|
|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.
Mit csináljak abban az esetben, ha az élettársam nem tudja elviselni a gyermekemet, aki már nem velünk él. Számomra már elviselhetetlennek tűnik ez az állapot, Olyan érzést vált ki bennem mintha versengene a gyermekem szeretetével. Ha itt van a gyerekem és nem vele foglalkozom elkezd hisztizni férfi létére. És én borzalmasan érzem magam, mert az ő házában élek és nagyon sokszor felmerült bennem, hogy elhagyom, de nagyon szeretem, mert amúgy rendes, dolgos ember. Neki is van egy fia akivel nagyon jó a viszonyom, és engem ez nagyon bánt, hogy az én gyermekemet, aki árva, nem fogadja el. Mit tanácsolsz mit tegyek.
Tanácsot kérni nagy dolog, tanácsot adni nagy felelősség. És tanácsot adni borzasztóan könnyű is - kibicnek semmi se drága; nekem csak le kell írnom egy pár sort, de a felelősség, a feladat, a szenvedés, a következmények mind neked jutnak. Ráadásul én csak azt írhatom le, amit én gondolok, ahogyan én gondolkodom - másoknak más lesz a kritériumrendszere. Ezért hát leírom, hogy én hogyan gondolkodom erről, te pedig annyit fogadj el belőle, amennyit bírsz, és kérdezz meg még egy csomó embert, súlyozd, amit hallasz és úgy alakítsd ki, hogy TE hogyan döntesz.
Innen, ahol én ülök, három ember látszik: a gyerek, az anyja meg a férfi. Mind a háromnak vannak lelki szükségletei, lelki igényei. Vajon melyiküké a legerősebb, a legsúlyosabb? Az én gondolatvilágomban a gyereké - mert ő gyerek, mert ő kiszolgáltatott, mert most készül el a személyisége és mert azzal, hogy megszüljük, valamit ígérünk neki... egy egész sor dolgot. Természetesen a te lelki igényeid is fontosak, pl. az is, hogy legyen férfi az életedben, már csak azért is, hogy a gyereknek boldogabb anyukája legyen. Ez a mostani kapcsolat ebben a formában - azt írod - nem így hat.
Az én fejemben más lett volna a sorrend: legyen egy jó kapcsolatom a gyerekemmel, legyen jó kapcsolatom a társammal, megnézem, kialakítható-e jó kapcsolat a kettejük között is, és ha igen, akkor jöjjön a költözés. Tudom, könnyű ezt innen mondani, és nem ismerem a körülményeket.
A végső kérdés viszont az: mennyire érett az a férfi, aki rivalizálni kezd egy kislánnyal, aki nem tudja elfogadni, hogy egy anyának a gyereke az első? Mekkora eséllyel lesz tartós vagy kezelhető vagy jó a kapcsolat, ha eben az együtt élős formában folytatódik?
Egy párkapcsolat számtalan formában és konstrukcióban működhet. Egyetlen dolog a fontos. hogy az a felállás leképezze a résztvevők lelki igényeit. Így - ha el tudunk fogadni néhány kompromisszumot, fenntartható lesz mindegyik érzelmi kapcsolat. Ellenkező esetben szelet vetünk és bizonyosan vihart is aratunk. Én pedig sem szélben, sem viharban nem szeretnék kisgyerek lenni. Tudom, hogy nem könnyű. Gondolkodj és tedd, amit bírsz, amit jónak látsz.
Innen, ahol én ülök, három ember látszik: a gyerek, az anyja meg a férfi. Mind a háromnak vannak lelki szükségletei, lelki igényei. Vajon melyiküké a legerősebb, a legsúlyosabb? Az én gondolatvilágomban a gyereké - mert ő gyerek, mert ő kiszolgáltatott, mert most készül el a személyisége és mert azzal, hogy megszüljük, valamit ígérünk neki... egy egész sor dolgot. Természetesen a te lelki igényeid is fontosak, pl. az is, hogy legyen férfi az életedben, már csak azért is, hogy a gyereknek boldogabb anyukája legyen. Ez a mostani kapcsolat ebben a formában - azt írod - nem így hat.
Az én fejemben más lett volna a sorrend: legyen egy jó kapcsolatom a gyerekemmel, legyen jó kapcsolatom a társammal, megnézem, kialakítható-e jó kapcsolat a kettejük között is, és ha igen, akkor jöjjön a költözés. Tudom, könnyű ezt innen mondani, és nem ismerem a körülményeket.
A végső kérdés viszont az: mennyire érett az a férfi, aki rivalizálni kezd egy kislánnyal, aki nem tudja elfogadni, hogy egy anyának a gyereke az első? Mekkora eséllyel lesz tartós vagy kezelhető vagy jó a kapcsolat, ha eben az együtt élős formában folytatódik?
Egy párkapcsolat számtalan formában és konstrukcióban működhet. Egyetlen dolog a fontos. hogy az a felállás leképezze a résztvevők lelki igényeit. Így - ha el tudunk fogadni néhány kompromisszumot, fenntartható lesz mindegyik érzelmi kapcsolat. Ellenkező esetben szelet vetünk és bizonyosan vihart is aratunk. Én pedig sem szélben, sem viharban nem szeretnék kisgyerek lenni. Tudom, hogy nem könnyű. Gondolkodj és tedd, amit bírsz, amit jónak látsz.
Frank Orsolya
2011. 06. 12. 16:08
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Frank Orsolya!
Gyermekneveléssel kapcsolatban szeretnék kérdezni. 1 éve váltunk el, a volt párom, dühös és próbál bosszút állni rajtam. Sajnos a kislányomon csattan, mert nem tudom vele megértetni hogy ne tegye. Eleinte hetente ment az apukájához, de gyakran megcsinálta hogy mikor egyeztettünk volta telefonon, kikapcsolta, vagy egyszerűen nem vette fel, emiatt Dóri kétségbeesett, vígasztalhatatlan lett. Így 2 heti láthatást jobbnak tartottam. Most ott tartunk, hogy ugyanazt csinálja, csak 3.hete nem látták egymást. Dóri folyamatos bizonytalanságban él, emiatt az otthoni család életünk is romokban hever. Bár rendkívül akaratos természet volt válás előtt is, gyakran sírva fakadt, figyelmetlen. Ez most fokozódott, erőszakos, dührohamai vannak, gyakorlatilag fejlődésképtelennek és nevelhetetlennek tűnik. És ez egy család véleménye, nem bírunk vele. Nem fogad szót, ha szépen kérjük, ha fegyelmezni próbáljuk akkor sem. Csúnyán beszél a körülötte élőkkel, beleszól a beszélgetésbe, belekiabál. Tanácstalanok vagyunk és nem tudjuk hogyan kell nevelni őt, hiszen egyrészt lelkileg össze van törve a válás és a bizonytalan láthatás miatt, másrészt a viselkedése által állandó az itthoni családi feszültség, szinte szerethetetlenné teszi magát. Családsegítő szolgálatnál voltam vele, de nem tudtak segíteni kapacitásbeli problémákra hivatkozva, csak én beszéltem a pszichológus kolléganővel, ő azt mondta hogy érzelmi szintű zavarai vannak, kicsit visszaesett a fejlődésben és próbáljak meg többet foglalkozni vele. Mindannyian foglalkozunk vele, 5-en élünk a családban, a többiek azt mondják hogy sokkal erősebb szigor és fegyelem kell, pofonok, de ebben én nem vagyok biztos. Bizonyára létezik módszer amivel az ilyen gyerekek lelkét meg lehet gyógyítani, hogy aztán ők is beilleszkedhessenek a családba és kiegyensúlyozottan viselkedjenek. Csak mi az??
Szakértői segítségét nagyon megköszönöm.
Ágnes.
Gyermekneveléssel kapcsolatban szeretnék kérdezni. 1 éve váltunk el, a volt párom, dühös és próbál bosszút állni rajtam. Sajnos a kislányomon csattan, mert nem tudom vele megértetni hogy ne tegye. Eleinte hetente ment az apukájához, de gyakran megcsinálta hogy mikor egyeztettünk volta telefonon, kikapcsolta, vagy egyszerűen nem vette fel, emiatt Dóri kétségbeesett, vígasztalhatatlan lett. Így 2 heti láthatást jobbnak tartottam. Most ott tartunk, hogy ugyanazt csinálja, csak 3.hete nem látták egymást. Dóri folyamatos bizonytalanságban él, emiatt az otthoni család életünk is romokban hever. Bár rendkívül akaratos természet volt válás előtt is, gyakran sírva fakadt, figyelmetlen. Ez most fokozódott, erőszakos, dührohamai vannak, gyakorlatilag fejlődésképtelennek és nevelhetetlennek tűnik. És ez egy család véleménye, nem bírunk vele. Nem fogad szót, ha szépen kérjük, ha fegyelmezni próbáljuk akkor sem. Csúnyán beszél a körülötte élőkkel, beleszól a beszélgetésbe, belekiabál. Tanácstalanok vagyunk és nem tudjuk hogyan kell nevelni őt, hiszen egyrészt lelkileg össze van törve a válás és a bizonytalan láthatás miatt, másrészt a viselkedése által állandó az itthoni családi feszültség, szinte szerethetetlenné teszi magát. Családsegítő szolgálatnál voltam vele, de nem tudtak segíteni kapacitásbeli problémákra hivatkozva, csak én beszéltem a pszichológus kolléganővel, ő azt mondta hogy érzelmi szintű zavarai vannak, kicsit visszaesett a fejlődésben és próbáljak meg többet foglalkozni vele. Mindannyian foglalkozunk vele, 5-en élünk a családban, a többiek azt mondják hogy sokkal erősebb szigor és fegyelem kell, pofonok, de ebben én nem vagyok biztos. Bizonyára létezik módszer amivel az ilyen gyerekek lelkét meg lehet gyógyítani, hogy aztán ők is beilleszkedhessenek a családba és kiegyensúlyozottan viselkedjenek. Csak mi az??
Szakértői segítségét nagyon megköszönöm.
Ágnes.
Kedves Ágnes!
Nagyon örülök, hogy kiáll a kislányáért. NEM pofonok és nem erősebb módszerek kellenek, Ön látja jól, és nagyon pontosan: a kislány viselkedési zavarai egyszerűen jelzések, tünetek, hogy azt a helyzetet, amelyet Ön leír, nem tudja megemészteni, kezelni. Tudom, hogy nehéz vele, de most nagyon sok türelemre van szüksége, és arra, hogy akkor is szeressék, ha nehezen szerethető. Igen, valóban kellenek eszközök: jó irányba indult, jó lenne ha a kislány gyerekpszichológus segítségét kapná, ilyet az interneten könnyedén talál, akár egyes szakembereket, akár magánklinikán működő gyermekpszichológusokat. Tudom, hogy ez nem olcsó dolog, de higgye el, ebben az időszakban a kislánynak jár ez a fajta segítség, ami átviszi őt a túlsó partra, hogy ne a későbbi, bonyolultabb, halmozódó problémák árát kelljen megfizetni másfajta "valutában". Eszközökre ugyanakkor Önnek is szüksége van, hiszen Ön a kislányra ható legfőbb lelki hatás, kapcsolat. Nagyon jó hallani, hogy érti és óvja őt és mintha még azt is pontosan érezné, hogy ez csak akkor lesz hatékony, ha ismeretek és készségek társulnak hozzá. Tanácsolom, hogy vegye meg Vekerdy-Ranschburg: Beszélgetések nem csak gyerekekről, Thomas Gordon Szülői Eredményességi tréning és Karl Rogers: Valakivé válni c. könyvét, ebben a néhány olvasmányban minden igazán fontos tudnivaló benne van, de bizonyosan más pszichológiai olvasmányokat is élvezettel forgat majd. A gyerek neveléséhez és valamennyi fontos kapcsolatának kezeléséhez, az emberekkel való kommunikációhoz egy életre hasznos eszközöket kaphat, ha elmegy egy Gordon-tanfolyamra.
Nem tudom, hogyan érti, hogy öten élnek a családban, de ezt sem biztos, hogy könnyű kezelni egy kisgyereknek - talán az is segítene, ha ebben a rendszerben tiszták lennének a határok és a szerkezet, a hatáskörök stb.
Sok sikert, és még egyszer gratulálok.
Nagyon örülök, hogy kiáll a kislányáért. NEM pofonok és nem erősebb módszerek kellenek, Ön látja jól, és nagyon pontosan: a kislány viselkedési zavarai egyszerűen jelzések, tünetek, hogy azt a helyzetet, amelyet Ön leír, nem tudja megemészteni, kezelni. Tudom, hogy nehéz vele, de most nagyon sok türelemre van szüksége, és arra, hogy akkor is szeressék, ha nehezen szerethető. Igen, valóban kellenek eszközök: jó irányba indult, jó lenne ha a kislány gyerekpszichológus segítségét kapná, ilyet az interneten könnyedén talál, akár egyes szakembereket, akár magánklinikán működő gyermekpszichológusokat. Tudom, hogy ez nem olcsó dolog, de higgye el, ebben az időszakban a kislánynak jár ez a fajta segítség, ami átviszi őt a túlsó partra, hogy ne a későbbi, bonyolultabb, halmozódó problémák árát kelljen megfizetni másfajta "valutában". Eszközökre ugyanakkor Önnek is szüksége van, hiszen Ön a kislányra ható legfőbb lelki hatás, kapcsolat. Nagyon jó hallani, hogy érti és óvja őt és mintha még azt is pontosan érezné, hogy ez csak akkor lesz hatékony, ha ismeretek és készségek társulnak hozzá. Tanácsolom, hogy vegye meg Vekerdy-Ranschburg: Beszélgetések nem csak gyerekekről, Thomas Gordon Szülői Eredményességi tréning és Karl Rogers: Valakivé válni c. könyvét, ebben a néhány olvasmányban minden igazán fontos tudnivaló benne van, de bizonyosan más pszichológiai olvasmányokat is élvezettel forgat majd. A gyerek neveléséhez és valamennyi fontos kapcsolatának kezeléséhez, az emberekkel való kommunikációhoz egy életre hasznos eszközöket kaphat, ha elmegy egy Gordon-tanfolyamra.
Nem tudom, hogyan érti, hogy öten élnek a családban, de ezt sem biztos, hogy könnyű kezelni egy kisgyereknek - talán az is segítene, ha ebben a rendszerben tiszták lennének a határok és a szerkezet, a hatáskörök stb.
Sok sikert, és még egyszer gratulálok.
Frank Orsolya
2011. 06. 12. 15:46
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Üdv!
16 éves gimnazista leányzó vagyok. Nemsokára szeretném letenni a középfokú angol nyelvvizsgát, s ennek érdekében elkezdtem magántanárhoz járni. Az illető férfi és 51 éves. Mindig is vonzódtam az idősebb férfiakhoz, s gyakori fantáziáim közé tartozott a magántanár-diák viszony. Izgatott a gondolat, hogy kettesben maradok vele, még ha ő nem is volt különösebben az esetem. Ennek ellenére az első pár óra alkalmával még a kezeim is remegtek, de aztán világossá vált számomra, hogy ő nem olyan pedagógus, aki kikezdene egy diákjával, s csak gyerekként tekint rám. A legkiválóbb tanár, akit ismerek, – több ilyen tanárra lenne szükség az oktatásban - emellett igazán rendes, normálisan viszonyul a diákokhoz és van humorérzéke, tehát szeretek az óráira járni. Teljességgel rajongom érte, felnézem rá, s már egy hónap elteltével nagyon megkedveltem őt.
A főbb bonyodalmak egy szép márciusi – a menzeszemet megelőző - napon kezdődtek. Ilyenkor mindig jelentősen megnő a szex iránti vágyam, holott egyébként sem nevezhető alacsonynak a libidóm. (Viszont párkapcsolatom még sosem volt, bulizni se járok valami sűrűn, alkalmi szexuális kapcsolatokat sem létesítek, elsősorban azért, mert ledönteném általa a magammal szemben felállított erkölcsi korlátokat, másodsorban nem szeretnék odáig süllyedni, hogy ócska ribancként emlegessenek abban a városban, melyben élek. Így a helyzetemből adódóan nem tudom kiélni a szexuális vágyaimat, s kénytelen vagyok azokat magamba fojtani. Ez frusztráló számomra.) Az aznapi órán pedig más szemmel kezdtem nézni a tanárra. Kifejezetten vonzónak találtam őt. Ezt csak fokozta, hogy ő – nem távolságtartó ember lévén – míg magyarázta az egyik feladatot, egészen közel húzódott hozzám. Nagyon jól esett a közelsége, felizgatott. Halkabban, lágyabban beszélt hozzám, azon a kellemes, férfias hangján. Arca egészen közel került az arcomhoz. Féltem, hogy tekintetem elárulja, mi is játszódik le bennem, ennek ellenére mélyen a nagy kék szemeibe néztem. Ez fokozta bennem az iránta ébredő vágyat. Természetesen a vonzalmam nem talált viszonzásra, én pedig csak vágyakozva fürkésztem tovább arcának és testének minden rezdülését. Szemeim megakadtak ajkain - melyeket oly’ szívesen éreznék ajkaimon - majd élvezettel siklottak lejjebb, végigpásztázván a testét, s elidőzvén a combjainál és ágyékánál, melyre kék színű farmernadrágja izgatóan feszült rá. Igazán beindította a fantáziámat. Kedvem lett volna azon nyomban az ölébe fészkelni magamat, érezni, ahogy teste a testemnek simul.
Ezt a napot követően ez így ment minden órán, s szabadidőmben is egyre többet gondolok rá. Otthon utána keresgélek az interneten, képeket nézegetek róla, folyton ő jár a fejemben. Ha meglátom más diáklányokkal beszélgetni, különös féltékenység lesz úrrá rajtam. Ha több napig nem látom őt, érzem a hiányát és igyekszem minél többször, „véletlenül” összefutni vele az iskolánk folyosóján. Ilyenkor már a puszta látványa is teljesen felajz engem. Gyorsabban dobog a szívem, szinte földbe gyökerezik a lábam és remegek. Közben alaposan végigmérem őt, minden porcikája egyre vonzóbbá válik a szemeimben. Többször azon kapom magam, hogy arról fantáziálok, hogy hatalmasakat, szenvedélyeseket kefélek vele. Nagyon beindít, s bevallom őszintén, kicsit izgat a kora is. Pontosan egy idős apukámmal, ezért olykor elgondolkodom rajta, hogy ez normális érzés e részemről. Egyébként nem képzelem, hogy „halálosan szerelmes” vagyok belé, meg semmi ilyesmit. Nem stílusom belelovalni magamat bugyuta plátói szerelmekbe. Én igazi, viszonzott szenvedélyekre vágyom. Sztárokért sem rajongtam soha, csak olyan emberek iránt ébredt bennem vágy, akikkel nap mint nap kapcsolatba kerültem, akikkel meg volt a testi kontaktus. Arról már nem tehetek, ha ezek az emberek évtizedekkel idősebbek nálam és házasok. Egyszerűen hozzájuk vonzódom. A kortársaimat észre se veszem, nem tudom őket férfinek tekinteni. Egyébként is csak néhányan próbálkoznak be nálam közülük, többnyire az idősebb korosztály nyilvánítja ki felém tetszését.
10-13 éves koromban egy harmincas évei elején járó férfi tetszett.
14 évesen egy negyvenes tanárom. Ő testesítette meg, s testesíti meg még jelenleg is szememben a férfiideált. ( Bár, mióta az 51 éves tanárom tanít, egyre kevesebbszer gondolok rá. ) Nagyon jól tartja/tartotta magát, mindenki 10 évvel fiatalabbnak nézi/nézte a valódi koránál. Soha senkit nem találtam még annyira szexinek, mint akkor őt. Dús világosbarna hajával, kék szemeivel, férfias vonásaival, izgató hangjával, jó testfelépítésével, ápolt, stílusos megjelenésével, jó kiállásával és intelligens, udvarias, kedves, humoros, könnyed, kacér stílusával teljesen lehengerelt. Persze 45 éve alatt volt ideje kitanulni, hogy bánjon a nőkkel, hölgyekkel. Már azt „gáznak” éreztem, hogy 14 évesen egy negyvenes férfira gerjedek, de azzal nyugtattam magamat, hogy ő fiatalabbnak néz ki a koránál. A legjobb barátnőimmel is megosztottam az érzéseimet, akik saját bevallásuk szerint undorodnak az idősebb férfiaktól és láttam, hogy kicsit furán is néztek rám, de mégis megértőek voltak velem és mindig kiönthettem nekik a lelkemet. Elfogadták, hogy nekem ő a zsánerem és azt azért ők is elismerték, hogy tényleg fiatalabbnak tűnik a koránál. A „tüneteim” nála és a harmincas férfinél is hasonlóak voltak, mint most az 51 éves tanáromnál.
Viszont úgy érzem, ez már tényleg több a soknál. Hiszen az angoltanárom közel 40 évvel idősebb nálam! A barátnőim szerint ez már beteges. Lehet, hogy igazuk van. Ez elgondolkoztatott, s arra a következtetésre jutottam, hogy írok erre az oldalra és kikérem más kívülállók őszinte véleményét.
Normális ez a vonzalom részemről? Érdemes lenne esetleg pszichológushoz fordulnom?
Előre is köszönöm a választ!
16 éves gimnazista leányzó vagyok. Nemsokára szeretném letenni a középfokú angol nyelvvizsgát, s ennek érdekében elkezdtem magántanárhoz járni. Az illető férfi és 51 éves. Mindig is vonzódtam az idősebb férfiakhoz, s gyakori fantáziáim közé tartozott a magántanár-diák viszony. Izgatott a gondolat, hogy kettesben maradok vele, még ha ő nem is volt különösebben az esetem. Ennek ellenére az első pár óra alkalmával még a kezeim is remegtek, de aztán világossá vált számomra, hogy ő nem olyan pedagógus, aki kikezdene egy diákjával, s csak gyerekként tekint rám. A legkiválóbb tanár, akit ismerek, – több ilyen tanárra lenne szükség az oktatásban - emellett igazán rendes, normálisan viszonyul a diákokhoz és van humorérzéke, tehát szeretek az óráira járni. Teljességgel rajongom érte, felnézem rá, s már egy hónap elteltével nagyon megkedveltem őt.
A főbb bonyodalmak egy szép márciusi – a menzeszemet megelőző - napon kezdődtek. Ilyenkor mindig jelentősen megnő a szex iránti vágyam, holott egyébként sem nevezhető alacsonynak a libidóm. (Viszont párkapcsolatom még sosem volt, bulizni se járok valami sűrűn, alkalmi szexuális kapcsolatokat sem létesítek, elsősorban azért, mert ledönteném általa a magammal szemben felállított erkölcsi korlátokat, másodsorban nem szeretnék odáig süllyedni, hogy ócska ribancként emlegessenek abban a városban, melyben élek. Így a helyzetemből adódóan nem tudom kiélni a szexuális vágyaimat, s kénytelen vagyok azokat magamba fojtani. Ez frusztráló számomra.) Az aznapi órán pedig más szemmel kezdtem nézni a tanárra. Kifejezetten vonzónak találtam őt. Ezt csak fokozta, hogy ő – nem távolságtartó ember lévén – míg magyarázta az egyik feladatot, egészen közel húzódott hozzám. Nagyon jól esett a közelsége, felizgatott. Halkabban, lágyabban beszélt hozzám, azon a kellemes, férfias hangján. Arca egészen közel került az arcomhoz. Féltem, hogy tekintetem elárulja, mi is játszódik le bennem, ennek ellenére mélyen a nagy kék szemeibe néztem. Ez fokozta bennem az iránta ébredő vágyat. Természetesen a vonzalmam nem talált viszonzásra, én pedig csak vágyakozva fürkésztem tovább arcának és testének minden rezdülését. Szemeim megakadtak ajkain - melyeket oly’ szívesen éreznék ajkaimon - majd élvezettel siklottak lejjebb, végigpásztázván a testét, s elidőzvén a combjainál és ágyékánál, melyre kék színű farmernadrágja izgatóan feszült rá. Igazán beindította a fantáziámat. Kedvem lett volna azon nyomban az ölébe fészkelni magamat, érezni, ahogy teste a testemnek simul.
Ezt a napot követően ez így ment minden órán, s szabadidőmben is egyre többet gondolok rá. Otthon utána keresgélek az interneten, képeket nézegetek róla, folyton ő jár a fejemben. Ha meglátom más diáklányokkal beszélgetni, különös féltékenység lesz úrrá rajtam. Ha több napig nem látom őt, érzem a hiányát és igyekszem minél többször, „véletlenül” összefutni vele az iskolánk folyosóján. Ilyenkor már a puszta látványa is teljesen felajz engem. Gyorsabban dobog a szívem, szinte földbe gyökerezik a lábam és remegek. Közben alaposan végigmérem őt, minden porcikája egyre vonzóbbá válik a szemeimben. Többször azon kapom magam, hogy arról fantáziálok, hogy hatalmasakat, szenvedélyeseket kefélek vele. Nagyon beindít, s bevallom őszintén, kicsit izgat a kora is. Pontosan egy idős apukámmal, ezért olykor elgondolkodom rajta, hogy ez normális érzés e részemről. Egyébként nem képzelem, hogy „halálosan szerelmes” vagyok belé, meg semmi ilyesmit. Nem stílusom belelovalni magamat bugyuta plátói szerelmekbe. Én igazi, viszonzott szenvedélyekre vágyom. Sztárokért sem rajongtam soha, csak olyan emberek iránt ébredt bennem vágy, akikkel nap mint nap kapcsolatba kerültem, akikkel meg volt a testi kontaktus. Arról már nem tehetek, ha ezek az emberek évtizedekkel idősebbek nálam és házasok. Egyszerűen hozzájuk vonzódom. A kortársaimat észre se veszem, nem tudom őket férfinek tekinteni. Egyébként is csak néhányan próbálkoznak be nálam közülük, többnyire az idősebb korosztály nyilvánítja ki felém tetszését.
10-13 éves koromban egy harmincas évei elején járó férfi tetszett.
14 évesen egy negyvenes tanárom. Ő testesítette meg, s testesíti meg még jelenleg is szememben a férfiideált. ( Bár, mióta az 51 éves tanárom tanít, egyre kevesebbszer gondolok rá. ) Nagyon jól tartja/tartotta magát, mindenki 10 évvel fiatalabbnak nézi/nézte a valódi koránál. Soha senkit nem találtam még annyira szexinek, mint akkor őt. Dús világosbarna hajával, kék szemeivel, férfias vonásaival, izgató hangjával, jó testfelépítésével, ápolt, stílusos megjelenésével, jó kiállásával és intelligens, udvarias, kedves, humoros, könnyed, kacér stílusával teljesen lehengerelt. Persze 45 éve alatt volt ideje kitanulni, hogy bánjon a nőkkel, hölgyekkel. Már azt „gáznak” éreztem, hogy 14 évesen egy negyvenes férfira gerjedek, de azzal nyugtattam magamat, hogy ő fiatalabbnak néz ki a koránál. A legjobb barátnőimmel is megosztottam az érzéseimet, akik saját bevallásuk szerint undorodnak az idősebb férfiaktól és láttam, hogy kicsit furán is néztek rám, de mégis megértőek voltak velem és mindig kiönthettem nekik a lelkemet. Elfogadták, hogy nekem ő a zsánerem és azt azért ők is elismerték, hogy tényleg fiatalabbnak tűnik a koránál. A „tüneteim” nála és a harmincas férfinél is hasonlóak voltak, mint most az 51 éves tanáromnál.
Viszont úgy érzem, ez már tényleg több a soknál. Hiszen az angoltanárom közel 40 évvel idősebb nálam! A barátnőim szerint ez már beteges. Lehet, hogy igazuk van. Ez elgondolkoztatott, s arra a következtetésre jutottam, hogy írok erre az oldalra és kikérem más kívülállók őszinte véleményét.
Normális ez a vonzalom részemről? Érdemes lenne esetleg pszichológushoz fordulnom?
Előre is köszönöm a választ!
Kedves levélíró!
Szexuális késztetés dolgában – mint minden másban – igen nagy az emberek között a szórás, a változatosság, még a normál sávon belül is, anélkül, hogy ez beteges lenne. Serdülőkorban meg aztán különösen nagyon a kilengések a lelki élet egyes területein. A mérce inkább az, hogy ez okoz-e gondot bármilyen formában: kelt-e pl. Önben szorongást, akár épp az ügyben, hogy normális-e; akadályozza-e a hétköznapi életvitelét (tehát pl. lehet-e így nyelvet tanulni), belesodorja-e rossz döntésekbe, stb. Ha ezek bármelyike fennáll, akkor ez már elegendő arra, hogy egy pszichológus társaságában tisztázza érzéseit és találjon válaszokat. A pszichológushoz járás olyan ajándék, olyan speciális találkozás egy másik emberrel, amellyel belső feszültségeinket megértjük, megismerjük, azáltal ezek már kevésbé lesznek kezelhetetlenek és fenyegetőek, amely során az önismeretünket gyarapítjuk és egész életünkre hasznos fogódzókat kapunk a saját lelkünk és mások lelkének működéséről. Kívánok hozzá sok örömet és sikert.
Szexuális késztetés dolgában – mint minden másban – igen nagy az emberek között a szórás, a változatosság, még a normál sávon belül is, anélkül, hogy ez beteges lenne. Serdülőkorban meg aztán különösen nagyon a kilengések a lelki élet egyes területein. A mérce inkább az, hogy ez okoz-e gondot bármilyen formában: kelt-e pl. Önben szorongást, akár épp az ügyben, hogy normális-e; akadályozza-e a hétköznapi életvitelét (tehát pl. lehet-e így nyelvet tanulni), belesodorja-e rossz döntésekbe, stb. Ha ezek bármelyike fennáll, akkor ez már elegendő arra, hogy egy pszichológus társaságában tisztázza érzéseit és találjon válaszokat. A pszichológushoz járás olyan ajándék, olyan speciális találkozás egy másik emberrel, amellyel belső feszültségeinket megértjük, megismerjük, azáltal ezek már kevésbé lesznek kezelhetetlenek és fenyegetőek, amely során az önismeretünket gyarapítjuk és egész életünkre hasznos fogódzókat kapunk a saját lelkünk és mások lelkének működéséről. Kívánok hozzá sok örömet és sikert.
Frank Orsolya
2011. 06. 12. 15:31
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Doktornő! :)
37 éves, Budapesti nő vagyok., jelenleg boldog kapcsolatban élek egy elvált 42 éves férfival, akinek van két gyermeke is akiket imádok. Mindent összevetve boldog az életem. Ám az utóbbi pár héten nem vagyok nyugodt, két dolog miatt. A kisebbik leányzó elmondta, hogy testnevelő tanára több mint 2 éve zaklatja e-mailekkel, és behívogatja az irodájába. Egyszer már az édesanyja és az osztályfőnöke leállította a férfit,de nem értek el sok mindent. Mióta ezt elmondta nekem, nem tudok aludni, csak az jár a fejemben, hogy mi van ha bántja vagy megtámadja őt és azt én soha nem tudnám magamnak megbocsátani, de nem szólhatok különben soha nem bocsátja meg nekem.
a másik pedig hogy terhes vagyok, és tudom hogy ő ennek nagyon nem fog örülni. Tanácstalan vagyok, akármit teszek csak magamra haragítom, pedig nagyon fontos nekem!
Előre is köszönöm! :)
37 éves, Budapesti nő vagyok., jelenleg boldog kapcsolatban élek egy elvált 42 éves férfival, akinek van két gyermeke is akiket imádok. Mindent összevetve boldog az életem. Ám az utóbbi pár héten nem vagyok nyugodt, két dolog miatt. A kisebbik leányzó elmondta, hogy testnevelő tanára több mint 2 éve zaklatja e-mailekkel, és behívogatja az irodájába. Egyszer már az édesanyja és az osztályfőnöke leállította a férfit,de nem értek el sok mindent. Mióta ezt elmondta nekem, nem tudok aludni, csak az jár a fejemben, hogy mi van ha bántja vagy megtámadja őt és azt én soha nem tudnám magamnak megbocsátani, de nem szólhatok különben soha nem bocsátja meg nekem.
a másik pedig hogy terhes vagyok, és tudom hogy ő ennek nagyon nem fog örülni. Tanácstalan vagyok, akármit teszek csak magamra haragítom, pedig nagyon fontos nekem!
Előre is köszönöm! :)
Kedves Asszonyom!
A kislány zaklatása dolgában azonnal lépnie kell. Az iskolában kell hogy legyen egy ún. gyerekvédelmi felelős, akinek az a feladata, hogy ilyesmiben eljárjon. A tanár munkáltatója az önkormányzat. Lehet, hogy nem lesz könnyű feladat, de a felnőttek felelőssége, hogy ne hagyják annyiban azt a gyakorlatot, amely az Ön mostohalánya és akárhány más fiatal lány pszichoszexuális fejlődését súlyosan veszélyezteti. Gondolom, a kislány apját is tájékoztatta és támogatását élvezi. Mivel őt jobban elfogadja a kislány, talán hasznosabb lenne, ha ő intézné ezt a dolgot. Az egész folyamatnak jobb úgy zajlania, hogy a kislány arról alig tudjon - nem titokban: egyszerűen nem az ő dolga. Az ilyen gyakorlatot a felnőtteknek kell felszámolniuk. Amikor ilyesmi történik a családban, fontos, hogy a külvilágban sikerüljön szövetségeseket keresni és találni. Sok sikert és elszántságot kívánok ehhez.
Ami a terhességet illeti, természetesen semmi értelme titkolózni - itt is a felnőttek felelősségvállalásán van a hangsúly. Mindkét felnőttnek tisztességesen közölnie kell, mi a helyzet, aztán pedig teret adni az ő érzéseinek, és időt arra, hogy megeméssze, hogy amit érez, azt szabadon kifejezze.
Azt gondolom, ez a két ok elegendő arra is, hogy a kislány egy pszichológus személyében saját, családon kívüli támaszt, bizalmast, jóbarátot találjon.
Ebben a családi rendszerben nincs semmi elrontva, csak észnél kell lenni, ügyesen, sok melegséggel és nyitottsággal kommunikálni, ahol szükséges, segítséget kérni. Minden jót!
A kislány zaklatása dolgában azonnal lépnie kell. Az iskolában kell hogy legyen egy ún. gyerekvédelmi felelős, akinek az a feladata, hogy ilyesmiben eljárjon. A tanár munkáltatója az önkormányzat. Lehet, hogy nem lesz könnyű feladat, de a felnőttek felelőssége, hogy ne hagyják annyiban azt a gyakorlatot, amely az Ön mostohalánya és akárhány más fiatal lány pszichoszexuális fejlődését súlyosan veszélyezteti. Gondolom, a kislány apját is tájékoztatta és támogatását élvezi. Mivel őt jobban elfogadja a kislány, talán hasznosabb lenne, ha ő intézné ezt a dolgot. Az egész folyamatnak jobb úgy zajlania, hogy a kislány arról alig tudjon - nem titokban: egyszerűen nem az ő dolga. Az ilyen gyakorlatot a felnőtteknek kell felszámolniuk. Amikor ilyesmi történik a családban, fontos, hogy a külvilágban sikerüljön szövetségeseket keresni és találni. Sok sikert és elszántságot kívánok ehhez.
Ami a terhességet illeti, természetesen semmi értelme titkolózni - itt is a felnőttek felelősségvállalásán van a hangsúly. Mindkét felnőttnek tisztességesen közölnie kell, mi a helyzet, aztán pedig teret adni az ő érzéseinek, és időt arra, hogy megeméssze, hogy amit érez, azt szabadon kifejezze.
Azt gondolom, ez a két ok elegendő arra is, hogy a kislány egy pszichológus személyében saját, családon kívüli támaszt, bizalmast, jóbarátot találjon.
Ebben a családi rendszerben nincs semmi elrontva, csak észnél kell lenni, ügyesen, sok melegséggel és nyitottsággal kommunikálni, ahol szükséges, segítséget kérni. Minden jót!
Frank Orsolya
2011. 06. 12. 15:22
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
A következő kérdésben szeretném a segítségét kérni;
Kisfiam most 14 hónapos. Nagyon vidám, eleven kisfiú, sokat mosolyog és barátságos másokkal. Természetesen az akarata már kezd eléggé megnyilvánulni hisztikben, de ez teljesen kezelhető szinten van, még aranyos is.
Sajnos az édesapjával vannak problémáink, már a terhesség elejétől sokat veszekedtünk, és a baba megszületése után is. Néha nagyon eldurvultak a szituációk, történt tettlegesség is, illetve ha én már nem bírom a sértegetéseket elkezdek kiabálni, amit nagyon sajnálok. Sajnos nem egyszer előfordult ez a kisfiunk előtt is. Őt minden ilyen szituációban az apukája felveszi, és a karjában a picivel folytatja a veszekedést, és mivel én kiabálok (tehetetlenségemben), engem állít be a rossz anyának, néha nekem támad. Az ilyen eseteket leszámítva, bármilyen furcsa, mi a párommal szerelemben és szeretetben élünk,és boldogan telnek a napjaink, sok nevetéssel, vidámsággal. Viszont a konfliktusaink kezelése sajnos nagyon el tud durvulni. Elkezdünk most egy párterápiát, remélem hogy sikerrel, és meg tanuljuk emberien megoldani a nézeteltéréseinket.
Kérdésem inkább arra irányul, hogy ezek a szituációk, kiabálás, tettlegesség milyen hatással lehettek a picire, és hogyan segíthetünk neki, abban hogy ezt feldolgozza, mi a teendő Vele kapcsolatban? Nagyon szeretjük Őt, és nagyon félünk hogy maradandó sérüléseket okoztunk. Szemmel láthatóan ilyenkor megijedt és mindig sírt is, illetve szorította az apukáját, nem volt hajlandó elengedni, gondolom nem érezte magát biztonságban.Úgy veszem észre, hogy rám haragszik is és tart tőlem. Mivel nem az én karomban volt ezeknél a szituációknál, talán azt gondolhatja hogy én vagyok a rossz, illetve az aki neki rosszat akar? Hogyan segíthetünk neki feldolgozni ezeket az átélt szituációkat?
Segítségét előre is nagyon köszönöm.
A következő kérdésben szeretném a segítségét kérni;
Kisfiam most 14 hónapos. Nagyon vidám, eleven kisfiú, sokat mosolyog és barátságos másokkal. Természetesen az akarata már kezd eléggé megnyilvánulni hisztikben, de ez teljesen kezelhető szinten van, még aranyos is.
Sajnos az édesapjával vannak problémáink, már a terhesség elejétől sokat veszekedtünk, és a baba megszületése után is. Néha nagyon eldurvultak a szituációk, történt tettlegesség is, illetve ha én már nem bírom a sértegetéseket elkezdek kiabálni, amit nagyon sajnálok. Sajnos nem egyszer előfordult ez a kisfiunk előtt is. Őt minden ilyen szituációban az apukája felveszi, és a karjában a picivel folytatja a veszekedést, és mivel én kiabálok (tehetetlenségemben), engem állít be a rossz anyának, néha nekem támad. Az ilyen eseteket leszámítva, bármilyen furcsa, mi a párommal szerelemben és szeretetben élünk,és boldogan telnek a napjaink, sok nevetéssel, vidámsággal. Viszont a konfliktusaink kezelése sajnos nagyon el tud durvulni. Elkezdünk most egy párterápiát, remélem hogy sikerrel, és meg tanuljuk emberien megoldani a nézeteltéréseinket.
Kérdésem inkább arra irányul, hogy ezek a szituációk, kiabálás, tettlegesség milyen hatással lehettek a picire, és hogyan segíthetünk neki, abban hogy ezt feldolgozza, mi a teendő Vele kapcsolatban? Nagyon szeretjük Őt, és nagyon félünk hogy maradandó sérüléseket okoztunk. Szemmel láthatóan ilyenkor megijedt és mindig sírt is, illetve szorította az apukáját, nem volt hajlandó elengedni, gondolom nem érezte magát biztonságban.Úgy veszem észre, hogy rám haragszik is és tart tőlem. Mivel nem az én karomban volt ezeknél a szituációknál, talán azt gondolhatja hogy én vagyok a rossz, illetve az aki neki rosszat akar? Hogyan segíthetünk neki feldolgozni ezeket az átélt szituációkat?
Segítségét előre is nagyon köszönöm.
Kedves Asszonyom!
Nagyon örülök, hogy a helyzetében azonnal és több irányban is segítségért fordul. Az is roppant biztató, hogy a párkapcsolatukban vannak tartalékok, van sok öröm és melegség. A párterápiával ne hagyjanak föl mindaddig, amíg nem sikerült megérteni és kitisztázni, miért ezekben a helyzetekben jelentkeznek konfliktusok, mik a kettejük fájdalmai, a fájdalmak mögött meghúzódó valódi igények és ezeket hogyan lehetne kielégíteni. Ez a kulcs. A baba sok szeretetet és támogatást kapott és kap most is. Természetes, hogy jobb lenne, ha nem lenne szereplője a vitáiknak, de azt gondolom, hogy mind apjától, mind anyjától sok szeretetet kap, tehát helyrehozhatatlan dolog nem történt. Nyilván rengeteg helyzetben megéli, hogy Ön nem "rossz", hanem odaadó, gondoskodó, kedves, játékos. Tehát jó úton járnak, csak végig kell rajta menni, és előre nézni, nem hátra.
Nagyon örülök, hogy a helyzetében azonnal és több irányban is segítségért fordul. Az is roppant biztató, hogy a párkapcsolatukban vannak tartalékok, van sok öröm és melegség. A párterápiával ne hagyjanak föl mindaddig, amíg nem sikerült megérteni és kitisztázni, miért ezekben a helyzetekben jelentkeznek konfliktusok, mik a kettejük fájdalmai, a fájdalmak mögött meghúzódó valódi igények és ezeket hogyan lehetne kielégíteni. Ez a kulcs. A baba sok szeretetet és támogatást kapott és kap most is. Természetes, hogy jobb lenne, ha nem lenne szereplője a vitáiknak, de azt gondolom, hogy mind apjától, mind anyjától sok szeretetet kap, tehát helyrehozhatatlan dolog nem történt. Nyilván rengeteg helyzetben megéli, hogy Ön nem "rossz", hanem odaadó, gondoskodó, kedves, játékos. Tehát jó úton járnak, csak végig kell rajta menni, és előre nézni, nem hátra.
Frank Orsolya
2011. 05. 15. 14:32
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Üdvözlöm!
A fiam 15 éves örült nagy gondjaim vannak vele.
Az a fajta anyuka vagyok aki mindent és mindenkit maga elé helyezett és csak én jöttem utoljára. Mindennap 4-5 órakor kelek reggel megfőzök, a lakást tisztán, mindent elpakolva, ágyazva, ha kell kimosva, hagytam otthon, dolgoztam, rohantam haza és minden nap tanultam a fiammal 8 éven keresztül, ha kellett reggel puskát írtam... bepakoltam a táskájába, reggelit készítettem, de reggel friss zsemléből hajnalban szaladtam a kisboltba. Egyszóval minden időm rá szenteltem. Eljött a kamaszkor, a fiamnak nem lehet semmiért sem szólni, nem akar tanulni, tanulmányi átlaga leromlott. Míg kicsi volt ha bent hagyta a füzetét az iskolába este vagy reggel be kellett menni a füzetért, hogy megtudja írni a házit, most meg leszarom a válasz. Borzasztóan szeret veszekedni az utolsó szó mindig az övé, akaratos, öntörvényű, mosdatlan, rettentő buta gyerek. Ő takarítja a szobáját, de nagytakarítást csináltam mindenhol, az ő szobájába is két hete, hozzá teszem hogy nagyon tiszta nő vagyok a férjem csak hipermangánnak hív. Amikor takarítottam a lepedőt kiráztam az ablakon, képzelje a párkányra köpködött a lepedő tiszta trutyi lett, a vízi pipába pisilt kitudja mikor ott bűzlött, tepertős pogi megszáradva a szekrény tetőre dobva és már nem is tudom még mi volt, de 6 undorító dolog volt. Velem és az apjával mindig idegesen, kiabálósan, fennhéjazva beszél, ha rohama van a fürdőbe, vagy az előszobába, hogy mindenki hallja a házban. Állandó szavai: geci, csicska, bazd meg, faszom, és olyan szavak amiket nem is ismerek nem is tudom honnan vette. Minden reggel idegesen ébred minden reggel rajtam tölti ki a mérgét, ez így volt most kedd reggelen is. Eltette a szemüveg törlőjét, hiába mondtam, hogy nem tudom hol van olyan műsort levert, hogy az egész ház zengett és a sok mocskolodásból csak ezt tudtam megjegyezni: Húzzál innen te paraszt csicska. Persze ő tette el a törlőkendőt. Megmondtam neki, hogy nem mehet le, nem gépezhet, egész héten, őt nem érdekelte lement. Tegnap rákérdeztem nem szedett-e be valamit, de mint írtam imád veszekedni és generálja is olyan patáriát csapott, na mikor elmentem mellette hátha ütött a vállával, én utána mentem, a szoba ajtajából úgy hasba rúgott, hogy a földre estem. Az apja soha nem röhög, de még csak nevetni sem szokott, hát az én férjem hangosan hahotázva röhögött rajtam, én nem annyira nagyon sírtam és két nyugtatót kellett bevennem. A fiamnak nem volt elég kijött a nappaliba és a férjemmel együtt szidtak. Ma mikor felhívott a fiam megmondtam nem gépezhet mondta a férjem, hogy gépezett és nem mehet le, még most is lent van.
Mit tegyek???
Kérem segítsen?
A fiam 15 éves örült nagy gondjaim vannak vele.
Az a fajta anyuka vagyok aki mindent és mindenkit maga elé helyezett és csak én jöttem utoljára. Mindennap 4-5 órakor kelek reggel megfőzök, a lakást tisztán, mindent elpakolva, ágyazva, ha kell kimosva, hagytam otthon, dolgoztam, rohantam haza és minden nap tanultam a fiammal 8 éven keresztül, ha kellett reggel puskát írtam... bepakoltam a táskájába, reggelit készítettem, de reggel friss zsemléből hajnalban szaladtam a kisboltba. Egyszóval minden időm rá szenteltem. Eljött a kamaszkor, a fiamnak nem lehet semmiért sem szólni, nem akar tanulni, tanulmányi átlaga leromlott. Míg kicsi volt ha bent hagyta a füzetét az iskolába este vagy reggel be kellett menni a füzetért, hogy megtudja írni a házit, most meg leszarom a válasz. Borzasztóan szeret veszekedni az utolsó szó mindig az övé, akaratos, öntörvényű, mosdatlan, rettentő buta gyerek. Ő takarítja a szobáját, de nagytakarítást csináltam mindenhol, az ő szobájába is két hete, hozzá teszem hogy nagyon tiszta nő vagyok a férjem csak hipermangánnak hív. Amikor takarítottam a lepedőt kiráztam az ablakon, képzelje a párkányra köpködött a lepedő tiszta trutyi lett, a vízi pipába pisilt kitudja mikor ott bűzlött, tepertős pogi megszáradva a szekrény tetőre dobva és már nem is tudom még mi volt, de 6 undorító dolog volt. Velem és az apjával mindig idegesen, kiabálósan, fennhéjazva beszél, ha rohama van a fürdőbe, vagy az előszobába, hogy mindenki hallja a házban. Állandó szavai: geci, csicska, bazd meg, faszom, és olyan szavak amiket nem is ismerek nem is tudom honnan vette. Minden reggel idegesen ébred minden reggel rajtam tölti ki a mérgét, ez így volt most kedd reggelen is. Eltette a szemüveg törlőjét, hiába mondtam, hogy nem tudom hol van olyan műsort levert, hogy az egész ház zengett és a sok mocskolodásból csak ezt tudtam megjegyezni: Húzzál innen te paraszt csicska. Persze ő tette el a törlőkendőt. Megmondtam neki, hogy nem mehet le, nem gépezhet, egész héten, őt nem érdekelte lement. Tegnap rákérdeztem nem szedett-e be valamit, de mint írtam imád veszekedni és generálja is olyan patáriát csapott, na mikor elmentem mellette hátha ütött a vállával, én utána mentem, a szoba ajtajából úgy hasba rúgott, hogy a földre estem. Az apja soha nem röhög, de még csak nevetni sem szokott, hát az én férjem hangosan hahotázva röhögött rajtam, én nem annyira nagyon sírtam és két nyugtatót kellett bevennem. A fiamnak nem volt elég kijött a nappaliba és a férjemmel együtt szidtak. Ma mikor felhívott a fiam megmondtam nem gépezhet mondta a férjem, hogy gépezett és nem mehet le, még most is lent van.
Mit tegyek???
Kérem segítsen?
Kedves Asszonyom!
Ezen a ponton már nagyon nehéz segíteni. Attól félek, hogy a korábbi túlságos áldozatvállalásával, önfeláldozásával saját maga mutatta meg a fiának, hogy Ön alárendelt és hogy legfőbb célja a ház tisztán tartása. Amikor helyette csinált meg annyi mindent, akkor mulasztotta el, hogy megtanítsa őt magát rá, hogy teljesítsen, felelősséget vállaljon. Innentől már elég nehéz kiépíteni a saját méltóságát, pedig mindenféleképpen ez lenne a cél. Talán az lenne az első lépés, hogy a férjében keressen szövetségest: a gyerek nélkül, kettesben beszéljék meg, hogy menyire fontos lenne, hogy Önök egymást támogatva fogjanak hozzá ennek a problémának a megoldásához. Nagyon sajnálom, hogy a férje nem állt Ön mellé, amikor a fia bántalmazta. Ugyanakkor saját erejéből is minden eszközzel világosan és egyértelműen jelezni kell a gyereknek, hogy ez NEM elfogadható. A kamaszok mindig zavarodottak, és nekik is fontos, hogy mi, felnőttek, ugyanakkor szilárdan és következetesen képviseljük az alapvető, legfontosabb normákat.
Ezek viszont nem a ház tisztaságával kapcsolatosak. A tisztaság és a háztartás semmiképpen sem elsődleges szempont, a kamaszoknál pedig kimondottan a kapcsolat rombolásának eszköze. Legyünk elnézőbbek, ez most neki nem fontos, csak nekünk. A fia keresi a határokat, és jó lenne, ha egy-két igazán fontos dologban tiszta, világos határokkal találkozna, és ezek közül az első, hogy az anyját nem bántalmazhatja. Ezt Önnek és a férjének erőteljesen és egyértelműen képviselnie kellene. Jó lenne, ha Ön is megtanulna visszavonulás és sírás helyett határozottságot mutatni, bármilyen nehéz is ez. Takarítás és áldozatvállalás helyett kezdje fölépíteni saját magát, képviselve az érdekeit, határait, legalábbis a maga érdekében. Hogy a fiával való viszonyát ezzel sikerül-e még megfordítani, az idővel derül ki. Nem érdemes belemenni olyan csatákba, amit nem nyerhet meg – számítógépezés, takarítás. A kamaszokkal a legfontosabb az, hogy amikor véletlenül lehetőség nyílik a kapcsolat erősítésére, ápolására, pl. beszélgetni vagy kettesben csinálni valamit, akkor ezt az alkalmat ragadjuk meg és élvezzük ki – de ne használjuk arra, hogy végre becsempésszük a nekünk fontos prédikációkat. Hadd élje meg a gyerek azt, hogy „anyámmal még lehet beszélni”; „tud jó fej is lenni”, „nem mindig cseszeget”. Csak ha újra megtalálják a kettejük kapcsolatának valamiféle maradványát, akkor van remény arra, hogy ennek az ámokfutásnak vége szakadjon és a gyerek újra talajt kapjon a lába alá.
Ezen a ponton már nagyon nehéz segíteni. Attól félek, hogy a korábbi túlságos áldozatvállalásával, önfeláldozásával saját maga mutatta meg a fiának, hogy Ön alárendelt és hogy legfőbb célja a ház tisztán tartása. Amikor helyette csinált meg annyi mindent, akkor mulasztotta el, hogy megtanítsa őt magát rá, hogy teljesítsen, felelősséget vállaljon. Innentől már elég nehéz kiépíteni a saját méltóságát, pedig mindenféleképpen ez lenne a cél. Talán az lenne az első lépés, hogy a férjében keressen szövetségest: a gyerek nélkül, kettesben beszéljék meg, hogy menyire fontos lenne, hogy Önök egymást támogatva fogjanak hozzá ennek a problémának a megoldásához. Nagyon sajnálom, hogy a férje nem állt Ön mellé, amikor a fia bántalmazta. Ugyanakkor saját erejéből is minden eszközzel világosan és egyértelműen jelezni kell a gyereknek, hogy ez NEM elfogadható. A kamaszok mindig zavarodottak, és nekik is fontos, hogy mi, felnőttek, ugyanakkor szilárdan és következetesen képviseljük az alapvető, legfontosabb normákat.
Ezek viszont nem a ház tisztaságával kapcsolatosak. A tisztaság és a háztartás semmiképpen sem elsődleges szempont, a kamaszoknál pedig kimondottan a kapcsolat rombolásának eszköze. Legyünk elnézőbbek, ez most neki nem fontos, csak nekünk. A fia keresi a határokat, és jó lenne, ha egy-két igazán fontos dologban tiszta, világos határokkal találkozna, és ezek közül az első, hogy az anyját nem bántalmazhatja. Ezt Önnek és a férjének erőteljesen és egyértelműen képviselnie kellene. Jó lenne, ha Ön is megtanulna visszavonulás és sírás helyett határozottságot mutatni, bármilyen nehéz is ez. Takarítás és áldozatvállalás helyett kezdje fölépíteni saját magát, képviselve az érdekeit, határait, legalábbis a maga érdekében. Hogy a fiával való viszonyát ezzel sikerül-e még megfordítani, az idővel derül ki. Nem érdemes belemenni olyan csatákba, amit nem nyerhet meg – számítógépezés, takarítás. A kamaszokkal a legfontosabb az, hogy amikor véletlenül lehetőség nyílik a kapcsolat erősítésére, ápolására, pl. beszélgetni vagy kettesben csinálni valamit, akkor ezt az alkalmat ragadjuk meg és élvezzük ki – de ne használjuk arra, hogy végre becsempésszük a nekünk fontos prédikációkat. Hadd élje meg a gyerek azt, hogy „anyámmal még lehet beszélni”; „tud jó fej is lenni”, „nem mindig cseszeget”. Csak ha újra megtalálják a kettejük kapcsolatának valamiféle maradványát, akkor van remény arra, hogy ennek az ámokfutásnak vége szakadjon és a gyerek újra talajt kapjon a lába alá.
Frank Orsolya
2011. 05. 15. 14:26
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Doktornő!
Hat hónapos kisgyermek édesanyja vagyok. Külfön született gyermekünk, igy én kb. 8 hónapig távol voltam, illetve a férjem közben látogatott minket. Mikor hazaértem közölte, hogy szerelmes lett és elköltözik. Meg sem próbál velünk élni. Azóta minden nap jön hozzánk, a gyermekét imádja, velem úgy bánik, mintha még mindig seretne.. Azt mondja, hogy hagyjak neki időt, hogy dönteni tudjon. Szeretném a házasságom megmenteni, a gyermekemet családban felnevelni. Elképzelhető, hogy eseteg család terápián kiderülne, hogy a jól működő házasságom miért dölt romba, hogy a férjem miért nem tud dönteni, hogy mi vagy az a másik? Kérem válaszát, hogy ilyen helyzetben mit csináljak?
Hat hónapos kisgyermek édesanyja vagyok. Külfön született gyermekünk, igy én kb. 8 hónapig távol voltam, illetve a férjem közben látogatott minket. Mikor hazaértem közölte, hogy szerelmes lett és elköltözik. Meg sem próbál velünk élni. Azóta minden nap jön hozzánk, a gyermekét imádja, velem úgy bánik, mintha még mindig seretne.. Azt mondja, hogy hagyjak neki időt, hogy dönteni tudjon. Szeretném a házasságom megmenteni, a gyermekemet családban felnevelni. Elképzelhető, hogy eseteg család terápián kiderülne, hogy a jól működő házasságom miért dölt romba, hogy a férjem miért nem tud dönteni, hogy mi vagy az a másik? Kérem válaszát, hogy ilyen helyzetben mit csináljak?
Kedves Asszonyom!
Igen, feltétlen azt gondolom, hogy érdemes pszichológushoz fordulniuk!
Igen, feltétlen azt gondolom, hogy érdemes pszichológushoz fordulniuk!
Frank Orsolya
2011. 05. 08. 20:10
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Köszönöm szépen válaszát! :)
A mostohalányom étkezési zavarairól írtam önnek. Azóta még valami történt, terhes lettem. Még nem tudja, de nem fog neki örülni. Már volt régen erről szó, csak viccelődtünk vele egyértelműen nem akarja. A fogyókúrázást azóta sem hagyta,abba, sőt..egyre komolyabban veszi a dolgokat,egyre jobban belemerül. Sajnos, nem fogad el tőlem semmit, amikor felvetettem neki azt hogy orvoshoz kéne mennie kisebb fajta idegrohamot kapott. Igen, nehéz megoldanunk hogy figyeljek rá, kb 150 km. távolságról valóban, nem könnyű. Ha elmondom hogy gyermeket várok az apjától félek, hogy teljesen elveszítem a bizalmát,és egyre mélyebbre süllyed. De előbb-utóbb úgyis ki fog derülni. Annyira sok mindenen ment már keresztül, amin azt hiszem még most sem sikerült túltennie magát. Most nem a szülei válásáról beszélek, 2 évig zaklatta a volt tanára, párszor fogdosta is, és egyszer megütötte, ezen még mist sincs túl, de nem akar beszélni róla. Mit tegyek? Hazudjak? Meddig halogassam még a dolgokat?
A mostohalányom étkezési zavarairól írtam önnek. Azóta még valami történt, terhes lettem. Még nem tudja, de nem fog neki örülni. Már volt régen erről szó, csak viccelődtünk vele egyértelműen nem akarja. A fogyókúrázást azóta sem hagyta,abba, sőt..egyre komolyabban veszi a dolgokat,egyre jobban belemerül. Sajnos, nem fogad el tőlem semmit, amikor felvetettem neki azt hogy orvoshoz kéne mennie kisebb fajta idegrohamot kapott. Igen, nehéz megoldanunk hogy figyeljek rá, kb 150 km. távolságról valóban, nem könnyű. Ha elmondom hogy gyermeket várok az apjától félek, hogy teljesen elveszítem a bizalmát,és egyre mélyebbre süllyed. De előbb-utóbb úgyis ki fog derülni. Annyira sok mindenen ment már keresztül, amin azt hiszem még most sem sikerült túltennie magát. Most nem a szülei válásáról beszélek, 2 évig zaklatta a volt tanára, párszor fogdosta is, és egyszer megütötte, ezen még mist sincs túl, de nem akar beszélni róla. Mit tegyek? Hazudjak? Meddig halogassam még a dolgokat?
Kedves Asszonyom!
Meglehetősen aggasztó, amit ír, és ez a fiatal lány valóban nagy bajban van. Jól sejti, hogy a váláson túl a szexuális zaklatás is igen komoly törést hozhat ilyen korú lánynál és nem jó, ha egyedül és minden valós eszköz nélkül küzd a feszültségeivel, fájdalmaival.
A kérdéseire válaszolva: nem, ne hazudjon, hisz teljesen értelmetlen, egy baba előbb-utóbb kiderül. De talán jobb lenne, ha a terhesség tényét az édesapja mondaná el a gyereknek, hiszen az ő viszonyuk vérségi, bejáratottabb, magától értetődőbb.
Nagyon fontos lenne, hogy a leány mihamarabb szakemberhez kerüljön - érdemes lenne átgondolni, ki az, akire hallgat, kit szeret (rokon, tanár, nevelő, családi ismerős, saját barátnője, orvos, bárki!), és ezt a valakit megkérni, beszélgessen vele a helyzetről, a problémákról és próbálja eljuttatni pszichológushoz.
Az Önök viszonyán belül az Ön lehetőségei korlátozottak, hiszen a pozíciója (mostohaanya) eleve megnehezíti a dolgot. A lehetőségeken belül viszont a teljes nyitottságot, a meghallgatást, végtelen türelmet és elfogadást javasolom. Azt hiszem, ebben a helyzetben jót tenne, ha Ön konzultálna személyesen pszichológussal, hogyan tudja legjobban kezelni ezeket a bonyolult viszonyokat.
Sok sikert kívánok, szívből!
Meglehetősen aggasztó, amit ír, és ez a fiatal lány valóban nagy bajban van. Jól sejti, hogy a váláson túl a szexuális zaklatás is igen komoly törést hozhat ilyen korú lánynál és nem jó, ha egyedül és minden valós eszköz nélkül küzd a feszültségeivel, fájdalmaival.
A kérdéseire válaszolva: nem, ne hazudjon, hisz teljesen értelmetlen, egy baba előbb-utóbb kiderül. De talán jobb lenne, ha a terhesség tényét az édesapja mondaná el a gyereknek, hiszen az ő viszonyuk vérségi, bejáratottabb, magától értetődőbb.
Nagyon fontos lenne, hogy a leány mihamarabb szakemberhez kerüljön - érdemes lenne átgondolni, ki az, akire hallgat, kit szeret (rokon, tanár, nevelő, családi ismerős, saját barátnője, orvos, bárki!), és ezt a valakit megkérni, beszélgessen vele a helyzetről, a problémákról és próbálja eljuttatni pszichológushoz.
Az Önök viszonyán belül az Ön lehetőségei korlátozottak, hiszen a pozíciója (mostohaanya) eleve megnehezíti a dolgot. A lehetőségeken belül viszont a teljes nyitottságot, a meghallgatást, végtelen türelmet és elfogadást javasolom. Azt hiszem, ebben a helyzetben jót tenne, ha Ön konzultálna személyesen pszichológussal, hogyan tudja legjobban kezelni ezeket a bonyolult viszonyokat.
Sok sikert kívánok, szívből!
Frank Orsolya
2011. 05. 06. 21:37
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
A problémám a következő: 3 éve vagyunk együtt a férjemmel, van egy 16 hónapos kisfiúnk. Az egyetlen vitatéma nálunk az anyósom viselkedése.(külön élünk tőle egyébként). Kezdetektől fogva nehezen viselem el, de mióta megszületett a fiam ez még nehezebb. A férjem sok mindenben egyetért velem, de mégis sokat veszekszünk az anyja miatt. A legnagyobb gond jelenleg az, hogy én nem vagyok hajlandó rá bízni a gyereket, mert nem bízom benne. Több ok miatt: kutyát tartanak a házukban, saját szememmel láttam, hogy a rá bízott másik unokáját felügyelet nélkül hagyta a lakásban, úgy hogy a gáztűzhely tele volt forró lábasokkal, minden olyan dolgot megenged a gyereknek, ami nálunk nem szokás, stb. Mivel az anyósomra nem bízom a gyereket a férjem nem engedi, hogy anyukámra rábízzam, akiben egyébként megbízom. Fiam 16 hónapos és még soha nem bíztam a férjemen kívül senkire, de az is ritka, mivel a férjem dolgozik. A gyerek egész nap rajtam csüng (szó szerint kell érteni), nem akar játszani sem, csak az ölemben érzi jól magát. Ha nem veszem fel ordít. Egyre nehezebb így élni a hétköznapokat, mert néha nekem is jól esne kimozdulni itthonról és tudom, hogy ez a gyereknek sem tesz jót. De azt is tudom, hogy anyósomban soha nem tudnék megbízni. Ön mit tanácsol? Mit tegyek?
A problémám a következő: 3 éve vagyunk együtt a férjemmel, van egy 16 hónapos kisfiúnk. Az egyetlen vitatéma nálunk az anyósom viselkedése.(külön élünk tőle egyébként). Kezdetektől fogva nehezen viselem el, de mióta megszületett a fiam ez még nehezebb. A férjem sok mindenben egyetért velem, de mégis sokat veszekszünk az anyja miatt. A legnagyobb gond jelenleg az, hogy én nem vagyok hajlandó rá bízni a gyereket, mert nem bízom benne. Több ok miatt: kutyát tartanak a házukban, saját szememmel láttam, hogy a rá bízott másik unokáját felügyelet nélkül hagyta a lakásban, úgy hogy a gáztűzhely tele volt forró lábasokkal, minden olyan dolgot megenged a gyereknek, ami nálunk nem szokás, stb. Mivel az anyósomra nem bízom a gyereket a férjem nem engedi, hogy anyukámra rábízzam, akiben egyébként megbízom. Fiam 16 hónapos és még soha nem bíztam a férjemen kívül senkire, de az is ritka, mivel a férjem dolgozik. A gyerek egész nap rajtam csüng (szó szerint kell érteni), nem akar játszani sem, csak az ölemben érzi jól magát. Ha nem veszem fel ordít. Egyre nehezebb így élni a hétköznapokat, mert néha nekem is jól esne kimozdulni itthonról és tudom, hogy ez a gyereknek sem tesz jót. De azt is tudom, hogy anyósomban soha nem tudnék megbízni. Ön mit tanácsol? Mit tegyek?
Kedves Levélíró!
Igen, kisgyerekkel is nehéz az élet, meg az idős szülők nemzedékével sem mindig könnyű boldogulni. Pedig micsoda hasznos erőforrást jelenthet egy-egy hadra fogható nagymama, feltéve, hogy jó a kapcsolat és jó szívvel hagyjuk a kezében a gyermeket. Ha igazán biztos benne, hogy az anyósban nem lehet megbízni, szíve joga, és lehet, hogy jó döntést hoz – ezt látatlanban nem lehet megítélni. De azt gyanítom, itt a kisgyerektől függetlenül is – ahogy Ön is jelezte – problémát jelent a kettejük párkapcsolatában, hogy a férje életében az édesanyja a kelleténél nagyobb színfolt, jelenvalóbb tényező még. Ez gyakran előfordul, ha egy felnőtt valamiért nem a szokott módon járta végig azt az utat, amely mentén a szüleiről leválik, tőlük eltávolodik. Ennek számtalan oka lehet, de gyakran előfordul, és igazából egyik érintett sem hibáztatható érte. Valami úgy alakult a sorsukban, hogy ezt eredményezte. Ha jól értem, az Ön édesanyja is szereplő az életükben (amivel önmagában a világon semmi baj sincs), sőt, mintha itt-ott a két anyuka versenyeztetése is folyna... Érdemes elgondolkodni egy kicsit azon, akár humorosan, játékosan is, hogyan játssza a szerepét a kettejük kapcsolatában a két nagymama... miféle négyes játékot játszanak itt, kinek, mire jó ez...
Amit viszont komolyan érdemes tudni: első a párkapcsolat. Az Önök szempontjából is, a gyermekéből is. Civakodással az ilyesmi nem oldható meg. A problémán nem javít, épp ellenkezőleg: kettejük egyébként is megterhelt kapcsolatát rontja tovább. Családterápiában, valamely családi tanácsadó szolgálat segítségével vagy más pszichológusnál tudnák mind a ketten feltárni, honnan erednek igazából ezek a bonyolult viszonyok. Kiderülne, mi akadályozza meg, hogy a saját háromfős szűkebb családjuk köré egy erősebb falat építsenek, amelyen csak az megy be, akit mindketten be akarnak engedni és csak akkor, olyan formában, ahogyan ez mindenkinek komfortos. Egy falat, amin belül élnek Önök hárman és legfőképpen egymásból származnak az örömeik, együtt élik az életüket, egymást tekintik szövetségesnek, egymással beszélik meg azt, mire van szükségük, és hogyan tudják ezt egymásnak megadni.
A dolog másik oldala a 16 hónapos kisgyerek „csüggésével” kapcsolatos. Mondanom sem kell, hogy az a legtermészetesebb, ha csügg, ha csak az anyja ölében szeret lenni, ha még nem játszik egyedül. Az egyedül játszás ideje jóval később következik. Tudom, nem örömmel hallja, de kérem, hadd intsem egy kis türelemre. Ebben az első három évben létfontosságú dolgok dőlnek el a kisgyerek lelkében. Most rakja le - egy életre - az alapokat a bizalomhoz, az optimizmushoz, a jó megküzdéshez. Valóban fontos, hogy most még megélhesse: „számíthatok az anyukámra, számíthatok a felnőttekre, kísérletezhetem, kutathatok, amikor akarok (nemsoká fog is), és visszamehetek „tankolni”, amikor akarok. Anyukám mindig a rendelkezésemre áll. A világ biztonságos, érdekes, és nem érhet baj.” Ez az első három év talán a legfontosabb az ő egész hosszú életében – hiszen nem babát, hanem embert hozunk a világra, és amikor ezt tesszük, akkor arra szerződünk, hogy meg fogjuk adni neki, amire szüksége van. Ehhez egy időre alárendeljük a saját igényeinket, aztán fokozatosan visszanyerjük. Most erre van szüksége: hogy csüggjön, hogy ölbe üljön. Igen hamar el fog indulni fölfedezni a világot, és újabb másfél év múlva óvodába kerül. Onnantól pedig az intézmények jelentik az élete egy fontos részét, és egyre kevesebb időt tölt majd Önökkel, csak a délutánokat, estéket, éjszakákat. Addig megéri türelmesnek lenni és előresorolni őt, hátra minden egyebet, legfőképp például a háztartást, mert így lesz belőle magabiztos, jól alkalmazkodó gyerek, aki később kevesebb gondot ad a szüleinek és felnőttként is jobban érzi magát, jobban helyt áll. Engedje meg saját magának, hogy ebben a pár évben csak „babázzon” – hiszen ez nem jön vissza! Sok örömet hozzá!
Igen, kisgyerekkel is nehéz az élet, meg az idős szülők nemzedékével sem mindig könnyű boldogulni. Pedig micsoda hasznos erőforrást jelenthet egy-egy hadra fogható nagymama, feltéve, hogy jó a kapcsolat és jó szívvel hagyjuk a kezében a gyermeket. Ha igazán biztos benne, hogy az anyósban nem lehet megbízni, szíve joga, és lehet, hogy jó döntést hoz – ezt látatlanban nem lehet megítélni. De azt gyanítom, itt a kisgyerektől függetlenül is – ahogy Ön is jelezte – problémát jelent a kettejük párkapcsolatában, hogy a férje életében az édesanyja a kelleténél nagyobb színfolt, jelenvalóbb tényező még. Ez gyakran előfordul, ha egy felnőtt valamiért nem a szokott módon járta végig azt az utat, amely mentén a szüleiről leválik, tőlük eltávolodik. Ennek számtalan oka lehet, de gyakran előfordul, és igazából egyik érintett sem hibáztatható érte. Valami úgy alakult a sorsukban, hogy ezt eredményezte. Ha jól értem, az Ön édesanyja is szereplő az életükben (amivel önmagában a világon semmi baj sincs), sőt, mintha itt-ott a két anyuka versenyeztetése is folyna... Érdemes elgondolkodni egy kicsit azon, akár humorosan, játékosan is, hogyan játssza a szerepét a kettejük kapcsolatában a két nagymama... miféle négyes játékot játszanak itt, kinek, mire jó ez...
Amit viszont komolyan érdemes tudni: első a párkapcsolat. Az Önök szempontjából is, a gyermekéből is. Civakodással az ilyesmi nem oldható meg. A problémán nem javít, épp ellenkezőleg: kettejük egyébként is megterhelt kapcsolatát rontja tovább. Családterápiában, valamely családi tanácsadó szolgálat segítségével vagy más pszichológusnál tudnák mind a ketten feltárni, honnan erednek igazából ezek a bonyolult viszonyok. Kiderülne, mi akadályozza meg, hogy a saját háromfős szűkebb családjuk köré egy erősebb falat építsenek, amelyen csak az megy be, akit mindketten be akarnak engedni és csak akkor, olyan formában, ahogyan ez mindenkinek komfortos. Egy falat, amin belül élnek Önök hárman és legfőképpen egymásból származnak az örömeik, együtt élik az életüket, egymást tekintik szövetségesnek, egymással beszélik meg azt, mire van szükségük, és hogyan tudják ezt egymásnak megadni.
A dolog másik oldala a 16 hónapos kisgyerek „csüggésével” kapcsolatos. Mondanom sem kell, hogy az a legtermészetesebb, ha csügg, ha csak az anyja ölében szeret lenni, ha még nem játszik egyedül. Az egyedül játszás ideje jóval később következik. Tudom, nem örömmel hallja, de kérem, hadd intsem egy kis türelemre. Ebben az első három évben létfontosságú dolgok dőlnek el a kisgyerek lelkében. Most rakja le - egy életre - az alapokat a bizalomhoz, az optimizmushoz, a jó megküzdéshez. Valóban fontos, hogy most még megélhesse: „számíthatok az anyukámra, számíthatok a felnőttekre, kísérletezhetem, kutathatok, amikor akarok (nemsoká fog is), és visszamehetek „tankolni”, amikor akarok. Anyukám mindig a rendelkezésemre áll. A világ biztonságos, érdekes, és nem érhet baj.” Ez az első három év talán a legfontosabb az ő egész hosszú életében – hiszen nem babát, hanem embert hozunk a világra, és amikor ezt tesszük, akkor arra szerződünk, hogy meg fogjuk adni neki, amire szüksége van. Ehhez egy időre alárendeljük a saját igényeinket, aztán fokozatosan visszanyerjük. Most erre van szüksége: hogy csüggjön, hogy ölbe üljön. Igen hamar el fog indulni fölfedezni a világot, és újabb másfél év múlva óvodába kerül. Onnantól pedig az intézmények jelentik az élete egy fontos részét, és egyre kevesebb időt tölt majd Önökkel, csak a délutánokat, estéket, éjszakákat. Addig megéri türelmesnek lenni és előresorolni őt, hátra minden egyebet, legfőképp például a háztartást, mert így lesz belőle magabiztos, jól alkalmazkodó gyerek, aki később kevesebb gondot ad a szüleinek és felnőttként is jobban érzi magát, jobban helyt áll. Engedje meg saját magának, hogy ebben a pár évben csak „babázzon” – hiszen ez nem jön vissza! Sok örömet hozzá!
Frank Orsolya
2011. 05. 06. 21:30
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
tisztelt szakértő!én egy két gyermekes édesanya vagyok,férjem is van egy saját házban élünk kertes házban.a lányom idén lesz négy oviba jár,kivéve ha nem beteg épp.a kis fiam március 30án lesz egy éves.a kislányommal sok a gond reggel felkel korán 4 és 5 között de ez még nem is olyan nagy baj mert a kisfiam miatt hozzá szoktattam a korai együtt alvásra és az este fél 7kor van,fürdés után.de sokat kell vele veszekednem,mióta megvan a marci,meg kis csecsemőként is mindig sírt sosem volt nyugodt gyerek,nem úgy mint az öccse aki nagyon nyugodt teremtés.imád hisztizni ,néha még főnőkösködő is,meg akarja mondani mit hogy kell csinálni,kijavít és sokszor iszonyatosan idegesítő a kiabálása.holott vele többet foglalkozunk mint a picivel de komolyan .mi lehet a baj?amúgy igen okos kislány ügyesen rajzol és jo a z oviba is csak itthon nem,meg okos a korához képest ez már mondták az óvónők is.én meg nem vagyok a türelem hive de ez hosszú történet.nekem nem volt jo gyermek korom szüleim el váltak és én is akaratos ember vagyok.kérem irja le mit gondol köszönöm
Kedves Levélíró!
Nehéz a kérdésére látatlanban válaszolni, főként így egyoldalúan, anélkül, hogy beszélgetni tudnánk a kérdésről. Érdekelne, mit ért azon, hogy „nem vagyok a türelem híve” – és hogy milyen is az a „hosszú történet”, amely az Ön nem jó gyerekkoráról szól. Vajon az Ön édesanyja türelmes volt vagy türelmetlen? És ha türelmetlen, akkor azt Ön, amikor kisgyerek volt, hogyan élte meg? Vajon milyen anyukáról álmodott Ön, amikor kicsi volt? És vajon voltak-e türelmes felnőttek is az életében – egy-egy jobb tanárnő, valamelyik nagymama, nagypapa, szomszéd, rokon, ismerős? Milyen kapcsolatot szeretne a kislányával, és a majdani nagylányával, ha ő felnő és Ön is idősebb lesz? És mit szeretne, mit meséljen a kislánya Önről, amikor felnő? Nagyon nehéz az örökségünket levetni, nagyon nehéz az érzéseinket megváltoztatni. Azért, amit kaptunk, amit örököltünk, amit otthon tanultunk, nem vagyunk felelősek. De mégis előfordulhat, hogy nem tetszik, amit továbbadunk és megpróbálunk valami újat és mást tanulni helyette. Nagyon nehéz, főleg, ha az ember úgy érzi, hogy még neki magának is sok mindennel tartozik az élet. Nem kívánhatok mást mint lelkierőt, türelmet, minden jót a család további sorsához.
Nehéz a kérdésére látatlanban válaszolni, főként így egyoldalúan, anélkül, hogy beszélgetni tudnánk a kérdésről. Érdekelne, mit ért azon, hogy „nem vagyok a türelem híve” – és hogy milyen is az a „hosszú történet”, amely az Ön nem jó gyerekkoráról szól. Vajon az Ön édesanyja türelmes volt vagy türelmetlen? És ha türelmetlen, akkor azt Ön, amikor kisgyerek volt, hogyan élte meg? Vajon milyen anyukáról álmodott Ön, amikor kicsi volt? És vajon voltak-e türelmes felnőttek is az életében – egy-egy jobb tanárnő, valamelyik nagymama, nagypapa, szomszéd, rokon, ismerős? Milyen kapcsolatot szeretne a kislányával, és a majdani nagylányával, ha ő felnő és Ön is idősebb lesz? És mit szeretne, mit meséljen a kislánya Önről, amikor felnő? Nagyon nehéz az örökségünket levetni, nagyon nehéz az érzéseinket megváltoztatni. Azért, amit kaptunk, amit örököltünk, amit otthon tanultunk, nem vagyunk felelősek. De mégis előfordulhat, hogy nem tetszik, amit továbbadunk és megpróbálunk valami újat és mást tanulni helyette. Nagyon nehéz, főleg, ha az ember úgy érzi, hogy még neki magának is sok mindennel tartozik az élet. Nem kívánhatok mást mint lelkierőt, türelmet, minden jót a család további sorsához.
Frank Orsolya
2011. 04. 10. 14:39
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!Kerdesem talan banalisnak tunik,de szamomra ez mar a vegso elkeseredes...kisfiam ot eves mozgaskoordiancios,es figyelemzavaros...pszihologushoz jarunk akinek a tanacsara elmentunk egy pszihiaterhez is aki gyogyszert irt a gyereknek(risperidon).Nem igazan orultem ennek de mivel ovonenik azt mondtak nem vagyok egyuttmukodo (mert ugye nekik milyen nehez vele)azt mondtam megprobalom.A gyogyszert fokozatosan emeltuk,a gyerek depresszios lett,visszamentem megint levitte majd ujra fel es igy tovabb.Szornyu nezni mit tesz a gyerekemmel,egesz nap,mindenert sir,jatszas kozben,mese olvasas kozben es mindenert.(most a hiperaktivias megfigyelese alatt all aminek valoszinusege 99%).A legnagyobb bajunk megis a lefekves.Kulon szobaba alszik 2 eve,de most ugy zokog hogy csak ma veled anya,es nem tudom mit tegyek,mert elofordult betegseg eseten hogy velem aludt es olyan nehezen akart visszamenni a helyere,de akkor tudtam ez csak hiszti,de most latom hogy retteg a szobajaba,es sajnalom,de azt is tudom ha ma megengedem ez lesz holnap,es barmivel ervelek,semmi nem hat csak azt hajtogatja csak ma hadd aludjak veled...Kerem segitsen mit mondjak neki,es ha nem akarom adni neki a gyogyszert akkor tenyleg en vagyok a legrosszabb anya?Elore is koszonom valszat.Tisztelettel:Andrea
Kedves Andrea!
Először is elnézést a késedelmes válaszért. Nagy szívfájdalommal olvastam levelét, borzasztó lehet elnézni a gyerek kínlódását és hányódni a szakemberek tanácsai, óvónők nyomásgyakorlása között, amikor a saját anyai érzései egészen mást mondanak.
Amit itt leírok, az a saját szubjektív és személyes állásfoglalásom, és sok ettől eltérő véleménnyel is találkozni fog. Ezen kívül nehéz is úgy véleményt mondanom, hogy nem láttam a gyermeket. Minden esetre elgondolkodtat, hogy ma milyen sok gyerekre mondjuk azt, hogy hiperaktív, vagy figyelemzavaros. Nem tudom, nem ezek-e azok a gyerekek, akikre harminc évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy sajtkukac, hogy rosszcsont, hogy nem fér a bőrében. Biciklire ültettük őket vagy kicsaptuk az utcára focizni, a kiserdőbe, a patakpartra csatangolni és ott egész nap kiélhették az összes mozgásigényüket. Aztán hogy egy öt éves gyereknek milyen értelemben és mihez képest lehet figyelemzavara, amikor minimum egy, de inkább két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy szüksége legyen 10-40 percig egy dologra figyelni, az is kérdéses a számomra. Én arra hajlok, hogy az anyai ösztön érzi a legjobban, hogy a gyereknek mire van szüksége, és ha Ön szerint arra, hogy ne szedjen mesterséges szereket, amelyek a természetes fejlődését megzavarják és vélhetően leginkább az óvónők érdekét szolgálják, amennyiben könnyebben „kezelhetővé” teszik a gyermeket, akkor kövesse az ösztönét. A gyerek viselkedése jelzi, mire van szüksége, mi az, ami az érdekét és egészségét legjobban szolgálja. Én talán még attól sem riadnék vissza, hogy egy ideig – néhány hónapig, fél évig vele, azaz mellette, egy szobában aludjam… Valószínűnek tartom, hogy az egész ügylet – a „hiperaktivitás” diagnózis rásütésétől a gyógyszerek hullámvasútján keresztül mostanáig – egyetlen megrázó sorozat volt, amely felkavarta a család békéjét. Én meg merném kockáztatni, hogy ez a dolog legyen újra kettejük – a gyerek és az édesanyja – ügye, tehát érezze meg és adja meg neki Ön azt, amire szüksége van, ha az most a fokozott közelség, akkor azt. Majd ha értelmesebb lesz, ha megnyugszik, újra vissza lehet szoktatni az egyedül alvásra. A legfontosabb, az első számú kritérium az, hogy a kettejük kapcsolata ne sérüljön. A másik, amire törekednék, az az, hogy a gyerek sok és sokféle mozgáshoz jusson, lehetőleg természetes körülmények között. Érdemes lenne például elvinni lovagolni, úszni. Ugyanakkor nagyon javasolnám, hogy a mozgáskoordinációs fejlődéséhez kérjen és fogadjon el szakavatott segítséget. Talán a Gézengúz alapítványnál indulnék el, de számos szakember foglalkozik magának a mozgásnak, a koordinációnak és az ezzel összefüggő egyéb idegrendszeri működéseknek a fejlesztésével.
Kívánom a legjobbakat és gratulálok az anyai szívéhez és ösztönéhez.
Először is elnézést a késedelmes válaszért. Nagy szívfájdalommal olvastam levelét, borzasztó lehet elnézni a gyerek kínlódását és hányódni a szakemberek tanácsai, óvónők nyomásgyakorlása között, amikor a saját anyai érzései egészen mást mondanak.
Amit itt leírok, az a saját szubjektív és személyes állásfoglalásom, és sok ettől eltérő véleménnyel is találkozni fog. Ezen kívül nehéz is úgy véleményt mondanom, hogy nem láttam a gyermeket. Minden esetre elgondolkodtat, hogy ma milyen sok gyerekre mondjuk azt, hogy hiperaktív, vagy figyelemzavaros. Nem tudom, nem ezek-e azok a gyerekek, akikre harminc évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy sajtkukac, hogy rosszcsont, hogy nem fér a bőrében. Biciklire ültettük őket vagy kicsaptuk az utcára focizni, a kiserdőbe, a patakpartra csatangolni és ott egész nap kiélhették az összes mozgásigényüket. Aztán hogy egy öt éves gyereknek milyen értelemben és mihez képest lehet figyelemzavara, amikor minimum egy, de inkább két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy szüksége legyen 10-40 percig egy dologra figyelni, az is kérdéses a számomra. Én arra hajlok, hogy az anyai ösztön érzi a legjobban, hogy a gyereknek mire van szüksége, és ha Ön szerint arra, hogy ne szedjen mesterséges szereket, amelyek a természetes fejlődését megzavarják és vélhetően leginkább az óvónők érdekét szolgálják, amennyiben könnyebben „kezelhetővé” teszik a gyermeket, akkor kövesse az ösztönét. A gyerek viselkedése jelzi, mire van szüksége, mi az, ami az érdekét és egészségét legjobban szolgálja. Én talán még attól sem riadnék vissza, hogy egy ideig – néhány hónapig, fél évig vele, azaz mellette, egy szobában aludjam… Valószínűnek tartom, hogy az egész ügylet – a „hiperaktivitás” diagnózis rásütésétől a gyógyszerek hullámvasútján keresztül mostanáig – egyetlen megrázó sorozat volt, amely felkavarta a család békéjét. Én meg merném kockáztatni, hogy ez a dolog legyen újra kettejük – a gyerek és az édesanyja – ügye, tehát érezze meg és adja meg neki Ön azt, amire szüksége van, ha az most a fokozott közelség, akkor azt. Majd ha értelmesebb lesz, ha megnyugszik, újra vissza lehet szoktatni az egyedül alvásra. A legfontosabb, az első számú kritérium az, hogy a kettejük kapcsolata ne sérüljön. A másik, amire törekednék, az az, hogy a gyerek sok és sokféle mozgáshoz jusson, lehetőleg természetes körülmények között. Érdemes lenne például elvinni lovagolni, úszni. Ugyanakkor nagyon javasolnám, hogy a mozgáskoordinációs fejlődéséhez kérjen és fogadjon el szakavatott segítséget. Talán a Gézengúz alapítványnál indulnék el, de számos szakember foglalkozik magának a mozgásnak, a koordinációnak és az ezzel összefüggő egyéb idegrendszeri működéseknek a fejlesztésével.
Kívánom a legjobbakat és gratulálok az anyai szívéhez és ösztönéhez.
Frank Orsolya
2011. 04. 10. 14:28
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Doktornő!
Kérdésem a következő lenne. Van egy 10,5 hós kislányom és az apjával úgy érzem eléggé eltávolodtunk egymástól. Nem új keletű ez az érzés, csak mostanában kezdem már elveszíteni a türelmemet. A gyereket úgy látszik szereti, mert játszik vele, ha hazaér a munkából, de nem viszi túlzásba. Igaz, nem egy szívét a tenyerén hordozó ember. Egyre inkább a válás látszik számomra az egyedüli megoldásnak, ami mindkettőnknek a legjobb lenne. Csakhogy a gyerek szemszögéből már nem vagyok olyan biztos, hogy ez a legjobb megoldás. Ön szerint mi a jobb: elválni és a gyerek így nem sérül annyira, mert még kicsi hozzá, hogy felfogja, vagy pár évig még próbálkozzunk a gyerek miatt és azt lássa, hogy a szülei fújnak egymásra, mert már nem tudunk normálisan beszélni szinte csak telefonon, vagy alakoskodnak, hogy ő ne sérüljön?
Válaszát előre is köszönöm!
Egy elkeseredett anyuka
Kérdésem a következő lenne. Van egy 10,5 hós kislányom és az apjával úgy érzem eléggé eltávolodtunk egymástól. Nem új keletű ez az érzés, csak mostanában kezdem már elveszíteni a türelmemet. A gyereket úgy látszik szereti, mert játszik vele, ha hazaér a munkából, de nem viszi túlzásba. Igaz, nem egy szívét a tenyerén hordozó ember. Egyre inkább a válás látszik számomra az egyedüli megoldásnak, ami mindkettőnknek a legjobb lenne. Csakhogy a gyerek szemszögéből már nem vagyok olyan biztos, hogy ez a legjobb megoldás. Ön szerint mi a jobb: elválni és a gyerek így nem sérül annyira, mert még kicsi hozzá, hogy felfogja, vagy pár évig még próbálkozzunk a gyerek miatt és azt lássa, hogy a szülei fújnak egymásra, mert már nem tudunk normálisan beszélni szinte csak telefonon, vagy alakoskodnak, hogy ő ne sérüljön?
Válaszát előre is köszönöm!
Egy elkeseredett anyuka
Kedves Levélíró!
Sajnos csak a legismertebb közhelyekkel tudok Önnek válaszolni, azt is leginkább csak kérdés formájában. Vajon jobb lesz-e a gyermekének, ha egy egyedülálló nővel él, aki egymaga hordoz minden terhet, a pénzkereset, háztartás, szervezés, ügyintézés, gyereknevelés teljes súlyát? Vajon könnyebb lesz-e egy néhány év múlva esetleg egy új férfit beilleszteni az életükbe – akinek szintén meglesznek a maga szokásai, problémái, igényei és korlátai és aki ráadásul nem sajátjaként tekint majd az Ön gyermekére? Vajon mindent megpróbáltak-e a férjével azért, hogy visszataláljanak ahhoz a kapcsolatukhoz, ami a gyermek születése előtt volt? Adnak-e maguknak elegendő időt kettesben? Adnak-e maguknak időt, amikor egyedül pihenhetnek és kifújhatják a gyereknevelés fáradalmait? Megpróbálták-e felidézni, mit is szerettek egymásban egy éve, másfél, két vagy három éve? Elgondolkodtak-e azon, mire van szükségük egyenként külön-külön ahhoz, hogy a családot meg tudják menteni? Biztos-e hogy egymással van bajuk, vagy a saját személyes szükségleteik nem elégülnek ki – az pihenésre, örömre, egyedüllétre való igényük? Sokszor előfordul, hogy a családtagok az összes őket érő stresszt úgy élik meg, mintha a párkapcsolat problémája lenne, holott inkább személyes probléma, amit a család megmentése mellett is meg lehetne oldani. Javaslom, hogy mielőtt bármi visszafordíthatatlant tennének, keressenek segítséget – pszichológusnál, családi tanácsadáson, bármely ezzel foglalkozó segítő szakembernél vagy szakszolgálaton.
Sajnos csak a legismertebb közhelyekkel tudok Önnek válaszolni, azt is leginkább csak kérdés formájában. Vajon jobb lesz-e a gyermekének, ha egy egyedülálló nővel él, aki egymaga hordoz minden terhet, a pénzkereset, háztartás, szervezés, ügyintézés, gyereknevelés teljes súlyát? Vajon könnyebb lesz-e egy néhány év múlva esetleg egy új férfit beilleszteni az életükbe – akinek szintén meglesznek a maga szokásai, problémái, igényei és korlátai és aki ráadásul nem sajátjaként tekint majd az Ön gyermekére? Vajon mindent megpróbáltak-e a férjével azért, hogy visszataláljanak ahhoz a kapcsolatukhoz, ami a gyermek születése előtt volt? Adnak-e maguknak elegendő időt kettesben? Adnak-e maguknak időt, amikor egyedül pihenhetnek és kifújhatják a gyereknevelés fáradalmait? Megpróbálták-e felidézni, mit is szerettek egymásban egy éve, másfél, két vagy három éve? Elgondolkodtak-e azon, mire van szükségük egyenként külön-külön ahhoz, hogy a családot meg tudják menteni? Biztos-e hogy egymással van bajuk, vagy a saját személyes szükségleteik nem elégülnek ki – az pihenésre, örömre, egyedüllétre való igényük? Sokszor előfordul, hogy a családtagok az összes őket érő stresszt úgy élik meg, mintha a párkapcsolat problémája lenne, holott inkább személyes probléma, amit a család megmentése mellett is meg lehetne oldani. Javaslom, hogy mielőtt bármi visszafordíthatatlant tennének, keressenek segítséget – pszichológusnál, családi tanácsadáson, bármely ezzel foglalkozó segítő szakembernél vagy szakszolgálaton.
Frank Orsolya
2011. 04. 10. 14:12
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt szakértő.
Egy 3,5 éves kisfiú édesapja vagyok. Problémám nyilván véleményem szerint nem egyedi, azonban azt látom, hogy az elvált, vagy válófélben lévő apukák nem, vagy kismértékben beszélnek róla.
Jelenleg, immár 2,5 éve válunk a feleségemmel. A gyermek születése óta külön élünk.
A kisfiam késői gyermek, nagyon vártuk, és rendkívül nagy meglepetés volt amikor értesültünk róla hogy terhes a feleségem.
Sajnos véleményem szerint indokolatlanul örült ennek feleségem egyik nővére is, aki szintén régóta szeretett volna gyermeket. Az indokolatlan szó talán kissé erősnek tűnik, azonban a személyem elleni lejárató kampánya, és a terhesség kezdeti szakasza óta hangoztatott, „gyerekem”, „fiam”, szavai, és azóta is tartó kisajátítása a kisfiamnak véleményem szerint patológiás.
Kapcsolatunk terhesség utáni szakaszában, is kértem számtalanszor a feleségemet, hogy ne engedje át már magzati korban! A gyermeket a nővérének. Aztán, mint egy rémtörténetben, a feleségem elköltözött otthonról, vélt megcsalásos történetet kitalálva rólam. A nővére persze mellette állt, és erősítette a kettőnk közötti ekkora kialakult feszültséget, véleményem szerint azonban kisfiam volt a fő célpont.
A szülés nélkülem történt, mivel nem értesítettek arról, hogy korházban van a feleségem, így nem tudtam jelen lenni. Persze a nővére vele volt, ő fogta a kezét, és jellemzően ő hívott fel a szülés után órákkal, és minősíthetetlen hangnemet használva közölte a szülés tényét.
Rendkívül boldog voltam, és rendkívül vártam a születést. Bíztam benne hogy a születés ténye változást hoz az életünkben, és végre minden problémánkat meg tudjuk beszélni. Egyébként együttélésünk 15 éve alatt, mindig én voltam, aki az életünk lelki oldalával foglalkozott, így utólag azonban azt mondom kevés volt mindez. Feleségem mintha a családi mintát követte volna, ugyanolyan rossz házasságot alakított ki magának, mint édesanyja, vagy két nővére. /feleségem a legkissebb gyerek, és ő vitte valamire/. Véleményem szerint adott volt a gyermek születésével minden a boldogságunkhoz, nem volt hitelünk, felsővezetői állásunk volt, /van, tehát anyagi gondjaink sem voltak. Mégis feleségem a családja hatása alá került, és teljes mértékben, mint egy agymosásként kimostak az életéből. A gyermekünkkel együtt.
3 szor próbáltunk meg együtt élni a későbbiekben, azonban bármenyire furcsának tűnik, vetélkedés alakult ki köztem és a nővére között. próbáltam apa lenni saját értékrenddel, próbáltam összehozni a családunkat, ugyanakkor a nővér a nap 24 órájában jelen volt az életünkben, a feleségem pedig ingadozott, és hol ide, hol oda húzva végül is 2008 áprilisban véglegesen megszakadt az életközösségünk. Elindult röviddel utána válóper.
A kisfiam életében próbáltam ezután is aktívan benne maradni. Sikerült egészen 2010 áprilisig, heti 3-4 alkalommal vele lennem, egész napokat. Mivel felségem visszament dolgozni, és reggel hattól dolgozott este 6-7 óráig, így egész nap én voltam a kisfiammal, a heti bontás többi részén osztozott a nővére, és édesanyja.
A gyermek nem volt elhelyezve. Ideiglenesen sem.
2010 áprilisában, egy vidéki útról nem értünk haza időben a kisfiammal, hasmenése miatt, amikor hazaértünk feleségem és nővére várt, felségem szó nélkül tettleg bántalmazott, és fenyegette édesanyámat, úgy hogy a 2,5 éves gyerek a kezemben volt. Vissza nem ütöttem, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy részéről immár a tettlegesség is jelen van.
Feljelentettem, minek hatására a válóperünkben eljáró bírónő elhelyezte nála a kisfiunkat.
Érthetetlen módon kommunikálta le történéseket.
Azóta szintén érthetetlen módon heti egy napon láthatom a kisfiamat, és úgy érzem az egész igazság szolgáltatás gépezetében baj van. Nagyon jó a kapcsolatom a kisfiammal, mint ahogy rendkívül jó volt akkor is amikor heti 3-4 napot volt velem.
Egyre jobban érezzük, hogy kevés az együtt töltött idő, aminek mindem kapcsolattartás végén hangot ad egyre fokozódó agresszióval a kisfiam. Nem akar hazamenni, és újabban azt mondja, ha nincs otthon anya, akkor menjünk hozzád apuci, veled akarok lenni, és ott akarok aludni. Feleségem egyébként az óta is egész nap dolgozik, reggel hattól, és este 5-8 óra között végez. Az ideiglenesen elhelyezett gyereket, dobálja a két nővér, és édesanyja között, ő mint anya alig van vele. A gyermek nem hallgat rá, és nem fogad neki szót. Legutóbb pár hete, egy fürdéskor rángatta a fürdőszobába a kisfiamat a feleségem, a gyerek nem akart menni, és a félig a fürdőszobában lévő gyerek kezére úgy rácsapta fürdőszoba ajtaját a feleségem, hogy a körömháztól csonkolta/ levágta a gyerek egyik ujjának végét, az ajtó. Ez sem a gyermekjóléti szolgálatot, sem senkit nem érdekel, a rendőrségen az okos rendőrnő elmondta, ha volna gyerekem tudnám, hogy van az a határ amikor őrjöng a szülő. Én elmondtam, hogy van gyerekem, és nem tudom miről beszél, amikor őrjöngve akar gyereket nevelni.
Nálam egyébként nem „rossz” a kisfiam,. Meggyőződésem hogy rossz gyerek nincs, maximum neveletlen szülő, aki a rossz gyerek sablont erőlteti a saját kudarcát kivetítve a gyerekre. Nem is tudom, hogy miről beszél sokszor a feleségem, amikor panaszkodik, hogy pl. a „kisajátító” nővérnél leszaggatta az összes függönyt a kisfiam. / illetve nagyon is tudom. Nyilván nem akar ott lenni ahol van, és a saját eszközeivel próbál rendet tenni./
Mintha láthatatlan kapocs volna köztünk, szinte elég gondolnom arra amit kérni szeretnék, a kisfiam szinte olvas a gondolataimban. Az egész kapcsolattartáson szinte egész nap bújik hozzám, és puszilgat. 5 percenként elmondja, hogy szeretlek apa. Érdekes módon nem beszél soha a feleségem családjáról, anyáról sem. /mintha bezárt volna/. Édesanyám azzal próbál nyugtatni, hogy sosem tudják a gyereket befolyásolni annyira, szeret engem.
Okos értelmes a kisfiam, és nagyon félek, hogy ez az áldatlan állapot maradandó kárt okoz neki. Ebben a korban a legfontosabb a szülői minta, és tudomásom szerint a 3-4 éves korig beégett viselkedésminták meghatározóak a gyermek egész életére nézve.
Közös szülői felügyeletet szorgalmazok a válóper kezdete óta, azonos jogokkal, és kötelezettségekkel, azonban a feleségem hallani sem akar róla. Nem érti meg hogy elkallódik a kisfiunk, mivel gyakorlatilag nincs nevelve. Mindenki neveli, és nem neveli senki. Babáznak vele a családtagjai, és pl. nem értik amikor arról beszélek hogy apa, /férfi modell kell a fiúknak, hiszen ettől lesznek fiúk. Mint ahogy nem érti az eljáró, bíró, aki minő véletlen szintén elvált, és nem értik a másodfokon eljáró bíróság női tagjai sem.
Legutóbb azt kaptam immár másodfokon, hogy a három év körüli gyerek életében nincs szükség fokozott apai jelenlétre, elég a heti egy nap, hiába írtam le hogy heti 3-4 alkalommal én voltam vele egész nap. Mint ahogy hiába írtam le hogy nincs a feleségem egész nap a kisfiammal, hiszen dolgozik. Szerintem egyformán van szükség a két szülőre, és szerintem rendkívül korrekt ajánlat részemről hogy kérem a gyermek nálam történő elhelyezését, vállalva, hogy soha nem gördítek akadályt az anyai kapcsolattartás elé. A kisfiamnak szülő kell, ha az édesanyjának fontosabb a karrierje, mint a saját gyereke, akkor nálam van jobb helyen a gyerek, mint délutánonként 2-3 helyre dobálva. Azt érzem, hogy telik az idő, a kisfiam sorsa az égvilágon senkit nem érdekel rajtam kívül. A résztvevő nők elfogultak, és magatartásukkal kirívóan gyermek ellenesek. Egyszerűen az összeomlás határán vagyok. Mintha bábként volnék jelen egy lehetetlen előadásban, anyaságot mellőző anyával, patológiás nővérrel, és hozzánemértő elfogult bírókkal.
Úgy tűnhet, hogy mindenkire haragszok, és ez jelen állás szerint így is van.
Minden héten, a kapcsolattartás végén kicsit meghalok, egyszerűen tehetetlen düh van bennem, amikor a gyerek kapaszkodik a nyakamba, és nem akar haza menni. Azt is érzem, hogy nem szabad rátennem mindezt a gyerekre, azonban azt látom, hogy egyre jobban megérzi, és sajnos egyre kevésbé vagyok képes rá, hogy ténylegesen leplezzem elkeseredésemet. A heti egy napon sincs jelen az anya nem ő adja át, és többnyire nem ő veszi át a gyereket. Nagymama, vagy a nővér van jelen.
Fontosnak tartom elmondani, hogy 2 éve komoly kapcsolatom van, élettársamat imádja kisfiam, és mondhatom ragyogóan egymásra találtak. Élettársam gyermekvédelmi szakember, jelenléte rendkívül légies, és mégis mély. Nem próbál anya lenni, és nem próbál helyettem nevelni. Elfogadják és szeretik egymást, az első perctől fogva.
Kérdésem az hogy a gyerek szempontjait figyelembe véve milyen megoldást ajánl arra, hogy egészséges kisfiút, és felnőttet tudjunk nevelni a kisfiamból. Félek hogy elkallódik, és féltem a feleségem családjától. Egyáltalán. Ebben a helyzetben mi a helyes megoldás, és valójában nem-e én lihegem túl az egészet?
Köszönettel. Egy apuka.
Egy 3,5 éves kisfiú édesapja vagyok. Problémám nyilván véleményem szerint nem egyedi, azonban azt látom, hogy az elvált, vagy válófélben lévő apukák nem, vagy kismértékben beszélnek róla.
Jelenleg, immár 2,5 éve válunk a feleségemmel. A gyermek születése óta külön élünk.
A kisfiam késői gyermek, nagyon vártuk, és rendkívül nagy meglepetés volt amikor értesültünk róla hogy terhes a feleségem.
Sajnos véleményem szerint indokolatlanul örült ennek feleségem egyik nővére is, aki szintén régóta szeretett volna gyermeket. Az indokolatlan szó talán kissé erősnek tűnik, azonban a személyem elleni lejárató kampánya, és a terhesség kezdeti szakasza óta hangoztatott, „gyerekem”, „fiam”, szavai, és azóta is tartó kisajátítása a kisfiamnak véleményem szerint patológiás.
Kapcsolatunk terhesség utáni szakaszában, is kértem számtalanszor a feleségemet, hogy ne engedje át már magzati korban! A gyermeket a nővérének. Aztán, mint egy rémtörténetben, a feleségem elköltözött otthonról, vélt megcsalásos történetet kitalálva rólam. A nővére persze mellette állt, és erősítette a kettőnk közötti ekkora kialakult feszültséget, véleményem szerint azonban kisfiam volt a fő célpont.
A szülés nélkülem történt, mivel nem értesítettek arról, hogy korházban van a feleségem, így nem tudtam jelen lenni. Persze a nővére vele volt, ő fogta a kezét, és jellemzően ő hívott fel a szülés után órákkal, és minősíthetetlen hangnemet használva közölte a szülés tényét.
Rendkívül boldog voltam, és rendkívül vártam a születést. Bíztam benne hogy a születés ténye változást hoz az életünkben, és végre minden problémánkat meg tudjuk beszélni. Egyébként együttélésünk 15 éve alatt, mindig én voltam, aki az életünk lelki oldalával foglalkozott, így utólag azonban azt mondom kevés volt mindez. Feleségem mintha a családi mintát követte volna, ugyanolyan rossz házasságot alakított ki magának, mint édesanyja, vagy két nővére. /feleségem a legkissebb gyerek, és ő vitte valamire/. Véleményem szerint adott volt a gyermek születésével minden a boldogságunkhoz, nem volt hitelünk, felsővezetői állásunk volt, /van, tehát anyagi gondjaink sem voltak. Mégis feleségem a családja hatása alá került, és teljes mértékben, mint egy agymosásként kimostak az életéből. A gyermekünkkel együtt.
3 szor próbáltunk meg együtt élni a későbbiekben, azonban bármenyire furcsának tűnik, vetélkedés alakult ki köztem és a nővére között. próbáltam apa lenni saját értékrenddel, próbáltam összehozni a családunkat, ugyanakkor a nővér a nap 24 órájában jelen volt az életünkben, a feleségem pedig ingadozott, és hol ide, hol oda húzva végül is 2008 áprilisban véglegesen megszakadt az életközösségünk. Elindult röviddel utána válóper.
A kisfiam életében próbáltam ezután is aktívan benne maradni. Sikerült egészen 2010 áprilisig, heti 3-4 alkalommal vele lennem, egész napokat. Mivel felségem visszament dolgozni, és reggel hattól dolgozott este 6-7 óráig, így egész nap én voltam a kisfiammal, a heti bontás többi részén osztozott a nővére, és édesanyja.
A gyermek nem volt elhelyezve. Ideiglenesen sem.
2010 áprilisában, egy vidéki útról nem értünk haza időben a kisfiammal, hasmenése miatt, amikor hazaértünk feleségem és nővére várt, felségem szó nélkül tettleg bántalmazott, és fenyegette édesanyámat, úgy hogy a 2,5 éves gyerek a kezemben volt. Vissza nem ütöttem, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy részéről immár a tettlegesség is jelen van.
Feljelentettem, minek hatására a válóperünkben eljáró bírónő elhelyezte nála a kisfiunkat.
Érthetetlen módon kommunikálta le történéseket.
Azóta szintén érthetetlen módon heti egy napon láthatom a kisfiamat, és úgy érzem az egész igazság szolgáltatás gépezetében baj van. Nagyon jó a kapcsolatom a kisfiammal, mint ahogy rendkívül jó volt akkor is amikor heti 3-4 napot volt velem.
Egyre jobban érezzük, hogy kevés az együtt töltött idő, aminek mindem kapcsolattartás végén hangot ad egyre fokozódó agresszióval a kisfiam. Nem akar hazamenni, és újabban azt mondja, ha nincs otthon anya, akkor menjünk hozzád apuci, veled akarok lenni, és ott akarok aludni. Feleségem egyébként az óta is egész nap dolgozik, reggel hattól, és este 5-8 óra között végez. Az ideiglenesen elhelyezett gyereket, dobálja a két nővér, és édesanyja között, ő mint anya alig van vele. A gyermek nem hallgat rá, és nem fogad neki szót. Legutóbb pár hete, egy fürdéskor rángatta a fürdőszobába a kisfiamat a feleségem, a gyerek nem akart menni, és a félig a fürdőszobában lévő gyerek kezére úgy rácsapta fürdőszoba ajtaját a feleségem, hogy a körömháztól csonkolta/ levágta a gyerek egyik ujjának végét, az ajtó. Ez sem a gyermekjóléti szolgálatot, sem senkit nem érdekel, a rendőrségen az okos rendőrnő elmondta, ha volna gyerekem tudnám, hogy van az a határ amikor őrjöng a szülő. Én elmondtam, hogy van gyerekem, és nem tudom miről beszél, amikor őrjöngve akar gyereket nevelni.
Nálam egyébként nem „rossz” a kisfiam,. Meggyőződésem hogy rossz gyerek nincs, maximum neveletlen szülő, aki a rossz gyerek sablont erőlteti a saját kudarcát kivetítve a gyerekre. Nem is tudom, hogy miről beszél sokszor a feleségem, amikor panaszkodik, hogy pl. a „kisajátító” nővérnél leszaggatta az összes függönyt a kisfiam. / illetve nagyon is tudom. Nyilván nem akar ott lenni ahol van, és a saját eszközeivel próbál rendet tenni./
Mintha láthatatlan kapocs volna köztünk, szinte elég gondolnom arra amit kérni szeretnék, a kisfiam szinte olvas a gondolataimban. Az egész kapcsolattartáson szinte egész nap bújik hozzám, és puszilgat. 5 percenként elmondja, hogy szeretlek apa. Érdekes módon nem beszél soha a feleségem családjáról, anyáról sem. /mintha bezárt volna/. Édesanyám azzal próbál nyugtatni, hogy sosem tudják a gyereket befolyásolni annyira, szeret engem.
Okos értelmes a kisfiam, és nagyon félek, hogy ez az áldatlan állapot maradandó kárt okoz neki. Ebben a korban a legfontosabb a szülői minta, és tudomásom szerint a 3-4 éves korig beégett viselkedésminták meghatározóak a gyermek egész életére nézve.
Közös szülői felügyeletet szorgalmazok a válóper kezdete óta, azonos jogokkal, és kötelezettségekkel, azonban a feleségem hallani sem akar róla. Nem érti meg hogy elkallódik a kisfiunk, mivel gyakorlatilag nincs nevelve. Mindenki neveli, és nem neveli senki. Babáznak vele a családtagjai, és pl. nem értik amikor arról beszélek hogy apa, /férfi modell kell a fiúknak, hiszen ettől lesznek fiúk. Mint ahogy nem érti az eljáró, bíró, aki minő véletlen szintén elvált, és nem értik a másodfokon eljáró bíróság női tagjai sem.
Legutóbb azt kaptam immár másodfokon, hogy a három év körüli gyerek életében nincs szükség fokozott apai jelenlétre, elég a heti egy nap, hiába írtam le hogy heti 3-4 alkalommal én voltam vele egész nap. Mint ahogy hiába írtam le hogy nincs a feleségem egész nap a kisfiammal, hiszen dolgozik. Szerintem egyformán van szükség a két szülőre, és szerintem rendkívül korrekt ajánlat részemről hogy kérem a gyermek nálam történő elhelyezését, vállalva, hogy soha nem gördítek akadályt az anyai kapcsolattartás elé. A kisfiamnak szülő kell, ha az édesanyjának fontosabb a karrierje, mint a saját gyereke, akkor nálam van jobb helyen a gyerek, mint délutánonként 2-3 helyre dobálva. Azt érzem, hogy telik az idő, a kisfiam sorsa az égvilágon senkit nem érdekel rajtam kívül. A résztvevő nők elfogultak, és magatartásukkal kirívóan gyermek ellenesek. Egyszerűen az összeomlás határán vagyok. Mintha bábként volnék jelen egy lehetetlen előadásban, anyaságot mellőző anyával, patológiás nővérrel, és hozzánemértő elfogult bírókkal.
Úgy tűnhet, hogy mindenkire haragszok, és ez jelen állás szerint így is van.
Minden héten, a kapcsolattartás végén kicsit meghalok, egyszerűen tehetetlen düh van bennem, amikor a gyerek kapaszkodik a nyakamba, és nem akar haza menni. Azt is érzem, hogy nem szabad rátennem mindezt a gyerekre, azonban azt látom, hogy egyre jobban megérzi, és sajnos egyre kevésbé vagyok képes rá, hogy ténylegesen leplezzem elkeseredésemet. A heti egy napon sincs jelen az anya nem ő adja át, és többnyire nem ő veszi át a gyereket. Nagymama, vagy a nővér van jelen.
Fontosnak tartom elmondani, hogy 2 éve komoly kapcsolatom van, élettársamat imádja kisfiam, és mondhatom ragyogóan egymásra találtak. Élettársam gyermekvédelmi szakember, jelenléte rendkívül légies, és mégis mély. Nem próbál anya lenni, és nem próbál helyettem nevelni. Elfogadják és szeretik egymást, az első perctől fogva.
Kérdésem az hogy a gyerek szempontjait figyelembe véve milyen megoldást ajánl arra, hogy egészséges kisfiút, és felnőttet tudjunk nevelni a kisfiamból. Félek hogy elkallódik, és féltem a feleségem családjától. Egyáltalán. Ebben a helyzetben mi a helyes megoldás, és valójában nem-e én lihegem túl az egészet?
Köszönettel. Egy apuka.
Kedves Uram!
Amit leír, rettenetesen elszomorító, és első sorban azt szeretném Önnel közölni, hogy az érzései teljesen helyénvalóak, jogosak és mélységesen osztom őket. Sajnos a története kísértetiesen hasonlít számos más történetre, amit elvált férfiak szájából hallottam. Meg vagyok győződve róla, hogy a jog tompa és durva fegyver, a bíróság pedig az egyes konkrét esetekbe bele nem látva követi az anyapárti (gyerekpártinak vélt) irányvonalat. Más példát is láttam arra, hogy a gyermek az anya roppant ártó hatásának van kitéve akkor is, amikor az apa fokozottabb jelenléte nagyon is indokolt lenne. Az ilyen helyzetek saját természetüknél fogva egyre jobban elmérgesednek, így a felek közti egyeztetés ellehetetlenül. Nem Ön az egyedüli férfi, aki úgy érzi, sehol sem hallják meg és nincs segítség. Ami a dolog jogi-gyermekvédelmi részét illeti, nekem sincs eszközöm, de ami ahhoz szükséges, hogy Ön mindezt ép lélekkel átvészelje, és a kisfiú is, abban tudok segíteni. Ha úgy érzi, hogy szeretné együtt átgondolni, milyen rések lehetnek ezen a falon, milyen utak nyílhatnak még, hogyan lehet a helyzetből a legtöbbet kihozni; vagy egyszerűen szeretne úgy könnyíteni a lelkén, hogy utána valamivel tisztábban is lát, kérem hívjon, keressünk egy időpontot és tegyünk egy próbát, hátha egy néhány "segítő beszélgetés" után javulni tud a helyzet. Gyakorlati szinten azt gondolom, hogy érdemes lenne utánajárni, volt-e már Magyarországon sikeres gyerekelhelyezési per, ahol pszichológusi vizsgálat nyomán az apa a heti 1-2 napnál komolyabb láthatási jogokat nyert. A jog lehetővé teszi ezt. Első sorban azonban azt hallom, hogy Ön "az összeomlás határán" van, amit mélységesen megértek, és ezért is javaslom, hogy engedje meg magának a támogatást.
Biztatnám, hogy lássa meg a helyzet kellős közepén azt az óriási pozitívumot, hogy Ön és gyermeke viszonya, kapcsolata JÓ, hogy a gyerek ragaszkodik Önhöz, és hogy ebben nem sikerült senkinek kárt tennie. Ez nincs mindig így, és azt gondolom, valójában ez a legfontosabb.
Várom jelentkezését!
Üdvözlettel:
Amit leír, rettenetesen elszomorító, és első sorban azt szeretném Önnel közölni, hogy az érzései teljesen helyénvalóak, jogosak és mélységesen osztom őket. Sajnos a története kísértetiesen hasonlít számos más történetre, amit elvált férfiak szájából hallottam. Meg vagyok győződve róla, hogy a jog tompa és durva fegyver, a bíróság pedig az egyes konkrét esetekbe bele nem látva követi az anyapárti (gyerekpártinak vélt) irányvonalat. Más példát is láttam arra, hogy a gyermek az anya roppant ártó hatásának van kitéve akkor is, amikor az apa fokozottabb jelenléte nagyon is indokolt lenne. Az ilyen helyzetek saját természetüknél fogva egyre jobban elmérgesednek, így a felek közti egyeztetés ellehetetlenül. Nem Ön az egyedüli férfi, aki úgy érzi, sehol sem hallják meg és nincs segítség. Ami a dolog jogi-gyermekvédelmi részét illeti, nekem sincs eszközöm, de ami ahhoz szükséges, hogy Ön mindezt ép lélekkel átvészelje, és a kisfiú is, abban tudok segíteni. Ha úgy érzi, hogy szeretné együtt átgondolni, milyen rések lehetnek ezen a falon, milyen utak nyílhatnak még, hogyan lehet a helyzetből a legtöbbet kihozni; vagy egyszerűen szeretne úgy könnyíteni a lelkén, hogy utána valamivel tisztábban is lát, kérem hívjon, keressünk egy időpontot és tegyünk egy próbát, hátha egy néhány "segítő beszélgetés" után javulni tud a helyzet. Gyakorlati szinten azt gondolom, hogy érdemes lenne utánajárni, volt-e már Magyarországon sikeres gyerekelhelyezési per, ahol pszichológusi vizsgálat nyomán az apa a heti 1-2 napnál komolyabb láthatási jogokat nyert. A jog lehetővé teszi ezt. Első sorban azonban azt hallom, hogy Ön "az összeomlás határán" van, amit mélységesen megértek, és ezért is javaslom, hogy engedje meg magának a támogatást.
Biztatnám, hogy lássa meg a helyzet kellős közepén azt az óriási pozitívumot, hogy Ön és gyermeke viszonya, kapcsolata JÓ, hogy a gyerek ragaszkodik Önhöz, és hogy ebben nem sikerült senkinek kárt tennie. Ez nincs mindig így, és azt gondolom, valójában ez a legfontosabb.
Várom jelentkezését!
Üdvözlettel:
Frank Orsolya
2011. 01. 04. 08:01
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Szakértő!
Segítségét szeretném kérni,hogy mi tévő legyek!Elvált nő vagyok 4 évig egyedül neveltem a gyerekem aki most 7 éves.1 éve vagyok komoly kapcsolatban akivel össze is költöztem.Elejében persze semmi baj nem volt nagyon harmonikus családban éltünk,családot terveztünk jövőt és a többit.DE!Kb 3 hónapja ez megváltozott!!!A gyerekkel sincs türelme és mindig kiabál vele csúnya megjegyzéseket szavakkal illeti!Ami nekem nem tetszik és ezen persze családi botrány van.Egyre jobban megüti arcon8Amit én talán a 7 évében 2 xer tettem meg mert olyat mondott) és ha itthon van legtöbbször a kiabálásból állunk ki.hiába próbálom meg neki elmondani ha kiabál vele a gyerek is fog ha Ő nem játszik vele mert fáradt a gyerek sem ugy fog hozzá állni.Megmondom őszintén ezt sokáig nem bírom.Sajnos azt nem tudom hol szaladtak ki a dolgok a kezem közül hisz 7-8 hónapig minden rendben volt.Nem tudom betudni mi ez a változás nálla hogy nincs türelme.Mit javasolna hova forduljak vagy mit tegyek hogy megint meglegyen a családi nyugalom mint régen.Előre is köszönöm válaszát és nagyon várom.
Tisztelettel:Erika
Segítségét szeretném kérni,hogy mi tévő legyek!Elvált nő vagyok 4 évig egyedül neveltem a gyerekem aki most 7 éves.1 éve vagyok komoly kapcsolatban akivel össze is költöztem.Elejében persze semmi baj nem volt nagyon harmonikus családban éltünk,családot terveztünk jövőt és a többit.DE!Kb 3 hónapja ez megváltozott!!!A gyerekkel sincs türelme és mindig kiabál vele csúnya megjegyzéseket szavakkal illeti!Ami nekem nem tetszik és ezen persze családi botrány van.Egyre jobban megüti arcon8Amit én talán a 7 évében 2 xer tettem meg mert olyat mondott) és ha itthon van legtöbbször a kiabálásból állunk ki.hiába próbálom meg neki elmondani ha kiabál vele a gyerek is fog ha Ő nem játszik vele mert fáradt a gyerek sem ugy fog hozzá állni.Megmondom őszintén ezt sokáig nem bírom.Sajnos azt nem tudom hol szaladtak ki a dolgok a kezem közül hisz 7-8 hónapig minden rendben volt.Nem tudom betudni mi ez a változás nálla hogy nincs türelme.Mit javasolna hova forduljak vagy mit tegyek hogy megint meglegyen a családi nyugalom mint régen.Előre is köszönöm válaszát és nagyon várom.
Tisztelettel:Erika
Kedves Erika!
Nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgaik. Azt bizonyosan nem hagynám, hogy a partnerem, aki nem a gyermekem apja, megüsse a gyermekemet. Rossz lenne, ha a gyerek ezt érezné: “Anyukám nem áll ki értem egy olyan nagy erős férfival szemben, aki csak pár hónapja került a családba és nekem idegen.” Hiszen az Önök összetartozása mindennél régibb és erősebb, és a gyerek lelki egészségének az alapja. Szerintem ezt nagyon fontos megvédeni azért is, hogy vele a későbbiekben ne legyenek problémák, hanem egészségesen tudjon fejlődni, tanulni, barátkozni. Az első hónapokból nehéz ítélni, mert ott még érzik a felek, hogy mit kell teljesíteni ahhoz, hogy a kapcsolat megmaradjon. Később már jobban elengedik magukat, és – ahogy mondják – lakva ismerszik meg a sógor. Bár logikusnak tűnik az összeköltözés, ha egy nőnek új párja van, de vagylójában mindig nagy kihívás, óriási terhet ró mindegyik félre és mindegyikük kapcsolataira, hiszen a férfinak is alkalmazkodni kell egy már beállt családhoz, a gyereknek is egy idegenhez és sokszor az édesanyára hárul a közvetítés keserves terhe. Előfordulhat, hogy beszorul a két fél közé: se a párját nem akarja elveszíteni, se a gyerekkel nem akar rosszban lenni. Békíteni kell a férfit és szeretetben tartani, védeni a gyereket… Bár logikus, egyáltalán nem biztos, hogy a legjobb megoldás az összeköltözés, vagy hogy feltétlen szükséges lenne. A gyereket még megkérdezni sem igen lehet arról, hogy mit szólna hozzá, hiszen nem ismeri igazán azt, akiről döntenie kell. Vajon ha Ön most megkérdezné a gyerekét, hogy itt maradjon-e ez a férfi, vagy nem, mit válaszolna? Ha elképzeli, mit mondhat magában a gyermeke, valami ilyesmit hallana: előbb átéltem a szüleim házasságának a válságát, aztán elveszítettem az apukámat, de utána legalább béke volt, mert kettesben éltem édesanyámmal elég sokáig, aztán jött egy idegen, jó szívvel fogadtam, elviselhetőnek tűnt, elhittem anyukámnak, hogy ez rendben lesz, de most már nagyon rossz, nem játszik, kiabál, ver... nagyon nehéz az életem és nem látok kiutat, semmire nincs befolyásom…
Vagy vegye a párja helyzetét: neki sem könnyű. Ő barátnőt akart, vagy társat, szerelmet… de hogy gyereket is akart-e, abban nem vagyok biztos.
Önnek pedig nyilván nehéz a helyzete, hiszen egyik félnek sem tud megfelelni.
Egy kapcsolat sokféleképpen működhet jól, sokféle változatban életképes. Jó kapcsolat lehet az is, ha nem élnek együtt, hanem összejárnak, ha ingáznak, ha a férfi látogatóba jön a hét bizonyos napjain, ha Ön kimenőt kap otthonról, ha randiznak… sokféle verzió létezik. Érdemes feltenni a kérdést: a kettejük párkapcsolata javult vagy romlott az összeköltözés óta? Gazdagabb vagy szegényebb lett? Mi indokolta az összeköltözést azon túl, hogy így logikus vagy így szokás? A három résztvevő közül boldogabb lett valaki? Ha semmiféle reális korlátozással nem kéne számolnia, akkor milyen felállásban működne legjobban az Ön és párja kapcsolata, az Ön és gyermeke kapcsolata? Van igazi ok arra, hogy a párja és a gyermeke között kapcsolat legyen? Van erre bármelyik félnek igazi igénye? Vagy igazából csak Önnek és a párjának van igénye arra, hogy párkapcsolatuk legyen?
Talán ezekre válaszolva sikerül világosabban látnia a helyzetét. Ha mégsem, kérem, hívjon bátran, és személyesen is beszélhetünk a továbbiakról.
Nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgaik. Azt bizonyosan nem hagynám, hogy a partnerem, aki nem a gyermekem apja, megüsse a gyermekemet. Rossz lenne, ha a gyerek ezt érezné: “Anyukám nem áll ki értem egy olyan nagy erős férfival szemben, aki csak pár hónapja került a családba és nekem idegen.” Hiszen az Önök összetartozása mindennél régibb és erősebb, és a gyerek lelki egészségének az alapja. Szerintem ezt nagyon fontos megvédeni azért is, hogy vele a későbbiekben ne legyenek problémák, hanem egészségesen tudjon fejlődni, tanulni, barátkozni. Az első hónapokból nehéz ítélni, mert ott még érzik a felek, hogy mit kell teljesíteni ahhoz, hogy a kapcsolat megmaradjon. Később már jobban elengedik magukat, és – ahogy mondják – lakva ismerszik meg a sógor. Bár logikusnak tűnik az összeköltözés, ha egy nőnek új párja van, de vagylójában mindig nagy kihívás, óriási terhet ró mindegyik félre és mindegyikük kapcsolataira, hiszen a férfinak is alkalmazkodni kell egy már beállt családhoz, a gyereknek is egy idegenhez és sokszor az édesanyára hárul a közvetítés keserves terhe. Előfordulhat, hogy beszorul a két fél közé: se a párját nem akarja elveszíteni, se a gyerekkel nem akar rosszban lenni. Békíteni kell a férfit és szeretetben tartani, védeni a gyereket… Bár logikus, egyáltalán nem biztos, hogy a legjobb megoldás az összeköltözés, vagy hogy feltétlen szükséges lenne. A gyereket még megkérdezni sem igen lehet arról, hogy mit szólna hozzá, hiszen nem ismeri igazán azt, akiről döntenie kell. Vajon ha Ön most megkérdezné a gyerekét, hogy itt maradjon-e ez a férfi, vagy nem, mit válaszolna? Ha elképzeli, mit mondhat magában a gyermeke, valami ilyesmit hallana: előbb átéltem a szüleim házasságának a válságát, aztán elveszítettem az apukámat, de utána legalább béke volt, mert kettesben éltem édesanyámmal elég sokáig, aztán jött egy idegen, jó szívvel fogadtam, elviselhetőnek tűnt, elhittem anyukámnak, hogy ez rendben lesz, de most már nagyon rossz, nem játszik, kiabál, ver... nagyon nehéz az életem és nem látok kiutat, semmire nincs befolyásom…
Vagy vegye a párja helyzetét: neki sem könnyű. Ő barátnőt akart, vagy társat, szerelmet… de hogy gyereket is akart-e, abban nem vagyok biztos.
Önnek pedig nyilván nehéz a helyzete, hiszen egyik félnek sem tud megfelelni.
Egy kapcsolat sokféleképpen működhet jól, sokféle változatban életképes. Jó kapcsolat lehet az is, ha nem élnek együtt, hanem összejárnak, ha ingáznak, ha a férfi látogatóba jön a hét bizonyos napjain, ha Ön kimenőt kap otthonról, ha randiznak… sokféle verzió létezik. Érdemes feltenni a kérdést: a kettejük párkapcsolata javult vagy romlott az összeköltözés óta? Gazdagabb vagy szegényebb lett? Mi indokolta az összeköltözést azon túl, hogy így logikus vagy így szokás? A három résztvevő közül boldogabb lett valaki? Ha semmiféle reális korlátozással nem kéne számolnia, akkor milyen felállásban működne legjobban az Ön és párja kapcsolata, az Ön és gyermeke kapcsolata? Van igazi ok arra, hogy a párja és a gyermeke között kapcsolat legyen? Van erre bármelyik félnek igazi igénye? Vagy igazából csak Önnek és a párjának van igénye arra, hogy párkapcsolatuk legyen?
Talán ezekre válaszolva sikerül világosabban látnia a helyzetét. Ha mégsem, kérem, hívjon bátran, és személyesen is beszélhetünk a továbbiakról.
Frank Orsolya
2010. 12. 29. 14:33
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Szakértő!
18 éves vagyok és azzal a problémával fordulnék önhöz hogy mostanában a kapcsolatom nagyon megromlott a szüleimmel. Belátom én is hibás vagyok sok mindenben.De édesanyám nem tud megérteni és nem elnéző. A minap barátnőméktől,akik itt laknak szemben, késtem 10 percet 11 óra helyett később értem haza belátom valóban nem illő ilyenkor már ott lenni senkinél, de elrohant az idő és nem is vettük észre és még éjszaka is hallgattam ahogy ordítozik és vágja hozzám a szavakat, teljesen ki volt idegelődve.Én ezt nem tartom akkora nagy véteknek hisz nagyon közel voltam jó helyen .De ezt csak egy példának szántam.Számtalan eset van mikor én hibáztam és valóban belátástalan voltam. Anyukám úgy érzi mostanában nem szeretem őt már , ami nem igaz. De a nyáron egy félreértésből egy pletykából hatalmas vitánk keveredett, mikor olyanokat vágtak a fejemhez amiket legrosszabb rémálmomban se tudtam elképzelni.Ők rögtön támadtak ütöttek, szidtak ahelyett hogy megkérdezték elötte kérdőre vontak volna. Ők azt ondták addigra már teljesen kiidegelődtek és már nem volt önkontrolljuk.Azóta valami kicsit tényleg megrendült bennem de igyekszem teljesen feldolgozni .Ott annyiban voltam a hibás h nagyon élni és élvezni akartam az életet és késő éjszaka is még buliztam, ami a mi családunkban nem\"illő\". Most jelenleg úgy érzem hogy szükségem van egy kis eltávolodásra a szüleimtől, de mindig számomra kis dolgokért kapok. Anyukám nem érti meg hogy én hogy gondolkozhatok így én meg azt hogy ő hogy gondolkozhat annyira másképp. Nem tudja lazán venni a dolgokat.Már ott tartok ha tehetném elköltöznék itthonról gondolkozás nélkül. Próbáltam anyukámmal higadtan nyugodtan megbeszélni de mindig vitába torkollanak ezek a probálkozások.Teljesen tanácstalanná váltam és elkeseredetté.Úgy kell elmennem bulizni, szórakozni, amire nekem nagy szükségem van, hogy tudom miattam nem alszik addig amíg haza nem érek. Volt egy tüdőembóliája amibe majdnem belehaltén akkor megfogadtam én leszek a világon a legjobb lány gyerek aki csak létezik. De ezért nagy szabadságomat kéne feláldozni és én pont olyan ember típus vagyok akinek annyira kell a szabadság,mint maga a levegő.Én vagyok élete legnagyobb csalódása ezt a viták alkalmával tudtomra is adja.Mit tudok tenni hogy javuljon a helyzet?Nagy szükségem lenne a tanácsaira.
Válaszát előre is nagyon szépen köszönöm Üdvüzlettel:Molnár Boglárka
18 éves vagyok és azzal a problémával fordulnék önhöz hogy mostanában a kapcsolatom nagyon megromlott a szüleimmel. Belátom én is hibás vagyok sok mindenben.De édesanyám nem tud megérteni és nem elnéző. A minap barátnőméktől,akik itt laknak szemben, késtem 10 percet 11 óra helyett később értem haza belátom valóban nem illő ilyenkor már ott lenni senkinél, de elrohant az idő és nem is vettük észre és még éjszaka is hallgattam ahogy ordítozik és vágja hozzám a szavakat, teljesen ki volt idegelődve.Én ezt nem tartom akkora nagy véteknek hisz nagyon közel voltam jó helyen .De ezt csak egy példának szántam.Számtalan eset van mikor én hibáztam és valóban belátástalan voltam. Anyukám úgy érzi mostanában nem szeretem őt már , ami nem igaz. De a nyáron egy félreértésből egy pletykából hatalmas vitánk keveredett, mikor olyanokat vágtak a fejemhez amiket legrosszabb rémálmomban se tudtam elképzelni.Ők rögtön támadtak ütöttek, szidtak ahelyett hogy megkérdezték elötte kérdőre vontak volna. Ők azt ondták addigra már teljesen kiidegelődtek és már nem volt önkontrolljuk.Azóta valami kicsit tényleg megrendült bennem de igyekszem teljesen feldolgozni .Ott annyiban voltam a hibás h nagyon élni és élvezni akartam az életet és késő éjszaka is még buliztam, ami a mi családunkban nem\"illő\". Most jelenleg úgy érzem hogy szükségem van egy kis eltávolodásra a szüleimtől, de mindig számomra kis dolgokért kapok. Anyukám nem érti meg hogy én hogy gondolkozhatok így én meg azt hogy ő hogy gondolkozhat annyira másképp. Nem tudja lazán venni a dolgokat.Már ott tartok ha tehetném elköltöznék itthonról gondolkozás nélkül. Próbáltam anyukámmal higadtan nyugodtan megbeszélni de mindig vitába torkollanak ezek a probálkozások.Teljesen tanácstalanná váltam és elkeseredetté.Úgy kell elmennem bulizni, szórakozni, amire nekem nagy szükségem van, hogy tudom miattam nem alszik addig amíg haza nem érek. Volt egy tüdőembóliája amibe majdnem belehaltén akkor megfogadtam én leszek a világon a legjobb lány gyerek aki csak létezik. De ezért nagy szabadságomat kéne feláldozni és én pont olyan ember típus vagyok akinek annyira kell a szabadság,mint maga a levegő.Én vagyok élete legnagyobb csalódása ezt a viták alkalmával tudtomra is adja.Mit tudok tenni hogy javuljon a helyzet?Nagy szükségem lenne a tanácsaira.
Válaszát előre is nagyon szépen köszönöm Üdvüzlettel:Molnár Boglárka
Kedves Boglárka!
Rettentően sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került a szüleivel, mert hallom, hogy szereti is őket, és nyilván kölcsönösen szükségük is van, lesz egymásra az élet későbbi szakaszában is. Nyilván mindannyiuknak az a legjobb, ha meg tudják valahogyan őrizni a jó kapcsolatukat.
A helyzet mostanra már meglehetősen túlérzékennyé vált, és természetesen itt is elmondható, hogy mindkét felet meg lehet érteni. Önnek a lehető legtermészetesebb vágya, hogy szabadságra vágyik, hogy önmagáért szeretne felelősséget vállalni, egyre inkább a saját életét élni. Az is természetes igénye, hogy a szüleinél megértésre találjon. Az édesanyjának pedig – mint sok tizenéves fiatal szüleinek – a jelek szerint igen nehéz, talán az átlagnál nehezebb beletörődni, hogy a kicsi lánya már nincs, hanem egy felnőtt van helyette, aki előbb vagy utóbb el fogja őt hagyni. Ha a helyzethez valamiféle „használati utasítást” kellene adnom, a következőket mondanám. A legtöbb, amit tehet, két fő irányban helyezkedik el:
1) az édesanyját biztosítani a szeretetéről:
- pl. amikor csak lehet (konfliktusok között, „békeidőben”) igyekszik vele ápolni a kapcsolatot, megtenni neki egy pár apróságot, amit szeret, aminek örül;
- ne csak arról nyugtassa meg, hogy szereti őt, hanem arról is, hogy később is, a jövőben is kapcsolatban akar maradni a szülőkkel, számít rájuk, nem hagyja el egészen őket;
- olyan helyzetek előtt, ami feszültséggel fenyeget, szintén akár szóban vagy puszival, rövid beszélgetéssel biztosítja őt a szeretetéről és ezt követően jelenti be, hogy mire készül, bulizni, barátnőknél maradni, stb.
2) korrektül tájékoztatni a szüleit:
- elmondani – persze csak vázlatosan – hogy hová megy, és nagyjából mikor jön. Megnyugtatni őket, hogy nem lesz baj, és hogy az akció nem ellenük irányul.
- amit ígér azt be is tartani, hogy megerősödhessen a bizalmuk;
- ha valamiért nem tudja betartani, akkor egy sms-ben tájékoztatni őket, így tudják, mire számítsanak és nem vethetik a szemére, hogy megbízhatatlan;
Emellett azonban biztatom, hogy ne hevesen, hanem békésen, de következetesen álljon ki a szabadságáért. Ha a szülők azt látják, hogy érzelmileg kötődik hozzájuk és a szavának hinni lehet, akkor sokkal könnyebben fognak beletörődni a szabadságába. Ha újabb kísérletet tesz békés megbeszélésre, ott is ezt a két üzenetet érdemes képviselni: kötődöm hozzátok, nem akarlak elhagyni, de számot tartok az egyre növekvő szabadságra és tudok is vele felelősen élni. Nem biztos, hogy a békés beszélgetés maradéktalanul sikerül, hiszen az indulatok túlfűtöttek, de ha a fenti két üzenet nagyjából átmegy, akkor már elért valamit.
Ha a továbbiakban segíthetek, írjon bátran.
Rettentően sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került a szüleivel, mert hallom, hogy szereti is őket, és nyilván kölcsönösen szükségük is van, lesz egymásra az élet későbbi szakaszában is. Nyilván mindannyiuknak az a legjobb, ha meg tudják valahogyan őrizni a jó kapcsolatukat.
A helyzet mostanra már meglehetősen túlérzékennyé vált, és természetesen itt is elmondható, hogy mindkét felet meg lehet érteni. Önnek a lehető legtermészetesebb vágya, hogy szabadságra vágyik, hogy önmagáért szeretne felelősséget vállalni, egyre inkább a saját életét élni. Az is természetes igénye, hogy a szüleinél megértésre találjon. Az édesanyjának pedig – mint sok tizenéves fiatal szüleinek – a jelek szerint igen nehéz, talán az átlagnál nehezebb beletörődni, hogy a kicsi lánya már nincs, hanem egy felnőtt van helyette, aki előbb vagy utóbb el fogja őt hagyni. Ha a helyzethez valamiféle „használati utasítást” kellene adnom, a következőket mondanám. A legtöbb, amit tehet, két fő irányban helyezkedik el:
1) az édesanyját biztosítani a szeretetéről:
- pl. amikor csak lehet (konfliktusok között, „békeidőben”) igyekszik vele ápolni a kapcsolatot, megtenni neki egy pár apróságot, amit szeret, aminek örül;
- ne csak arról nyugtassa meg, hogy szereti őt, hanem arról is, hogy később is, a jövőben is kapcsolatban akar maradni a szülőkkel, számít rájuk, nem hagyja el egészen őket;
- olyan helyzetek előtt, ami feszültséggel fenyeget, szintén akár szóban vagy puszival, rövid beszélgetéssel biztosítja őt a szeretetéről és ezt követően jelenti be, hogy mire készül, bulizni, barátnőknél maradni, stb.
2) korrektül tájékoztatni a szüleit:
- elmondani – persze csak vázlatosan – hogy hová megy, és nagyjából mikor jön. Megnyugtatni őket, hogy nem lesz baj, és hogy az akció nem ellenük irányul.
- amit ígér azt be is tartani, hogy megerősödhessen a bizalmuk;
- ha valamiért nem tudja betartani, akkor egy sms-ben tájékoztatni őket, így tudják, mire számítsanak és nem vethetik a szemére, hogy megbízhatatlan;
Emellett azonban biztatom, hogy ne hevesen, hanem békésen, de következetesen álljon ki a szabadságáért. Ha a szülők azt látják, hogy érzelmileg kötődik hozzájuk és a szavának hinni lehet, akkor sokkal könnyebben fognak beletörődni a szabadságába. Ha újabb kísérletet tesz békés megbeszélésre, ott is ezt a két üzenetet érdemes képviselni: kötődöm hozzátok, nem akarlak elhagyni, de számot tartok az egyre növekvő szabadságra és tudok is vele felelősen élni. Nem biztos, hogy a békés beszélgetés maradéktalanul sikerül, hiszen az indulatok túlfűtöttek, de ha a fenti két üzenet nagyjából átmegy, akkor már elért valamit.
Ha a továbbiakban segíthetek, írjon bátran.
Frank Orsolya
2010. 12. 16. 21:25
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Férjemmel két kicsi gyereket nevelünk, egy öt éves kislányt és egy három éves kisfiút. Az a problémánk, hogy mindannyian belekerültünk a mókuskerékbe és nem látjuk a kiutat. Mindketten dolgozunk, Peti fiúnk bölcsis, Kinga pedig ovis. Hétközben leghamarabb 5-re érünk haza, este 8-kor a gyerekek már lefekszenek, hogy másnap reggel tudjanak kelni. Elég sokat betegek is és mivel segítségünk jóformán nincsen, ezért nekünk kell megoldani, hogy itthon maradhassunk velük. Ha a férjem marad itthon, akkor neki ezeket a napokat hétvégén kell ledolgoznia. Ő egyébként hajnali 4 körül kel minden nap, mert 6-ra jár dolgozni. Peti fiúnknak viselkedésproblémái vannak (autizmus gyanús,járunk fejlesztésre), itthon sokszor ütöget minket, a bútorok ajtajait csapkodja, ha nem lenne állandóan szem előtt, mindent tönkretenne. Hétközben Petit tornáztatni is kell. A házimunkákat háttérbe szorítottuk, hogy lehetőleg minél többet a gyerekekkel legyünk. Tudjuk, mások ennél sokkal rosszabb helyzetben vannak, de azt érezzük, hogy nem tudunk feltöltődni, állandóan csak a gyerekek megoldandó problémái jönnek. Nagyon kevés időnk marad, ezalatt kellene kikapcsolódni, az elmaradt ház körüli teendőket ellátni, együtt kirándulni (amik a betegeskedések miatt sokszor elmaradnak), barátokkal találkozni (ez jócskán megkopott), a magunk fizikai kondícióját megőrizni. A férjemmel kettesben az elmúlt öt évben 1x mentünk valahová (egy estére). Az a baj, hogy ha mi nem töltődünk fel, nincs annyi türelmünk a gyerekekhez sem (nincs sokszor energiánk játszani velük, teljesen odaadóan. Aggódom, hogy így a velünk való kapcsolatuk milyen lesz? Kíváncsian várom tanácsait. Üdvözlettel: Kingamama
Férjemmel két kicsi gyereket nevelünk, egy öt éves kislányt és egy három éves kisfiút. Az a problémánk, hogy mindannyian belekerültünk a mókuskerékbe és nem látjuk a kiutat. Mindketten dolgozunk, Peti fiúnk bölcsis, Kinga pedig ovis. Hétközben leghamarabb 5-re érünk haza, este 8-kor a gyerekek már lefekszenek, hogy másnap reggel tudjanak kelni. Elég sokat betegek is és mivel segítségünk jóformán nincsen, ezért nekünk kell megoldani, hogy itthon maradhassunk velük. Ha a férjem marad itthon, akkor neki ezeket a napokat hétvégén kell ledolgoznia. Ő egyébként hajnali 4 körül kel minden nap, mert 6-ra jár dolgozni. Peti fiúnknak viselkedésproblémái vannak (autizmus gyanús,járunk fejlesztésre), itthon sokszor ütöget minket, a bútorok ajtajait csapkodja, ha nem lenne állandóan szem előtt, mindent tönkretenne. Hétközben Petit tornáztatni is kell. A házimunkákat háttérbe szorítottuk, hogy lehetőleg minél többet a gyerekekkel legyünk. Tudjuk, mások ennél sokkal rosszabb helyzetben vannak, de azt érezzük, hogy nem tudunk feltöltődni, állandóan csak a gyerekek megoldandó problémái jönnek. Nagyon kevés időnk marad, ezalatt kellene kikapcsolódni, az elmaradt ház körüli teendőket ellátni, együtt kirándulni (amik a betegeskedések miatt sokszor elmaradnak), barátokkal találkozni (ez jócskán megkopott), a magunk fizikai kondícióját megőrizni. A férjemmel kettesben az elmúlt öt évben 1x mentünk valahová (egy estére). Az a baj, hogy ha mi nem töltődünk fel, nincs annyi türelmünk a gyerekekhez sem (nincs sokszor energiánk játszani velük, teljesen odaadóan. Aggódom, hogy így a velünk való kapcsolatuk milyen lesz? Kíváncsian várom tanácsait. Üdvözlettel: Kingamama
Kedves Kinga!
A problémát nagyon részletesen, árnyaltan látja, láthatóan azzal is tisztában van, mire lenne szükségük. Választ, kész megoldást ilyen formában sajnos én sem tudok adni. Ugyanakkor rettentően együttérzek Önökkel ebben a szorult helyzetben. Talán ha néhány hosszabb beszélgetést folytatnánk, kiderülne, merrefelé lehetnek kiutak és talán a bennrekedt, feszítő érzéseiktől is megszabadulhatnának. Ha gondolja, hogy jól esne kibeszélni ezeket a dolgokat és esetleg megtalálni a megoldáskezdeményeket is, szívesen várom hívását a weboldalon található telefonszámon.
A problémát nagyon részletesen, árnyaltan látja, láthatóan azzal is tisztában van, mire lenne szükségük. Választ, kész megoldást ilyen formában sajnos én sem tudok adni. Ugyanakkor rettentően együttérzek Önökkel ebben a szorult helyzetben. Talán ha néhány hosszabb beszélgetést folytatnánk, kiderülne, merrefelé lehetnek kiutak és talán a bennrekedt, feszítő érzéseiktől is megszabadulhatnának. Ha gondolja, hogy jól esne kibeszélni ezeket a dolgokat és esetleg megtalálni a megoldáskezdeményeket is, szívesen várom hívását a weboldalon található telefonszámon.
Frank Orsolya
2010. 12. 16. 20:59
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt szakértő!Problémám a következő:kislányom 6,5 éves még óvodába jár.Van egy csoporttársa aki kb.3 hete azt mondta a gyerekemnek (az óvónők szerint ez nem igaz)hogy elvágja a torkát.Mármost én és a lányom vagyunk olyan kapcsolatban hogy tudom ilyen dolgokban nem hazudna nekem.Még kisebb füllentéseket sem mond .Volt ma egy vita a másik anyuka a két óvónő az óvodavezető és köztem és arra jutottak hogy az én gyermekem túl érzékeny.Fél az idegenektől.De könyörgöm hogy jön ez ide mondja már meg valaki.Kérdésem hogy kezeljük az ilyen jellegű dolgokat mert a gyerek érti már hogy ez mit jelent,épp ezért sokszor nem is akar oviba menni.Kérdésem az lenne hogy ezzel a torokelvágásos beszólással kapcsolatban tényleg nekem kellene elvinnem a lányomat pszichológushoz?Egyébként ezek a csúnya szavak majdnem mindennaposak.Válaszát előre is köszönöm.Bné
Kedves Anyuka!
Valóban sok és ijesztő a gyerekek körében tapasztalható agresszió. Mégsem szeretnék csatlakozni a felháborodáshoz és a hibáztatáshoz. Inkább sajnálattal hallom, hogy ellenségeskedés, felháborodás övezi a óvodában történteket. Tartok tőle, hogy a gyermeke ebből nem mást tanul meg, mint a félelmet, a békétlenséget, azt, hogy ne érezze biztonságban magát a környezetében. A gyerekek sok butaságot hallanak a mai világban, ami nem azt jelenti, hogy ebben a korban ezeknek a jelentésével, jelentőségével tisztában is lennének. Azt kívánom, hogy a gyermeke Öntől tanulja meg fölmérni, mennyire reális is a veszély, ami fenyegeti, hogy hol találja meg a jóbarátait, szövetségeseit és hogyan kerülheti el azt, akihez nincs sok köze, és hogyan tudja a dolgokat a helyes értékükön kezelni. Tudom, hogy közhely, de talán így karácsony előtt megengedhető: a rosszat tényleg csak jóval tudjuk legyőzni, a türelmetlenséget türelemmel, a meg nem értést megértéssel. A kislányának most leginkább biztonságérzetre van szüksége, szívből kívánom, hogy meg tudja neki adni.
Valóban sok és ijesztő a gyerekek körében tapasztalható agresszió. Mégsem szeretnék csatlakozni a felháborodáshoz és a hibáztatáshoz. Inkább sajnálattal hallom, hogy ellenségeskedés, felháborodás övezi a óvodában történteket. Tartok tőle, hogy a gyermeke ebből nem mást tanul meg, mint a félelmet, a békétlenséget, azt, hogy ne érezze biztonságban magát a környezetében. A gyerekek sok butaságot hallanak a mai világban, ami nem azt jelenti, hogy ebben a korban ezeknek a jelentésével, jelentőségével tisztában is lennének. Azt kívánom, hogy a gyermeke Öntől tanulja meg fölmérni, mennyire reális is a veszély, ami fenyegeti, hogy hol találja meg a jóbarátait, szövetségeseit és hogyan kerülheti el azt, akihez nincs sok köze, és hogyan tudja a dolgokat a helyes értékükön kezelni. Tudom, hogy közhely, de talán így karácsony előtt megengedhető: a rosszat tényleg csak jóval tudjuk legyőzni, a türelmetlenséget türelemmel, a meg nem értést megértéssel. A kislányának most leginkább biztonságérzetre van szüksége, szívből kívánom, hogy meg tudja neki adni.
Frank Orsolya
2010. 12. 16. 19:18
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt szakértő!Problémám a következő:kislányom 6,5 éves még óvodába jár.Van egy csoporttársa aki kb.3 hete azt mondta a gyerekemnek (az óvónők szerint ez nem igaz)hogy elvágja a torkát.Mármost én és a lányom vagyunk olyan kapcsolatban hogy tudom ilyen dolgokban nem hazudna nekem.Még kisebb füllentéseket sem mond .Volt ma egy vita a másik anyuka a két óvónő az óvodavezető és köztem és arra jutottak hogy az én gyermekem túl érzékeny.Fél az idegenektől.De könyörgöm hogy jön ez ide mondja már meg valaki.Kérdésem hogy kezeljük az ilyen jellegű dolgokat mert a gyerek érti már hogy ez mit jelent,épp ezért sokszor nem is akar oviba menni.Kérdésem az lenne hogy ezzel a torokelvágásos beszólással kapcsolatban tényleg nekem kellene elvinnem a lányomat pszichológushoz?Egyébként ezek a csúnya szavak majdnem mindennaposak.Válaszát előre is köszönöm.Bné
Kedves Anyuka!
Bizonyára könnyű lenne elítélni a csoporttársakat és szüleiket. Valóban ijesztő néha a gyerekek körében tapasztalható agresszió. Mégsem szeretnék Önnel együtt szörnyülködni. Meggyőződésem szerint árt a gyermekének, ha arra biztatja, hogy az említett mondatot szó szerint vegye, hogy az emberekben ellenséget lásson, félni, gyanakodni, felháborodni tanuljon. Akkor jár jobban a gyerek, ha megtanulja felmérni, van-e valódi veszély, ha megtanulja elkülöníteni, kik a barátai és az ellenségei, ha azt is tudja, hogy a gyerekek sok ostobaságot hallanak és visszhangoznak, de ezt nem kell azonnal névértéken venni. Lehet, hogy nem örül a válaszomnak, de a nyugalmat, az arányérzéket és azt, hogy az emberi viszonyokban kiismerje magát, csak Ön adhatja meg a gyermekének. Kívánom mindkettejüknek, hogy meglássák az emberek jóakaratát, barátságát és kedvességet is.
Bizonyára könnyű lenne elítélni a csoporttársakat és szüleiket. Valóban ijesztő néha a gyerekek körében tapasztalható agresszió. Mégsem szeretnék Önnel együtt szörnyülködni. Meggyőződésem szerint árt a gyermekének, ha arra biztatja, hogy az említett mondatot szó szerint vegye, hogy az emberekben ellenséget lásson, félni, gyanakodni, felháborodni tanuljon. Akkor jár jobban a gyerek, ha megtanulja felmérni, van-e valódi veszély, ha megtanulja elkülöníteni, kik a barátai és az ellenségei, ha azt is tudja, hogy a gyerekek sok ostobaságot hallanak és visszhangoznak, de ezt nem kell azonnal névértéken venni. Lehet, hogy nem örül a válaszomnak, de a nyugalmat, az arányérzéket és azt, hogy az emberi viszonyokban kiismerje magát, csak Ön adhatja meg a gyermekének. Kívánom mindkettejüknek, hogy meglássák az emberek jóakaratát, barátságát és kedvességet is.
Frank Orsolya
2010. 12. 16. 18:35
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Doktornő! Azért fordulok Önhöz, mert 4 sikertelen lombik programon vagyunk túl (nincs petevezetőm, csak a lombik jöhet szóba), és a sikertelenség okát nem tudjuk, rengeteg vizsgálatot végeztettünk, sehol nem találtak problémát. 34 éves vagyok, ez még korban a megfelelők közé tartozik, tehát erre sem lehet fogni. Az orvosom azt mondta legutóbb, hogy a terhesség részben az agyban dől el. Azt szeretném kérdezni, tudok-e tenni valamit azért, hogy az agyam is akarja azt a kisbabát? Esetleg forduljak szakemberhez? Nagyon köszönöm a válaszát. Szilvia
Kedves Szilvia!
Valóban meglehetősen általános tapasztalat, hogy a teherbeesésnek van egy komoly pszichés tényezője is. Ahhoz azonban, hogy hozzáférjünk ennek mozgatóihoz, hosszas, több hónapos önismereti munkára, lelkünk belső összefüggéseinek feltárására van szükség. Ebből természetesen élete és kapcsolatai egyéb területei is gazdagodni, tisztulni fognak. Ha érez erre kedvet, elszánást, valóban fordulhat szakemberhez, akár egy első, tájékozódó beszélgetés erejéig. Ha érdekli, miben áll és hogyan néz ki az egyéni terápia, találhat támpontokat a www.gordonhelp.hu honlapon is.
Valóban meglehetősen általános tapasztalat, hogy a teherbeesésnek van egy komoly pszichés tényezője is. Ahhoz azonban, hogy hozzáférjünk ennek mozgatóihoz, hosszas, több hónapos önismereti munkára, lelkünk belső összefüggéseinek feltárására van szükség. Ebből természetesen élete és kapcsolatai egyéb területei is gazdagodni, tisztulni fognak. Ha érez erre kedvet, elszánást, valóban fordulhat szakemberhez, akár egy első, tájékozódó beszélgetés erejéig. Ha érdekli, miben áll és hogyan néz ki az egyéni terápia, találhat támpontokat a www.gordonhelp.hu honlapon is.
Frank Orsolya
2010. 11. 08. 20:19
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Andrea!
Van egy fél éves kislányom. Nagyon érzékeny baba. Hasfájós volt az első hónapokban, rengeteget volt kézben, sosem hagytuk/hagyjuk sírni. Mára már sokkal nyugodtabb, mosolygós, jókedvű baba, de rettentően félős. Pl rendelőben ha sír egy baba, annyira megijed, hogy ő is nagyon elkezd sírni. Akiket már megszokott(szüleim, anyósom), azokkal elvan, de a számára idegenektől nagyon fél. Testvéremnek van egy 2 éves kislánya, aki persze már pörög ezerrel, kiabál, csapkod, tőle is annyira meg tud ijedni, hogy megvigasztalhatatlanul sír. :( Így persze nem is nagyon merünk társaságba menni vele, mert tuti hatalmas sírás a vége. De pl egy nagyobb hangtól is nagyon meg tud ijedni. Ez normális?
Mikor várható, hogy e téren picit javul a helyzet? Jobb ilyenkor, ha próbálom szoktatni az emberekhez vagy inkább ne erőltessem?
Van egy fél éves kislányom. Nagyon érzékeny baba. Hasfájós volt az első hónapokban, rengeteget volt kézben, sosem hagytuk/hagyjuk sírni. Mára már sokkal nyugodtabb, mosolygós, jókedvű baba, de rettentően félős. Pl rendelőben ha sír egy baba, annyira megijed, hogy ő is nagyon elkezd sírni. Akiket már megszokott(szüleim, anyósom), azokkal elvan, de a számára idegenektől nagyon fél. Testvéremnek van egy 2 éves kislánya, aki persze már pörög ezerrel, kiabál, csapkod, tőle is annyira meg tud ijedni, hogy megvigasztalhatatlanul sír. :( Így persze nem is nagyon merünk társaságba menni vele, mert tuti hatalmas sírás a vége. De pl egy nagyobb hangtól is nagyon meg tud ijedni. Ez normális?
Mikor várható, hogy e téren picit javul a helyzet? Jobb ilyenkor, ha próbálom szoktatni az emberekhez vagy inkább ne erőltessem?
Kedves Levélíró!
Felelőtlenség lenne, ha ebből a pár sorból próbálnám megítélni, hogy rendjén levő, indokolt-e a kislány félénksége vagy valamiféle aggodalomra ad okot. Minden esetre azt jól teszi, ha figyeli a reakcióit és megkíméli attól, ami szemmel láthatóan sok neki. A babák nagyon sokfélék, a fejlődésük is roppant eltérő utakat tud bejárni, és az erőltetés csak árt. Nagyon jó, ha hagyjuk őt a maga tempójában hozzászokni a világhoz és látjuk, hogyan válik majd terhelhetőbbé.
Ha további kérdése, aggályai vannak, forduljon bátran a gyerekorvoshoz, vagy gyerek-neurológushoz. Érdekes lehet még, hogy van-e bármi egyéb tényező az életében, amelytől félénk vagy nyugtalan lehet. Ha bármiben tudok segíteni részletesebb megbeszélés után, keressen bizalommal!
Felelőtlenség lenne, ha ebből a pár sorból próbálnám megítélni, hogy rendjén levő, indokolt-e a kislány félénksége vagy valamiféle aggodalomra ad okot. Minden esetre azt jól teszi, ha figyeli a reakcióit és megkíméli attól, ami szemmel láthatóan sok neki. A babák nagyon sokfélék, a fejlődésük is roppant eltérő utakat tud bejárni, és az erőltetés csak árt. Nagyon jó, ha hagyjuk őt a maga tempójában hozzászokni a világhoz és látjuk, hogyan válik majd terhelhetőbbé.
Ha további kérdése, aggályai vannak, forduljon bátran a gyerekorvoshoz, vagy gyerek-neurológushoz. Érdekes lehet még, hogy van-e bármi egyéb tényező az életében, amelytől félénk vagy nyugtalan lehet. Ha bármiben tudok segíteni részletesebb megbeszélés után, keressen bizalommal!
Frank Orsolya
2010. 11. 08. 20:08
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
.jpg){kind=small}
