett-e, higgadt-e ahhoz, hogy fölfedjük, hogy nem temetés, hanem hamvasztás volt. Még az sem biztos, hogy ezt a különbséget a gyerek drámainak éli meg. A gyermeknek úgyis leginkább egy ilyesfajta szimbolikus helyre van szüksége... A halállal a gyerekek csak fokozatosan szembesülnek és ismerkednek, ez a lépcsőzetesség fontos védőmechanizmus. Egyszerre mindig csak egy picit engedünk be az érzésvilágunkba ebből a szörnyű tényből, hogy egyszer vége lesz a létezésünknek, a szeretteink életének. Tehát ezt a fokozatos befogadást érdemes neki biztosítani. A gyerekek általában jelzik, mennyit kívánnak valamiből tudni, és mikor volt elég. A tiszta beszéd és a kímélet közötti vékony mezsgyén úgy a legegyszerűbb járni, ha a gyerek teherbírását figyeljük. Minden jót!
Frank Orsolya