 |
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Először is elnézést a késedelmes válaszért. Nagy szívfájdalommal olvastam levelét, borzasztó lehet elnézni a gyerek kínlódását és hányódni a szakemberek tanácsai, óvónők nyomásgyakorlása között, amikor a saját anyai érzései egészen mást mondanak.
Amit itt leírok, az a saját szubjektív és személyes állásfoglalásom, és sok ettől eltérő véleménnyel is találkozni fog. Ezen kívül nehéz is úgy véleményt mondanom, hogy nem láttam a gyermeket. Minden esetre elgondolkodtat, hogy ma milyen sok gyerekre mondjuk azt, hogy hiperaktív, vagy figyelemzavaros. Nem tudom, nem ezek-e azok a gyerekek, akikre harminc évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy sajtkukac, hogy rosszcsont, hogy nem fér a bőrében. Biciklire ültettük őket vagy kicsaptuk az utcára focizni, a kiserdőbe, a patakpartra csatangolni és ott egész nap kiélhették az összes mozgásigényüket. Aztán hogy egy öt éves gyereknek milyen értelemben és mihez képest lehet figyelemzavara, amikor minimum egy, de inkább két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy szüksége legyen 10-40 percig egy dologra figyelni, az is kérdéses a számomra. Én arra hajlok, hogy az anyai ösztön érzi a legjobban, hogy a gyereknek mire van szüksége, és ha Ön szerint arra, hogy ne szedjen mesterséges szereket, amelyek a természetes fejlődését megzavarják és vélhetően leginkább az óvónők érdekét szolgálják, amennyiben könnyebben „kezelhetővé” teszik a gyermeket, akkor kövesse az ösztönét. A gyerek viselkedése jelzi, mire van szüksége, mi az, ami az érdekét és egészségét legjobban szolgálja. Én talán még attól sem riadnék vissza, hogy egy ideig – néhány hónapig, fél évig vele, azaz mellette, egy szobában aludjam… Valószínűnek tartom, hogy az egész ügylet – a „hiperaktivitás” diagnózis rásütésétől a gyógyszerek hullámvasútján keresztül mostanáig – egyetlen megrázó sorozat volt, amely felkavarta a család békéjét. Én meg merném kockáztatni, hogy ez a dolog legyen újra kettejük – a gyerek és az édesanyja – ügye, tehát érezze meg és adja meg neki Ön azt, amire szüksége van, ha az most a fokozott közelség, akkor azt. Majd ha értelmesebb lesz, ha megnyugszik, újra vissza lehet szoktatni az egyedül alvásra. A legfontosabb, az első számú kritérium az, hogy a kettejük kapcsolata ne sérüljön. A másik, amire törekednék, az az, hogy a gyerek sok és sokféle mozgáshoz jusson, lehetőleg természetes körülmények között. Érdemes lenne például elvinni lovagolni, úszni. Ugyanakkor nagyon javasolnám, hogy a mozgáskoordinációs fejlődéséhez kérjen és fogadjon el szakavatott segítséget. Talán a Gézengúz alapítványnál indulnék el, de számos szakember foglalkozik magának a mozgásnak, a koordinációnak és az ezzel összefüggő egyéb idegrendszeri működéseknek a fejlesztésével.
Kívánom a legjobbakat és gratulálok az anyai szívéhez és ösztönéhez.
Frank Orsolya 2011. 04. 10. 14:28
Kérdésem a következő lenne. Van egy 10,5 hós kislányom és az apjával úgy érzem eléggé eltávolodtunk egymástól. Nem új keletű ez az érzés, csak mostanában kezdem már elveszíteni a türelmemet. A gyereket úgy látszik szereti, mert játszik vele, ha hazaér a munkából, de nem viszi túlzásba. Igaz, nem egy szívét a tenyerén hordozó ember. Egyre inkább a válás látszik számomra az egyedüli megoldásnak, ami mindkettőnknek a legjobb lenne. Csakhogy a gyerek szemszögéből már nem vagyok olyan biztos, hogy ez a legjobb megoldás. Ön szerint mi a jobb: elválni és a gyerek így nem sérül annyira, mert még kicsi hozzá, hogy felfogja, vagy pár évig még próbálkozzunk a gyerek miatt és azt lássa, hogy a szülei fújnak egymásra, mert már nem tudunk normálisan beszélni szinte csak telefonon, vagy alakoskodnak, hogy ő ne sérüljön?
Válaszát előre is köszönöm!
Egy elkeseredett anyuka
Sajnos csak a legismertebb közhelyekkel tudok Önnek válaszolni, azt is leginkább csak kérdés formájában. Vajon jobb lesz-e a gyermekének, ha egy egyedülálló nővel él, aki egymaga hordoz minden terhet, a pénzkereset, háztartás, szervezés, ügyintézés, gyereknevelés teljes súlyát? Vajon könnyebb lesz-e egy néhány év múlva esetleg egy új férfit beilleszteni az életükbe – akinek szintén meglesznek a maga szokásai, problémái, igényei és korlátai és aki ráadásul nem sajátjaként tekint majd az Ön gyermekére? Vajon mindent megpróbáltak-e a férjével azért, hogy visszataláljanak ahhoz a kapcsolatukhoz, ami a gyermek születése előtt volt? Adnak-e maguknak elegendő időt kettesben? Adnak-e maguknak időt, amikor egyedül pihenhetnek és kifújhatják a gyereknevelés fáradalmait? Megpróbálták-e felidézni, mit is szerettek egymásban egy éve, másfél, két vagy három éve? Elgondolkodtak-e azon, mire van szükségük egyenként külön-külön ahhoz, hogy a családot meg tudják menteni? Biztos-e hogy egymással van bajuk, vagy a saját személyes szükségleteik nem elégülnek ki – az pihenésre, örömre, egyedüllétre való igényük? Sokszor előfordul, hogy a családtagok az összes őket érő stresszt úgy élik meg, mintha a párkapcsolat problémája lenne, holott inkább személyes probléma, amit a család megmentése mellett is meg lehetne oldani. Javaslom, hogy mielőtt bármi visszafordíthatatlant tennének, keressenek segítséget – pszichológusnál, családi tanácsadáson, bármely ezzel foglalkozó segítő szakembernél vagy szakszolgálaton.
Frank Orsolya 2011. 04. 10. 14:12
Tisztelt szakértő.
Egy 3,5 éves kisfiú édesapja vagyok. Problémám nyilván véleményem szerint nem egyedi, azonban azt látom, hogy az elvált, vagy válófélben lévő apukák nem, vagy kismértékben beszélnek róla.
Jelenleg, immár 2,5 éve válunk a feleségemmel. A gyermek születése óta külön élünk.
A kisfiam késői gyermek, nagyon vártuk, és rendkívül nagy meglepetés volt amikor értesültünk róla hogy terhes a feleségem.
Sajnos véleményem szerint indokolatlanul örült ennek feleségem egyik nővére is, aki szintén régóta szeretett volna gyermeket. Az indokolatlan szó talán kissé erősnek tűnik, azonban a személyem elleni lejárató kampánya, és a terhesség kezdeti szakasza óta hangoztatott, „gyerekem”, „fiam”, szavai, és azóta is tartó kisajátítása a kisfiamnak véleményem szerint patológiás.
Kapcsolatunk terhesség utáni szakaszában, is kértem számtalanszor a feleségemet, hogy ne engedje át már magzati korban! A gyermeket a nővérének. Aztán, mint egy rémtörténetben, a feleségem elköltözött otthonról, vélt megcsalásos történetet kitalálva rólam. A nővére persze mellette állt, és erősítette a kettőnk közötti ekkora kialakult feszültséget, véleményem szerint azonban kisfiam volt a fő célpont.
A szülés nélkülem történt, mivel nem értesítettek arról, hogy korházban van a feleségem, így nem tudtam jelen lenni. Persze a nővére vele volt, ő fogta a kezét, és jellemzően ő hívott fel a szülés után órákkal, és minősíthetetlen hangnemet használva közölte a szülés tényét.
Rendkívül boldog voltam, és rendkívül vártam a születést. Bíztam benne hogy a születés ténye változást hoz az életünkben, és végre minden problémánkat meg tudjuk beszélni. Egyébként együttélésünk 15 éve alatt, mindig én voltam, aki az életünk lelki oldalával foglalkozott, így utólag azonban azt mondom kevés volt mindez. Feleségem mintha a családi mintát követte volna, ugyanolyan rossz házasságot alakított ki magának, mint édesanyja, vagy két nővére. /feleségem a legkissebb gyerek, és ő vitte valamire/. Véleményem szerint adott volt a gyermek születésével minden a boldogságunkhoz, nem volt hitelünk, felsővezetői állásunk volt, /van, tehát anyagi gondjaink sem voltak. Mégis feleségem a családja hatása alá került, és teljes mértékben, mint egy agymosásként kimostak az életéből. A gyermekünkkel együtt.
3 szor próbáltunk meg együtt élni a későbbiekben, azonban bármenyire furcsának tűnik, vetélkedés alakult ki köztem és a nővére között. próbáltam apa lenni saját értékrenddel, próbáltam összehozni a családunkat, ugyanakkor a nővér a nap 24 órájában jelen volt az életünkben, a feleségem pedig ingadozott, és hol ide, hol oda húzva végül is 2008 áprilisban véglegesen megszakadt az életközösségünk. Elindult röviddel utána válóper.
A kisfiam életében próbáltam ezután is aktívan benne maradni. Sikerült egészen 2010 áprilisig, heti 3-4 alkalommal vele lennem, egész napokat. Mivel felségem visszament dolgozni, és reggel hattól dolgozott este 6-7 óráig, így egész nap én voltam a kisfiammal, a heti bontás többi részén osztozott a nővére, és édesanyja.
A gyermek nem volt elhelyezve. Ideiglenesen sem.
2010 áprilisában, egy vidéki útról nem értünk haza időben a kisfiammal, hasmenése miatt, amikor hazaértünk feleségem és nővére várt, felségem szó nélkül tettleg bántalmazott, és fenyegette édesanyámat, úgy hogy a 2,5 éves gyerek a kezemben volt. Vissza nem ütöttem, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy részéről immár a tettlegesség is jelen van.
Feljelentettem, minek hatására a válóperünkben eljáró bírónő elhelyezte nála a kisfiunkat.
Érthetetlen módon kommunikálta le történéseket.
Azóta szintén érthetetlen módon heti egy napon láthatom a kisfiamat, és úgy érzem az egész igazság szolgáltatás gépezetében baj van. Nagyon jó a kapcsolatom a kisfiammal, mint ahogy rendkívül jó volt akkor is amikor heti 3-4 napot volt velem.
Egyre jobban érezzük, hogy kevés az együtt töltött idő, aminek mindem kapcsolattartás végén hangot ad egyre fokozódó agresszióval a kisfiam. Nem akar hazamenni, és újabban azt mondja, ha nincs otthon anya, akkor menjünk hozzád apuci, veled akarok lenni, és ott akarok aludni. Feleségem egyébként az óta is egész nap dolgozik, reggel hattól, és este 5-8 óra között végez. Az ideiglenesen elhelyezett gyereket, dobálja a két nővér, és édesanyja között, ő mint anya alig van vele. A gyermek nem hallgat rá, és nem fogad neki szót. Legutóbb pár hete, egy fürdéskor rángatta a fürdőszobába a kisfiamat a feleségem, a gyerek nem akart menni, és a félig a fürdőszobában lévő gyerek kezére úgy rácsapta fürdőszoba ajtaját a feleségem, hogy a körömháztól csonkolta/ levágta a gyerek egyik ujjának végét, az ajtó. Ez sem a gyermekjóléti szolgálatot, sem senkit nem érdekel, a rendőrségen az okos rendőrnő elmondta, ha volna gyerekem tudnám, hogy van az a határ amikor őrjöng a szülő. Én elmondtam, hogy van gyerekem, és nem tudom miről beszél, amikor őrjöngve akar gyereket nevelni.
Nálam egyébként nem „rossz” a kisfiam,. Meggyőződésem hogy rossz gyerek nincs, maximum neveletlen szülő, aki a rossz gyerek sablont erőlteti a saját kudarcát kivetítve a gyerekre. Nem is tudom, hogy miről beszél sokszor a feleségem, amikor panaszkodik, hogy pl. a „kisajátító” nővérnél leszaggatta az összes függönyt a kisfiam. / illetve nagyon is tudom. Nyilván nem akar ott lenni ahol van, és a saját eszközeivel próbál rendet tenni./
Mintha láthatatlan kapocs volna köztünk, szinte elég gondolnom arra amit kérni szeretnék, a kisfiam szinte olvas a gondolataimban. Az egész kapcsolattartáson szinte egész nap bújik hozzám, és puszilgat. 5 percenként elmondja, hogy szeretlek apa. Érdekes módon nem beszél soha a feleségem családjáról, anyáról sem. /mintha bezárt volna/. Édesanyám azzal próbál nyugtatni, hogy sosem tudják a gyereket befolyásolni annyira, szeret engem.
Okos értelmes a kisfiam, és nagyon félek, hogy ez az áldatlan állapot maradandó kárt okoz neki. Ebben a korban a legfontosabb a szülői minta, és tudomásom szerint a 3-4 éves korig beégett viselkedésminták meghatározóak a gyermek egész életére nézve.
Közös szülői felügyeletet szorgalmazok a válóper kezdete óta, azonos jogokkal, és kötelezettségekkel, azonban a feleségem hallani sem akar róla. Nem érti meg hogy elkallódik a kisfiunk, mivel gyakorlatilag nincs nevelve. Mindenki neveli, és nem neveli senki. Babáznak vele a családtagjai, és pl. nem értik amikor arról beszélek hogy apa, /férfi modell kell a fiúknak, hiszen ettől lesznek fiúk. Mint ahogy nem érti az eljáró, bíró, aki minő véletlen szintén elvált, és nem értik a másodfokon eljáró bíróság női tagjai sem.
Legutóbb azt kaptam immár másodfokon, hogy a három év körüli gyerek életében nincs szükség fokozott apai jelenlétre, elég a heti egy nap, hiába írtam le hogy heti 3-4 alkalommal én voltam vele egész nap. Mint ahogy hiába írtam le hogy nincs a feleségem egész nap a kisfiammal, hiszen dolgozik. Szerintem egyformán van szükség a két szülőre, és szerintem rendkívül korrekt ajánlat részemről hogy kérem a gyermek nálam történő elhelyezését, vállalva, hogy soha nem gördítek akadályt az anyai kapcsolattartás elé. A kisfiamnak szülő kell, ha az édesanyjának fontosabb a karrierje, mint a saját gyereke, akkor nálam van jobb helyen a gyerek, mint délutánonként 2-3 helyre dobálva. Azt érzem, hogy telik az idő, a kisfiam sorsa az égvilágon senkit nem érdekel rajtam kívül. A résztvevő nők elfogultak, és magatartásukkal kirívóan gyermek ellenesek. Egyszerűen az összeomlás határán vagyok. Mintha bábként volnék jelen egy lehetetlen előadásban, anyaságot mellőző anyával, patológiás nővérrel, és hozzánemértő elfogult bírókkal.
Úgy tűnhet, hogy mindenkire haragszok, és ez jelen állás szerint így is van.
Minden héten, a kapcsolattartás végén kicsit meghalok, egyszerűen tehetetlen düh van bennem, amikor a gyerek kapaszkodik a nyakamba, és nem akar haza menni. Azt is érzem, hogy nem szabad rátennem mindezt a gyerekre, azonban azt látom, hogy egyre jobban megérzi, és sajnos egyre kevésbé vagyok képes rá, hogy ténylegesen leplezzem elkeseredésemet. A heti egy napon sincs jelen az anya nem ő adja át, és többnyire nem ő veszi át a gyereket. Nagymama, vagy a nővér van jelen.
Fontosnak tartom elmondani, hogy 2 éve komoly kapcsolatom van, élettársamat imádja kisfiam, és mondhatom ragyogóan egymásra találtak. Élettársam gyermekvédelmi szakember, jelenléte rendkívül légies, és mégis mély. Nem próbál anya lenni, és nem próbál helyettem nevelni. Elfogadják és szeretik egymást, az első perctől fogva.
Kérdésem az hogy a gyerek szempontjait figyelembe véve milyen megoldást ajánl arra, hogy egészséges kisfiút, és felnőttet tudjunk nevelni a kisfiamból. Félek hogy elkallódik, és féltem a feleségem családjától. Egyáltalán. Ebben a helyzetben mi a helyes megoldás, és valójában nem-e én lihegem túl az egészet?
Köszönettel. Egy apuka.
Kedves Uram!
Amit leír, rettenetesen elszomorító, és első sorban azt szeretném Önnel közölni, hogy az érzései teljesen helyénvalóak, jogosak és mélységesen osztom őket. Sajnos a története kísértetiesen hasonlít számos más történetre, amit elvált férfiak szájából hallottam. Meg vagyok győződve róla, hogy a jog tompa és durva fegyver, a bíróság pedig az egyes konkrét esetekbe bele nem látva követi az anyapárti (gyerekpártinak vélt) irányvonalat. Más példát is láttam arra, hogy a gyermek az anya roppant ártó hatásának van kitéve akkor is, amikor az apa fokozottabb jelenléte nagyon is indokolt lenne. Az ilyen helyzetek saját természetüknél fogva egyre jobban elmérgesednek, így a felek közti egyeztetés ellehetetlenül. Nem Ön az egyedüli férfi, aki úgy érzi, sehol sem hallják meg és nincs segítség. Ami a dolog jogi-gyermekvédelmi részét illeti, nekem sincs eszközöm, de ami ahhoz szükséges, hogy Ön mindezt ép lélekkel átvészelje, és a kisfiú is, abban tudok segíteni. Ha úgy érzi, hogy szeretné együtt átgondolni, milyen rések lehetnek ezen a falon, milyen utak nyílhatnak még, hogyan lehet a helyzetből a legtöbbet kihozni; vagy egyszerűen szeretne úgy könnyíteni a lelkén, hogy utána valamivel tisztábban is lát, kérem hívjon, keressünk egy időpontot és tegyünk egy próbát, hátha egy néhány "segítő beszélgetés" után javulni tud a helyzet. Gyakorlati szinten azt gondolom, hogy érdemes lenne utánajárni, volt-e már Magyarországon sikeres gyerekelhelyezési per, ahol pszichológusi vizsgálat nyomán az apa a heti 1-2 napnál komolyabb láthatási jogokat nyert. A jog lehetővé teszi ezt. Első sorban azonban azt hallom, hogy Ön "az összeomlás határán" van, amit mélységesen megértek, és ezért is javaslom, hogy engedje meg magának a támogatást.
Biztatnám, hogy lássa meg a helyzet kellős közepén azt az óriási pozitívumot, hogy Ön és gyermeke viszonya, kapcsolata JÓ, hogy a gyerek ragaszkodik Önhöz, és hogy ebben nem sikerült senkinek kárt tennie. Ez nincs mindig így, és azt gondolom, valójában ez a legfontosabb.
Várom jelentkezését!
Üdvözlettel:
Frank Orsolya 2011. 01. 04. 08:01Kedves Szakértő!
Segítségét szeretném kérni,hogy mi tévő legyek!Elvált nő vagyok 4 évig egyedül neveltem a gyerekem aki most 7 éves.1 éve vagyok komoly kapcsolatban akivel össze is költöztem.Elejében persze semmi baj nem volt nagyon harmonikus családban éltünk,családot terveztünk jövőt és a többit.DE!Kb 3 hónapja ez megváltozott!!!A gyerekkel sincs türelme és mindig kiabál vele csúnya megjegyzéseket szavakkal illeti!Ami nekem nem tetszik és ezen persze családi botrány van.Egyre jobban megüti arcon8Amit én talán a 7 évében 2 xer tettem meg mert olyat mondott) és ha itthon van legtöbbször a kiabálásból állunk ki.hiába próbálom meg neki elmondani ha kiabál vele a gyerek is fog ha Ő nem játszik vele mert fáradt a gyerek sem ugy fog hozzá állni.Megmondom őszintén ezt sokáig nem bírom.Sajnos azt nem tudom hol szaladtak ki a dolgok a kezem közül hisz 7-8 hónapig minden rendben volt.Nem tudom betudni mi ez a változás nálla hogy nincs türelme.Mit javasolna hova forduljak vagy mit tegyek hogy megint meglegyen a családi nyugalom mint régen.Előre is köszönöm válaszát és nagyon várom.
Tisztelettel:Erika
Kedves Erika!
Nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgaik. Azt bizonyosan nem hagynám, hogy a partnerem, aki nem a gyermekem apja, megüsse a gyermekemet. Rossz lenne, ha a gyerek ezt érezné: “Anyukám nem áll ki értem egy olyan nagy erős férfival szemben, aki csak pár hónapja került a családba és nekem idegen.” Hiszen az Önök összetartozása mindennél régibb és erősebb, és a gyerek lelki egészségének az alapja. Szerintem ezt nagyon fontos megvédeni azért is, hogy vele a későbbiekben ne legyenek problémák, hanem egészségesen tudjon fejlődni, tanulni, barátkozni. Az első hónapokból nehéz ítélni, mert ott még érzik a felek, hogy mit kell teljesíteni ahhoz, hogy a kapcsolat megmaradjon. Később már jobban elengedik magukat, és – ahogy mondják – lakva ismerszik meg a sógor. Bár logikusnak tűnik az összeköltözés, ha egy nőnek új párja van, de vagylójában mindig nagy kihívás, óriási terhet ró mindegyik félre és mindegyikük kapcsolataira, hiszen a férfinak is alkalmazkodni kell egy már beállt családhoz, a gyereknek is egy idegenhez és sokszor az édesanyára hárul a közvetítés keserves terhe. Előfordulhat, hogy beszorul a két fél közé: se a párját nem akarja elveszíteni, se a gyerekkel nem akar rosszban lenni. Békíteni kell a férfit és szeretetben tartani, védeni a gyereket… Bár logikus, egyáltalán nem biztos, hogy a legjobb megoldás az összeköltözés, vagy hogy feltétlen szükséges lenne. A gyereket még megkérdezni sem igen lehet arról, hogy mit szólna hozzá, hiszen nem ismeri igazán azt, akiről döntenie kell. Vajon ha Ön most megkérdezné a gyerekét, hogy itt maradjon-e ez a férfi, vagy nem, mit válaszolna? Ha elképzeli, mit mondhat magában a gyermeke, valami ilyesmit hallana: előbb átéltem a szüleim házasságának a válságát, aztán elveszítettem az apukámat, de utána legalább béke volt, mert kettesben éltem édesanyámmal elég sokáig, aztán jött egy idegen, jó szívvel fogadtam, elviselhetőnek tűnt, elhittem anyukámnak, hogy ez rendben lesz, de most már nagyon rossz, nem játszik, kiabál, ver... nagyon nehéz az életem és nem látok kiutat, semmire nincs befolyásom…
Vagy vegye a párja helyzetét: neki sem könnyű. Ő barátnőt akart, vagy társat, szerelmet… de hogy gyereket is akart-e, abban nem vagyok biztos.
Önnek pedig nyilván nehéz a helyzete, hiszen egyik félnek sem tud megfelelni.
Egy kapcsolat sokféleképpen működhet jól, sokféle változatban életképes. Jó kapcsolat lehet az is, ha nem élnek együtt, hanem összejárnak, ha ingáznak, ha a férfi látogatóba jön a hét bizonyos napjain, ha Ön kimenőt kap otthonról, ha randiznak… sokféle verzió létezik. Érdemes feltenni a kérdést: a kettejük párkapcsolata javult vagy romlott az összeköltözés óta? Gazdagabb vagy szegényebb lett? Mi indokolta az összeköltözést azon túl, hogy így logikus vagy így szokás? A három résztvevő közül boldogabb lett valaki? Ha semmiféle reális korlátozással nem kéne számolnia, akkor milyen felállásban működne legjobban az Ön és párja kapcsolata, az Ön és gyermeke kapcsolata? Van igazi ok arra, hogy a párja és a gyermeke között kapcsolat legyen? Van erre bármelyik félnek igazi igénye? Vagy igazából csak Önnek és a párjának van igénye arra, hogy párkapcsolatuk legyen?
Talán ezekre válaszolva sikerül világosabban látnia a helyzetét. Ha mégsem, kérem, hívjon bátran, és személyesen is beszélhetünk a továbbiakról.
Kedves Szakértő!
18 éves vagyok és azzal a problémával fordulnék önhöz hogy mostanában a kapcsolatom nagyon megromlott a szüleimmel. Belátom én is hibás vagyok sok mindenben.De édesanyám nem tud megérteni és nem elnéző. A minap barátnőméktől,akik itt laknak szemben, késtem 10 percet 11 óra helyett később értem haza belátom valóban nem illő ilyenkor már ott lenni senkinél, de elrohant az idő és nem is vettük észre és még éjszaka is hallgattam ahogy ordítozik és vágja hozzám a szavakat, teljesen ki volt idegelődve.Én ezt nem tartom akkora nagy véteknek hisz nagyon közel voltam jó helyen .De ezt csak egy példának szántam.Számtalan eset van mikor én hibáztam és valóban belátástalan voltam. Anyukám úgy érzi mostanában nem szeretem őt már , ami nem igaz. De a nyáron egy félreértésből egy pletykából hatalmas vitánk keveredett, mikor olyanokat vágtak a fejemhez amiket legrosszabb rémálmomban se tudtam elképzelni.Ők rögtön támadtak ütöttek, szidtak ahelyett hogy megkérdezték elötte kérdőre vontak volna. Ők azt ondták addigra már teljesen kiidegelődtek és már nem volt önkontrolljuk.Azóta valami kicsit tényleg megrendült bennem de igyekszem teljesen feldolgozni .Ott annyiban voltam a hibás h nagyon élni és élvezni akartam az életet és késő éjszaka is még buliztam, ami a mi családunkban nem\"illő\". Most jelenleg úgy érzem hogy szükségem van egy kis eltávolodásra a szüleimtől, de mindig számomra kis dolgokért kapok. Anyukám nem érti meg hogy én hogy gondolkozhatok így én meg azt hogy ő hogy gondolkozhat annyira másképp. Nem tudja lazán venni a dolgokat.Már ott tartok ha tehetném elköltöznék itthonról gondolkozás nélkül. Próbáltam anyukámmal higadtan nyugodtan megbeszélni de mindig vitába torkollanak ezek a probálkozások.Teljesen tanácstalanná váltam és elkeseredetté.Úgy kell elmennem bulizni, szórakozni, amire nekem nagy szükségem van, hogy tudom miattam nem alszik addig amíg haza nem érek. Volt egy tüdőembóliája amibe majdnem belehaltén akkor megfogadtam én leszek a világon a legjobb lány gyerek aki csak létezik. De ezért nagy szabadságomat kéne feláldozni és én pont olyan ember típus vagyok akinek annyira kell a szabadság,mint maga a levegő.Én vagyok élete legnagyobb csalódása ezt a viták alkalmával tudtomra is adja.Mit tudok tenni hogy javuljon a helyzet?Nagy szükségem lenne a tanácsaira.
Válaszát előre is nagyon szépen köszönöm Üdvüzlettel:Molnár Boglárka
Kedves Boglárka!
Rettentően sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került a szüleivel, mert hallom, hogy szereti is őket, és nyilván kölcsönösen szükségük is van, lesz egymásra az élet későbbi szakaszában is. Nyilván mindannyiuknak az a legjobb, ha meg tudják valahogyan őrizni a jó kapcsolatukat.
A helyzet mostanra már meglehetősen túlérzékennyé vált, és természetesen itt is elmondható, hogy mindkét felet meg lehet érteni. Önnek a lehető legtermészetesebb vágya, hogy szabadságra vágyik, hogy önmagáért szeretne felelősséget vállalni, egyre inkább a saját életét élni. Az is természetes igénye, hogy a szüleinél megértésre találjon. Az édesanyjának pedig – mint sok tizenéves fiatal szüleinek – a jelek szerint igen nehéz, talán az átlagnál nehezebb beletörődni, hogy a kicsi lánya már nincs, hanem egy felnőtt van helyette, aki előbb vagy utóbb el fogja őt hagyni. Ha a helyzethez valamiféle „használati utasítást” kellene adnom, a következőket mondanám. A legtöbb, amit tehet, két fő irányban helyezkedik el:
1) az édesanyját biztosítani a szeretetéről:
- pl. amikor csak lehet (konfliktusok között, „békeidőben”) igyekszik vele ápolni a kapcsolatot, megtenni neki egy pár apróságot, amit szeret, aminek örül;
- ne csak arról nyugtassa meg, hogy szereti őt, hanem arról is, hogy később is, a jövőben is kapcsolatban akar maradni a szülőkkel, számít rájuk, nem hagyja el egészen őket;
- olyan helyzetek előtt, ami feszültséggel fenyeget, szintén akár szóban vagy puszival, rövid beszélgetéssel biztosítja őt a szeretetéről és ezt követően jelenti be, hogy mire készül, bulizni, barátnőknél maradni, stb.
2) korrektül tájékoztatni a szüleit:
- elmondani – persze csak vázlatosan – hogy hová megy, és nagyjából mikor jön. Megnyugtatni őket, hogy nem lesz baj, és hogy az akció nem ellenük irányul.
- amit ígér azt be is tartani, hogy megerősödhessen a bizalmuk;
- ha valamiért nem tudja betartani, akkor egy sms-ben tájékoztatni őket, így tudják, mire számítsanak és nem vethetik a szemére, hogy megbízhatatlan;
Emellett azonban biztatom, hogy ne hevesen, hanem békésen, de következetesen álljon ki a szabadságáért. Ha a szülők azt látják, hogy érzelmileg kötődik hozzájuk és a szavának hinni lehet, akkor sokkal könnyebben fognak beletörődni a szabadságába. Ha újabb kísérletet tesz békés megbeszélésre, ott is ezt a két üzenetet érdemes képviselni: kötődöm hozzátok, nem akarlak elhagyni, de számot tartok az egyre növekvő szabadságra és tudok is vele felelősen élni. Nem biztos, hogy a békés beszélgetés maradéktalanul sikerül, hiszen az indulatok túlfűtöttek, de ha a fenti két üzenet nagyjából átmegy, akkor már elért valamit.
Ha a továbbiakban segíthetek, írjon bátran.
Férjemmel két kicsi gyereket nevelünk, egy öt éves kislányt és egy három éves kisfiút. Az a problémánk, hogy mindannyian belekerültünk a mókuskerékbe és nem látjuk a kiutat. Mindketten dolgozunk, Peti fiúnk bölcsis, Kinga pedig ovis. Hétközben leghamarabb 5-re érünk haza, este 8-kor a gyerekek már lefekszenek, hogy másnap reggel tudjanak kelni. Elég sokat betegek is és mivel segítségünk jóformán nincsen, ezért nekünk kell megoldani, hogy itthon maradhassunk velük. Ha a férjem marad itthon, akkor neki ezeket a napokat hétvégén kell ledolgoznia. Ő egyébként hajnali 4 körül kel minden nap, mert 6-ra jár dolgozni. Peti fiúnknak viselkedésproblémái vannak (autizmus gyanús,járunk fejlesztésre), itthon sokszor ütöget minket, a bútorok ajtajait csapkodja, ha nem lenne állandóan szem előtt, mindent tönkretenne. Hétközben Petit tornáztatni is kell. A házimunkákat háttérbe szorítottuk, hogy lehetőleg minél többet a gyerekekkel legyünk. Tudjuk, mások ennél sokkal rosszabb helyzetben vannak, de azt érezzük, hogy nem tudunk feltöltődni, állandóan csak a gyerekek megoldandó problémái jönnek. Nagyon kevés időnk marad, ezalatt kellene kikapcsolódni, az elmaradt ház körüli teendőket ellátni, együtt kirándulni (amik a betegeskedések miatt sokszor elmaradnak), barátokkal találkozni (ez jócskán megkopott), a magunk fizikai kondícióját megőrizni. A férjemmel kettesben az elmúlt öt évben 1x mentünk valahová (egy estére). Az a baj, hogy ha mi nem töltődünk fel, nincs annyi türelmünk a gyerekekhez sem (nincs sokszor energiánk játszani velük, teljesen odaadóan. Aggódom, hogy így a velünk való kapcsolatuk milyen lesz? Kíváncsian várom tanácsait. Üdvözlettel: Kingamama
A problémát nagyon részletesen, árnyaltan látja, láthatóan azzal is tisztában van, mire lenne szükségük. Választ, kész megoldást ilyen formában sajnos én sem tudok adni. Ugyanakkor rettentően együttérzek Önökkel ebben a szorult helyzetben. Talán ha néhány hosszabb beszélgetést folytatnánk, kiderülne, merrefelé lehetnek kiutak és talán a bennrekedt, feszítő érzéseiktől is megszabadulhatnának. Ha gondolja, hogy jól esne kibeszélni ezeket a dolgokat és esetleg megtalálni a megoldáskezdeményeket is, szívesen várom hívását a weboldalon található telefonszámon. Frank Orsolya 2010. 12. 16. 20:59
Valóban sok és ijesztő a gyerekek körében tapasztalható agresszió. Mégsem szeretnék csatlakozni a felháborodáshoz és a hibáztatáshoz. Inkább sajnálattal hallom, hogy ellenségeskedés, felháborodás övezi a óvodában történteket. Tartok tőle, hogy a gyermeke ebből nem mást tanul meg, mint a félelmet, a békétlenséget, azt, hogy ne érezze biztonságban magát a környezetében. A gyerekek sok butaságot hallanak a mai világban, ami nem azt jelenti, hogy ebben a korban ezeknek a jelentésével, jelentőségével tisztában is lennének. Azt kívánom, hogy a gyermeke Öntől tanulja meg fölmérni, mennyire reális is a veszély, ami fenyegeti, hogy hol találja meg a jóbarátait, szövetségeseit és hogyan kerülheti el azt, akihez nincs sok köze, és hogyan tudja a dolgokat a helyes értékükön kezelni. Tudom, hogy közhely, de talán így karácsony előtt megengedhető: a rosszat tényleg csak jóval tudjuk legyőzni, a türelmetlenséget türelemmel, a meg nem értést megértéssel. A kislányának most leginkább biztonságérzetre van szüksége, szívből kívánom, hogy meg tudja neki adni. Frank Orsolya 2010. 12. 16. 19:18
Bizonyára könnyű lenne elítélni a csoporttársakat és szüleiket. Valóban ijesztő néha a gyerekek körében tapasztalható agresszió. Mégsem szeretnék Önnel együtt szörnyülködni. Meggyőződésem szerint árt a gyermekének, ha arra biztatja, hogy az említett mondatot szó szerint vegye, hogy az emberekben ellenséget lásson, félni, gyanakodni, felháborodni tanuljon. Akkor jár jobban a gyerek, ha megtanulja felmérni, van-e valódi veszély, ha megtanulja elkülöníteni, kik a barátai és az ellenségei, ha azt is tudja, hogy a gyerekek sok ostobaságot hallanak és visszhangoznak, de ezt nem kell azonnal névértéken venni. Lehet, hogy nem örül a válaszomnak, de a nyugalmat, az arányérzéket és azt, hogy az emberi viszonyokban kiismerje magát, csak Ön adhatja meg a gyermekének. Kívánom mindkettejüknek, hogy meglássák az emberek jóakaratát, barátságát és kedvességet is. Frank Orsolya 2010. 12. 16. 18:35
Valóban meglehetősen általános tapasztalat, hogy a teherbeesésnek van egy komoly pszichés tényezője is. Ahhoz azonban, hogy hozzáférjünk ennek mozgatóihoz, hosszas, több hónapos önismereti munkára, lelkünk belső összefüggéseinek feltárására van szükség. Ebből természetesen élete és kapcsolatai egyéb területei is gazdagodni, tisztulni fognak. Ha érez erre kedvet, elszánást, valóban fordulhat szakemberhez, akár egy első, tájékozódó beszélgetés erejéig. Ha érdekli, miben áll és hogyan néz ki az egyéni terápia, találhat támpontokat a www.gordonhelp.hu honlapon is. Frank Orsolya 2010. 11. 08. 20:19
Van egy fél éves kislányom. Nagyon érzékeny baba. Hasfájós volt az első hónapokban, rengeteget volt kézben, sosem hagytuk/hagyjuk sírni. Mára már sokkal nyugodtabb, mosolygós, jókedvű baba, de rettentően félős. Pl rendelőben ha sír egy baba, annyira megijed, hogy ő is nagyon elkezd sírni. Akiket már megszokott(szüleim, anyósom), azokkal elvan, de a számára idegenektől nagyon fél. Testvéremnek van egy 2 éves kislánya, aki persze már pörög ezerrel, kiabál, csapkod, tőle is annyira meg tud ijedni, hogy megvigasztalhatatlanul sír. :( Így persze nem is nagyon merünk társaságba menni vele, mert tuti hatalmas sírás a vége. De pl egy nagyobb hangtól is nagyon meg tud ijedni. Ez normális?
Mikor várható, hogy e téren picit javul a helyzet? Jobb ilyenkor, ha próbálom szoktatni az emberekhez vagy inkább ne erőltessem?
Felelőtlenség lenne, ha ebből a pár sorból próbálnám megítélni, hogy rendjén levő, indokolt-e a kislány félénksége vagy valamiféle aggodalomra ad okot. Minden esetre azt jól teszi, ha figyeli a reakcióit és megkíméli attól, ami szemmel láthatóan sok neki. A babák nagyon sokfélék, a fejlődésük is roppant eltérő utakat tud bejárni, és az erőltetés csak árt. Nagyon jó, ha hagyjuk őt a maga tempójában hozzászokni a világhoz és látjuk, hogyan válik majd terhelhetőbbé.
Ha további kérdése, aggályai vannak, forduljon bátran a gyerekorvoshoz, vagy gyerek-neurológushoz. Érdekes lehet még, hogy van-e bármi egyéb tényező az életében, amelytől félénk vagy nyugtalan lehet. Ha bármiben tudok segíteni részletesebb megbeszélés után, keressen bizalommal! Frank Orsolya 2010. 11. 08. 20:08
Két gyermekem van egy 6 éves kislányom és egy majdnem 3 éves kisfiam, nagyon nyitott beszédes, barátságos gyerekek, akik mindenki fele tele vannak szeretettel. A kislányom 3 évesen is nagyon szeretett első naptól kezdve óvodába járni, rendkívül nyitott és nagyon barátkozó volt a gyerekekkel és felnőttekkel szembe egyaránt. Problémák adódtak viszont azzal, hogy a rosszabb gyerekek fegyelmezése céljából az óvónő felemelte a hangját, emiatt a lányom sokszor elsírta magát. Hasonlóan reagált gyerekekkel szemben is, ha azok rákiabáltak, vagy agresszíven viselkedtek vele. Emiatt megszenvedte az első évet, sokat sírt. Ma már nem sírja el magát a kiabálástól, de úgy gondolom, most sem tudja helyesen kezelni az ilyen viselkedésű gyerekeket, sajnos sokszor én sem tudok neki jó tanácsot adni. Emiatt sokszor ő az a gyerek, akit szeretnek ugyan, de sok esetben főleg 1 – 2 gyerek utasítgatja és megszab neki dolgokat. Ő pedig szinte minden esetben elvégzi azokat, nem mer ellent mondani, mert fél, hogy elveszti a barátságukat, vagy nem játszanak vele többet, vagy…Attól tartok, hogy ha nem tud ezen túljutni, mindig ő lesz, akire rászáll egy-két gyerek. Szeretnék neki segíteni tanácsaimmal vagy mással. Egyébként a nevelők, óvónők nagyon szeretik, mert szófogadó, igyekvő, ügyes, megbízható kislány.
A három éves öccse szerintem teljesen hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint nővére. Bár elevenebb és huncutabb, de már nála is jelentkezett több esetben, hogy mindkét unokatestvérétől megijedt és félt, mert azok agresszíven viselkedtek vele. Sajnos már az egyik unokatestvére két elcsattant pofon után (amit az én kisfiam kapott vele egykorú lány unokatestvérétől, aki egyébként alkatilag is lényegesen kisebb, vékonyabb, mint az én fiam) rájött arra, hogy a kisfiammal szemben, a határozott fellépésével mindent megszerezhet, ezért ő ezt alkalmazza is rendszeresen, amikor találkoznak, ezért kisfiam rendszeresen többször sír is emiatt, de most már elég, ha csak rákiabál. Játszani emiatt ritkán tudnak együtt. Már megkapta több esetben a kisfiam, hogy fiú létére egy anyámasszony katonája és a nagyszülők is előszeretettel közlik velem, hogy én neveltem ilyennek. Lehet. Én nem gondolom így mert ő is egy rendkívül aranyos, barátságos, okos, és rendkívül életvidám kisfiú, aki ráadásul hipotómiás izomzata miatt pici kora óta rengeteget esett, lehet, hogy emiatt, a legnagyobb eséseknél is nagyon ritkán sír. Kérem a segítségét, tanácsát, mit tegyek, hogy novemberben, ha elkezdi az óvodát és hasonló agresszív gyerekekkel találkozik, minél könnyebben kezelje őket és azok viselkedését és ne szenvedje meg nővéréhez hasonlóan a beilleszkedést.
Köszönöm a segítségét!
Kedves Levélíró!
Nagyon nehéz helyzetben érzem magam, szinte lehetetlen ebben a kérdésben így segíteni. A gyerekeink közösségben élt életére egyáltalán roppant nehéz otthonról ráhatni – csak abban bízhatunk, hogy az otthon megkapott nevelés működik bennük úgy, hogy ott is segítségükre legyen. Ez azonban – ahogy látjuk – sokszor a legjobb nevelésnél sincs így. A közösségen belül a kulturált, képzett konfliktuskezelés tanítása az óvónők feladata lenne, sajnos erre kevesen felkészültek, sőt, sokan nem is tekintik feladatuknak. Az egyik dolog, amire befolyással bírunk, az óvoda – és az óvónő - megválasztása. Véleményem szerint érdemes a lakóhelyünktől akár viszonylag távoli óvodába is elhordani a gyerekeket, ha a pedagógus személyében garanciát találunk arra, hogy a gyerekeket testi és lelki értelemben egyaránt jól kezeli (ez esetben ez védelmet is jelent), és a konfliktuskezelés tanítását, a közvetítést, a feszültségek kezelését feladatának tekinti. Kereshetünk kis létszámú csoportot, figyelhetünk arra, hogy olyan óvónőt találjunk, aki ismeri és használja a Gordon-módszert, de legyen egyébként is bizalmat keltő a személyisége; nyílt napon, vagy az óvodába másként bepillantva megpróbálhatjuk megfigyelni, hogyan kezelik ezeket a helyzeteket. Ugyanakkor érdemes azon is gondolkodni, mit talál a gyerekünk nehéznek ezekben a helyzetekben és hogyan tudnánk segíteni, hogy megtanulja a készségeket, amelyekkel meg tud küzdeni a közösségben jelentkező kihívásokkal. A gyerek pszichodráma is segíthet ebben, az induló csoportokról az interneten biztosan talál adatokat.
Frank Orsolya 2010. 11. 08. 20:02
Kedves doktornő! Én egy 34éves válófélben lévö \"nő\" vagyok. Nemi intenditási zavarral küzdöttem gyermekként. Sokat vittek anno pschihológushoz,aki megállapitotta,hogy a saját nememhez jobban vonzódom.Azért mentem férjhez 15éve,mert sokat csúfoltak,s azt hittem,hogy ez jó megoldás lesz,a pletyka kordában tartására.Házasságom alatt is volt nővel kapcsolatom. Jelenleg együtt élek egy elvált hölgyel,akinek van 3 kiskorú gyermeke. A gyermekek abszolut férfiként néznek rám.A külsöm,a megjelenésem,az orgánumom,mindenem pasis.Apának hivnak,s úgy is viszonyulnak hozzám,s én is hozzájuk.A gyermekek előtt nincs fürdés,nincs wc használat.Tehát ők férfiként kezelnek..Az lenne a kérdésem,hogy,a gyámhatoság,vagy más szerv,beleköthet e a gyermeknevelésbe,vagy a párkapcsolatba?Már 1 éve vagyok a gyermekek életébe,de csak 1 hónapja élünk közösen.A gyermekek kiegyensúlyozottak,szófogadóbbak,toleránsabbak,nyugodtabbak azóta,mert van \"apukájuk\".Tehát,nincs a párkapcsolat,s a közös életvitel a kárukra. Szellemileg nem korlátozódnak. Várom válaszát! Tisztelettel:anonim34.
Kedves Anonim34!
Nagyon köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával. Elismerésemmel adózom a tudatosságnak és elszánásnak, amivel keresi a harmonikus párkapcsolatot, a tartalmas emberi viszonyokat. Nyilván számos vonatkozása van a helyzetnek, amit bölcsességgel kell kezelniük. Egy kész családba kívülről bekerülni minden esetben komoly lelki feladat mind az újonnan érkező, mind a befogadó családtagok számára. Azt is tökéletesen megértem, ha első körben a gyerekek előtt Ön férfi-szerepben jelenik meg, tehát abban a szerepben, amelyikkel könnyebben azonosul. Ugyanakkor talán már most érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a kapcsolat tartósnak bizonyul, akkor a gyerekek növekedésével milyen stratégiát követnek. Fenntartható-e huzamosabban ez a látszat? Ha pedig a gyerekek megsejtik, hogy a valóság ennél összetettebb, akkor Önök készen állnak-e ezt a valóban összetett helyzetet türelmesen elmagyarázni nekik? És felkészültek lesznek-e ők ennek a befogadására, feldolgozására? Érdemes-e más megoldáson gondolkodni - mint pl. egy olyan operáción, amely az Ön számára is megnyugtató helyzetet teremt. (Nem tudom, ennek mik Magyarországon a reális lehetőségei, számos országban elfogadott gyakorlat.)
Ami a hatósági beavatkozással kapcsolatos aggodalmát illeti, értem, mire gondol, és megértem az aggodalmát. A gyámhatóság feladata az, hogy a gyerekek érdekét mindenek fölé helyezze testi és lelki értelemben egyaránt. Ezt a tág megfogalmazást eltérően értelmezhetik esetről esetre, helyről helyre - már ha egyáltalán sor kerülne bármiféle bejelentésre vagy vizsgálatra.
Számomra az a további kérdés is felvetődik – és ezzel Ön a levelében nem is foglalkozik -, mégpedig az, hogy Önnek személyesen mennyi energiáját emészti föl, mennyi belső feszültséget, terhet jelent ezt a helyzetet viselni, kezelni, az emberi kapcsolatait ilyen nehezített feltételek mellett rendben tartani. Szívből kívánom, hogy ehhez megkapjon minden lehetséges emberi támogatást és szeretetet.
Ha az okokról, körülményekről nem tudunk eleget, mindenkor következő az az aranyszabály, hogy a síró gyermekünket erőnkhöz mérten vigasztaljuk, dédelgessük, és bízzunk benne, hogy a gondok hamarabb elmúlnak, mintsem megértenénk őket. Az erőnkhöz mérten - de ne azon túl. Azaz: a házas felek megoszthatják a vigasztalás-babusgatás terhét, ha nem bírjuk tovább, elmondhatjuk a gyereknek, hogy itt vagyok, szeretlek, de nem bírlak már hurcolni. Az ilyen korú gyerekek feszültségeinek az okára sokszor nem derül fény: egy növésnek induló fog ugyanúgy okozhatja, mint az idegrendszer fejlődésének apró egyenetlenségei vagy valami olyan feszültség, amit érzékeny antennáival megsejt, de feldolgozni még nem tud. Ha sír, de közben érzi, hogy Önök vele vannak és nem hagyják cserben, akkor nagyobb baj nem érheti.
Frank Orsolya 2010. 10. 09. 18:26
Irtam mar Onnek a 17 honapos kisfiammal kapcsolatban. Nagyon koszonom a valaszat, megprobaltam valtoztatni a gyermekemhez valo hozzaallasomon, es azt hiszem sikerult. Most mar elvezem az egyuttleteket, es kontrollalom magam, hogy kimerultseg, betegseg eseten se legyek elutasito vele. A kerdesem azonban a kovetkezo: Mi az oka annak, hogy a gyerek az apjaval nem tud felszabadult lenni, ha dicseri, mondd neki valamit hozzam bujik, ha a jatszoteren oda megy egy felnott a kozelebe, leblokkol, nem jatszik. Ha ismerosok jonnek hozzank( ami nagyon ritka), 2 ora eltelik, mire oldodik egy kicsit. A nyaron rokonokkal nyaraltunk egyutt, 3 nap mulva fogadta el oket, addig ha hozza szoltak, elbujt, vagy hozzam szaladt. Egy este egy etteremben vacsoraztunk, ahol felszabadultan tett-vett, szaladgalt, odament egy kutyahoz, hogy megsimogassa, amikor a kutya gazdajat eszrevette, aki mosolygott ra, megfordult, a falhoz dugta a buksijat, megprobalt \"felszivodni\". Ez gyakori nala. Felnott jelenleteben nem tuja veghezvinni az akaratat.A gyerekekkel egyebkent jol elvan. A nagyobbakhoz odaszalad, olelgeti oket. Probal kapcsolatba kerulni veluk, bar neha meg tartozkodo, felenk. Nem tudom ez a korai rossz kapcsolatunk kovetkezmenye, az elszigeteltsege, amelyben elunk, vagy a termeszete ilyen? Lehet -e rajta valtoztatni?
Koszonom a segitseget; udvozlettel: Monika
Egyik sem - a másfél éves gyerek tartózkodása, gyanakvása, óvatossága életkori sajátság, így normális, semmit sem kell vele csinálni. Ha megkapja a lehetőséget, hogy hozzánk bújjon, biztonságot találjon, akkor újra elindul a világ felfedezésére.
Mivel azonban azt érzem a leveléből, hogy a kisfiával kapcsolatban még számos kérdés foglalkoztatja, és igyekszik a legjobban nevelni és ehhez még számos dolgot szeretne pontosabban megérteni, javaslom, hogy hívjon föl, beszéljünk róla, hogy szeretne-e néhány négyszemközti tanácsadó beszélgetésen részt venni. Az első, ingyenes alkalommal pontosabban tisztázni tudjuk, milyen területeken vágyik több magabiztosságra, ismeretre.
Frank Orsolya 2010. 10. 09. 17:50
Van egy 27 hónapos kislányom,aki nagyon értelmes,és okos kislány ,szinte már mindent beszél. A szomszédunkban laknak a keresztanyukámék,és a nagymamámék,így mindennaposak a találkozásaink. A férjem három műszakban dolgozik,ezért a keresztanyukám a kislány születése óta a délutános heteken jön segíteni fürdetni,és ezen kívül mivel a szomszédba laknak elég gyakran átmegyünk vagy átjönnek.A kislány nagyon anyás mindig velem akar lenni,én öltöztessem,én játsszam vele,mindenben én segítsek neki még olyankor is amikor az apukája itthon van.Nem azt mondom hogy nem szereti az apját de többnyire velem akar lenni.A problémám mégis a keresztanyukámmal van.Kezdődött azzal hogy amikor még pici volt,állandóan vette ölbe,olyankor is amikor nem kellett volna,így állandóan ölbe vágyott ,olyankor is mikor ő nem volt ott,ezért alig tudtam tőle valamit csinálni.Erről nagy nehezen leszoktattam,utána folytatódott azzal,hogy mikor már kezdett eindúlni,mindig csalogatta a gyereket hogy gyere hozzám,hozzám gyere,mindent amit csak lehet megengedett neki,nem szólt rá semmiért csak azért hogy hozzá jobban menjen ,mint az anyukámhoz.Próbál lekenyerezni azzal hogy mindent vásárol a gyereknek,meg pénzt ad.(anyukámnak ez nagyon rosszul esik,mert ő nem tud annyi mindent venni,és nem tud annyit segíteni,mint a keresztanyukám)Nagyon rosszul esik hogy ha ő ott van akkor velem se annyit foglalkozik,mint amikor nincs ott.Úgy érzem hogy szeret a gyerek nagyon,viszont mikor keresztanyukám ott van el megy minden kedvem.Amit mi próbálunk nevelni a gyereken azt ő egy perc alatt lerombolja azzal hogy mindent megenged neki.pl:mi nem engedjük hogy egyedül megnézze a fényképeket,csak ha mi ott vagyunk,mert akkor gyűri,firkálja stb,keresztanyukám bezzeg tegnap is fogta amit tőlünk kapott ajándékba képeket mind oda adta a gyereknek hogy játsszon vele.Mi bezzeg ha nem adjuk oda neki akkor majd kivágja a hisztit,mert a keresztanyukám megengedte neki.Próbálok már kevesebb időt ott tölteni,és próbáltam már elmagyarázni neki szépen ,kicsit csúnyábban,hogy ez így nem jó,egy hétig megérti,utána kezdődik minden elölről.Kérem adjon valami tanácsot,hogyan kezelhetnénk ezt a problémát?Még annyit hozzátennék,hogy a férjem is mindig azt vágja fejemhez,hogy én kényeztetem el azért nem hallgat rá,és azért hisztizik ha nem engedünk meg valamit, ezért vitatkozunk a legtöbbet.
Köszönettel:Melinda
Jól sejti, jól érzi: nagyon fontos, hogy az Önök családjának a határait ott húzzák meg, ahol jónak látják. Az, hogy a férjével is jobbára ezen vannak viták, szintén azt jelzi: nem jó, ha "külsősök" többet avatkoznak be a családba, mint amennyi jól esik. Úgy látom, pontosan tudja, mik a dolog hátrányai: a keresztanya nem tanítja meg a kislányt alkalmazkodni, nem igazán a helyes nevelés a célja, hanem valamiféle versengés tárgyává teszi a gyereket, ahol a többi családtagot versenytársnak kezeli. Szerintem az, hogy Önnek elmegy a kedve amikor így együtt vannak, egy nagyon pontos vészjelző, és úgy látom, a megoldást is tudja, hiszen távolságot igyekszik teremteni a keresztanyával szemben. Én nem hiszek benne, hogy szavakkal sokat lehetne itt elérni: aligha fog változni a viselkedése. Ha lehetővé akarja tenni, hogy a kislánynak kiegyenlített viszonya legyen a két szülőjével (Önnel meg a férjével), valamint a nagymamájával, akkor ennek megfelelően kell berendezni az életüket. Hogy ez gyakorlati szinten mit jelent, hogyan lehet megteremteni a távolságot a keresztanyával szemben és biztosítani a nagymama bejárását, hogyan lehet zárni a család határait és csak annak nyitni ajtót, akiknek Önök ketten, szülők jónak látják, azt sajnos Önöknek kell felmérni. De az biztos, hogy a gyerek lelke, személyisége döntően ebben az első hat évben alakul ki, és nincs az a segítség (gyakorlati dolgokban), ami fontosabb lenne, mint a személyiségének fejlődése és az Önök szűkebb, három fős családjának a békessége, harmóniája. A férje nyilván otthonosabban érezné magát, jobban részt venne a szűk család életében, ha a határokat stabilabbnak, a családot inkább a saját szűk családjának élhetné meg. Frank Orsolya 2010. 10. 09. 17:45
Olyan problémával fordulok önhöz, hogy nekem van egy mostohalányom. Csinos, normál testsúlyú lány. Nagyon jó a kapcsolatunk. 14 éves. Észrevettem, hogy elég keveset eszik, tett megjegyzéseket melyből arra következtettem hogy azt gondolja magáról hogy kövér. 170/53. teljesen normális. Szédeleg, gyenge és fáradt. Kérdőre vontam, veszekedtünk s dühében elmondta hogy néha hánytatja magát ill. hashajtót is szed. Könyörgött hogy ne szóljak a szüleinek....de mit kéne tennem? szeretem őt és aggódok érte...:(
Előre is köszönöm :)
Az a fajta étkezési zavar, amelynek a jeleit gyanítja, mindenképpen pszichés problémák, feszültségek eredménye. Azzal segít a legtöbbet a mostohalányának, ha - a szüleit valóban kihagyva a körből - segít neki abban (akár anyagilag is), hogy pszichológus szakember segítségéhez juthasson. Ez jelentheti a kiutat a számára. Frank Orsolya 2010. 10. 09. 17:30
Mostohalányom 18 éves nemrég költözött fel Pestre, nagyon megviselte de ügyes kislány. Édesapjával mi is fenn élünk. Egy nap hívott és mondta hogy menjek oda, megijedtem rögtön indultam. Ott feküdt a padlón és nem kapott levegőt majd elájult. Kihívtam a mentőket. Senki nem mond semmit. Azt mondta hogy nagyon rossz dolgok jártak a fejében a halállal kapcsolatban, hogy elveszít olyan embereket akiket szeret. Ez egyfajta pánikroham volt? Hogy tudnánk ezt megoldani?
Előre is köszönöm :)
Leveléből kétségtelenül úgy tűnik, hogy a kislánynak segítségre van szüksége. Mindenképpen az lenne a megnyugtató, hogyha pszichológus avatott segítségével tudná feldolgozni feszültségeit, félelmeit.
Frank Orsolya 2010. 10. 09. 17:28
Szeretném megkérdezni véleményét problémánkkal kapcsolatban.
Kisfiam, Peti 2 és fél éves, kb. egy éve lettünk figyelmesek viselkedészavarára (nem figyelt a nevére, fejét a földbe verte). Azóta (röviden összefoglalva) jártunk jónéhány szakembernél - eddig két neurológus, egy pszichiáter és két gyógypedagógus látta Petit - és közülük többen valószínűsítették az autizmust. Tegnap jártunk a korai fejlesztő központban, ahol a pszichiáter kizárta a nevelési hibát és a figyelemzavart, autizmusra gyanakszik ő is, annak egy enyhe formájára. A mostani legtöbb gondot az okozza, hogy Peti minden helyzetben nagyon agresszív a családtagokkal - harap, rúg, csíp - még ha épp semmi oka sincs rá. A játéka is beszűkült: csak autózik, vonatozik. Jövő héten fogjuk megbeszélni a részletes terápiás lehetőségeket.
Ami miatt írok és nagyon feszít, hogy ma az óvodában szóltak, hogy a lányom, aki 4 és fél éves, úgy próbál barátkozni, hogy meghúzza a gyerekek haját, és más extrém dolgokkal hívja fel magára a figyelmet, nem tud szocializálódni, senki nem akar vele barátkozni. Ez a gond az előző ovijában is jelentkezett, kb egy éve. Ott is üldözözz a "szerelmével" egy kislányt, akit a mai napig emleget, hogy hiányzik neki (szerintem annak a kislánynak az én lányom a háta közepére se hiányzik, mert mindig molesztálta). Most felmerült bennem, hogy mindkét gyereknél a szocializációra való képtelenség nem mégis hibás szülői hozzáállás miatt alakult-e ki? Vagy örökölhettek erre hajlamosító géneket? Kinga lányom egyébként még Peti megszületése előtt még velünk is zárkózott volt: nem örült, ha simogatom, babusgatom (Peti ennek pl. jobban örül), ő maga sem érzésből simogat, hanem tudja, hogy én azt mondtam neki, hogy az nekem jól esik... Kinga egyébként rajzolásban van elmaradva, talán most kezdi magát lerajzolni, egyáltalán valamit ábrázolni. Mi a férjemmel alapvetően csendesek vagyunk, és szerintem a kapcsolatunk is harmonikus.
Már teljes a káosz a fejemben, ezért megköszönném, ha megtisztelne figyelmével.
Köszönettel: Zsuzsa
Nem hiszem, hogy a Peti vagy akár Kinga problémájával kapcsolatban bármiben többet tudnék mondani, mint az előttem megkérdezett szakemberek. Felelőtlenség lenne, ha pusztán az Ön levelében leírtak alapján bármit kijelentenék, ráadásul a kérdéskör nekem nem is szakterületem. Mindössze egy néhány apró közhelyet tudok hozzáfűzni ahhoz, amit leírt. Az egyik az, hogy a gyerekek roppant széles skálán helyezkednek el atekintetben, hogy mennyire nyitottak vagy zárkózottak, mennyire esik jól nekik a testi érintés, mennyire simulékonyak vagy bújósak, távolságtartóak és hűvösek. Az én nagyobbik fiam az első perctől tiltakozott a sok ölelés, babusgatás vagy a kenguruban hordozás ellen, babakocsiban, saját ágyában érezte jól magát, soha önként egy puszit nem adott nekem, az én érintésemet is inkább csak elviseli, mint afféle anyai heppet. Egyébként is zárkózott, érzelmeit nem kimutató valaki, akinek mióta tíz éves elmúlt, semmit sem tudok a „magánéletéről”. Ezzel együtt egy maradéktalanul egészséges, ígéretes, normális férfipalántának élem meg őt, aki azért kommunikáció terén is eléri ma már az „elég jó” szintet. Ha érzéseiről nem is, de igényeiről kielégítően tudósít, egyébként pedig jól teljesít és sok örömét leli az életben, a társas kapcsolatok terén is. Ráadásul ez a zárkózottság a nemétől tökéletesen független – ilyetén jellemzőit nem tőlem, hanem rajtam keresztül az édesanyámtól örökölhette, aki szintén jól teljesítő magán- és szakember volt egész életében, bár a testi érintés vagy az érzelmek kommunikációja soha nem volt az erősségei között. Az emberi jellemzők egészen széles skáláját tekinthetjük normálisnak, az emberek sokfélék és mindenkiben lehetnek értékek. Ma hajlamosabbak vagyunk diagnosztikus cédulákat ragasztani a különféle többé-kevésbé szélsőséges jelenségekre. Ha Kinga most nehezebben alkalmazkodik mint a többi gyerek, az sok mindennek az eredménye lehet – akár annak is, hogy a családban most nyilván van egy kimondatlan alapfeszültség, amit ő érez és minél kimondatlanabb, minél nehezebben megfogható a számára, annál közvetettebben reagálja le ő maga. Aztán az óvónők látásmódját is torzíthatja, ha esetleg fülükbe jutottak Peti nehézségei. Az Önök szeme is nyilván jobban rálát most a bajra, mint a jóra. És akkor még nem számoltunk azokkal a szintén lappangó feszültségekkel, amelyek Önöket, a két szülőt terhelik a gyerekekkel kapcsolatos aggodalmak miatt. Így látatlanban csak azt tudom kívánni, hogy Önök, felnőttek őrizzék meg az arányérzéküket abban, hogy valójában mekkora is a baj, és hogy higgyenek a gyermekeik értékeiben, saját maguk mint szülők sikerességében, tudjanak örülni a gyermekeiknek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne vegyék igénybe az egyébként kiválóan képzett magyar szakemberek tudását, segítségét, fejlesztő kapacitását. Kérem, ha úgy érzi, a helyzetben további támogatásra, árnyaltabb segítségre van szüksége, szeretne többet elmondani és több reakciót kapni, keressen föl bizalommal a honlapon található telefonszámon.
Frank Orsolya 2010. 10. 09. 17:24
Én már lassan egy éve,hogy a barátomhoz költöztem és együtt élünk közös háztartásban.
Mielőtt ide költöztem volna szüleimmel éltem külföldön laktunk,az interneten ismerkedtem meg a mostani barátommal,aki akkor kijött hozzám külföldre és akkor találkoztunk elsőre ,pár napot nálunk töltött a szüleimnél volt vendéglátva is,így a szüleim is megismerhették őt 3 nap alatt ,mivelhogy csak 3 napig volt nálunk.
Találkozásunk jól sikerült ,mert a barátom mikor jött vissza, kérte hogy jőjek vele én is hozzá hogy ismerjem meg a szüleit meg azt a helyet ahol ő lakik.
Szüleim már akkor nem akartak elengedni vele ,hogy olyan messzire a szomszédos országba elmenjek hozzuk,mivelhogy alig ismerem őt és hogy messze lakik.
Végül csak rábeszéltem ,hogy engedjenek el ,így eljöttem egy hétre ide hozzuk.
Megismertem szüleit,testvéreit meg a várost , ahol lakott,ez így rendbe volt jó volt minden és tetszett a város is.
Aztán mikor eltelt ez a hét náluk,a barátom haza vitt ,aztán ő is haza ment.
Ezután kezdődtek a viták otthon a családomban,a szüleimmel,mert nem akarták ,hogy többé találkozzak a barátommal,mondván hogy messze van ,más országban és hogy ők nem tudnának látogatni minden héten ,meg hogy elveszítenek engem meg minden félét mondtak hogy elvegyék a kedvem a barátomtól.
Én nem tudtam beletörődni abba ,hogy elveszítsem a barátom ,mert ha kis időre is találkoztunk,de nagyon megszerettük egymást és nagyon hiányoztunk egymásnak.
Közben a szüleim mindent elkövettek ,hogy felejtsem el őt,aztán a találkozásunk után tartottam a kapcsolatot a párommal az interneten ,egészen 2 és fel hónapig az alatt is ismerkedtünk a netten.
Ezután már nem birtam a sok otthoni veszekedést meg hogy elveszitem a parom nem tudtam kihez menjek ,kivel maradjak ,így ugy döntöttem,hogy az én boldogságom választom és igy nagy veszekedés után,a szüleim azt mondták ha elmegyek többé nem mehetek haza meg hogy kitagadnak,ennek ellenére utánam jött a párom és elvitt magához és azota mar lassan egy éve eggyütt élünk.
Fél év együtt töltött idő után haza mentünk ,akkorra már csak hozzuk mehettünk és már nem volt veszekedés,de mai napig is nem tetszik nekik és azt mondják szomorúságot,keserűséget hoztam nekik ezzel ,hogy elhagytam őket.
azt szeretném kérdezni,hogy jol döntöttem ,mikor nem őket választottam és eljöttem ide a páromhoz,vagy hibás vagyok és nem szabadott volna ezt tegyem velük?
Hozzá tenném azt is ,hogy még két fiu testvérem otthon él a szüleimmel együtt ,úgy hogy nem hagytam magukra teljesen.
Várom válaszát!
Tisztelettel:Kata
Kedves Kata!
Mi sem természetesebb, mint hogy a boldogságát választotta és nem a szüleit. Kár, hogy ők maguktól nem tudták, hogy az Ön szeretetét akkor is bírják, ha útjára engedik, sajnálom, hogy harc, választás, törés lett ebből az ügyből. És azt is látom, hogy Ön megérti a szülei érzéseit, azzal együtt, hogy a maga útját járja. Mindenféleképpen az a legjobb minden érintettnek, ha a kapcsolatukat minél hamarabb meggyógyítják. A szülőknek – ha nem jól kezelték is a helyzetet – valódi szívfájdalom, hogy Önt – legalábbis egy bizonyos értelemben - elveszítik, és biztos annak is megvan a maga oka, hogy miért élik ezt meg ilyen nehezen. Hiszen telve vannak jószándékkal és szeretettel, de ezt nem tudták okosan, elengedés által megmutatni, hanem ijedt kapaszkodásban: ki tudja, miért félnek ennyire az elvesztésétől. Másfelől az is bizonyos, hogy Önnek is szüksége lesz még a szeretetükre, támogatásukra, arra, hogy hátteret biztosítsanak, Ön mellé álljanak. Minél több jó kapcsolata van az embernek, annál biztosabban áll a világban és a kapcsolatainkat rendben tartani az egyik legfontosabb feladatunk. Úgy veszem észre, Ön már tudja, mik azok az üzenetek, amiket a szüleinek el kéne juttatni, ha beszél velük: „ha elmegyek, attól nem fogtok elveszíteni; ha elengedtek, megmaradok nektek és visszajövök, AKAROK veletek jó kapcsolatot, de párkapcsolat dolgában meg kell szereznem a tapasztalataimat, és ha nem járom az utamat, akkor nem is jutok el sehova. Még ha nem is ez lesz a végső, megállapodást és boldogságot hozó párkapcsolatom, meg kell hogy járjam, ami előttem van. A mi (szülő-gyerek) kapcsolatunk mélyebb és erősebb annál, hogy ilyesmitől megszűnjön, viszont ha „kitagadtok” (amit persze nem kell feltéten szó szerint venni, csak kétségbeesésükben erővel próbálkoznak), akkor biztos nem tudtuk megtartani.” Elmondhatja azt is: szeretnék majd rátok támaszkodni, szeretném majd megmutatni nektek az unokátokat, ha oda kerül a sor és nem szeretném, ha tönkretennénk a kapcsolatunkat. Nagy baj biztos nem fog érni ebben a kapcsolatban, ha pedig nem sikerül, akkor túlélem és továbblépek.
Sok sikert!
Frank Orsolya 2010. 10. 09. 09:35
Kislányomat novembertől felvették oviba,és pont november elején születik meg a kistestvére,tehát a 2 időpont szinte egybe esik.Most bölcsödébe jár,ahova többé kevésbé szeret járni.
Ön mit gondol,nagy trauma érné,ha pont a tesó születésekor kezdené az ovit,és neki mennie kellene kötelezően minden nap az oviba,miközben a baba itthon marad velem?
Kezdje talán később az ovit januárban,vagy inkább szoktassam be októberben,és akkor viszonylag természetes lesz neki,hogy megy oviba?A kislányomról még pár infó:Anyához nagyon ragaszkodó,de nem túl érzékeny típus, a gyerekeket szereti,igényli a sok játékot,mozgást.
A tesót várja.
Még nem beszél sokat,tehát mondatokban,de megérteti magát.Egyrészt azt gondolom,hogy jó lenne neki az ovi a beszédje fejlődése és a gyerektársaság miatt.Másrészt féltem,hogy szomorúságot okozok neki...
köszönöm a válaszát
Lolla
Bocsásson meg, hogy megkéstem a válaszadással. Ennek ellenére leírom, amit gondolok az Ön által feltett kérdésről, hátha valamilyen értelemben még hasznát veszi. Igen nehéz állást foglalni ebben a kérdésben. A testvér érkezése a gyerekeknek elkerülhetetlenül, így is, úgy is nagy változás az életben, de ha jók a feltételek, akkor ő ezt fel is tudja dolgozni. A feltételeket nekünk kell megteremtenünk ehhez.
Talán az a legjobb biztosíték, hogyha nem tekintjük véglegesnek a megoldást, amit választunk – akár óvodába megy, akár otthon marad a kisgyerek. Az igazi eligazítást az adja meg, ha magát a gyereket figyeljük, hogyan éli meg azt, amit kiszabtunk rá. Álljunk készen változtatni, mert a két gyerek közül ő van a nehezebb helyzetben: az újszülött bizonyosan megkapja, amire szüksége van, a nagyobbiknak viszont – hiába várja a testvért a kimondott szavak szintjén – komoly feladat megszokni az új helyzetet. Mivel konkrét állásfoglalást kér tőlem, elmondom, én mit tennék, de kérem, tartsa észben, hogy ez csak EGY vélemény, és szinte mindegyik álláspontnak vannak támogatói. Én magam azon a párton vagyok, amely szerint legjobb lenne a kislánynak, ha anyukája mellett élhetne három éves koráig és ő, valamint az egyéb családtagok segítenének neki beépíteni a lelkébe, a fejében élő képbe a testvérét, az új családi formációt. Ha menni KELL az oviba, az biztosan teher és feszültség, ha menni LEHET az oviba és játszani a gyerekekkel, az esetleg jó lehet, de ezt kevés óvoda fogadja el, talán leginkább a Waldorf-intézmények, de oda négy éves kor alatt fel sem veszik, csak játszóházba. Tehát ha a teherbírása engedi, szerintem jobb lenne ha még otthon maradhatna és a megszokott, biztos fészekmelegben birkózna meg azzal, hogy a család-képét átalakítsa. Persze gyerektársaságot is kell neki biztosítani, pl. valamilyen játszóházban, ismerősöknél, illetve mindenkinek jó, ha a családtagok néha elviszik hol őt, hol a babát, hogy Ön is fellélegezzen és néha a nagylány is maradhasson kettesben anyukájával. Az nagyon jó lenne neki, ha hamar megélhetne olyan helyzeteket (édesanyjával kettesben), ahol legalább néha minden olyan, mint a baba előtt volt. A babának nem árt, ha két szoptatás közt valaki elviszi sétálni, a nagyobbik gyermeknek viszont nagy segítség lehet. Szüksége lesz rá, hogy fontosnak, kicsinek, babának élhesse meg magát, illetve hogy ne legyenek „egyik VAGY a másik” helyzetek, hanem csak „egyik ÉS a másik” típusúak. Mindent egybevetve testvérnek lenni normális, egészséges élethelyzet, de ennek elfogadásáig neki még meg kell érkeznie. Mindkét gyermekéhez sok boldogságot, türelmet, erőt kívánok és ha bármikor segítségre van szüksége az út során, vagy csak beszámolna róla, hogyan alakultak a dolgok, írjon bizalommal.
Frank Orsolya 2010. 10. 09. 09:29
.jpg){kind=small}
