|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Egy un. mozaikcsaládban élek. A férjemnek van két fia, és van egy közös kislányunk. A fiúk édesanyja már régen meghalt. A kislányom három és fél éves, óvodás. Mostanában kezdte érdekelni, hogy ki kinek az anyukája, apukája, nagymamamája. Eddig nem is jutott eszembe, hogy erről beszélni kellene, mert annyira természetessé vált az évek alatt ez a felállás és a fiúk is elfogadnak engem. (természetesen ápoljuk az édesanyjuk emlékét és soha nem próbáltam az ő helyébe lépni)
Nem olyan rég, egy reggel a kislányom elkezdte sorolni, hogy kinek hány gyereke van az oviban, és a mi családunkat is "feltérképezte" és sorolta, hogy "anya, neked két fiad van és egy lányod, és a fiúkat is kivették a pocakodból és engem is kivettek a pocakodból"...és itt elgondolkoztam. Hirtelen azt mondtam, hogy a fiúk a szívemben nőttek, ő pedig a pocakomban is és a szívemben is...nem tudom, jól tettem-e, vagy egyáltalán kell-e erről beszélni? Látom, hogy az is nagyon foglalkoztatja, hogy a fiúk egy másik mamához is mennek, (ahova ő nem jár) és nem az ő mamájához ( ahova a fiúk gyakran járnak). Hogyan beszéljünk erről, vagy egyáltalán foglalkozzunk-e ezzel a kérdéssel? Valahol a szívemben azt érzem, hogy igen, beszéljünk erről, de abban bizonytalan vagyok, mit is mondjunk neki?
Válaszát köszönettel várom: Zsófia
Nagy öröm, hogy a szíve csupa jót és pontosat mond. Egyetértek Önnel, hogy ha a kislány most van erre nyitva, akkor most kell válaszolni. És abban is, hogy a helyzet egy kicsit bonyolult. A hármévesek mesés-mágikus világához pedig egyébként is nagyon jól illett az a kedves, intuitív válasz, amit a hirtelen jött kérdésre adott.
Az első alapelv, amivel talán segíteni tudok, az az, hogy a gyermeknek mindig a maga szintjén kell válaszolni. A három és fél évesnek három és fél éves nyelven. A kardinális kérdés itt – gondolom – az, hogy tisztán és kereken kimondassék-e, hogy a fiúknak volt egy „külső személy” anyukája és ő meghalt. Őszintén szólva: ez valóban kemény dió. Az a tény, hogy egy anya meghalhat, bizony erősebb annál, amit egy ilyen kicsi kislány könnyen feldolgoz. A nagymama-kérdésre még lehet azt mondani, hogy a fiúknak van egy másik nagymamájuk is, de az anya-kérdés sokkal nehezebb. A kisgyerekeknek az a jó, ha a halál gondolatával, tényével fokozatosan, csepegtetve, a saját teherbírásuknak megfelelő tempóban ismerkednek meg. Ha először – mondjuk – egy halott bogarat látnak, aztán később egy halott egérkét is, ha egy idővel később egy távoli ismerős haláláról hallanak… de a túl korán, túl közelről, védtelenül megtapasztalt halálélmény nagyon megterhelő. Helytálló mondat lehet viszont, hogy a fiúknak van egy másik nagymamájuk is, és hogy miért, „erről majd később mesélek neked”. Ha a kislány még mindig erősködik, én akár odáig is elmennék, hogy azt mondom: „mert ez egy szomorú történet és én nem akarom, hogy szomorú legyél, erről majd később beszélünk, amikor már sokkal nagyobb és erősebb leszel.”
A kicsi gyerekek félig még mesevilágban, mágikus gondolkodásban élnek és meglehetősen védtelenek a saját fantáziáikkal, kevés tényanyagból levont következtetéseikkel szemben. Ha azt hallaná, hogy a fiúk anyukája meghalt, elkezdhetne félni, hogy az ő anyukája is meghal, és esetleg nem tudná ezt megfogalmazni, hanem egyedül szorongana. Nem biztos, és ha már kibukott a dolog, akkor ezt is le lehet esetleg védeni (Pl. „Az a néni nagyon beteg volt, én pedig egyáltalán nem vagyok beteg.”) A lényeg az, hogy a gyerek fejlődés-lélektani szükségleteit szem előtt tartsuk. Az pedig abban áll, hogy a saját teherbíró képessége szerint terheljük.
A második alapelv pedig éppen ez: hogy a saját szintjén is csak a saját teherbírása idejéig válaszoljunk. Akármit akarunk is mondani, ha úgy látjuk, hogy ő már elvesztette az érdeklődését, eleget hallott, menne játszani, másról kezd beszélni, akkor fogadjuk el, hogy ennyi volt az adag.
Mindent egybevetve tehát a gyermeknek alapjában az igazat mondjuk; de a saját szintjén mondjuk; a saját teherbíró képessége határáig mondjuk; és amiről azt gondoljuk, hogy még nem kell tudnia, mert nem eléggé védett (nem eléggé jártas halál, élet, egészség, betegség tárgykörében), azt nem mondjuk el, hanem vállaljuk, hogy erről majd később lesz szó. A családban hosszú távon ne legyen titok, de az igazság néha túl nyers ahhoz, hogy egy háromévesre rászabadítsuk. Ismerje meg, de a saját érési folyamatának megfelelően.
Kedves Zsófia, remélem, arra sikerült válaszolnom, amit kérdezett, és remélem sikerült olyan irányelveket nyújtanom, amelyekkel később is tud magának jó válaszokat generálni. Egy „mozaikcsalád” gyönyörűen működtethető, ha ennyi szeretettel és tudatossággal rendezik egymás mellé a tagjait. A továbbiakra is a legjobbakat kívánom!