Olvasói kérdés
Kedves Orsolya! Az alábbi kérdésben szeretnék segítséget, tanácsot kérni. Meddig egészséges a gyerekekkel egy szobában való élet? Egyszobás lakásban lakunk, van egy négy és egy két éves gyermekünk. A szoba egy polcrendszerrel ketté van választva, tulajdonképpen két fél szoba, de mégiscsak egy légtér, és van egy kis közös rész is. A gyerekek is úgy gondolnak rá, mint két szobára (a "ti és a mi szobánk"), de én aggódom, hogy meddig lehet még így élni velük, nem lesz-e bármi problémájuk ettől, nem sérülnek-e, vagy hasonló. Egyébként nagyon kiegyensúlyozott gyerekek, a kicsivel még itthon vagyok, a nagy lányom pedig csupa jó jellemzést kap az óvodában, semmi gond nincs vele, kedves, barátkozó, cserfes kislány, hamar beszokott, tényleg nem tudok rosszat írni róluk. Sajnos nem tudunk elköltözni, csak esetleg egy rosszabb környékre (ez nagyon jó környék, szomszédokkal, környezettünkkel nagyon jól megvagyunk, közel van az óvoda, munkahely, minden). Kell-e nekik külön szoba, és mikor? Vagy csak engem idegesít a lakásprobléma? Előre is köszönöm a válaszát! Tisztelettel: zsófia
Szakértői válasz
Kedves Zsófia!
Énnekem az tetszik nagyon a levelében, hogy tudja, hogy a gyerekek viselkedéséről kell igazából leolvasni, hogy van-e baj. Ahogy elmondja, egyelőre nincs. És közben azt is pontosan érzi, bármiféle külső tanács nélkül, hogy ez egy idő után mégis feszítő probléma lehet. Igen, vannak a családi életnek részei, amikről a gyerekeknek nem kell tudni, van, amit bizonyos életkorban még nem kell hallani, megismerni - és itt nem csak a házaséletre gondolok, de akár bizonyos beszélgetésekre is.
A másik jelentős megfontolás az, hogy a család - RENDSZER. Ha Ön kezd feszült lenni az egy szobában való létezéstől, márpedig úgy hallom, hogy egyelőre négyük közül Önt feszíti ez leginkább - akkor az a feszültség belemegy a rendszerbe és keringeni kezd benne. Ha a gyerekek teljesen jól vannak, de Ön feszültebb, az már magában is okozhat gondot. Teljesen reális, hogy ezeknek a kicsiknek még természetes, kellemes, bensőséges, magától értetődő az, ahogyan Önök élnek. e később valóban előfordulhat - és szinte mindegy, hogy négyük közül kitől indul ki -, hogy szűknek bizonyul a hely. Néhány éven belül a gyerekeknek leckét kell majd írniuk - igaz, ahhoz is meg lehet teremteni a feltételeket akár így is, főleg, amikor már mindkét gyereknek tanulnia kell délután. Azt gondolom, ha kialakítanak egy B-tervet, amelyben gondosan elképzelik, hogyan, hová, milyen feltételekkel tudnának jó szívvel továbbköltözni, akkor ez a B-terv ott lesz a tarsolyukban, és onnantól kezdve saját maguk is érezni fogják, hogy be kell-e indítani és mikor. Ha addig is nézegetnek esetleg szóba jöhető lakásokat, akkor elő tudják a lelküket készíteni az esetleges váltásra, meg tudnak barátkozni a gondolattal; azt pedig, hogy mikor éri el a feszültség a tűréshatárukat, vagy eléri-e egyáltalán, már ki fogják tudni mondani. Csak az a fontos, hogy az egész folyamat tudatos legyen és a párjával jól megbeszéljék. Ha mindenki azt érzi, SZABAD SZÓLNI, hogy nekem már sok, de SZABAD MARADNI, ameddig ez a kedvesebb a szívüknek, akkor sok feszültségnek elejét vehetik. Az is érdekelne, mit jelent a saját személyes történetükhöz képest ez a "nagyon jó környék", miért fontos ott lakni és mik a félelmeik, fantáziáik a "rosszabb környékkel" kapcsolatban. Annyira képlékenyek ezek a kategóriák...
Ha gondjuk van, hívjanak! Minden jót, sok sikert.
Énnekem az tetszik nagyon a levelében, hogy tudja, hogy a gyerekek viselkedéséről kell igazából leolvasni, hogy van-e baj. Ahogy elmondja, egyelőre nincs. És közben azt is pontosan érzi, bármiféle külső tanács nélkül, hogy ez egy idő után mégis feszítő probléma lehet. Igen, vannak a családi életnek részei, amikről a gyerekeknek nem kell tudni, van, amit bizonyos életkorban még nem kell hallani, megismerni - és itt nem csak a házaséletre gondolok, de akár bizonyos beszélgetésekre is.
A másik jelentős megfontolás az, hogy a család - RENDSZER. Ha Ön kezd feszült lenni az egy szobában való létezéstől, márpedig úgy hallom, hogy egyelőre négyük közül Önt feszíti ez leginkább - akkor az a feszültség belemegy a rendszerbe és keringeni kezd benne. Ha a gyerekek teljesen jól vannak, de Ön feszültebb, az már magában is okozhat gondot. Teljesen reális, hogy ezeknek a kicsiknek még természetes, kellemes, bensőséges, magától értetődő az, ahogyan Önök élnek. e később valóban előfordulhat - és szinte mindegy, hogy négyük közül kitől indul ki -, hogy szűknek bizonyul a hely. Néhány éven belül a gyerekeknek leckét kell majd írniuk - igaz, ahhoz is meg lehet teremteni a feltételeket akár így is, főleg, amikor már mindkét gyereknek tanulnia kell délután. Azt gondolom, ha kialakítanak egy B-tervet, amelyben gondosan elképzelik, hogyan, hová, milyen feltételekkel tudnának jó szívvel továbbköltözni, akkor ez a B-terv ott lesz a tarsolyukban, és onnantól kezdve saját maguk is érezni fogják, hogy be kell-e indítani és mikor. Ha addig is nézegetnek esetleg szóba jöhető lakásokat, akkor elő tudják a lelküket készíteni az esetleges váltásra, meg tudnak barátkozni a gondolattal; azt pedig, hogy mikor éri el a feszültség a tűréshatárukat, vagy eléri-e egyáltalán, már ki fogják tudni mondani. Csak az a fontos, hogy az egész folyamat tudatos legyen és a párjával jól megbeszéljék. Ha mindenki azt érzi, SZABAD SZÓLNI, hogy nekem már sok, de SZABAD MARADNI, ameddig ez a kedvesebb a szívüknek, akkor sok feszültségnek elejét vehetik. Az is érdekelne, mit jelent a saját személyes történetükhöz képest ez a "nagyon jó környék", miért fontos ott lakni és mik a félelmeik, fantáziáik a "rosszabb környékkel" kapcsolatban. Annyira képlékenyek ezek a kategóriák...
Ha gondjuk van, hívjanak! Minden jót, sok sikert.
Frank Orsolya