|
|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.
Kedves Orsolya!
A 4 éves kisfiúnk 2hete kapott hallókészüléket.
Na most mivel nehéz a kommunikáció még, megértjük hogy sokszor kiakad bizonyos helyzetekben.
Viszont ami iszonyat kellemetlen nála az az akaratereje. Sokszor kiakad pl olyanért ha az apukája nem tesz meg valami olyat amit egyébként ő maga is megtud. Pl öltözés,lámpa felkapcsolás stb.. Olyankor kiabál az emberrel ,sír,mutatja hogy csinálja apa. Volt olyan eset hogy ő akarta "megszabni" hogy apa csak 1 kenyeret ehet. Ilyenkor bevisszük a szobájába próbáljuk elmondani hogy nem ő a főnök,csúnya dolog amit csinál.. De csak őrjöng, sír, kiabál,néha dobálózik. Nővérével ugyanezt csinálja, elveszi a játékot, vagy épp mostanság letépi a függönyt, megüti magát és azt mondja a tesó volt . Rettenetesen fárasztóak ezek a harcok. Reménykedünk hogy a hallása,a beszéd értése/kifejezése lassan beindul ahogy kellene. Egyébként sok szót tud és sok mindent el is mutat. Csak a megértéssel van nagyobb baj. Egyenlőre logopédiára jár .
Járunk most pszichiáterhez is,várjuk a további fejlesztési lehetőségeket amiket esetleg felírnak ,illetve itthon is rengeteget fejlesztjük.
Dr nő szerint a hallásából adódnak ezek a viselkedés problémák.
A fiúnk a hallókészülékre azt mondja jó ,tetszik neki. Észre vettük hogy jobban hall,de a kiabálása a hangos beszéde még megvan.
Nálam nemigazán csinál ilyen "főnökösködéses" viselkedést. Viszont az apukájánál nagyon szereti ha apa mindenhol ott van és segít. Persze próbál sokszor nemet mondani s megmagyarázni neki hogy miért nem. De mintha azt meg se hallaná..ordít vele tovább a gyerek. Ő vele játszani akar folyton,feladatozni se hajlandó. Míg velem igen.
Szóval nem igazán értjük ezeket nála, hogy ez életkori sajátosság vagy minek az okozója leginkább? S mi az amit tehetünk ez ellen?
Köszönöm szépen a segítséget.
A 4 éves kisfiúnk 2hete kapott hallókészüléket.
Na most mivel nehéz a kommunikáció még, megértjük hogy sokszor kiakad bizonyos helyzetekben.
Viszont ami iszonyat kellemetlen nála az az akaratereje. Sokszor kiakad pl olyanért ha az apukája nem tesz meg valami olyat amit egyébként ő maga is megtud. Pl öltözés,lámpa felkapcsolás stb.. Olyankor kiabál az emberrel ,sír,mutatja hogy csinálja apa. Volt olyan eset hogy ő akarta "megszabni" hogy apa csak 1 kenyeret ehet. Ilyenkor bevisszük a szobájába próbáljuk elmondani hogy nem ő a főnök,csúnya dolog amit csinál.. De csak őrjöng, sír, kiabál,néha dobálózik. Nővérével ugyanezt csinálja, elveszi a játékot, vagy épp mostanság letépi a függönyt, megüti magát és azt mondja a tesó volt . Rettenetesen fárasztóak ezek a harcok. Reménykedünk hogy a hallása,a beszéd értése/kifejezése lassan beindul ahogy kellene. Egyébként sok szót tud és sok mindent el is mutat. Csak a megértéssel van nagyobb baj. Egyenlőre logopédiára jár .
Járunk most pszichiáterhez is,várjuk a további fejlesztési lehetőségeket amiket esetleg felírnak ,illetve itthon is rengeteget fejlesztjük.
Dr nő szerint a hallásából adódnak ezek a viselkedés problémák.
A fiúnk a hallókészülékre azt mondja jó ,tetszik neki. Észre vettük hogy jobban hall,de a kiabálása a hangos beszéde még megvan.
Nálam nemigazán csinál ilyen "főnökösködéses" viselkedést. Viszont az apukájánál nagyon szereti ha apa mindenhol ott van és segít. Persze próbál sokszor nemet mondani s megmagyarázni neki hogy miért nem. De mintha azt meg se hallaná..ordít vele tovább a gyerek. Ő vele játszani akar folyton,feladatozni se hajlandó. Míg velem igen.
Szóval nem igazán értjük ezeket nála, hogy ez életkori sajátosság vagy minek az okozója leginkább? S mi az amit tehetünk ez ellen?
Köszönöm szépen a segítséget.
Kedves Levélíró!
Azt érzem, hogy a kérésüknek csak részben fogok tudni eleget tenni. A kisfiúnak a helyzetben szükséges speciális fejlesztéshez nem értek, ebben kérem, kérjék megfelelően képzett szakember segítségét. Én az általános gyereklélektani, fejlődési vetületeivel kapcsolatban tudok talán pár hasznos gondolatot leírni.
Az első és legfontosabb az, hogy próbáljunk minél több beleérzéssel, ráhangolódással, megértéssel fordulni a kisfiú felé. Nem frusztrálni és erőszakolni, hanem figyelni őt, támogatni, biztatni és terelgetni. Természetesen most sem szabad mindent, de ha vég nélküli frusztrációs körökbe kerül, az őt sem jó irányba formálja, és a környezetének is megterhelő.
Nem most kell neki mindent megtanítani és legfőképpen nem most kell az akaratát megtörni, erőharcokba bocsátkozni vele. Neki most igen nagy változás történt az életében, minden furcsa a számára, és ami a legfontosabb – négy évesen még nem igazán értheti, hogy mi az, amit átél. Ilyen helyzetben bármelyikünk – akár gyerek, akár felnőtt – visszább lép, egy korábbi fejlődési szintre. Gyermekibbé válunk, nem a legjobb formánkat hozzunk. Nem ez az az időszak, amikor be kell rajta hajtani mindenféle kötelességeket vagy önállósággal kapcsolatos feladatokat. Semmi baj nem lesz, ha azokat egy kicsit később építi be a viselkedésébe. Most inkább az fontos, hogy egy kiegyensúlyozott, vidám lelkiállapotban az új tanulásra tudjon figyelni.
Az irányokat, amiket a kisfiú mutat, nyugodtan el lehet fogadni – ha feladatozni anyával akar, apával pedig csak játszani, akkor legyen így. Valamiért most neki így könnyebb. Az ovis korú kisgyerekek nagyon megélik a nemi szerepüket, nagyon izgatja őt a fiúsága – ezért apához egyfelől kötődik is és másfelől versenyezni is próbál vele. Erőszakosan fenyíteni semmiképp sem szabad, hiszen nagyon erős belső feszültségeket okoz neki a helyzete, és ez türelmet, toleranciát, megértést követel a felnőttektől. Érdemes inkább figyelgetni, mik azok a pici leckék, amiket napról napra tanul. Minél jobban el tudjuk kerülni a frusztráló helyzeteket, minél jobban ki tudjuk sakkozni, hogyan fog békésen és eredményesen telni a napja, annál jobb. Ő most nagyon nagy tanulási folyamat előtt áll, egész nap csak tanul a maga láthatatlan módján – érdemes megfigyelni, milyen lépésekben küzd meg a helyzettel. A logopédus mellett én adott esetben látnám helyét fejlesztőpedagógusnak és/vagy gyermekpszichológusnak is.
Tudom, hogy nagyon nehezet kérek, de a gyerek akaratát érdemes mindig úgy tekinteni, mint energiát – motivációs energiát, fejlődési energiát, életerőt, életösztönt. Ez az energia most még nagyon nyersen tör a felszínre, és persze finomítani kell, de alapjában véve örülni kell az ő energiáinak és nem arra törekedni, hogy azt elfojtsuk vagy megtörjük, hanem arra, hogy finoman, türelmesen, az idők során mederbe tereljük. Azt a néhány szabályt, amit meg akarunk neki tanítani, azt inkább békeidőben mondjuk el, két konfliktus között, és mindig indokoljuk is meg, miért az a szabály. Akár szóval, akár más módon, de meg lehet vele értetni a „ha..., akkor...” típusú összefüggéseket. Pl. nézd, ha nem törölüj fel fürdés után a vizet a padlóról, akkor elcsúszunk és megütjük magunkat.” Minél kevesebb szabállyal operáljunk, de azt vegyünk komolyan – nem úgy hogy tűzzel vassal, minden alkalommal behajtjuk rajta, mert ez csak végtelen konfliktusokhoz vezetne, hanem úgy, hogy még ha nem sikerült betartatni, akkor is megemlítjük, és legközelebb jó előre figyelmeztetjük rá.
3-5 éves kor között a legnagyobb szellemi fejlődést járják be a gyerekek, akkor is, ha ezt nem mindig vesszük észre, mert számunka magától értetődő dolgokat tanulnak.
Rá is áll, ami minden gyerekre – fontos, hogy minél többet mozogjon a szabad levegőn, olyan környezetben, ami mozgásra készteti és különféle, érdekes környezeti, érzékleti ingerek közé helyezi. Jó, ha akár nehéz, bonyolult mozgásokat is követel tőle, mindaddig, amíg nem frusztrálja és nem veszélyes. Jó minden mozgásos tevékenység, ami leköti a figyelmét – játszótéren, erdőn-mezőn. A mozgás nagyon sok jót tanít a személyiségnek és konfliktusmentes órákat garantál. Talán nem árt, ha vannak időszakai, amikor olyasmit játszik, ami nem kapcsolatos a hallással, hogy megpihenhessen az ezzel kapcsolatos feladatokból-frusztrációkból és sikerélményhez juthasson. Ez lehet mozgás, lehet kognitív feladat (kirakós, összerakós játékok stb.). Az ő egyik életkori feladata az elmélyüsést, elmélyült tevékenykedést megtanulni, ezt nagyon jól szolgálhatják a legózás, más egyéb építőjáték vagy alkotó játék is.
Sok sikert kívánok – a gyerekek fejlődési energiája kimeríthetetlen, ha sok szeretettel, türelemmel és jó fejlesztő ingerekkel veszik körül, egészen biztosan hatalmas fejlődésen fog keresztülmenni a következő egy-két év során.
Frank Orsolya
2023. 01. 13. 12:45
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Szakértő!
Egy éve élek kapcsolatban, a párom is és én is elváltunk, nem élünk együtt, de sok időt tölt velünk (nekem 2 gyerekem van), a mindennapjaink része, a gyerekeimmel jó a kapcsolata. A kérdésem az lenne, hogy normális-e az részéről, hogy az együtt eltöltött egy év alatt nem találkoztam még a gyerekeivel. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sajnos, ő sem látja őket gyakran, de nekem valahol mélyen rosszul esik, hogy neki nem jut eszébe a találkozásokat úgy szervezni, hogy esetleg megismerjem őket. Kellene ebből valami negatívat leszűrnöm saját magamra és a kapcsolatunkra nézve? olyan közhelyekre gondolok, hogy nem vagyok annyira fontos neki, hogy ezt meglépje?
Egy éve élek kapcsolatban, a párom is és én is elváltunk, nem élünk együtt, de sok időt tölt velünk (nekem 2 gyerekem van), a mindennapjaink része, a gyerekeimmel jó a kapcsolata. A kérdésem az lenne, hogy normális-e az részéről, hogy az együtt eltöltött egy év alatt nem találkoztam még a gyerekeivel. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sajnos, ő sem látja őket gyakran, de nekem valahol mélyen rosszul esik, hogy neki nem jut eszébe a találkozásokat úgy szervezni, hogy esetleg megismerjem őket. Kellene ebből valami negatívat leszűrnöm saját magamra és a kapcsolatunkra nézve? olyan közhelyekre gondolok, hogy nem vagyok annyira fontos neki, hogy ezt meglépje?
Kedves Levélíró!
Nagyon örülök, hogy nem vonta le első lendületből ezt a következtetést, hanem megtorpant és kérdést tett föl. A válasz természetesen nemleges, azaz: nem, ebből semmiféle negatív következtetést nem kell levonni. A kettejük kapcsolatának a minőségét ezer más dologból meg tudja ítélni. „Sok időt tölt velünk; a mindennapjaink része” – tehát a kapcsolat élő, tartalmas. Ez a lényeg, és akkor fog így maradni, ha nem terhelik negatív érzésekkel és próbatételekkel. Általánosabban is: a férfiak kétségbeesnek a nők nyakatekert érzelmi manővereitől, örökös kételyeitől, attól, ha mi nők egyre újabb és újabb bizonyítékokat követelünk az érzéseikről és elköteleződésükről. A saját bizonytalanságunk efféle jelei megriasztják, elbizonytalanítják a férfiakat.
Sok nőnél tapasztalom, hogy szinte keresik a sérelmeket, a megbántódásra módot adó helyzeteket és ezzel ássák alá saját párkapcsolatukat. A legerősebb kötőerő egy kapcsolatban a boldogság, a jóérzés, a jókedv. Ha egy nőt boldog, higgadt, derűs, rendezett élet vesz körül, akkor az ő boldogságából mindenki részesülni akar, legfőképpen a párja. A mosolygós, kedves nő a legvonzóbb dolog a világon; a sértődős, viszálykereső vagy hibáztató-szemrehányó nők saját kezükkel ássák a saját kapcsolatuk sírját.
Általánosságban: egy kapcsolat akkor lesz tartós és kellemes, ha sok POZITÍVVAL építgetjük, és minél kevesebb NEGATÍVVAL romboljuk. Pozitív a mosoly, a kedvesség, a szexiség és szex, az érdeklődés és a drukkolás, a meleg otthon, a korrektség, rendezettség, az egyértelmű és betartott megállapodások kis és nagy dolgokban; a jó önbecsülés és a magabiztosság. Negatív a sérelemkeresés, szemrehányás, vád, kötekedés, a savanyú kisugárzás, de az is, ha saját magunkról rosszat mondunk. Azzal tesszük a legtöbbet a kapcsolatunkért, ha teszünk magunkért: ha jól vagyunk és jó a kisugárzásunk.
Hogy a gyerekeivel miért nem hozta még össze a párja (nem derült ki, hogy milyen korúak a gyerekek), annak számtalan oka lehet, de nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg ez csak az Ön igénye, de sem a párjának, sem a gyerekeinek nem igénye. Lehet, hogy tapintatos velük, lehet, hogy nem akarja még a válással kapcsolatos gyászfolyamatukat súlyosbítani, lehet, hogy nem érzi magát elfogadva a gyerekei által és azt érzi, hogy ha még „új asszonyt” is visz a képbe, akkor ez tovább romlana... Csuda tudja. De az szinte biztos, hogy ez nem a kettejük párkapcsolatáról üzen, hanem a férfi és a gyerekei kapcsolatáról. És még arról sem feltétlen negatívat. A társa valószínűleg igen érzékenyen és intuitívan tapogatja le a gyerekei érzéseit, akkor is, ha ezt nem fogalmazza meg. Én ebben a helyzetben egész egyszerűen elfordítanám a figyelmemet erről a problémáról, azt éltetném és tölteném tartalommal, örömmel, ami van, ezt a sávot pedig rábíznám a páromra – történjék, amit ő jónak lát. Egyszer-kétszer nagyon szelíden el lehet mondani, hogy „annyira szívesen megismerném a gyerekeidet”, de ennyi bőven elég. Élni és éltetni a jót, a többi meg majd elrendeződik – ez a legjobb politika.
Drukkolással:
Nagyon örülök, hogy nem vonta le első lendületből ezt a következtetést, hanem megtorpant és kérdést tett föl. A válasz természetesen nemleges, azaz: nem, ebből semmiféle negatív következtetést nem kell levonni. A kettejük kapcsolatának a minőségét ezer más dologból meg tudja ítélni. „Sok időt tölt velünk; a mindennapjaink része” – tehát a kapcsolat élő, tartalmas. Ez a lényeg, és akkor fog így maradni, ha nem terhelik negatív érzésekkel és próbatételekkel. Általánosabban is: a férfiak kétségbeesnek a nők nyakatekert érzelmi manővereitől, örökös kételyeitől, attól, ha mi nők egyre újabb és újabb bizonyítékokat követelünk az érzéseikről és elköteleződésükről. A saját bizonytalanságunk efféle jelei megriasztják, elbizonytalanítják a férfiakat.
Sok nőnél tapasztalom, hogy szinte keresik a sérelmeket, a megbántódásra módot adó helyzeteket és ezzel ássák alá saját párkapcsolatukat. A legerősebb kötőerő egy kapcsolatban a boldogság, a jóérzés, a jókedv. Ha egy nőt boldog, higgadt, derűs, rendezett élet vesz körül, akkor az ő boldogságából mindenki részesülni akar, legfőképpen a párja. A mosolygós, kedves nő a legvonzóbb dolog a világon; a sértődős, viszálykereső vagy hibáztató-szemrehányó nők saját kezükkel ássák a saját kapcsolatuk sírját.
Általánosságban: egy kapcsolat akkor lesz tartós és kellemes, ha sok POZITÍVVAL építgetjük, és minél kevesebb NEGATÍVVAL romboljuk. Pozitív a mosoly, a kedvesség, a szexiség és szex, az érdeklődés és a drukkolás, a meleg otthon, a korrektség, rendezettség, az egyértelmű és betartott megállapodások kis és nagy dolgokban; a jó önbecsülés és a magabiztosság. Negatív a sérelemkeresés, szemrehányás, vád, kötekedés, a savanyú kisugárzás, de az is, ha saját magunkról rosszat mondunk. Azzal tesszük a legtöbbet a kapcsolatunkért, ha teszünk magunkért: ha jól vagyunk és jó a kisugárzásunk.
Hogy a gyerekeivel miért nem hozta még össze a párja (nem derült ki, hogy milyen korúak a gyerekek), annak számtalan oka lehet, de nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg ez csak az Ön igénye, de sem a párjának, sem a gyerekeinek nem igénye. Lehet, hogy tapintatos velük, lehet, hogy nem akarja még a válással kapcsolatos gyászfolyamatukat súlyosbítani, lehet, hogy nem érzi magát elfogadva a gyerekei által és azt érzi, hogy ha még „új asszonyt” is visz a képbe, akkor ez tovább romlana... Csuda tudja. De az szinte biztos, hogy ez nem a kettejük párkapcsolatáról üzen, hanem a férfi és a gyerekei kapcsolatáról. És még arról sem feltétlen negatívat. A társa valószínűleg igen érzékenyen és intuitívan tapogatja le a gyerekei érzéseit, akkor is, ha ezt nem fogalmazza meg. Én ebben a helyzetben egész egyszerűen elfordítanám a figyelmemet erről a problémáról, azt éltetném és tölteném tartalommal, örömmel, ami van, ezt a sávot pedig rábíznám a páromra – történjék, amit ő jónak lát. Egyszer-kétszer nagyon szelíden el lehet mondani, hogy „annyira szívesen megismerném a gyerekeidet”, de ennyi bőven elég. Élni és éltetni a jót, a többi meg majd elrendeződik – ez a legjobb politika.
Drukkolással:
Frank Orsolya
2022. 01. 08. 07:36
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Prommal 12 év után elváltunk
Van 2 gyerekünk, sajnos mi nem tudunk egymással érdembben kommunikálni
A gyerekekért mindig jön és bármit mondok kedvesen vagy ő mégis összeszólalkozás a vége.
Szeretem még őt, nem akartam hogy elmenjen, ő azt mondja a gyerekek miatt maradt volna, de mérgezzük egymást és talán ő is szeret.
Meg is csalt emiatt sokszor odaszúrok neki valamit, mert ezeke után is csak engem okol, hogy el kellett mennie, pedig nem kellett.
a gyerkeek is nagyon azt szeretnék, hogy újra együtt lakjunk négyen és látják tudkák hogy én is ezt szeretném
Tudják hogy sokat vitatkozunk éés nem jövünk ki egmyéással. másokr meg jokat nevetgélünk és családi programot szervezünk.
Félek, hogy ezekkel összezavarjuk a kicsiket 7 és 5 éves lányok, imádják az apukájukat
Inkább ne legyen családi program, mert már nem vagyunk család vagy legyen de akkor ők is és én is csak abban reménykedünk egy életen át, hogy hátha rájön hogy velünk akar lenni és visszajön.
Ha nem szólunk egymáshoz, csak amit muszáj az is rossz a gyerekeknek, de minden igyekezet ellenére sem tudunk a költözés óta normálisan beszélni.
Eleinte zavarban voltunk és mint két idegen beszéltünk aztán jött egy jobb időszak sok családi program most megint olyan semmiylen vagy épp megbántjuk egymást, legtöbbször semmi durva dolog, de mégis feszült az egész.
Próbáltuk, hogy csak néhány perc alatt lezavarjuk a gyerkek átadását, de az megint csak nem volt jó snkinek
A gyerkeek sokszor áthívják hozzánk, én is örülök ha ott van, de azt hiszem ez sem normális és a légkör sem a legj9obb,.
Mit javasol hogy kezeljük ezt az egészet?
Üdvözlettel
Vera
Prommal 12 év után elváltunk
Van 2 gyerekünk, sajnos mi nem tudunk egymással érdembben kommunikálni
A gyerekekért mindig jön és bármit mondok kedvesen vagy ő mégis összeszólalkozás a vége.
Szeretem még őt, nem akartam hogy elmenjen, ő azt mondja a gyerekek miatt maradt volna, de mérgezzük egymást és talán ő is szeret.
Meg is csalt emiatt sokszor odaszúrok neki valamit, mert ezeke után is csak engem okol, hogy el kellett mennie, pedig nem kellett.
a gyerkeek is nagyon azt szeretnék, hogy újra együtt lakjunk négyen és látják tudkák hogy én is ezt szeretném
Tudják hogy sokat vitatkozunk éés nem jövünk ki egmyéással. másokr meg jokat nevetgélünk és családi programot szervezünk.
Félek, hogy ezekkel összezavarjuk a kicsiket 7 és 5 éves lányok, imádják az apukájukat
Inkább ne legyen családi program, mert már nem vagyunk család vagy legyen de akkor ők is és én is csak abban reménykedünk egy életen át, hogy hátha rájön hogy velünk akar lenni és visszajön.
Ha nem szólunk egymáshoz, csak amit muszáj az is rossz a gyerekeknek, de minden igyekezet ellenére sem tudunk a költözés óta normálisan beszélni.
Eleinte zavarban voltunk és mint két idegen beszéltünk aztán jött egy jobb időszak sok családi program most megint olyan semmiylen vagy épp megbántjuk egymást, legtöbbször semmi durva dolog, de mégis feszült az egész.
Próbáltuk, hogy csak néhány perc alatt lezavarjuk a gyerkek átadását, de az megint csak nem volt jó snkinek
A gyerkeek sokszor áthívják hozzánk, én is örülök ha ott van, de azt hiszem ez sem normális és a légkör sem a legj9obb,.
Mit javasol hogy kezeljük ezt az egészet?
Üdvözlettel
Vera
Kedves Vera!
Örülök, hogy írt, annak ellenére, hogy kizárt, hogy érdemben segíteni tudjak ebben a formában, talán csak azzal, hogy egy néhány magától értetődő megállapítást teszek.
1.) A párkapcsolatuk nem ért véget, csak másmilyen fázisban van. Vonzás és taszítás keveredik és eredményez feszült, zavaros, viharos helyzetet. Ez mind a négyüktől sok energiát követel és von el.
2.) Ezt önerőből kisimítani, rendezni nem lehet, csakis külső segítséggel. Hasznos lenne olyan párterapeutát találniuk, aki kettejükkel külön-külön is és közösen is dolgozik. A Családterápiás Liga nagyon jó szakemberekkel segíti a hozzájuk fordulókat.
3.) A párkapcsolatok sokszor azon buknak el, hogy a felek párkapcsolati viselkedése nem célravezető, nem olyan, ami a másik nem számára vonzó lenne és az együttélést elősegíté. Mi nők is gyakran teszünk olyan lépéseket, amelyekkel öntudatlanul is eltoljuk magunktól épp azokat, akiket vonzani, közel tartani szeretnénk. Ebben ma már szerencsére kiváló szakemberek tudnak segíteni, sok hasznos ismerethez lehet hozzájutni, ilyen kiváló erőforrás például a titkostanacsoknoknek.hu weboldal, és az általuk kínált tréningek, tanfolyamok, ingyenes YouTube-videók.
Drukkolok, hogy minél előbb megtegyenek minden lépést annak érdekében, hogy ez a sok potenciálisan pozitív érzés valamiféle nyugvópontra juttassa a családot – ha lehet, akkor együtt, ha nem lehet, akkor egy működőképes külön élő rendszerben.
Drukkolással...
Frank Orsolya
2021. 07. 07. 08:01
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Doktornő!
Van egy másfél éves kislányom. Az én szüleimmel kezdetek óta együtt van,mindig jönnek hozzánk,vagy mi megyünk látógatóba. Ha őket meglátja nagyon örül és bármikor rájuk hagyhatom. Párom édesanyja általában kifogásokat keresett ha jönni kellett,vagy ha találkoztunk vele,akkor is csak tanácsokat osztogatott,ami nekem most már nagyon terhes tud lenni.
Kislányom születése után, a kórházból való hazajövetelünkkor már itt volt nálunk, kivette a kezemből a gyereket,hogy ő tudja mit kell tennie. (Azt hozzá teszem,nekem már van egy 17 éves nagyfiam.)El is mondtam neki a véleményem,hisz aznap örültem volna ha csak a család van együtt és összeszokunk,na meg pihenni is jól esett volna. Ezt követően még pár alkalommal ellátogatott hozzánk,amikor minden döntésemet megkérdőjelezett. Természetesen párom sem hagyta szó nélkül,így nem jött egy ideig.
Párom külföldön dolgozik, januárban egy szombati napon indult vissza. Ezen a napon soha nem szeretek látogatókat fogadni,mert nagyon szomorú vagyok és jobb nekem ha kicsit csak a gyerekekkel lehetek.Anyósom pont akkor akart ismét jönni,de megkértem értse meg,hogy ez az egy nap nem szeretném. Meg is sértődött nagyon,majd közölte,hogy ő most sokáig nem fog tudni ideutazni,mert nagyon rossz az idő és ilyenkor ő nem szeret vezetni.(30 km-re lakik tőlünk). Majd jött a koronavirus miatti karantén,3 hónapig nem mentünk sehova és nem jött senki. Ekkor anyósom közösségi oldala avval volt tele,hogy ő milyen szomorú,hogy nem láthatja az unokáját.
Ilyen körülmények között telt el az idő. Kislányom egy éves korában elkezdtem a jogosítványt. Édesapámat kértem meg,hogy vigyázzon rá,szerencsére nem volt semmi gond,az első perctől jól kijöttek a picivel. Miután megszereztem a jogosítványt, folyamatosan mentünk a szüleimhez. Náluk mindenük megvan ahogy itthon is. Még külön szobájuk is van. Nagyon szeretnek ott lenni.
Anyósom ugyanabban a városban lakik,ezért ilyenkor őt is meglátogattuk,de kislányom állandóan belém kapaszkodott mikor ott voltunk és sírt. Ezért később csak akkor mentünk hozzá,ha a párom is velünk volt. Én már nem akartam konfrontálódni vele,hisz mindig azt mondta, valamit nem jól csinálok,ha ez a gyerek ilyen.
Jelenleg másfél éves a pici. Szüleimhez még mindig nagyon szeret menni,sőt már mondja is. Édesanyjámat 4 hónapig nem látta,mert elutazott a nővérem gyerekeire vigyázni külföldre. De mikor újra találkoztak, óriási volt az öröm. Legutóbb anyósomnál voltunk, amikor közölte velem és a párommal,hogy ez a gyerek azért ordít,mert fél az emberektől,hisz állandóan otthon van. Mondtam neki,hogy nem fél,mert szüleimmel nagyon jól elvan, szereti a védőnőt és néha elmegyünk bölcsibe látogatóba,ahol nyugodtan ott hagyhatom. De mintha nem mondtam volna semmi. Meg sem hallotta. Ha nála vagyunk, állandóan meg akarja az öléből etetni a gyereket, de ordít szegény. Mondtam neki,hogy kicsi falatokat adjon neki,mert ő annyit szokott enni. Erre az volt a válasz,hogy ennyi idős gyereknek már egyszerre többet kellene ennie. Ha álmos a gyerek nála nem hajlandó elaludni. Ilyenkor éjszaka is szenvedünk,mert napközben kimarad a pihenés. De ragaszkodik ahhoz,hogy feltétlen ebédre menjünk hozzá,amikor alvásidő van.
Mostanában meg elkezdte kérdezgetni,hogy mikor megyek már végre én is dolgozni,sőt minden alkalommal szóba hozza ha nála vagyunk. Egyszerűen azt érzem nem bírom tovább. Szó szerint görcsöl a gyomrom ha hozzá kell mennem. De megteszem,mert a párom édesanyja. Párom mindenben mellettem áll, sosem veszekedünk az édesanyja miatt. Etéren szerencsésnek érzem magam.
A kérdésem az lenne,hogy kislányom őt azért nem fogadja el,mert ritkán találkoznak,vagy én csinálok valamit rosszul? Nem szeretném a nagymamájától elszakítani még akkor sem ha én nem tudom elviselni. De az már kiborít,hogy állandóan engem hibáztat mindenért.
Van egy másfél éves kislányom. Az én szüleimmel kezdetek óta együtt van,mindig jönnek hozzánk,vagy mi megyünk látógatóba. Ha őket meglátja nagyon örül és bármikor rájuk hagyhatom. Párom édesanyja általában kifogásokat keresett ha jönni kellett,vagy ha találkoztunk vele,akkor is csak tanácsokat osztogatott,ami nekem most már nagyon terhes tud lenni.
Kislányom születése után, a kórházból való hazajövetelünkkor már itt volt nálunk, kivette a kezemből a gyereket,hogy ő tudja mit kell tennie. (Azt hozzá teszem,nekem már van egy 17 éves nagyfiam.)El is mondtam neki a véleményem,hisz aznap örültem volna ha csak a család van együtt és összeszokunk,na meg pihenni is jól esett volna. Ezt követően még pár alkalommal ellátogatott hozzánk,amikor minden döntésemet megkérdőjelezett. Természetesen párom sem hagyta szó nélkül,így nem jött egy ideig.
Párom külföldön dolgozik, januárban egy szombati napon indult vissza. Ezen a napon soha nem szeretek látogatókat fogadni,mert nagyon szomorú vagyok és jobb nekem ha kicsit csak a gyerekekkel lehetek.Anyósom pont akkor akart ismét jönni,de megkértem értse meg,hogy ez az egy nap nem szeretném. Meg is sértődött nagyon,majd közölte,hogy ő most sokáig nem fog tudni ideutazni,mert nagyon rossz az idő és ilyenkor ő nem szeret vezetni.(30 km-re lakik tőlünk). Majd jött a koronavirus miatti karantén,3 hónapig nem mentünk sehova és nem jött senki. Ekkor anyósom közösségi oldala avval volt tele,hogy ő milyen szomorú,hogy nem láthatja az unokáját.
Ilyen körülmények között telt el az idő. Kislányom egy éves korában elkezdtem a jogosítványt. Édesapámat kértem meg,hogy vigyázzon rá,szerencsére nem volt semmi gond,az első perctől jól kijöttek a picivel. Miután megszereztem a jogosítványt, folyamatosan mentünk a szüleimhez. Náluk mindenük megvan ahogy itthon is. Még külön szobájuk is van. Nagyon szeretnek ott lenni.
Anyósom ugyanabban a városban lakik,ezért ilyenkor őt is meglátogattuk,de kislányom állandóan belém kapaszkodott mikor ott voltunk és sírt. Ezért később csak akkor mentünk hozzá,ha a párom is velünk volt. Én már nem akartam konfrontálódni vele,hisz mindig azt mondta, valamit nem jól csinálok,ha ez a gyerek ilyen.
Jelenleg másfél éves a pici. Szüleimhez még mindig nagyon szeret menni,sőt már mondja is. Édesanyjámat 4 hónapig nem látta,mert elutazott a nővérem gyerekeire vigyázni külföldre. De mikor újra találkoztak, óriási volt az öröm. Legutóbb anyósomnál voltunk, amikor közölte velem és a párommal,hogy ez a gyerek azért ordít,mert fél az emberektől,hisz állandóan otthon van. Mondtam neki,hogy nem fél,mert szüleimmel nagyon jól elvan, szereti a védőnőt és néha elmegyünk bölcsibe látogatóba,ahol nyugodtan ott hagyhatom. De mintha nem mondtam volna semmi. Meg sem hallotta. Ha nála vagyunk, állandóan meg akarja az öléből etetni a gyereket, de ordít szegény. Mondtam neki,hogy kicsi falatokat adjon neki,mert ő annyit szokott enni. Erre az volt a válasz,hogy ennyi idős gyereknek már egyszerre többet kellene ennie. Ha álmos a gyerek nála nem hajlandó elaludni. Ilyenkor éjszaka is szenvedünk,mert napközben kimarad a pihenés. De ragaszkodik ahhoz,hogy feltétlen ebédre menjünk hozzá,amikor alvásidő van.
Mostanában meg elkezdte kérdezgetni,hogy mikor megyek már végre én is dolgozni,sőt minden alkalommal szóba hozza ha nála vagyunk. Egyszerűen azt érzem nem bírom tovább. Szó szerint görcsöl a gyomrom ha hozzá kell mennem. De megteszem,mert a párom édesanyja. Párom mindenben mellettem áll, sosem veszekedünk az édesanyja miatt. Etéren szerencsésnek érzem magam.
A kérdésem az lenne,hogy kislányom őt azért nem fogadja el,mert ritkán találkoznak,vagy én csinálok valamit rosszul? Nem szeretném a nagymamájától elszakítani még akkor sem ha én nem tudom elviselni. De az már kiborít,hogy állandóan engem hibáztat mindenért.
Kedves Levélíró!
Ahogyan levelében leírja az anyósa viselkedését, abból azt látom, hogy – mint oly sokan – két dolgot egyesít magában: a kisgyerek iránti érdeklődést, vágyódást, a kapcsolat keresését, és egy sor kommunikációs típushibát. A kislány iránti érdeklődése táplálkozhat valódi szeretetből, kötődési vágyból, jóindulatból is, csupán ahogyan ezt kivitelezi, azon bukik el a dolog. A kérdés az, hogy ezt a jóindulatot hogyan lehetne valami jobban működő kommunikációba csatornázni. Ez nem könnyű feladat, de közben azt is hallom, hogy Ön kompromisszumkész és egyelőre nyitva tartja ezt a lehetőséget, amiért feltétlen elismerést érdemel.
A kislánynak bizonyosan az lenne a legjobb, ha legalább a lehetősége meglenne, hogy mindkét oldali nagyszülőkhöz kapcsolódjon, olyan mértékben, ahogyan az neki komfortos. Az anyósával tehát valami olyasfajta kommunikációval érdemes próbálkozni, ahol először is megnyugtatják őt, hogy az érdeklődését, a szeretetét észrevették, örülnek neki, elismerik, és ezt követően javaslatot tenni arra, hogy ez hogyan, milyen feltételek mellett valósuljon meg, hogy a végeredmény valamiféle sikerélmény legyen. Fontos, hogy ha az egyik kezünkkel elzárunk egy utat („Így ne!”), akkor a másikkal mindig mutassunk is egy másik utat („Így pedig igen!”). Ha valaki kapcsolatot keres felénk, de nem jól, akkor így tudunk segíteni rajta.
Okos ötlet volna, ha Önök terveznének egy-egy olyan helyzetet, amiben a hölgy jó élményt tud szerezni a kislánnyal, és amiből megérezheti a saját bőrén, hogy érdemes elfogadni az Önök tanácsait. Ha pl. kellemesebb együttléttel kecsegtet, ha az anyós a saját családi otthonukban látogatja meg a kislányt és ott játszik vele, akkor meghívni egy ilyen délutánra. Ha jó élménnyel kecsegtet, ha nem fogadják el az ebédmeghívást, hanem alvásidő előtt vagy után keresik föl őt, és elmondják, hogy szeretnék, ha jót tudna játszani a kislánnyal, akkor legyen így. Ha a kislány könnyebben elfogadja a nagymamáját, ha hármasban, anyukájával vagy apukájával együtt játszanak, akkor legyen így.
Természetesen ehhez az is szükséges, hogy Ön a szívébe nézzen, és megvizsálja a saját még nem tudatosult érzéseit: vajon a szíve legeslegmélyén drukkol-e igazán annak, hogy ez a viszony is működőképes legyen, vagy valahol, tudattalanul ellendrukkere az anyósának és a saját szüleinek drukkol. Nem szényen és nem bűn az ilyesmi, mindannyiunknak vannak tudatos és nem tudatos érzései.
Tudattalan érzéseinkért nem vagyunk felelősek, de azért igen, hogy ezeket – amennyire lehet – tudatosítsuk, és ha már tudatosak, akkor felelősen átformáljuk a viselkedésünket. Tudom, hogy a nagymama-generáció rég beidegződött kommunikációs szokásai nehezen átformálhatóak, de ez sem reménytelen. Ugyanakkor jó lenne, ha nem lenne versenyhelyzet a két oldali nagyszülők között, hanem a kislány tényleg a nagycsalád minden pontjáról támogatást és szeretetet kaphatna. Ezért hasznos lehet, ha törik a fejüket, hogyan lehetne őt helyzetbe hozni, hogy úgy kapcsolódjék a kislányhoz, hogy az mindenkinek jó legyen!
Írja, hogy a férje „mindenben mellettem áll” – érdekes dolog ez is... Vajon hogyan néz ki ez a férj édesanyja szemszögéből? El lehet játszani azzal a gondolatkísérlettel, hogy ha az anyós írni levelet a helyzetről, vajon ő hogyan fogalmazna? Ha az összes kameraállásból végignéztük a történetet, talán összeáll valamiféle három dimenziós kép...
Nem tudhatom, milyen a viszony a férj és édesanyja között, de adott esetben akár közvetítő is lehetne, aki kedvesen, szeretettel megfejti a saját édesanyja számára a rejtélyt, hogy miért nem tud zöld ágra vergődni az unokájával és a menyével. Megadhatná neki a tippeket – hogy szeretnék, ha ez a viszony működne, és ennek az a titka, hogy az Önök igényeit is meghallja, és a két oldali igényeket összefésülve, összeegyeztetve alakítsák a találkozókat. Azt találjuk, hogy ha bármely emberi viszonyba bevezetjük az IGÉNY és az IGÉNYEGYEZTETÉS kifejezéseket, akkor megváltozik az emberek gondolkodása, és megértik, hogy bármely emberi viszony nyitja az igények tiszta, pontos megfogalmazása, majd ezek összeegyeztetése valamilyen megállapodás keretében. A legtöbb ember, aki nem jól szervezi az emberi viszonyait, nem rendelkezik megfelelő gondolkodási sémával ehhez. Ha megkapja, akkor bizony sokan hálásak érte és hajlandóak hozzá idomítani a viselkedésüket. Főleg, ha ezt megsegítjük a számukra és türelmesen leltárazzuk: mi a TE igényed, mi az ÉN igényem és hogyan tudnánk ezt valahogy gyümölcsözően összefésülni?
Általánosságban is érdemes erről egy kicsit beszélgetni, elszakadva a konkrét, napi problémáktól és egy elvontabb szinten – szeretettel, drukkolással – megfejteni a rejtélyt: ettől fog működni a kettejük viszonya. Az anyós most kirekesztve érzi magát és nem találja a kulcsot, a megfelelő módot a közeledésre, ezért egyre jobban zavarba jön, kapkod, és a rossz kulccsal próbálkozik. A fia segíthetne neki – és ezek a fajta beszélgetések sokszor jobban működnek írásban, mint élőszóban.
Az élőszó elszáll, mielőtt hatását kifejthetné. Az első reakció vélhetően a sebzett tiltakozás lenne, az instant érzések robbanása vagy jajdulása és a természetes ellenállás első hulláma. Mire pedig ezek elülnek, már nincs mód megfontolni az igazukat, az érzések köröznek tovább. Ha viszont írásban, megfontolt, kíméletes, pozitív és egyértelmű formában megfogalmazzák, mitől tudna működni a kapcsolat (email, messenger, sms, bármi), akkor a másik félnek van módja ezt feldolgozni, többször visszatérni hozzá, végigmenni a feldolgozás fázisain. Még akár kérni is lehet, hogy többször olvassa el az üzenetet.
Ha az anyós viselkedése a legőszintébb és legteljesebb segítő akciók hatására sem változik, akkor is érdemes ezt úgy kommentálni, hogy bár egyelőre marad a távolságtartó viszony, ezen így és így bármikor változtathat. Így a felelősség az övé, de a lehetőség megmarad...
Első körben ennyit tudtam segíteni, remélem, valamilyen formában haszát tudják venni.
A kapcsolatainkért mindannyian közösen vagyunk felelősek, és ha a nagyszülő-generációval nem is mindig könnyű (sok panaszt kapok erre vonatkozóan), én mindig arra szoktam magamat figyelmeztetni, hogy ők bizony nem olyan körülmények között nőttek föl, ahol a pozitív kommunikáció finomságaira lehetett volna koncentrálni. Őkeg még háborút viselt, meggyötört anyák nevelték, akik sok esetben a puszta túlélésért vagy létbiztonságért küzdöttek. Az egyik családnak ilyen a kommunikációs kultúrája, a másiknak olyan, de mindegyiket nagyjából a véletlen alakította. A tudatos, pozitív és reális kommunikáció kultúrája csak az elmúlt húsz évben kezdett beszüremleni hazánkba is, és még csak nyomokban kezdi kifejteni áldásos hatását. Fontos hát, hogy toleránsak és rugalmasak legyünk egymással, akkor is ha – értem, és hallom! – ez próbára teszi az ember türelmét.
Drukkolással, üdvözlettel:
Frank Orsolya
2021. 07. 07. 07:39
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Frank Orsolya!
Meg szeretném kérdezni, válaszol-e a feltett kérdésekre, mivel az oldalon megjelent levelek jóval korábbiak.
Amennyiben igen, akkor megírom a kérdéseimet.
Köszönettel:
Szilágyi Irma
Meg szeretném kérdezni, válaszol-e a feltett kérdésekre, mivel az oldalon megjelent levelek jóval korábbiak.
Amennyiben igen, akkor megírom a kérdéseimet.
Köszönettel:
Szilágyi Irma
Kedves Irma!
Várom kérését!
Várom kérését!
Frank Orsolya
2021. 07. 07. 06:51
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Párkapcsolati problémával szeretnék önhöz fordulni. Párommal 3 évig voltunk kapcsolatba miután szakítottunk veszekedés és elhidegülés miatt. Azóta eltelt félév és a sors úgy hozta, hogy mégis együtt tudjuk elképzelni az életünket. Tehát kibékültünk. Azonban ameddig külön voltunk nekem volt alkalmi kapcsolatom 2 férfival. Nem szerettem volna titokkal újra belevágni a kapcsolatba,így elmondtam neki. Nem mondom,hogy a nyakamba ugrott a boldogságtól,de úgy tűnt elfogadta. Azonban a napokba lett egy hatalmas vitánk és előkerült ez a téma is,hogy én hogy tehettem ilyet. Mert hogy ő ezt sose csinálta volna,hogy másnál köt ki. Hiába mondom,hogy nem voltunk együtt meg csak őszinte szerettem volna lenni. Azt is mondta h lehet soha nem fogja ezt nekem megbocsájtani és mindig felhozza majd és nem hiszi el már amit mondok. Nemtudok mit kezdeni a helyzettel. Egyáltalán nem értem azt,hogy miután én ezt bevallottam miért akarta mégis újrakezdeni velem,ha ennyire megbántottam ezzel. Mert azóta eltelt 3 hónap. Mit tegyek ön szerint? Vagy mit tegyünk? Nem szeretném,hogy folyamatosan ezen vitázzunk. Hogyan tudnám elfogadtatni vele,hogy ami történt az akkor volt amikor semmi közünk nem volt egymáshoz? Köszönöm válaszát. Üdvözlettel: Pati
Párkapcsolati problémával szeretnék önhöz fordulni. Párommal 3 évig voltunk kapcsolatba miután szakítottunk veszekedés és elhidegülés miatt. Azóta eltelt félév és a sors úgy hozta, hogy mégis együtt tudjuk elképzelni az életünket. Tehát kibékültünk. Azonban ameddig külön voltunk nekem volt alkalmi kapcsolatom 2 férfival. Nem szerettem volna titokkal újra belevágni a kapcsolatba,így elmondtam neki. Nem mondom,hogy a nyakamba ugrott a boldogságtól,de úgy tűnt elfogadta. Azonban a napokba lett egy hatalmas vitánk és előkerült ez a téma is,hogy én hogy tehettem ilyet. Mert hogy ő ezt sose csinálta volna,hogy másnál köt ki. Hiába mondom,hogy nem voltunk együtt meg csak őszinte szerettem volna lenni. Azt is mondta h lehet soha nem fogja ezt nekem megbocsájtani és mindig felhozza majd és nem hiszi el már amit mondok. Nemtudok mit kezdeni a helyzettel. Egyáltalán nem értem azt,hogy miután én ezt bevallottam miért akarta mégis újrakezdeni velem,ha ennyire megbántottam ezzel. Mert azóta eltelt 3 hónap. Mit tegyek ön szerint? Vagy mit tegyünk? Nem szeretném,hogy folyamatosan ezen vitázzunk. Hogyan tudnám elfogadtatni vele,hogy ami történt az akkor volt amikor semmi közünk nem volt egymáshoz? Köszönöm válaszát. Üdvözlettel: Pati
Kedves Pati!
Amennyire látom, igencsak tisztán gondolkodik ezekről a kérdésekről, nemigen tudok sokat hozzátenni. Nehéz is kívülről igazságot tenni, hiszen ez az Önök élete, Önök ismerik igazán belülről.
Én a magam részéről azt gondolom, hogy felnőtt ésszel el kell fogadni, hogy ha szakítottunk, akkor a másik továbblép, és ezzel "visszakerül a húspiacra" is. Tehát aki a szakítás után más kapcsolattal is próbát tesz, az érthetően és elfogadhatóan viselkedik.
Az viszont nagyon aggasztó, ha az újra kezdett, azaz új kapcsolatuk eleve BIZALMATLANSÁGBAN indul, mínusszal, haraggal, szemrehányással. Ráadásul a párjának az a megérzése, hogy ez a szemrehányás maradandó is lesz. Ez aggasztó a kapcsolat későbbi minőségére nézve. Olyan, mintha az első rossz kapcsolatuk után most egy második, szintén problémás kapcsolatba fogtak volna.
Biztos, hogy ez a jó választás?
Ha ez az érzelmi minőség nem változik egy pár héten belül, akkor érdemes feltenni a kérdést: ha semmi nem változik, ha ez az érzelmi minőség marad, akkor akarok-e ebben élni évekig?
A szerelem nagyon erős érzés és a személyiség legmélyebb, kémiai mozgatói határozzák meg, olyan hormonok, amelyekkel elég nehéz vitába szállni. De mi emberek vagyunk, rendelkezünk a tudatos gondolkodás és döntés képességével is. Egy másik ember személyisége, viselkedése a sorsunkká válik akkor, amikor hozzá kötjük az életünket. Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen életünk lesz, ha minden így marad, és ésszel dönteni.
Legjobbakat!
Amennyire látom, igencsak tisztán gondolkodik ezekről a kérdésekről, nemigen tudok sokat hozzátenni. Nehéz is kívülről igazságot tenni, hiszen ez az Önök élete, Önök ismerik igazán belülről.
Én a magam részéről azt gondolom, hogy felnőtt ésszel el kell fogadni, hogy ha szakítottunk, akkor a másik továbblép, és ezzel "visszakerül a húspiacra" is. Tehát aki a szakítás után más kapcsolattal is próbát tesz, az érthetően és elfogadhatóan viselkedik.
Az viszont nagyon aggasztó, ha az újra kezdett, azaz új kapcsolatuk eleve BIZALMATLANSÁGBAN indul, mínusszal, haraggal, szemrehányással. Ráadásul a párjának az a megérzése, hogy ez a szemrehányás maradandó is lesz. Ez aggasztó a kapcsolat későbbi minőségére nézve. Olyan, mintha az első rossz kapcsolatuk után most egy második, szintén problémás kapcsolatba fogtak volna.
Biztos, hogy ez a jó választás?
Ha ez az érzelmi minőség nem változik egy pár héten belül, akkor érdemes feltenni a kérdést: ha semmi nem változik, ha ez az érzelmi minőség marad, akkor akarok-e ebben élni évekig?
A szerelem nagyon erős érzés és a személyiség legmélyebb, kémiai mozgatói határozzák meg, olyan hormonok, amelyekkel elég nehéz vitába szállni. De mi emberek vagyunk, rendelkezünk a tudatos gondolkodás és döntés képességével is. Egy másik ember személyisége, viselkedése a sorsunkká válik akkor, amikor hozzá kötjük az életünket. Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen életünk lesz, ha minden így marad, és ésszel dönteni.
Legjobbakat!
Frank Orsolya
2018. 01. 27. 14:33
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Egy 5 éves kislány anyukája vagyok és abban szeretném kérni a segítségét, hogy érzelmi manipuláció alatt állok-e, avagy érzelmi, kötődési gondunk akadt?
Szerető házasságban, nyugodt, kiegyensúlyozott családi légkörben élünk hárman.
A lányom azonban mindig (elsősorban) velem akar lenni, soha nem akar a nagyszülőkhöz menni, nem akar ott aludni, nem akar nélkülem lenni. Havonta egyszer alszik ott, van, hogy még ritkábban.
A nagyszülők nagyon szeretik, semmi negatív érzelmi, fizikai hatás nem érte. Sokat játszanak vele, programot szerveznek neki, mégis minden alkalom egy stressz, szenvedés, amikor ott kell aludnia.
Ez mindenkinek megterhelő, elszomorító.
Ha megkérdezem, hogy miért nem akar ott lenni az a válasza, hogy "Mert te nem vagy ott!"
Sokat beszélgettünk erről, de sajnos nem változik a helyzet.
A búcsúzáskor millió puszit kell adnom, millió ölelés közepette, majd még két ölelés és két puszi, de így is eltörik a mécses és sírásban tör ki. (Zárójelben megjegyzem, hogy az óvodába érkezéskor is ugyanez a menet, bár ott nincs sírás amikor elmegyek.)
Van, hogy akkor is sír, mikor már rég elmentünk, rátör a fürdésnél, vagy a lefekvésnél.
A legutóbbi alkalommal is így volt ez. Ott aludt a Mamáéknál, másnap délelőtt mentünk érte. Aznap a Mamáékhoz eljöttek vendégségbe a lányom kis barátnője és az ő nagypapája. Nagyon szépen játszottak. Megjelentem és köszöntem a gyerekeknek. A kis barátnő öleléssel és köszönéssel fogadott, a lányom viszont egyből azt kérdezte, enyhe haraggal a hangjában, hogy "Ugye maradhat még játszani a barátom?" Mondtam neki, hogy "Szia Drágám, persze, maradhat, de gyere és köszöntsük egymást". Elsuhant mellettem, rám sem hederített!
Láthatóan megzavartam! Én odamentem azért és köszöntöttem, majd hagytam őket játszani.
Ha a kis barátnő nem lett volna ott, akkor sem biztos, hogy köszöntött volna és örült volna, hogy mentem érte.
Ilyenkor elmondom neki, hogy köszönni kell Anyának, Apának és utána folytathatja amit elkezdett.
Amikor elment a kis barátnő, akkor azért is duzzogott, semmi sem volt jó. Elmagyaráztuk neki, hogy hogyan kellett volna viselkedni és nincs oka a hisztire, senki nem bántotta, semmi nem történt.
Nem tudom, hogy hogyan kellene helyesen cselekednem ebben a szituációkban, elbizonytalanodtam.
Mit kellene tennem, hogy másként alakuljon, ha a nagyszülőknél kell lenni? Hogyan kellene kommunikálnom, hogy a helyzet megoldódjon? Egyáltalán mi a viselkedésének "üzenete"?
Segítségét előre is köszönöm: Deák Nikoletta
Egy 5 éves kislány anyukája vagyok és abban szeretném kérni a segítségét, hogy érzelmi manipuláció alatt állok-e, avagy érzelmi, kötődési gondunk akadt?
Szerető házasságban, nyugodt, kiegyensúlyozott családi légkörben élünk hárman.
A lányom azonban mindig (elsősorban) velem akar lenni, soha nem akar a nagyszülőkhöz menni, nem akar ott aludni, nem akar nélkülem lenni. Havonta egyszer alszik ott, van, hogy még ritkábban.
A nagyszülők nagyon szeretik, semmi negatív érzelmi, fizikai hatás nem érte. Sokat játszanak vele, programot szerveznek neki, mégis minden alkalom egy stressz, szenvedés, amikor ott kell aludnia.
Ez mindenkinek megterhelő, elszomorító.
Ha megkérdezem, hogy miért nem akar ott lenni az a válasza, hogy "Mert te nem vagy ott!"
Sokat beszélgettünk erről, de sajnos nem változik a helyzet.
A búcsúzáskor millió puszit kell adnom, millió ölelés közepette, majd még két ölelés és két puszi, de így is eltörik a mécses és sírásban tör ki. (Zárójelben megjegyzem, hogy az óvodába érkezéskor is ugyanez a menet, bár ott nincs sírás amikor elmegyek.)
Van, hogy akkor is sír, mikor már rég elmentünk, rátör a fürdésnél, vagy a lefekvésnél.
A legutóbbi alkalommal is így volt ez. Ott aludt a Mamáéknál, másnap délelőtt mentünk érte. Aznap a Mamáékhoz eljöttek vendégségbe a lányom kis barátnője és az ő nagypapája. Nagyon szépen játszottak. Megjelentem és köszöntem a gyerekeknek. A kis barátnő öleléssel és köszönéssel fogadott, a lányom viszont egyből azt kérdezte, enyhe haraggal a hangjában, hogy "Ugye maradhat még játszani a barátom?" Mondtam neki, hogy "Szia Drágám, persze, maradhat, de gyere és köszöntsük egymást". Elsuhant mellettem, rám sem hederített!
Láthatóan megzavartam! Én odamentem azért és köszöntöttem, majd hagytam őket játszani.
Ha a kis barátnő nem lett volna ott, akkor sem biztos, hogy köszöntött volna és örült volna, hogy mentem érte.
Ilyenkor elmondom neki, hogy köszönni kell Anyának, Apának és utána folytathatja amit elkezdett.
Amikor elment a kis barátnő, akkor azért is duzzogott, semmi sem volt jó. Elmagyaráztuk neki, hogy hogyan kellett volna viselkedni és nincs oka a hisztire, senki nem bántotta, semmi nem történt.
Nem tudom, hogy hogyan kellene helyesen cselekednem ebben a szituációkban, elbizonytalanodtam.
Mit kellene tennem, hogy másként alakuljon, ha a nagyszülőknél kell lenni? Hogyan kellene kommunikálnom, hogy a helyzet megoldódjon? Egyáltalán mi a viselkedésének "üzenete"?
Segítségét előre is köszönöm: Deák Nikoletta
Kedves Nikoletta!
Mindig öröm a számomra, amikor egy szülő mélyebben meg akarja érteni a gyereke viselkedését. Valóban a mi racionális felnőtt gondolkodásunk számára sokszor kész rejtély, mi mozgatja a kicsiket. Azt gondolom, itt is épp az a kulcs, hogy az ovis korú gyerek nem abban az értelemben gondolkodik racionálisan, ahogyan mi, felnőttek értjük ezt. Ezzel együtt az ő viselkedésének is van egy hibátlan logikája.
Az első kérdés, ami felvetődött bennem, az volt, vajon mióta megy ez a huzavona, mióta elvárás a kislánnyal szemben, hogy aludjon ott a nagyszülőknél, akkor is, ha többször jelezte, hogy ez nem esik jól neki. Egy kisgyerek természetes helye az anyja mellett van, ugyanakkor az idő múltával fokozódó kíváncsiság, felfedező ösztön működik benne, amivel mindenféle helyzetet meg akar ismerni, ki akar próbálni. A kulcs az, hogy ez az ő tempójában, az ő kíváncsiságától hajtva történjen. Ha egy kisgyerek megérzi, hogy az anyukája el akarja távolítani, akkor természetesen megkapaszkodik. Sokszor előfordul, hogy egy kisgyerekkel elindul egyfajta ingajáték, ahol a szülő le akarja őt választani, a gyerek kapaszkodni kezd, a szülő még jobban igyekszik a tervet keresztülvinni, a gyerek nem érti, miért akarják őt eltávolítani, megijed és kapaszkodik, és így egymásra licitálva rontják a helyzetet.
Alapelvnek tekintem, hogy amikor egy gyerek még kicsi és nem tudjuk racionálisan megbeszélni vele a viselkedése mozgatóit (és erről 7-8 év alatt nemigen lehet szó), akkor ne erőltessük, akkor se, ha nem értjük, mi történik. Legyen elég az: valami nem megy neki, biztos van rá oka. Addig is, amíg ezt az okot nem értjük, az erőltetéstől érdemes elállni. Nyilvánvalóan árt neki az a valami, akkor is, ha nem látjuk, hogyan. Az ovis korosztály lelki életében a varázs, a fantázia, a mágia az uralkodó működés, mindent elhisznek, mindent elképzelnek, azt gondolják, minden megtörténhet, és egészen minimális fogalmuk van arról, hogy valójában hogyan működik a valóság. Ha a kislány bizonytalan és fél a nagyszülőknél az anyukája nélkül, akkor ez egy olyan erős érzelem, amihez észérvekkel nem tudunk hozzáférkőzni, hiába magyarázzuk el neki, miért indokolatlan a félelme.
Azokból a sorokból, amit a "köszöntsük egymást" incidensről ír, az a benyomásom támadt, hogy szeretné, ha a gyerek akkor tudna leválni, amikor Ön kéri, és akkor tudna újra kötődni, amikor Ön kéri. Amikor az anyukája megérkezik, a gyerekben vegyes érzelmek munkálnak. Első a szemrehányás: miért kellett engem eltávolítani, leválasztani; a második pedig a megtapadás a helyzetben: ha már végre játszom, akkor hagyj játszani... Eleve, a kisgyerekek nagyon nehezen teszik át a figyelmüket egyik dologról a másikra, ez egy fejlett idegrendszernek is megterhelő feladat.
Leveléből nem derül ki a kontextus, nem tudom pontosan, miért "kell" a kisgyereknek a nagyszülőknél lennie, és mióta alakult ki a huzavona ezzel kapcsolatban, de én azt hiszem, az lenne mindannyiuknak a legjobb, ha egy időre szüneteltetnék mindazt, amire így "rágörcsölt" a család, mert az ilyesmi egyre fokozódó feszültséget szokott okozni. Ha eltelik egy kis idő, pár hónap, egy év, akkor lehet, hogy a kislány érik annyit, hogy már hajlandó legyen máshol aludni...
Hogy a nagyszülők viselkedését ő hogyan éli meg, arról megint csak nem lehet elképzelésünk: az ő optikájából egészen más a világ, mint a miénkből. Bárhogyan légyen is a dolog, úgy érzem, a kislány azt kérné, hogy inkább csak nappal legyenek vele a nagyszülők, de az elalvással és az éjszakával kapcsolatos terület már a családban, a megszokott módon menjen végbe. Az ilyen korú gyerekeknek az elalvás és az éjszaka még ingoványos, veszélyes, különös terület, sok kisgyerek még a saját otthonában, szüleitől pár méterre is szorongásokat él meg. Számos kérdés ilyenkor kerül napirendre a biztonsággal, odatartozással, élettel, halállal, egyedül maradással kapcsolatban. Olyan ez, mintha ők még valami mitikus ősködben viaskodnának az emberi lét néhány alapkérdésével - és a biztonságérzetük épp ebben a korban a leginkább ingatag. Szinte mindegy miért: ha a gyermek jelzi, mi az neki biztonságérzetet és mi nem, én hajlanék rá, hogy kielégítsem a lelki szükségleteit (tehát nem, ez nem zsarolás), épp a későbbi stabilitás érdekében. A gyerek akkor stabil, ha a saját tempójában válhat le és abban a hitben élhet, hogy bárhol járok is, a szüleimhez mindig lesz hozzáférésem.
További sok örömöt kívánok a családi életükhöz, üdvözlettel:
Mindig öröm a számomra, amikor egy szülő mélyebben meg akarja érteni a gyereke viselkedését. Valóban a mi racionális felnőtt gondolkodásunk számára sokszor kész rejtély, mi mozgatja a kicsiket. Azt gondolom, itt is épp az a kulcs, hogy az ovis korú gyerek nem abban az értelemben gondolkodik racionálisan, ahogyan mi, felnőttek értjük ezt. Ezzel együtt az ő viselkedésének is van egy hibátlan logikája.
Az első kérdés, ami felvetődött bennem, az volt, vajon mióta megy ez a huzavona, mióta elvárás a kislánnyal szemben, hogy aludjon ott a nagyszülőknél, akkor is, ha többször jelezte, hogy ez nem esik jól neki. Egy kisgyerek természetes helye az anyja mellett van, ugyanakkor az idő múltával fokozódó kíváncsiság, felfedező ösztön működik benne, amivel mindenféle helyzetet meg akar ismerni, ki akar próbálni. A kulcs az, hogy ez az ő tempójában, az ő kíváncsiságától hajtva történjen. Ha egy kisgyerek megérzi, hogy az anyukája el akarja távolítani, akkor természetesen megkapaszkodik. Sokszor előfordul, hogy egy kisgyerekkel elindul egyfajta ingajáték, ahol a szülő le akarja őt választani, a gyerek kapaszkodni kezd, a szülő még jobban igyekszik a tervet keresztülvinni, a gyerek nem érti, miért akarják őt eltávolítani, megijed és kapaszkodik, és így egymásra licitálva rontják a helyzetet.
Alapelvnek tekintem, hogy amikor egy gyerek még kicsi és nem tudjuk racionálisan megbeszélni vele a viselkedése mozgatóit (és erről 7-8 év alatt nemigen lehet szó), akkor ne erőltessük, akkor se, ha nem értjük, mi történik. Legyen elég az: valami nem megy neki, biztos van rá oka. Addig is, amíg ezt az okot nem értjük, az erőltetéstől érdemes elállni. Nyilvánvalóan árt neki az a valami, akkor is, ha nem látjuk, hogyan. Az ovis korosztály lelki életében a varázs, a fantázia, a mágia az uralkodó működés, mindent elhisznek, mindent elképzelnek, azt gondolják, minden megtörténhet, és egészen minimális fogalmuk van arról, hogy valójában hogyan működik a valóság. Ha a kislány bizonytalan és fél a nagyszülőknél az anyukája nélkül, akkor ez egy olyan erős érzelem, amihez észérvekkel nem tudunk hozzáférkőzni, hiába magyarázzuk el neki, miért indokolatlan a félelme.
Azokból a sorokból, amit a "köszöntsük egymást" incidensről ír, az a benyomásom támadt, hogy szeretné, ha a gyerek akkor tudna leválni, amikor Ön kéri, és akkor tudna újra kötődni, amikor Ön kéri. Amikor az anyukája megérkezik, a gyerekben vegyes érzelmek munkálnak. Első a szemrehányás: miért kellett engem eltávolítani, leválasztani; a második pedig a megtapadás a helyzetben: ha már végre játszom, akkor hagyj játszani... Eleve, a kisgyerekek nagyon nehezen teszik át a figyelmüket egyik dologról a másikra, ez egy fejlett idegrendszernek is megterhelő feladat.
Leveléből nem derül ki a kontextus, nem tudom pontosan, miért "kell" a kisgyereknek a nagyszülőknél lennie, és mióta alakult ki a huzavona ezzel kapcsolatban, de én azt hiszem, az lenne mindannyiuknak a legjobb, ha egy időre szüneteltetnék mindazt, amire így "rágörcsölt" a család, mert az ilyesmi egyre fokozódó feszültséget szokott okozni. Ha eltelik egy kis idő, pár hónap, egy év, akkor lehet, hogy a kislány érik annyit, hogy már hajlandó legyen máshol aludni...
Hogy a nagyszülők viselkedését ő hogyan éli meg, arról megint csak nem lehet elképzelésünk: az ő optikájából egészen más a világ, mint a miénkből. Bárhogyan légyen is a dolog, úgy érzem, a kislány azt kérné, hogy inkább csak nappal legyenek vele a nagyszülők, de az elalvással és az éjszakával kapcsolatos terület már a családban, a megszokott módon menjen végbe. Az ilyen korú gyerekeknek az elalvás és az éjszaka még ingoványos, veszélyes, különös terület, sok kisgyerek még a saját otthonában, szüleitől pár méterre is szorongásokat él meg. Számos kérdés ilyenkor kerül napirendre a biztonsággal, odatartozással, élettel, halállal, egyedül maradással kapcsolatban. Olyan ez, mintha ők még valami mitikus ősködben viaskodnának az emberi lét néhány alapkérdésével - és a biztonságérzetük épp ebben a korban a leginkább ingatag. Szinte mindegy miért: ha a gyermek jelzi, mi az neki biztonságérzetet és mi nem, én hajlanék rá, hogy kielégítsem a lelki szükségleteit (tehát nem, ez nem zsarolás), épp a későbbi stabilitás érdekében. A gyerek akkor stabil, ha a saját tempójában válhat le és abban a hitben élhet, hogy bárhol járok is, a szüleimhez mindig lesz hozzáférésem.
További sok örömöt kívánok a családi életükhöz, üdvözlettel:
Frank Orsolya
2018. 01. 07. 16:48
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Lassan 12 éves lányommal kapcsolatban szeretnék Önhöz fordulni. A lányom most hatodik osztályos, jó eszű gyerkőc. Eddig nagyon jól megélt abból, amit az órán magára szedett, hétvégenként a "magolós" tárgyakból kikérdeztem, de most már ez a tanulás kevés. Csak az a baj, hogy saját szavaival élve utál tanulni, mert neki a szabadság a fontosabb. És minden olyan unalmas. Többször beszéltünk róla hogy most már óráról órára kell tanulni, mindig bólogat de aztán nem úgy csinálja, ha számon kérjük, ordít. Még az anyag elolvasására se veszi a fáradságot. Be is jöttek rosszabb jegyek, de mintha ez sem érdekelné. Nemcsak az iskolában, hanem itthon is nagyon ritkán fogékony a világ érdekességeiről beszélni, filmet nézni és mindig is ilyen volt. Most bekorlátoztuk a telefon használatát, amit szépen be is tart, próbáltam motiválni hogy plusz telefon-percekre gyűjthet ha tanul, de nem akar így se nekilendülni. Amiért erőfeszítést kell tenni, az már nem érdekli. (Nagyon nehezen lehet rávenni új dolgokra is, szinte kényszeríteni kell, pl most nagy nehezen megtanítottam kötni, persze aztán rájött, hogy az milyen jó dolog) Én nem gondolom hogy órákon át nyüstölném a tanulással, de neki most az a dolga hogy odategye magát legalább egy kicsit. Beszélgettünk róla, hogy milyen esélyei vannak azoknak, akik jobb gimnáziumokba kerülnek be és milyen a rossz jegyekkel rendelkezőknek. Az a kérdésem, hogy hogyan lehetne őt a tanulásra buzdítani: a számára kedves tevékenységek megvonásával? Hol lehet az elakadás nála? Köszönettel: Zsuzsa
Lassan 12 éves lányommal kapcsolatban szeretnék Önhöz fordulni. A lányom most hatodik osztályos, jó eszű gyerkőc. Eddig nagyon jól megélt abból, amit az órán magára szedett, hétvégenként a "magolós" tárgyakból kikérdeztem, de most már ez a tanulás kevés. Csak az a baj, hogy saját szavaival élve utál tanulni, mert neki a szabadság a fontosabb. És minden olyan unalmas. Többször beszéltünk róla hogy most már óráról órára kell tanulni, mindig bólogat de aztán nem úgy csinálja, ha számon kérjük, ordít. Még az anyag elolvasására se veszi a fáradságot. Be is jöttek rosszabb jegyek, de mintha ez sem érdekelné. Nemcsak az iskolában, hanem itthon is nagyon ritkán fogékony a világ érdekességeiről beszélni, filmet nézni és mindig is ilyen volt. Most bekorlátoztuk a telefon használatát, amit szépen be is tart, próbáltam motiválni hogy plusz telefon-percekre gyűjthet ha tanul, de nem akar így se nekilendülni. Amiért erőfeszítést kell tenni, az már nem érdekli. (Nagyon nehezen lehet rávenni új dolgokra is, szinte kényszeríteni kell, pl most nagy nehezen megtanítottam kötni, persze aztán rájött, hogy az milyen jó dolog) Én nem gondolom hogy órákon át nyüstölném a tanulással, de neki most az a dolga hogy odategye magát legalább egy kicsit. Beszélgettünk róla, hogy milyen esélyei vannak azoknak, akik jobb gimnáziumokba kerülnek be és milyen a rossz jegyekkel rendelkezőknek. Az a kérdésem, hogy hogyan lehetne őt a tanulásra buzdítani: a számára kedves tevékenységek megvonásával? Hol lehet az elakadás nála? Köszönettel: Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Tudom, és értem, hogy az eszköztelenség és a tehetetlenség a legnagyobb kín – amikor tudjuk, mi lenne jó a gyermeknek, de semmilyen módon nem tudjuk rávenni, hogy a saját érdekét szolgálja…
Na de mi is a cél? Az a cél, hogy a gyermek tanuljon? Vagy az a cél, hogy a gyermek akarjon tanulni? Mert motivációt gyártani igen nehéz mutatvány – ahogyan bármely más érzelmet sem könnyű erővel kicsikarni.
A megvonás, a korlátozás: büntetés, erőszak, hatalomgyakorlás. A következménye kiszámítható: a gyerek vagy aktívan fellázad ellene, vagy ha erre nincs módja, akkor a lehető legmesszebb elhátrál, bezárkózik. Mi felnőttek se könnyen kapunk kedvet olyasmihez, amire kényszerítenek, amire nagy erőkkel próbálnak rábeszélni…
Ön és a férje nyilvánvalóan azért próbálja rávenni őt a tanulásra, hátha majd menet közben kedvet kap hozzá… A motiváció azonban – tartok tőle – nem így születik. A cél az, hogy ez a gyermek önjáró, ön-lelkesítő, önmotiváló legyen, magától, kedvvel tanuljon. Ehhez azonban – és most jön a legnehezebb, amit valószínűleg nem fog elfogadni tőlem – ehhez azonban egy időre le kellene venni róla a nyomást. Ha nem is egészen felfüggeszteni a tanulás-témát, de legalább az összes kényszerítő eszköz használatát megszüntetni. Ha folyton helyette akarunk, és ennyire akarunk, akkor neki nem marad tere, oka akarni semmit. Csak az ellenkezőjét.
Ha eddig olyan volt a gyermek, mint egy kötélen vontatott autó, hagyta magát húzni, akkor most időbe fog telni, amíg beindul a saját motorja, és megtanulja vezetni a saját kis kocsiját… De nemigen van más választás.
A gyermek tanulását sok minden motiválhatja. Első sorban a tanárok: az, ami órán történik, ami kettejük között végbemegy. Legfőképpen a sikerélmény. Ha van olyan tanár, aki hisz benne, sikerélményhez tudja juttatni, lelkesíteni tudja, akkor nyert ügye van. Másrészt a tanármódszertani felkészültsége, az, hogy mennyire tudja érdekessé tenni a tárgyát. Ha valami egész egyszerűen érdekelni kezdi a gyereket, akkor előbb-utóbb elkapja a gépszíj és tanulni fog belőle: már ha ráhagyjuk, ha engedjük végbe menni ezt a folyamatot. A tanár személyisége, kisugárzása mellett befolyásolhatják az osztály normái, hangulata. Motiválhatja a csoportdinamika: az, ha a gyerek nem akarja, hogy butábbnak, gyengébbnek lássák, mint másokat. Ebbe nehezen lát bele a szülő, és nem is szabad faggatni, kérdezgetni a gyermeket, hiszen a serdülés előrehaladtával egyre inkább védeni fogja a határait, egyre inkább elvárja majd, hogy magánélete legyen. Hogy ne tekintsük saját meghosszabbításunknak, hogy kopogjunk az ajtaján, ne nyúljunk a holmijához, ne rakjunk rendet a szekrényében, ne olvassunk bele naplójába, telefonjába, még a füzeteibe se, hogy lehessenek titkai.
Ha hagyunk neki időt, hogy a külső vezérlésű tanulásról átálljon a belső vezérlésű tanulásra, akkor a valódi erők jönnek játékba: mi érdekli, melyik tanár jó, merre nyílik a saját érdeklődése, kihez akar hasonlítani, odatartozni, mit diktál a saját hiúsága. Tudni már mindent tud: tudja, hogy nem akar polcot pakolni a Tescóban, tudja, hogy jobb élete lesz, ha tanul, mindent tud, amit elmondtunk neki. Legfőképpen úgyis a felnőttek, a szülők életviteléből tanul.
Ha eddig ekkora nyomás volt rajta tanulás-ügyben (büntetések, beszélgetések, stb.), akkor most egy ideig „már csak azért se” tanulhat, ha hű akar lenni a saját értékrendjéhez: a szabadsághoz, önrendelkezéshez. Ami nem azt jelenti, hogy nem fog tanulni, hanem azt, hogy ez az ellenőrzésünk nélkül, akár titokban is megtörténhet. Ismerek olyan gyereket, aki csak akkor tanul, ha a szülő nem látja… szinte érthetetlennek látták, vajon mitől egyre jobbak a jegyei.
Tudom, hogy nem könnyítettem meg a dolgukat, de a serdülés küszöbén nagyon nem lenne kívánatos, hogy egyre fokozódó nyomásgyakorlással vagy pláne büntetéssel terheljék-rongálják a kapcsolatukat.
Tudom, és értem, hogy az eszköztelenség és a tehetetlenség a legnagyobb kín – amikor tudjuk, mi lenne jó a gyermeknek, de semmilyen módon nem tudjuk rávenni, hogy a saját érdekét szolgálja…
Na de mi is a cél? Az a cél, hogy a gyermek tanuljon? Vagy az a cél, hogy a gyermek akarjon tanulni? Mert motivációt gyártani igen nehéz mutatvány – ahogyan bármely más érzelmet sem könnyű erővel kicsikarni.
A megvonás, a korlátozás: büntetés, erőszak, hatalomgyakorlás. A következménye kiszámítható: a gyerek vagy aktívan fellázad ellene, vagy ha erre nincs módja, akkor a lehető legmesszebb elhátrál, bezárkózik. Mi felnőttek se könnyen kapunk kedvet olyasmihez, amire kényszerítenek, amire nagy erőkkel próbálnak rábeszélni…
Ön és a férje nyilvánvalóan azért próbálja rávenni őt a tanulásra, hátha majd menet közben kedvet kap hozzá… A motiváció azonban – tartok tőle – nem így születik. A cél az, hogy ez a gyermek önjáró, ön-lelkesítő, önmotiváló legyen, magától, kedvvel tanuljon. Ehhez azonban – és most jön a legnehezebb, amit valószínűleg nem fog elfogadni tőlem – ehhez azonban egy időre le kellene venni róla a nyomást. Ha nem is egészen felfüggeszteni a tanulás-témát, de legalább az összes kényszerítő eszköz használatát megszüntetni. Ha folyton helyette akarunk, és ennyire akarunk, akkor neki nem marad tere, oka akarni semmit. Csak az ellenkezőjét.
Ha eddig olyan volt a gyermek, mint egy kötélen vontatott autó, hagyta magát húzni, akkor most időbe fog telni, amíg beindul a saját motorja, és megtanulja vezetni a saját kis kocsiját… De nemigen van más választás.
A gyermek tanulását sok minden motiválhatja. Első sorban a tanárok: az, ami órán történik, ami kettejük között végbemegy. Legfőképpen a sikerélmény. Ha van olyan tanár, aki hisz benne, sikerélményhez tudja juttatni, lelkesíteni tudja, akkor nyert ügye van. Másrészt a tanármódszertani felkészültsége, az, hogy mennyire tudja érdekessé tenni a tárgyát. Ha valami egész egyszerűen érdekelni kezdi a gyereket, akkor előbb-utóbb elkapja a gépszíj és tanulni fog belőle: már ha ráhagyjuk, ha engedjük végbe menni ezt a folyamatot. A tanár személyisége, kisugárzása mellett befolyásolhatják az osztály normái, hangulata. Motiválhatja a csoportdinamika: az, ha a gyerek nem akarja, hogy butábbnak, gyengébbnek lássák, mint másokat. Ebbe nehezen lát bele a szülő, és nem is szabad faggatni, kérdezgetni a gyermeket, hiszen a serdülés előrehaladtával egyre inkább védeni fogja a határait, egyre inkább elvárja majd, hogy magánélete legyen. Hogy ne tekintsük saját meghosszabbításunknak, hogy kopogjunk az ajtaján, ne nyúljunk a holmijához, ne rakjunk rendet a szekrényében, ne olvassunk bele naplójába, telefonjába, még a füzeteibe se, hogy lehessenek titkai.
Ha hagyunk neki időt, hogy a külső vezérlésű tanulásról átálljon a belső vezérlésű tanulásra, akkor a valódi erők jönnek játékba: mi érdekli, melyik tanár jó, merre nyílik a saját érdeklődése, kihez akar hasonlítani, odatartozni, mit diktál a saját hiúsága. Tudni már mindent tud: tudja, hogy nem akar polcot pakolni a Tescóban, tudja, hogy jobb élete lesz, ha tanul, mindent tud, amit elmondtunk neki. Legfőképpen úgyis a felnőttek, a szülők életviteléből tanul.
Ha eddig ekkora nyomás volt rajta tanulás-ügyben (büntetések, beszélgetések, stb.), akkor most egy ideig „már csak azért se” tanulhat, ha hű akar lenni a saját értékrendjéhez: a szabadsághoz, önrendelkezéshez. Ami nem azt jelenti, hogy nem fog tanulni, hanem azt, hogy ez az ellenőrzésünk nélkül, akár titokban is megtörténhet. Ismerek olyan gyereket, aki csak akkor tanul, ha a szülő nem látja… szinte érthetetlennek látták, vajon mitől egyre jobbak a jegyei.
Tudom, hogy nem könnyítettem meg a dolgukat, de a serdülés küszöbén nagyon nem lenne kívánatos, hogy egyre fokozódó nyomásgyakorlással vagy pláne büntetéssel terheljék-rongálják a kapcsolatukat.
Frank Orsolya
2017. 11. 05. 16:40
Olvasói értékelés: 5 / 5
A problémánk, ami miatt megkeresem nem teljesen a mindennapjaink része, mégis szeretnék tanácsot kérni, hogy hogyan viselkedjünk, mit csináljunk. Apukámról van szó, 5 kisgyerek nagypapájáról, aki súlyos depresszióban van, hullámzóan évek óta, és emiatt most mélyponthoz érkeztünk a kapcsolatunkban. Nekem 3 kisgyerekem van, a nagyobbak (8 és 5 évesek) jól emlékeznek rá, emlegetik is, vannak közös emlékeik, mert a helyzet az utóbbi két évben lett igazán rossz. A nagypapa teljesen elhidegült tőlünk, a lányaitól (minket is okol a válásért, ami tizenötéves különélésük után végre megtörtént 2 éve), és már az unokáival sem törődik egyáltalán. Születésnapon sem keresi őket. Teljes magányban él lassan, csak dolgozni jár el. Messzi lakik tőlünk, de sajnos anyukámmal egy faluban. Így történt pár hete, hogy találkoztak egy piacon, ahol észre sem vette az unokáit. Majd mikor anyukám mégis ráköszönt, mert valamilyen okból melléjük sétált, és mondta neki, hogy itt vannak az unokáid, apukám egy Na és? - sel válaszolva továbbment. Ezt hallhatták a gyerekek is sajnos. Nem említették azóta, mi nem bolygattuk.
Kérdésem, hogy hogyan magyarázzam el a gyerekeknek, hogy a nagypapa miért nem foglalkozik velük, miért nem keresi őket, miért nem vesz részt az életünkben.
Mi a helyes a gyerekeim/gyerekeink szempontjából? Keressük meg a papát, ha arra járunk? Nem tudom egyáltalán beengedne-e minket. Az ő depresszióját enyhíthetjük vajon így? Orvosi segítséget biztos nem kér, szerinte ő nem beteg. Tavaly nyáron a szülinapján próbáltuk egy közös játszóterezéssel megbékíteni, tesóm szerint könnybelábadt szemmel nézte a futkározó unokáit, tudtunk vele kicsit beszélgetni. De aztán a következő szülinapokon megint elfelejtette az unokáit, gyerekeit. Szintén tavaly elvesztettünk egy nagyon közeli unokatestvért, apukám öccsének fiát; reméltük, hogy ez a tragédia összehoz minket és arra ösztönzi, többet legyen velünk, de valószínűleg csak rontott a betegségén a gyász.
Ami igazán fáj, hogy nagyon jó apukánk volt gyerekkorban, igazi gyerekbarát, vidám ember volt régen. Kirándultunk együtt, tanított minket, imádtunk vele lenni. A jobb korszakában az unokáival is felhőtlenül eljátszott, csüngtek rajta a gyerekeink. Rengeteg emlék van, ami visszaköszön a fejemben a gyerekeim miatt is. De ezeket mostanában elharapom, és nem osztom meg a gyerekekkel, mert félek, megkérdezik, hogy mi van a papával, miért olyan, mintha már nem is lenne.
Válaszát, útbaigazítását előre is köszönöm/köszönjük.
Kérdésem, hogy hogyan magyarázzam el a gyerekeknek, hogy a nagypapa miért nem foglalkozik velük, miért nem keresi őket, miért nem vesz részt az életünkben.
Mi a helyes a gyerekeim/gyerekeink szempontjából? Keressük meg a papát, ha arra járunk? Nem tudom egyáltalán beengedne-e minket. Az ő depresszióját enyhíthetjük vajon így? Orvosi segítséget biztos nem kér, szerinte ő nem beteg. Tavaly nyáron a szülinapján próbáltuk egy közös játszóterezéssel megbékíteni, tesóm szerint könnybelábadt szemmel nézte a futkározó unokáit, tudtunk vele kicsit beszélgetni. De aztán a következő szülinapokon megint elfelejtette az unokáit, gyerekeit. Szintén tavaly elvesztettünk egy nagyon közeli unokatestvért, apukám öccsének fiát; reméltük, hogy ez a tragédia összehoz minket és arra ösztönzi, többet legyen velünk, de valószínűleg csak rontott a betegségén a gyász.
Ami igazán fáj, hogy nagyon jó apukánk volt gyerekkorban, igazi gyerekbarát, vidám ember volt régen. Kirándultunk együtt, tanított minket, imádtunk vele lenni. A jobb korszakában az unokáival is felhőtlenül eljátszott, csüngtek rajta a gyerekeink. Rengeteg emlék van, ami visszaköszön a fejemben a gyerekeim miatt is. De ezeket mostanában elharapom, és nem osztom meg a gyerekekkel, mert félek, megkérdezik, hogy mi van a papával, miért olyan, mintha már nem is lenne.
Válaszát, útbaigazítását előre is köszönöm/köszönjük.
Kedves Levélíró!
Igen, egyetértek, hogy a problémája abba a körbe tartozik, amire azt mondjuk, „a mások viselkedését nem tudjuk közvetlenül befolyásolni, csak a sajátunkat.” És ebben az esetben a saját viselkedésével sem nagyon tudja befolyásolni az édesapjáét. Mielőtt közvetlenül a kérdésére válaszolnék („hogyan magyarázzam el a gyerekeknek…”), két fontos különbségtételre szeretném felhívni a figyelmét. Az egyik az, hogy ami a szülőnek trauma, veszteség vagy fájdalom, az nem biztos, hogy a gyermeknek is ugyanúgy veszteség vagy fájdalom. Már az is sokat segíthet, ha ezt a kettőt nem mossuk össze. Azt tisztán kihallom a soraiból, hogy Önnek komoly veszteség az édesapa visszahúzódása, hiszen jó apa és jó nagyapa volt, van mit gyászolni. Ez az Ön saját érzése, és mint érzés mindenképpen figyelmet érdemel. Jó lenne, ha volna valaki, aki értve, szeretettel tudja meghallgatni Önt és segíteni ezt az érzést megélni és feldolgozni. Ez lehet barát, családtag vagy szakember egyaránt – az a fő, hogy minőségi figyelmet és együttérzést tudjon adni.
Ha ez megtörtént, akkor majd rá tud látni arra, hogy a gyerekeknek mekkora a vesztesége… hiszen az ő optikájuk egészen más, az ő mindennapi életük örömei-bánatai is mások, az ő stabilitásukat és boldogságukat elsősorban anyukájuk és apukájuk adhatja meg, illetve a tágabb társas környezetük, óvoda, iskola, csoporttársak, jóbarátok. Az, hogy a nagyszülő benne van vagy nincs benne egy kisgyerek életében, meglehetősen esetleges, van, ahol igen, van, ahol nem, mind a kettővel teljesen jól együtt lehet élni. Az ember olyan lény, aki roppant széles skálán képes alkalmazkodni. Más a trauma és más az alkalmazkodási feladat. És még a valós veszteségeket is meg lehet élni egészséges gyásszal és egészséges továbbmenéssel, ha az itt és most létrejövő életminőség egyébként elfogadható. Hiszen éppen ez a gyászmunka értelme: hogy tovább tudjunk élni, hogy rugalmasan alkalmazkodni tudjunk ahhoz, ami van és az itt-és-mostból tudjuk kihozni a maximális örömöt, maximális épülést. Ott lenni a gyerekekkel, ott lenni a hétköznapokban, megélni a fejlődésüket és gyönyörködni bennünk, élvezni azt, ami van.
Még egy különbségtétel is szóba jöhet itt, és soraiból nehéz megállapítani, hogy itt pontosan mi a helyzet. Elviekben az, hogy valaki nem keres kapcsolatot a családjával nem egyenértékű azzal, hogy depressziós – egyik is, másik is és mind a kettő is fennállhat egymástól függetlenül. Ebben az esetben azonban, ha jól értem, valóban mindkét körülmény fennáll.
Hogy hogyan magyarázza el a gyerekeknek? Gyereknyelven, de racionálisan. Nagyon fontos, hogy minden gyerekhez az ő életkorának megfelelő nyelven beszéljünk, az ő életismeretének és szókincsének megfelelően – de értelmesen, komolyan, mindig egy picikét fölfelé húzva őket, mindig egy picikét a szintjük fölé lőve. Ekkora gyerekek már meg tudják érteni azt, hogy a vérünk olyan, mint egy koktél, különféle anyagok keringenek benne, amiket a testünk termel, pl. a különféle hormonok is. Ha pedig valamelyik hormonból kevés termelődik, akkor az illető komorabb lesz, elzárkózóbb, nem lesz kedve barátkozni más emberekkel… és hogy az ilyen embereken nehéz segíteni.
Ami pedig magát az édesapját illeti, nagyon nehéz a betegségtudat nélküli pszichiátriai betegek gondozása, és akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mit és mennyit érünk el pszichiátriai gyógyszerek alkalmazásával. Érdemes azon is gondolkodni, hogy a családtörténetben mik az okai az apuka visszahúzódásának, és ebből van-e olyan tényező, amely ma még befolyásolható. Vajon az édesapa milyen változást kívánna a saját életében, ha tőle kérdeznénk?
Legjobbakat!
Igen, egyetértek, hogy a problémája abba a körbe tartozik, amire azt mondjuk, „a mások viselkedését nem tudjuk közvetlenül befolyásolni, csak a sajátunkat.” És ebben az esetben a saját viselkedésével sem nagyon tudja befolyásolni az édesapjáét. Mielőtt közvetlenül a kérdésére válaszolnék („hogyan magyarázzam el a gyerekeknek…”), két fontos különbségtételre szeretném felhívni a figyelmét. Az egyik az, hogy ami a szülőnek trauma, veszteség vagy fájdalom, az nem biztos, hogy a gyermeknek is ugyanúgy veszteség vagy fájdalom. Már az is sokat segíthet, ha ezt a kettőt nem mossuk össze. Azt tisztán kihallom a soraiból, hogy Önnek komoly veszteség az édesapa visszahúzódása, hiszen jó apa és jó nagyapa volt, van mit gyászolni. Ez az Ön saját érzése, és mint érzés mindenképpen figyelmet érdemel. Jó lenne, ha volna valaki, aki értve, szeretettel tudja meghallgatni Önt és segíteni ezt az érzést megélni és feldolgozni. Ez lehet barát, családtag vagy szakember egyaránt – az a fő, hogy minőségi figyelmet és együttérzést tudjon adni.
Ha ez megtörtént, akkor majd rá tud látni arra, hogy a gyerekeknek mekkora a vesztesége… hiszen az ő optikájuk egészen más, az ő mindennapi életük örömei-bánatai is mások, az ő stabilitásukat és boldogságukat elsősorban anyukájuk és apukájuk adhatja meg, illetve a tágabb társas környezetük, óvoda, iskola, csoporttársak, jóbarátok. Az, hogy a nagyszülő benne van vagy nincs benne egy kisgyerek életében, meglehetősen esetleges, van, ahol igen, van, ahol nem, mind a kettővel teljesen jól együtt lehet élni. Az ember olyan lény, aki roppant széles skálán képes alkalmazkodni. Más a trauma és más az alkalmazkodási feladat. És még a valós veszteségeket is meg lehet élni egészséges gyásszal és egészséges továbbmenéssel, ha az itt és most létrejövő életminőség egyébként elfogadható. Hiszen éppen ez a gyászmunka értelme: hogy tovább tudjunk élni, hogy rugalmasan alkalmazkodni tudjunk ahhoz, ami van és az itt-és-mostból tudjuk kihozni a maximális örömöt, maximális épülést. Ott lenni a gyerekekkel, ott lenni a hétköznapokban, megélni a fejlődésüket és gyönyörködni bennünk, élvezni azt, ami van.
Még egy különbségtétel is szóba jöhet itt, és soraiból nehéz megállapítani, hogy itt pontosan mi a helyzet. Elviekben az, hogy valaki nem keres kapcsolatot a családjával nem egyenértékű azzal, hogy depressziós – egyik is, másik is és mind a kettő is fennállhat egymástól függetlenül. Ebben az esetben azonban, ha jól értem, valóban mindkét körülmény fennáll.
Hogy hogyan magyarázza el a gyerekeknek? Gyereknyelven, de racionálisan. Nagyon fontos, hogy minden gyerekhez az ő életkorának megfelelő nyelven beszéljünk, az ő életismeretének és szókincsének megfelelően – de értelmesen, komolyan, mindig egy picikét fölfelé húzva őket, mindig egy picikét a szintjük fölé lőve. Ekkora gyerekek már meg tudják érteni azt, hogy a vérünk olyan, mint egy koktél, különféle anyagok keringenek benne, amiket a testünk termel, pl. a különféle hormonok is. Ha pedig valamelyik hormonból kevés termelődik, akkor az illető komorabb lesz, elzárkózóbb, nem lesz kedve barátkozni más emberekkel… és hogy az ilyen embereken nehéz segíteni.
Ami pedig magát az édesapját illeti, nagyon nehéz a betegségtudat nélküli pszichiátriai betegek gondozása, és akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mit és mennyit érünk el pszichiátriai gyógyszerek alkalmazásával. Érdemes azon is gondolkodni, hogy a családtörténetben mik az okai az apuka visszahúzódásának, és ebből van-e olyan tényező, amely ma még befolyásolható. Vajon az édesapa milyen változást kívánna a saját életében, ha tőle kérdeznénk?
Legjobbakat!
Frank Orsolya
2017. 09. 30. 12:36
Olvasói értékelés: 5 / 5
Kedves Orsolya!
Nagyon szeretném a segítségét kérni.Elég mély lelki válságban tengődünk, mély lelki helyzetbe jutottunk el. Férjemmel szeretettel neveljük két gyermekünket. Van egy lassan 4 éves kisfiunk, és egy hamarosan 1 éves kisfiunk. A hatalmas problémánk nem más, mint a testvér-féltékenység.
Tavaly augusztus végén született meg második gyermekünk. Addig semmi gondunk nem volt az első gyermekünkkel. Tavaly novemberben kezdtük tapasztalni nála a féltékenység jeleit: a születésnapján kezdte dobálni a játékait, dühösködött. ütögetni kezdte a picit. Ezen kívül senkinek nem engedte, hogy megfogja a kistestvérét, kivéve nekem. Ezt mi a féltékenység jelének értelmeztük. Férjem szüleivel nagyon jó a kapcsolatunk. Nagyobbik fiunk nagyon szereti a mamát és a papát, születése óta napi kapcsolatban vannak. Tavaly novemberben, amikor tapasztaltuk, hogy féltékeny, átengedtük a mamáékhoz őt egy napra, majd egy ottalvásra, és így tovább. Amikor láttuk, hogy kicsit "ki van készülve" lelkileg, átment a mamáékhoz, hogy ott egy kicsit feltöltekezzen. Amikor hazajött, higgadtabb is volt, mint előtte, tehát úgy gondoltuk, jól cselekedtünk. Azt sem akartuk, hogy itthon tartsuk minden áron, mert annak sem láttuk értelmét, hogy megutálja a testvérét, éppen elég, hogy féltékeny rá, amivel tisztában vagyunk hogy teljesen normális dolog: 3 évig csak ő volt, és hirtelen belépett az életébe valaki, aki elveszi tőle anyát-apát. Tavaly novembertől mostanáig tart az a dolog, hogy át-átengedjük a nagyszülőkhöz, hogy feltöltekezzen, csakhogy valahogy mindig többet volt ott: az 1-2 napból 5-6 nap lett. Van ugyanis a Balatonon egy nyaralójuk a mamáéknak, így ott is volt velük 1-2 napot, de amikor hazajöttek nem haza akart jönni a kisfiunk, hanem a mamáékhoz akart menni, ordított, sírt, egyáltalán nem volt hajlandó hazajönni. így persze ott is 1-2 napot tartózkodott. Összességében így aztán 4-5 nap lett egy alkalommal a dologból.
A féltékenysége egyébként hullámzó: hol erősebb, hol gyengébb. Kistestvérét szereti, de mondhatni: egyszer ellöki, másszor megöleli. Most ott tartunk, hogy nem hajlandó hazajönni. Ha haza is hozzuk, bánatos, szinte lelki beteg, egyre azt mondogatja: mama hiányzik. Velem mint édesanyjával szemben elutasító, távolságtartó, sokszor meg sem simogathatom, eltol magától. Nyilvánvaló, hogy úgy könyveli el magában a dolgot, hogy anya a kistestvéremé, engem már nem szeret annyira. Persze nem így van, de valószínű, hogy ő így érzi. Két hét múlva kezdődik az óvoda, most fogja kezdeni. Direkt nem adtuk óvodába tavaly szeptembertől, pedig már mehetett volna, hiszen novemberben lett 3 éves. Pontosan azért hagytuk, hogy itthon legyen még egy évet, mert augusztus végén született a kistestvére, és nem akartuk azt, hogy úgy érezze, hogy azért kell elmennie otthonról, mert jön a pici. Ezen kívül nem eszem ágában sem volt a számomra könnyebb megoldást választani, miszerint akkor egyedül lehettem volna otthon a picivel, több időt tölthettem volna vele, több időm maradt volna a házimunkára, esetleg magamra is. Ezt helyes döntésnek tartjuk, hiszen ismerünk olyan eseteket, ahol így tettek, nevezetesen hogy "elküldték" óvodába a nagy testvért szinte a kicsi születése után, és balul is sült el a dolog: a mai napig nem is szereti egymást a két gyerek, vagy pszichés problémái lettek a nagynak, ami például abban nyilvánult meg, hogy szobatisztaság után bepisilt újra, stb.
Olyan helyzetbe jutottunk el tehát, hogy a nagyszüleihez jobban ragaszkodik nagyfiunk, hazajönni egyszerűen nem hajlandó. Velem sehova nem akar eljönni, játszótérre, boltba, sehova. Félünk, hogy egy ilyen instabil lelki helyzetre hogyan építjük rá az óvodát, ahova most már kötelező mennie, hiszen 4 éves lesz. Azon kívül hogyan viszem óvodába, ha nincs is itthon, illetve el sem jön velem sem oda, sem máshova. Egyébkén igen hisztis, ingerlékeny, minden apró dolgon "pattan", látjuk, hogy nincs rendben lelkileg, meg persze már mi sem, ebben a nehéz helyzetben mindenki kikészül, hosszú távon nem tartható fent.
Abban kérem tehát a segítségét, kedves Orsolya, hogy hogyan tudnánk "visszaédesgetni" hozzánk, a családjához. Amint írtam, próbáltam megtenni, hogy kettesben elmenjek vele vásárolni, játszani, mintegy "anya-napot" tartani, de hogyan, ha el sem jön velem. Apával hármasban is voltunk vele tegnap, de akkor is csak azt mondogatta, hogy hiányzik a mama. Közben persze figyelnünk kell a kisebbik fiunkra is, őt sem "passzolhatjuk le" napokra, hogy csak a nagyfiúnkkal legyünk hármasban, mert akkor meg a kicsinek sérül a lelki világa. Egy sakk-matt helyzetben vagyunk, bármelyik ujjunkat harapjuk, mindegyik fáj. Csak azt nem tudjuk, hogyan is oldjuk meg egy a szörnyű mély helyzetet.
Segítségét előre is megköszönve maradok tisztelettel:
Veronika, egy nagyon féltékeny és emellett igen érzékeny 4 éves kisfiú anyukája
Nagyon szeretném a segítségét kérni.Elég mély lelki válságban tengődünk, mély lelki helyzetbe jutottunk el. Férjemmel szeretettel neveljük két gyermekünket. Van egy lassan 4 éves kisfiunk, és egy hamarosan 1 éves kisfiunk. A hatalmas problémánk nem más, mint a testvér-féltékenység.
Tavaly augusztus végén született meg második gyermekünk. Addig semmi gondunk nem volt az első gyermekünkkel. Tavaly novemberben kezdtük tapasztalni nála a féltékenység jeleit: a születésnapján kezdte dobálni a játékait, dühösködött. ütögetni kezdte a picit. Ezen kívül senkinek nem engedte, hogy megfogja a kistestvérét, kivéve nekem. Ezt mi a féltékenység jelének értelmeztük. Férjem szüleivel nagyon jó a kapcsolatunk. Nagyobbik fiunk nagyon szereti a mamát és a papát, születése óta napi kapcsolatban vannak. Tavaly novemberben, amikor tapasztaltuk, hogy féltékeny, átengedtük a mamáékhoz őt egy napra, majd egy ottalvásra, és így tovább. Amikor láttuk, hogy kicsit "ki van készülve" lelkileg, átment a mamáékhoz, hogy ott egy kicsit feltöltekezzen. Amikor hazajött, higgadtabb is volt, mint előtte, tehát úgy gondoltuk, jól cselekedtünk. Azt sem akartuk, hogy itthon tartsuk minden áron, mert annak sem láttuk értelmét, hogy megutálja a testvérét, éppen elég, hogy féltékeny rá, amivel tisztában vagyunk hogy teljesen normális dolog: 3 évig csak ő volt, és hirtelen belépett az életébe valaki, aki elveszi tőle anyát-apát. Tavaly novembertől mostanáig tart az a dolog, hogy át-átengedjük a nagyszülőkhöz, hogy feltöltekezzen, csakhogy valahogy mindig többet volt ott: az 1-2 napból 5-6 nap lett. Van ugyanis a Balatonon egy nyaralójuk a mamáéknak, így ott is volt velük 1-2 napot, de amikor hazajöttek nem haza akart jönni a kisfiunk, hanem a mamáékhoz akart menni, ordított, sírt, egyáltalán nem volt hajlandó hazajönni. így persze ott is 1-2 napot tartózkodott. Összességében így aztán 4-5 nap lett egy alkalommal a dologból.
A féltékenysége egyébként hullámzó: hol erősebb, hol gyengébb. Kistestvérét szereti, de mondhatni: egyszer ellöki, másszor megöleli. Most ott tartunk, hogy nem hajlandó hazajönni. Ha haza is hozzuk, bánatos, szinte lelki beteg, egyre azt mondogatja: mama hiányzik. Velem mint édesanyjával szemben elutasító, távolságtartó, sokszor meg sem simogathatom, eltol magától. Nyilvánvaló, hogy úgy könyveli el magában a dolgot, hogy anya a kistestvéremé, engem már nem szeret annyira. Persze nem így van, de valószínű, hogy ő így érzi. Két hét múlva kezdődik az óvoda, most fogja kezdeni. Direkt nem adtuk óvodába tavaly szeptembertől, pedig már mehetett volna, hiszen novemberben lett 3 éves. Pontosan azért hagytuk, hogy itthon legyen még egy évet, mert augusztus végén született a kistestvére, és nem akartuk azt, hogy úgy érezze, hogy azért kell elmennie otthonról, mert jön a pici. Ezen kívül nem eszem ágában sem volt a számomra könnyebb megoldást választani, miszerint akkor egyedül lehettem volna otthon a picivel, több időt tölthettem volna vele, több időm maradt volna a házimunkára, esetleg magamra is. Ezt helyes döntésnek tartjuk, hiszen ismerünk olyan eseteket, ahol így tettek, nevezetesen hogy "elküldték" óvodába a nagy testvért szinte a kicsi születése után, és balul is sült el a dolog: a mai napig nem is szereti egymást a két gyerek, vagy pszichés problémái lettek a nagynak, ami például abban nyilvánult meg, hogy szobatisztaság után bepisilt újra, stb.
Olyan helyzetbe jutottunk el tehát, hogy a nagyszüleihez jobban ragaszkodik nagyfiunk, hazajönni egyszerűen nem hajlandó. Velem sehova nem akar eljönni, játszótérre, boltba, sehova. Félünk, hogy egy ilyen instabil lelki helyzetre hogyan építjük rá az óvodát, ahova most már kötelező mennie, hiszen 4 éves lesz. Azon kívül hogyan viszem óvodába, ha nincs is itthon, illetve el sem jön velem sem oda, sem máshova. Egyébkén igen hisztis, ingerlékeny, minden apró dolgon "pattan", látjuk, hogy nincs rendben lelkileg, meg persze már mi sem, ebben a nehéz helyzetben mindenki kikészül, hosszú távon nem tartható fent.
Abban kérem tehát a segítségét, kedves Orsolya, hogy hogyan tudnánk "visszaédesgetni" hozzánk, a családjához. Amint írtam, próbáltam megtenni, hogy kettesben elmenjek vele vásárolni, játszani, mintegy "anya-napot" tartani, de hogyan, ha el sem jön velem. Apával hármasban is voltunk vele tegnap, de akkor is csak azt mondogatta, hogy hiányzik a mama. Közben persze figyelnünk kell a kisebbik fiunkra is, őt sem "passzolhatjuk le" napokra, hogy csak a nagyfiúnkkal legyünk hármasban, mert akkor meg a kicsinek sérül a lelki világa. Egy sakk-matt helyzetben vagyunk, bármelyik ujjunkat harapjuk, mindegyik fáj. Csak azt nem tudjuk, hogyan is oldjuk meg egy a szörnyű mély helyzetet.
Segítségét előre is megköszönve maradok tisztelettel:
Veronika, egy nagyon féltékeny és emellett igen érzékeny 4 éves kisfiú anyukája
Kedves Asszonyom!
Ez tényleg elég nehéz helyzet, és abban is biztos vagyok, hogy nagyon fáj a szíve, amikor a kisfia elutasítja, hogy otthon legyen, hazamenjen a szüleihez.
Az én meglátásom szerint az történt, hogy a kisfiú – mivel rendelkezésre álltak a nagyszülők - elkerülte azt, hogy a lelkében megvívjon azzal, hogy megérkezett a testvére. Ezt megélni és bedolgozni a lelkébe, kimunkálni az ehhez szükséges alkalmazkodást, a megfelelő viselkedéseket, érzéseket, gondolatokat, ez bizony nagy-nagy munka minden kisgyereknek. Ez az, amit – a helyzet úgy hozta – meg tudott úszni.
Márpedig ezt előbb-utóbb fel kéne dolgoznia, hozzá kellene szokni ehhez, sőt, megtalálni az előnyeit, az örömeit. Tehát mindenképpen jó lenne, ha töltene időt és egyre több időt otthon, a családjával, hogy átdolgozhassa magát azon a nehéz folyamaton, amely során ezt elfogadja.
Ehhez azonban az szükséges, hogy az otthoniak megértsék, hogy ez mekkora teher és kihívás a számára. A levél sorai között olvasva feltámadt az a gyanúm, mintha a szülők azt várnák, hogy a kisfiú „jó testvér” legyen. Úgy fogalmaz, ekkor és ekkor „észleltük nála először a féltékenység jeleit”, mintha az baj lenne, rendellenesség, nemkívánatos, probléma. A testvér rivalizálása az új jövevénnyel annyira természetes, mint hogy az alma lefelé esik, ha elejtjük. Megjelent a világában egy új „izé”, akit a csuda se hívott, és aki miatt őt számtalan veszteség és hátrány éri. És ami még rémületesebb: az izé itt van és itt is marad, nem megy el. Az elsőszülött számára ez egy „elveszett paradicsom” helyzet: az élet már soha többé nem lesz ugyanaz. Innentől kezdődik az a nehéz és hosszadalmas lelki munka, amely során ő napról napra alkalmazkodik ehhez, megtalálja, hogyan lehet így is tovább élni, mi az, ami még mindig jó, és mik az új örömök. Ezzel együtt is a legtöbb kisgyerek sokáig tiltakozik és nehezen szokik bele az új helyzetbe. Ezt végtelenül természetesnek kell tekintenünk és minden áron segíteni őt abban, hogy az érzéseit megélje, majd az érzelmek öntisztulása révén túljusson rajtuk. Mi is jól mulattunk, amikor elsőszülött fiunk újra és újra elolvastatta velünk „A farkas és a kecskegidák” mesének azt az egyetlen oldalát, ahol a szöveg így szól: „Mama, mama! Itt járt a farkas és minden testvéremet megette, csak én maradtam!” Mely boldogság! Nem lehetett vele betelni. A mesekönyvben minden oldalt csak egyszer, ezt az egyet akárhányszor végig kellett nézni, el kellett olvasni. Aztán teltek a hónapok, és a két kisgyerek elkezdett együtt játszani. Ezzel együtt is mindig vigyáztunk, óvtuk őket egymástól, vártunk és drukkoltunk, hogy a természetes, ösztönös ellenségesség és a civilizált testvér-barátság közül lassacskán az utóbbi kerekedjék felül.
A szülő azzal segítheti a testvér-befogadást, ha az elsőszülöttnek engedi, hogy megélje az érzéseit, értően visszatükrözi ezeket („Hát bizony, ő is kér tejbegrízt… Tudom, nem könnyű, hogy osztozni kell …), de következetesen fenntartani a kisebbik jogait, és azt a szent meggyőződést is, hogy hosszabb távon mindenkinek úgy jobb, ha van testvére. Tehát igen, legyen otthon, de rettentően fontos, hogy ott legyen jó neki! Nem kell jó testvérnek lennie: hadd legyen ő az, aki, érezze azt, amit érez; és a felnőttek dolga védeni őt is és a testvérét is az ösztönök viharzásától, amelyeknek be kell járni a maguk útját, amely során lassacskán rájön, hogyan kell ebben a helyzetben is élni és boldog lenni. Ez nem azt jelenti, hogy kivételezni kell vele, vagy hogy a szülő vezekeljen, amiért testvért hozott az életébe. Nem, a bűntudat rossz tanácsadó. Pusztán arról, hogy hadd éljen ő boldogan és természetesen, játsszon sokat, kapjon sok-sok törődést, ölben ülést, mesélést, együtt játszást, vidámságot, jó élményeket, kirándulást, játszóteret, amellett pedig persze értelmes szabályokat is, de nem túl nagy számban, csak ami tényleg fontos és értelmes.
Ha pedig elakadnak, kérem, keressék szakember, családterapeuta segítségét!
Sok sikert!
Ez tényleg elég nehéz helyzet, és abban is biztos vagyok, hogy nagyon fáj a szíve, amikor a kisfia elutasítja, hogy otthon legyen, hazamenjen a szüleihez.
Az én meglátásom szerint az történt, hogy a kisfiú – mivel rendelkezésre álltak a nagyszülők - elkerülte azt, hogy a lelkében megvívjon azzal, hogy megérkezett a testvére. Ezt megélni és bedolgozni a lelkébe, kimunkálni az ehhez szükséges alkalmazkodást, a megfelelő viselkedéseket, érzéseket, gondolatokat, ez bizony nagy-nagy munka minden kisgyereknek. Ez az, amit – a helyzet úgy hozta – meg tudott úszni.
Márpedig ezt előbb-utóbb fel kéne dolgoznia, hozzá kellene szokni ehhez, sőt, megtalálni az előnyeit, az örömeit. Tehát mindenképpen jó lenne, ha töltene időt és egyre több időt otthon, a családjával, hogy átdolgozhassa magát azon a nehéz folyamaton, amely során ezt elfogadja.
Ehhez azonban az szükséges, hogy az otthoniak megértsék, hogy ez mekkora teher és kihívás a számára. A levél sorai között olvasva feltámadt az a gyanúm, mintha a szülők azt várnák, hogy a kisfiú „jó testvér” legyen. Úgy fogalmaz, ekkor és ekkor „észleltük nála először a féltékenység jeleit”, mintha az baj lenne, rendellenesség, nemkívánatos, probléma. A testvér rivalizálása az új jövevénnyel annyira természetes, mint hogy az alma lefelé esik, ha elejtjük. Megjelent a világában egy új „izé”, akit a csuda se hívott, és aki miatt őt számtalan veszteség és hátrány éri. És ami még rémületesebb: az izé itt van és itt is marad, nem megy el. Az elsőszülött számára ez egy „elveszett paradicsom” helyzet: az élet már soha többé nem lesz ugyanaz. Innentől kezdődik az a nehéz és hosszadalmas lelki munka, amely során ő napról napra alkalmazkodik ehhez, megtalálja, hogyan lehet így is tovább élni, mi az, ami még mindig jó, és mik az új örömök. Ezzel együtt is a legtöbb kisgyerek sokáig tiltakozik és nehezen szokik bele az új helyzetbe. Ezt végtelenül természetesnek kell tekintenünk és minden áron segíteni őt abban, hogy az érzéseit megélje, majd az érzelmek öntisztulása révén túljusson rajtuk. Mi is jól mulattunk, amikor elsőszülött fiunk újra és újra elolvastatta velünk „A farkas és a kecskegidák” mesének azt az egyetlen oldalát, ahol a szöveg így szól: „Mama, mama! Itt járt a farkas és minden testvéremet megette, csak én maradtam!” Mely boldogság! Nem lehetett vele betelni. A mesekönyvben minden oldalt csak egyszer, ezt az egyet akárhányszor végig kellett nézni, el kellett olvasni. Aztán teltek a hónapok, és a két kisgyerek elkezdett együtt játszani. Ezzel együtt is mindig vigyáztunk, óvtuk őket egymástól, vártunk és drukkoltunk, hogy a természetes, ösztönös ellenségesség és a civilizált testvér-barátság közül lassacskán az utóbbi kerekedjék felül.
A szülő azzal segítheti a testvér-befogadást, ha az elsőszülöttnek engedi, hogy megélje az érzéseit, értően visszatükrözi ezeket („Hát bizony, ő is kér tejbegrízt… Tudom, nem könnyű, hogy osztozni kell …), de következetesen fenntartani a kisebbik jogait, és azt a szent meggyőződést is, hogy hosszabb távon mindenkinek úgy jobb, ha van testvére. Tehát igen, legyen otthon, de rettentően fontos, hogy ott legyen jó neki! Nem kell jó testvérnek lennie: hadd legyen ő az, aki, érezze azt, amit érez; és a felnőttek dolga védeni őt is és a testvérét is az ösztönök viharzásától, amelyeknek be kell járni a maguk útját, amely során lassacskán rájön, hogyan kell ebben a helyzetben is élni és boldog lenni. Ez nem azt jelenti, hogy kivételezni kell vele, vagy hogy a szülő vezekeljen, amiért testvért hozott az életébe. Nem, a bűntudat rossz tanácsadó. Pusztán arról, hogy hadd éljen ő boldogan és természetesen, játsszon sokat, kapjon sok-sok törődést, ölben ülést, mesélést, együtt játszást, vidámságot, jó élményeket, kirándulást, játszóteret, amellett pedig persze értelmes szabályokat is, de nem túl nagy számban, csak ami tényleg fontos és értelmes.
Ha pedig elakadnak, kérem, keressék szakember, családterapeuta segítségét!
Sok sikert!
Frank Orsolya
2017. 08. 26. 20:28
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya,
Másfél éve ismerkedtem meg a párommal. Neki előző kapcsolatából van egy 7 éves lánya. A kislány imád engem, de szerintem gondok vannak a viselkedésével. Az anyukája eléggé rossz szemmel nézi a mi boldogságunkat, gyanítom mond a kislánynak néha ezt-azt.
A fő gond, hogy a kislány nagyon el van kényeztetve, önző, és sokszor zsarnokoskodik. Az én családomban is van két kislány, akiket minden alkalommal "terrorizál" mikor találkoznak. Elveszi a dolgaikat, a 3 éves kislányt kiközösíti, fenyegeti őket, majd mikor kiderül, akkor tagad, és olyan színjátékot ad elő, ami egy felnőttnél is szép teljesítmény. Az én véleményem szerint többet kellene gyerekek között lennie, mert azt látom, hogy nem jól szocializálódott, és a kis életét legfőképpen felnőttekkel tölti.
Kérem írja le meglátását, és adjon tanácsot, hogy mit tehetek, mert nagyon sok konfliktus van emiatt a párom, és köztem.
Válaszát előre is köszönöm.
Üdvözlettel
Másfél éve ismerkedtem meg a párommal. Neki előző kapcsolatából van egy 7 éves lánya. A kislány imád engem, de szerintem gondok vannak a viselkedésével. Az anyukája eléggé rossz szemmel nézi a mi boldogságunkat, gyanítom mond a kislánynak néha ezt-azt.
A fő gond, hogy a kislány nagyon el van kényeztetve, önző, és sokszor zsarnokoskodik. Az én családomban is van két kislány, akiket minden alkalommal "terrorizál" mikor találkoznak. Elveszi a dolgaikat, a 3 éves kislányt kiközösíti, fenyegeti őket, majd mikor kiderül, akkor tagad, és olyan színjátékot ad elő, ami egy felnőttnél is szép teljesítmény. Az én véleményem szerint többet kellene gyerekek között lennie, mert azt látom, hogy nem jól szocializálódott, és a kis életét legfőképpen felnőttekkel tölti.
Kérem írja le meglátását, és adjon tanácsot, hogy mit tehetek, mert nagyon sok konfliktus van emiatt a párom, és köztem.
Válaszát előre is köszönöm.
Üdvözlettel
Kedves Levélíró!
A mai mozaikcsaládokkal sokszor nagyon bonyolult viszonyrendszerekbe kerülnek az emberek – olyan bonyolultakba, hogy azok már szinte magukat fenyegetik. Ha Ön most bekerült egy olyan konstellációba, ahol nem csak egy új társ van, hanem hozzá tartozik még egy gyerek és számos más résztvevő is, akkor ebben elég nehéz jót lépni, jól manőverezni, és a helyzet előbb-utóbb fenyegetni fogja azt a párkapcsolatot, ami miatt az egész létrejött. Soha nem hálás foglalatosság a mások életébe belenyúlni, belelépni és azt befolyásolni. Hallom, hogy ebben a helyzetben a távolságtartás már nem opció, hiszen a kislánnyal kiépült egy kapcsolat… mégis arra kell biztatnom, hogy amennyire lehet, próbálje elkerülni a kívülről jött, a helyzetbe beavatkozó, beleokoskodó kibic szerepét, mert félő, hogy végül az egész családi rendszer haragját magára vonja. Bármit lép is, mint egy pókhálóban, 5-6 szálat mozdít meg vele, és szinte lehetetlen jót lépni a sok-sok ütköző érdek és lojalitás hálójában. Én az Ön helyében biztosan a minimális beavatkozás elvénél maradnék.
A kisgyerek személyiségét számos személy és közeg formálja majd, ha Ön nem, akkor formálja az iskola, a kortárscsoport, az osztálytársak családjában látott minták… az Élet megtanítja majd arra, amit meg kell tanulnia. Ön talán úgy segíthet rajta a legdiplomatikusabban, ha a Gordonos közvetítés eszközét alkalmazva „kkihangosítja” a kislánynak, mit érez a másik gyerek, akinek ő épp akkor fájdalmat vagy kellemetlenséget okoz. Ennél több dolga nincs is – legfeljebb a gyerekek közötti megegyezés létrejötténél bábáskodni… de azt gondolom, ez is mind inkább a gyermek apjának-anyjának a szerepe. Természesen Ön mint felnőtt elmondhatja a kislánynak, hol vannak a határok és miért ésszerű, hogy ott legyenek, de alapjában ennek a gyermeknek a nevelése a szülők feladata. Ön pedig nyugodtan megengedheti magának, hogy arra a párkapcsolatra fókuszál, aminek céljából egyáltalán benne van ebben a helyzetben. Tehát csak óvatosan – egy sokszereplős családi rendszer nem kis erőt képvisel.
A mai mozaikcsaládokkal sokszor nagyon bonyolult viszonyrendszerekbe kerülnek az emberek – olyan bonyolultakba, hogy azok már szinte magukat fenyegetik. Ha Ön most bekerült egy olyan konstellációba, ahol nem csak egy új társ van, hanem hozzá tartozik még egy gyerek és számos más résztvevő is, akkor ebben elég nehéz jót lépni, jól manőverezni, és a helyzet előbb-utóbb fenyegetni fogja azt a párkapcsolatot, ami miatt az egész létrejött. Soha nem hálás foglalatosság a mások életébe belenyúlni, belelépni és azt befolyásolni. Hallom, hogy ebben a helyzetben a távolságtartás már nem opció, hiszen a kislánnyal kiépült egy kapcsolat… mégis arra kell biztatnom, hogy amennyire lehet, próbálje elkerülni a kívülről jött, a helyzetbe beavatkozó, beleokoskodó kibic szerepét, mert félő, hogy végül az egész családi rendszer haragját magára vonja. Bármit lép is, mint egy pókhálóban, 5-6 szálat mozdít meg vele, és szinte lehetetlen jót lépni a sok-sok ütköző érdek és lojalitás hálójában. Én az Ön helyében biztosan a minimális beavatkozás elvénél maradnék.
A kisgyerek személyiségét számos személy és közeg formálja majd, ha Ön nem, akkor formálja az iskola, a kortárscsoport, az osztálytársak családjában látott minták… az Élet megtanítja majd arra, amit meg kell tanulnia. Ön talán úgy segíthet rajta a legdiplomatikusabban, ha a Gordonos közvetítés eszközét alkalmazva „kkihangosítja” a kislánynak, mit érez a másik gyerek, akinek ő épp akkor fájdalmat vagy kellemetlenséget okoz. Ennél több dolga nincs is – legfeljebb a gyerekek közötti megegyezés létrejötténél bábáskodni… de azt gondolom, ez is mind inkább a gyermek apjának-anyjának a szerepe. Természesen Ön mint felnőtt elmondhatja a kislánynak, hol vannak a határok és miért ésszerű, hogy ott legyenek, de alapjában ennek a gyermeknek a nevelése a szülők feladata. Ön pedig nyugodtan megengedheti magának, hogy arra a párkapcsolatra fókuszál, aminek céljából egyáltalán benne van ebben a helyzetben. Tehát csak óvatosan – egy sokszereplős családi rendszer nem kis erőt képvisel.
Frank Orsolya
2017. 08. 07. 21:27
Olvasói értékelés: 5 / 5
Kedves Orsolya!!!Azèrt fordulok önhöz van egy 9èves kislányom ès az a panasza hogy minden este halálfèlelme van ès nagyon szorong ez miatt azt mondja mindig h ugy èrzi hogy nem kap levegőt ès nem tudom mit tegyek ezzel kapcsolataba!!!Előre is köszönöm válaszát!!!
Kedves Levélíró!
Csak azt tudom mondani, hogy vegye komolyan a helyzetet, és forduljon pszichológushoz. A gyerek problémája általában az őt körülvevő teljes rendszernek a "tünete", a benne levő feszültség a tágabb társas környezetből, az iskolából vagy a családból fakad. Ez egy érzékeny korszak, ő még nagyon fiatal, jó lenne, ha ki lehetne bogozni, mi bántja, és azon változtatni lehetne. Ebben a szülő aktív részvételére is szükség lesz, hiszen a szülő adja a gyermek elsődleges lélektani környezetét, ő tudja elsősorban formálni a gyerek életkörülményeit.
Sok sikert kívánok!
Csak azt tudom mondani, hogy vegye komolyan a helyzetet, és forduljon pszichológushoz. A gyerek problémája általában az őt körülvevő teljes rendszernek a "tünete", a benne levő feszültség a tágabb társas környezetből, az iskolából vagy a családból fakad. Ez egy érzékeny korszak, ő még nagyon fiatal, jó lenne, ha ki lehetne bogozni, mi bántja, és azon változtatni lehetne. Ebben a szülő aktív részvételére is szükség lesz, hiszen a szülő adja a gyermek elsődleges lélektani környezetét, ő tudja elsősorban formálni a gyerek életkörülményeit.
Sok sikert kívánok!
Frank Orsolya
2017. 08. 03. 07:29
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Családunkban többször feljövő kérdéssel, kérdésekkel fordulok Önhöz.
Sógoroméknál 5 gyermek van, a legkisebb 2 és fél éves. A szülők tanult, jóindulatú, kiegyensúlyozott házasságban élő emberek, jó anyagi körülmények között.
A legkisebb gyerek egy éves kora óra fokozatosan egyre többet van az egyik nagyszülőpárosnál, mert a szülők az idősebb gyerekekkel foglalkoznak, részben pedig más elfoglaltságaik vannak. Jelenleg különböző okokból heti 4-6 napot (3-5 éjszakát) tölt a kicsi a nagyszülőknél. Sokszor sír, amikor a nagyszülőkhöz viszik, szinte le kell tépni a szülőkről a kicsit, de alapvetően szeret ott lenni, rengeteg személyes figyelmet kap (amit otthon a többiek mellett csak nagyon ritkán). A viselkedése nem kiegyensúlyozott, állandóan veszekszik, támad szóban és ütés, rúgás, harapás formájában is. (Ő ilyesmit senkitől nem lát, idősebb testvérektől sem.) Feltételezem, hogy ez nem lehet csak a dackorszak miatt, vagy mégis?
Időnként a nagymamát és/vagy engem anyának szólít, férjemet apának. A nagymama szerint ez csak a kicsi erős birtoklási vágyából fakad, mert minden kell neki, ami a többi gyereknek (ebben az esetben a mi gyerekeinknek). Én még nem láttam kisgyereket, aki több nőt is "leanyázna" rendszeresen, de ettől még lehet, hogy tévedek abban, hogy ezt nagyon furcsállom.
A kérdésem az lenne, hogy ez az erőteljes agresszív/pukkancs viselkedés és az anya-apa szólítások eredhetnek abból, hogy ennyit van a nagyszülőnél?
Kerestem a témában cikkeket, de csak annyit találtam, hogy a gyereknek azzal lesz a legerősebb kötődése, akivel a legtöbbet van. Van annak hosszú távra szóló hátránya, ha ez a személy a nagymama és nem az anya? (Bár szerintem, jelen esetben még mindig az anyához kötődik jobban a kicsi.)
Válaszát előre is nagyon köszönöm!
Családunkban többször feljövő kérdéssel, kérdésekkel fordulok Önhöz.
Sógoroméknál 5 gyermek van, a legkisebb 2 és fél éves. A szülők tanult, jóindulatú, kiegyensúlyozott házasságban élő emberek, jó anyagi körülmények között.
A legkisebb gyerek egy éves kora óra fokozatosan egyre többet van az egyik nagyszülőpárosnál, mert a szülők az idősebb gyerekekkel foglalkoznak, részben pedig más elfoglaltságaik vannak. Jelenleg különböző okokból heti 4-6 napot (3-5 éjszakát) tölt a kicsi a nagyszülőknél. Sokszor sír, amikor a nagyszülőkhöz viszik, szinte le kell tépni a szülőkről a kicsit, de alapvetően szeret ott lenni, rengeteg személyes figyelmet kap (amit otthon a többiek mellett csak nagyon ritkán). A viselkedése nem kiegyensúlyozott, állandóan veszekszik, támad szóban és ütés, rúgás, harapás formájában is. (Ő ilyesmit senkitől nem lát, idősebb testvérektől sem.) Feltételezem, hogy ez nem lehet csak a dackorszak miatt, vagy mégis?
Időnként a nagymamát és/vagy engem anyának szólít, férjemet apának. A nagymama szerint ez csak a kicsi erős birtoklási vágyából fakad, mert minden kell neki, ami a többi gyereknek (ebben az esetben a mi gyerekeinknek). Én még nem láttam kisgyereket, aki több nőt is "leanyázna" rendszeresen, de ettől még lehet, hogy tévedek abban, hogy ezt nagyon furcsállom.
A kérdésem az lenne, hogy ez az erőteljes agresszív/pukkancs viselkedés és az anya-apa szólítások eredhetnek abból, hogy ennyit van a nagyszülőnél?
Kerestem a témában cikkeket, de csak annyit találtam, hogy a gyereknek azzal lesz a legerősebb kötődése, akivel a legtöbbet van. Van annak hosszú távra szóló hátránya, ha ez a személy a nagymama és nem az anya? (Bár szerintem, jelen esetben még mindig az anyához kötődik jobban a kicsi.)
Válaszát előre is nagyon köszönöm!
Kedves Levélíró!
Mindig nehéz helyzetbe kerül a szakember, ha olyan ügyben kérdezik, ami nem saját probléma, hanem egy másik család, más emberek élete. Nagyon nehéz elnézni, ha egy másik családi rendszerben szomorú dolgok történnek, de ezzel együtt sem, és a legnagyobb jóindulat mellett sem tudjuk közvetlenül befolyásolni más rendszerek folyamatait. Semmiféle szakértői válasz vagy vélemény nem lehet alap arra, hogy a mások életét megpróbáljuk megjavítani vagy átformálni, mert az nagyon veszélyes művelet... Egyszerűbb lenne a helyzet, ha ez az ötgyerekes anyuka fordult volna hozzá a kérdésével. A mások életét mindig egy kicsit ferde perspektívából látjuk, elfogultan....
Ezzel együtt is értem, hogy ez a probléma valós, és a kis ötödik élete nem könnyű. A testvérsorsban elfoglalt hely mindig determinál egyfajta sorsot. Természetesen ennyire kevés adatból nehéz és felelőtlen dolog lenne végletes és súlyos következtetéseket levonni. Azzal együtt amit leír, abból nagyon úgy tűnik, hogy ennek a kis utolsónak már "nem jutott". Egy sor dologból nem jut neki annyi, amennyire szüksége van. Szülők, idő, törődés, erőforrások, tárgyak... mindenből hiánya van. Ezt éli meg, ezt érzi, és ezért igyekszik mindent bebiztosítani, megszerezni... teljesen logikusan: hiszen küzd az életéért. Őrá már nem jutott, ő van a sor végén. Szomorú lenne, ha tényleg ez rajzolná ki az ő sorskönyvét...
Az, hogy egy kisgyerek sokat van a nagyszülőknél, önmagában még nem feltétlen lenne baj. A kisgyerekek "nagycsaládra drótozva" jönnek a világra és biztonságot adhat, hogy sok felnőtt tart alatta egy erős hálót. Elviekben, és főleg ovis kortól fölfelé az is gazdagítja, ha sokféle családot, életet lát, sokféle élmény éri. Ha azonban ez a kisgyerek sír az átadáskor és "úgy kell letépni" a szüleiről, akkor ő érzi, hogy – bocsánat, de nincs erre pontosabb szó – „lepasszolják”, és tiltakozik ellene. Tehát szemmel láthatóan nem az a megélése, hogy egyik szerető, biztos kézből a másikba adódik és mindenütt jó dolga van, mert ezt egyfajta érzelmi bőségnek értelmezheti. A váltások - szinte bármilyen értelemben - általában is jelenthetnek nehézséget bárkinek, legyen az felnőtt vagy gyerek. Hitem szerint semmikor, semmilyen gyereket semmilyen indokkal nem szabad letépni a szülejéről, mert az ilyenfajta zokogás, elszakadás, veszteség bizony trauma, sérülés, és maradandó nyomot hagy az idegrendszerben. Alig van ember, aki ne élt volna át ilyesfajta veszteséget valamikor, valahol, de ettől az még nem lesz kívánatos – és (a leírása értelmében) félő, hogy itt nem egy-egy alkalmi "nagy gyerekkori sírásról" van szó, hanem többről annál.
Fontos viszont, hogy a nagyszülőknél - ha már ott kell lenni - jó minőségű figyelmet kap. Ez akkor is sokat számít, ha maga az átadás törést jelent. Mindenesetre fontos, hogy ott nem további rossz sors várja, hanem szeretet, türelem, odafordulás.
Az agressziója valószínűleg két dolog keveredése: egyrészt nyilvánvalóan a belső feszültségeinek a jele, azt tükrözi, hogy a helyzete zaklatott és rendezetlen, hogy hiányai vannak. Másfelől a két éves kor az az időszak, amikor a gyermek önálló énné válik, megtanul akarni, ez fontos és egészséges fejlemény, ám ha a felnőttek rosszul értelmezik vagy rosszul kezelik, akkor konfliktusok sorát indíthatja el. Ezért is nem szeretjük a "dackorszak" kifejezést, mert azt sugallja, hogy ezt a jelenséget le kell törni és hogy a gyerek ilyenkor ellenség. Épp ellenkezőleg: ez a személyiség születése. Akkor születik meg a személy, mint önálló lény, amikor először kimondja, hogy "nem!". Ez az az életkor, amikor pszichológiai értelemben is önálló létezésre jut, megtanulja, hogy kezdeményezhet, akarhat, befolyásolhat, tud hatást gyakorolni és tud dolgoknak határt szabni. Ez nagyon fontos a számára, itt válik autonóm emberré, itt alakul ki az az énerő, ami felnőtt korában annyira fontos lesz a számára. Hány és hány felnőtt (főként nő) panaszkodik: "nem tudok határokat állítani", "nem tudok nemet mondani", "nem tudok tenni a céljaimért", „nem bontakoztam ki, sokkal több potenciál lett volna bennem”... A kisgyerekekben mégis minden erővel akadályozzuk, hogy az énerő megszülessék és szárba szökjön, ahelyett, hogy örülnénk ennek az énerőnek és józan szavakkal terelnénk mederbe, hogy az eljövő évek során tanítsuk meg neki az alkalmazkodást IS, a mások igényének tekintetbe vételét IS, amellett, hogy a saját akaratát élni hagyjuk. Tehát az önmagában nem baj, hanem üdvözlendő, ha a kisgyerek AKAR, és meg kell értenünk, ha ez az akarás a kezdeti időkben még nyers és kiforratlan a kezdeti szakaszban. Akar az akarás kedvéért, mert ő most az akarást gyakorolja, és ebbe néha kicsit belezavarodik. Ezt szeretettel és türelemmel kell átvészelnünk.
Hogy van-e hátránya, ha a nagymama neveli a gyereket? Ha csak annyi lenne a helyzet, hogy valamiért a nagymama neveli és jól neveli, akkor nem feltétlenül. Az ember igen széles skálán alkalmazkodóképes, alapvetően a túlélésre és az ép fejlődésre törekszik, és nagyon sok ember él úgy ép lélekkel ezen a világon, hogy a nagymamája nevelte. Ugyanakkor természetesen sérül a gyerek, ha tudja, hogy a többieknek jutott, neki nem; a többieket befogadták, őt nem, a többiekre figyelt az apja-anyja, őrá nem.
Ez a kisgyerek keresi az anyját, és persze jó lenne, ha megtalálná, lehetőleg az eredeti anyuka vagy a nagymama személyében. De még egyszer mondom, bármennyire fájó is látni más családok életét és folyamatait, roppant veszélyes dolog azt befolyásolni próbálni... kiszámíthatatlan dinamikákat szül és további érzelmi kalamajkákkal fenyeget. Minden folyamat mögött vannak okok és azok az okok is lehetnek megérthetőek és méltányolhatóak. Csak reménykedni tudok, hogy az itt közölt, vagy bármely egyéb információt a legnagyobb körültekintéssel és tapintattal próbálják a családtagok a kisgyerek hasznára fordítani.
Legjobbakat, üdvözlettel
Mindig nehéz helyzetbe kerül a szakember, ha olyan ügyben kérdezik, ami nem saját probléma, hanem egy másik család, más emberek élete. Nagyon nehéz elnézni, ha egy másik családi rendszerben szomorú dolgok történnek, de ezzel együtt sem, és a legnagyobb jóindulat mellett sem tudjuk közvetlenül befolyásolni más rendszerek folyamatait. Semmiféle szakértői válasz vagy vélemény nem lehet alap arra, hogy a mások életét megpróbáljuk megjavítani vagy átformálni, mert az nagyon veszélyes művelet... Egyszerűbb lenne a helyzet, ha ez az ötgyerekes anyuka fordult volna hozzá a kérdésével. A mások életét mindig egy kicsit ferde perspektívából látjuk, elfogultan....
Ezzel együtt is értem, hogy ez a probléma valós, és a kis ötödik élete nem könnyű. A testvérsorsban elfoglalt hely mindig determinál egyfajta sorsot. Természetesen ennyire kevés adatból nehéz és felelőtlen dolog lenne végletes és súlyos következtetéseket levonni. Azzal együtt amit leír, abból nagyon úgy tűnik, hogy ennek a kis utolsónak már "nem jutott". Egy sor dologból nem jut neki annyi, amennyire szüksége van. Szülők, idő, törődés, erőforrások, tárgyak... mindenből hiánya van. Ezt éli meg, ezt érzi, és ezért igyekszik mindent bebiztosítani, megszerezni... teljesen logikusan: hiszen küzd az életéért. Őrá már nem jutott, ő van a sor végén. Szomorú lenne, ha tényleg ez rajzolná ki az ő sorskönyvét...
Az, hogy egy kisgyerek sokat van a nagyszülőknél, önmagában még nem feltétlen lenne baj. A kisgyerekek "nagycsaládra drótozva" jönnek a világra és biztonságot adhat, hogy sok felnőtt tart alatta egy erős hálót. Elviekben, és főleg ovis kortól fölfelé az is gazdagítja, ha sokféle családot, életet lát, sokféle élmény éri. Ha azonban ez a kisgyerek sír az átadáskor és "úgy kell letépni" a szüleiről, akkor ő érzi, hogy – bocsánat, de nincs erre pontosabb szó – „lepasszolják”, és tiltakozik ellene. Tehát szemmel láthatóan nem az a megélése, hogy egyik szerető, biztos kézből a másikba adódik és mindenütt jó dolga van, mert ezt egyfajta érzelmi bőségnek értelmezheti. A váltások - szinte bármilyen értelemben - általában is jelenthetnek nehézséget bárkinek, legyen az felnőtt vagy gyerek. Hitem szerint semmikor, semmilyen gyereket semmilyen indokkal nem szabad letépni a szülejéről, mert az ilyenfajta zokogás, elszakadás, veszteség bizony trauma, sérülés, és maradandó nyomot hagy az idegrendszerben. Alig van ember, aki ne élt volna át ilyesfajta veszteséget valamikor, valahol, de ettől az még nem lesz kívánatos – és (a leírása értelmében) félő, hogy itt nem egy-egy alkalmi "nagy gyerekkori sírásról" van szó, hanem többről annál.
Fontos viszont, hogy a nagyszülőknél - ha már ott kell lenni - jó minőségű figyelmet kap. Ez akkor is sokat számít, ha maga az átadás törést jelent. Mindenesetre fontos, hogy ott nem további rossz sors várja, hanem szeretet, türelem, odafordulás.
Az agressziója valószínűleg két dolog keveredése: egyrészt nyilvánvalóan a belső feszültségeinek a jele, azt tükrözi, hogy a helyzete zaklatott és rendezetlen, hogy hiányai vannak. Másfelől a két éves kor az az időszak, amikor a gyermek önálló énné válik, megtanul akarni, ez fontos és egészséges fejlemény, ám ha a felnőttek rosszul értelmezik vagy rosszul kezelik, akkor konfliktusok sorát indíthatja el. Ezért is nem szeretjük a "dackorszak" kifejezést, mert azt sugallja, hogy ezt a jelenséget le kell törni és hogy a gyerek ilyenkor ellenség. Épp ellenkezőleg: ez a személyiség születése. Akkor születik meg a személy, mint önálló lény, amikor először kimondja, hogy "nem!". Ez az az életkor, amikor pszichológiai értelemben is önálló létezésre jut, megtanulja, hogy kezdeményezhet, akarhat, befolyásolhat, tud hatást gyakorolni és tud dolgoknak határt szabni. Ez nagyon fontos a számára, itt válik autonóm emberré, itt alakul ki az az énerő, ami felnőtt korában annyira fontos lesz a számára. Hány és hány felnőtt (főként nő) panaszkodik: "nem tudok határokat állítani", "nem tudok nemet mondani", "nem tudok tenni a céljaimért", „nem bontakoztam ki, sokkal több potenciál lett volna bennem”... A kisgyerekekben mégis minden erővel akadályozzuk, hogy az énerő megszülessék és szárba szökjön, ahelyett, hogy örülnénk ennek az énerőnek és józan szavakkal terelnénk mederbe, hogy az eljövő évek során tanítsuk meg neki az alkalmazkodást IS, a mások igényének tekintetbe vételét IS, amellett, hogy a saját akaratát élni hagyjuk. Tehát az önmagában nem baj, hanem üdvözlendő, ha a kisgyerek AKAR, és meg kell értenünk, ha ez az akarás a kezdeti időkben még nyers és kiforratlan a kezdeti szakaszban. Akar az akarás kedvéért, mert ő most az akarást gyakorolja, és ebbe néha kicsit belezavarodik. Ezt szeretettel és türelemmel kell átvészelnünk.
Hogy van-e hátránya, ha a nagymama neveli a gyereket? Ha csak annyi lenne a helyzet, hogy valamiért a nagymama neveli és jól neveli, akkor nem feltétlenül. Az ember igen széles skálán alkalmazkodóképes, alapvetően a túlélésre és az ép fejlődésre törekszik, és nagyon sok ember él úgy ép lélekkel ezen a világon, hogy a nagymamája nevelte. Ugyanakkor természetesen sérül a gyerek, ha tudja, hogy a többieknek jutott, neki nem; a többieket befogadták, őt nem, a többiekre figyelt az apja-anyja, őrá nem.
Ez a kisgyerek keresi az anyját, és persze jó lenne, ha megtalálná, lehetőleg az eredeti anyuka vagy a nagymama személyében. De még egyszer mondom, bármennyire fájó is látni más családok életét és folyamatait, roppant veszélyes dolog azt befolyásolni próbálni... kiszámíthatatlan dinamikákat szül és további érzelmi kalamajkákkal fenyeget. Minden folyamat mögött vannak okok és azok az okok is lehetnek megérthetőek és méltányolhatóak. Csak reménykedni tudok, hogy az itt közölt, vagy bármely egyéb információt a legnagyobb körültekintéssel és tapintattal próbálják a családtagok a kisgyerek hasznára fordítani.
Legjobbakat, üdvözlettel
Frank Orsolya
2017. 07. 12. 08:49
Olvasói értékelés: 5 / 5
Tisztelt doktornö , a kérdésem az lenne , hogy mit tegyek abban a helyzetben mikor a párom gyerekei nem fogadnak el engem sem meg a fiamat sem , peddig igazábol mindent meg teszek azért , hogy jó legyen , sajnos már nem nagyon tudom kezelni a helyzetek , elöre is köszönöm a választ
Kedves Levélíró!
Nagyon kevés információ ez így... de abból a kevésből, amit ír, nemigen látok más kiutat, mint visszavenni az igyekezetből, hátrébb lépni, várni türelemmel, és addig úgy viselkedni, működni, hogyazt ne érhesse jogos szemrehányás... Fontos, hogy elfogadják? Az igazán fontos a társával való viszony, a többi nem kötelező jellegű. Lehet, hogy nekik még a távolságra van szükségük és majd megenyhülnek idővel.
Nagyon kevés információ ez így... de abból a kevésből, amit ír, nemigen látok más kiutat, mint visszavenni az igyekezetből, hátrébb lépni, várni türelemmel, és addig úgy viselkedni, működni, hogyazt ne érhesse jogos szemrehányás... Fontos, hogy elfogadják? Az igazán fontos a társával való viszony, a többi nem kötelező jellegű. Lehet, hogy nekik még a távolságra van szükségük és majd megenyhülnek idővel.
Frank Orsolya
2017. 04. 27. 10:27
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Doktornő!
Én pályakezdő tanárként dolgozom, most a barátom és a családja miatt fordulnék önhöz segítségért. Másfél éve járunk a barátommal, de ismerem évek óta, a főiskolán ismerkedtünk meg. Vele képzelem el az életem. Viszont van egy probléma, amin hiába gondolkodom vele kapcsolatban, még nem jutottam megoldásra. A családi helyzetéről annyit, hogy édesapja kiskorában meghalt, édesanyja újraházasodott, abból a házasságból született egy testvére. Az anyukája több, mint 20 éve van együtt a nevelőapjával. A család nagyon zárkózott, a barátom velem él Budapesten, és itt is dolgozik, anyukája, nevelőapukája, húga Miskolcon élnek. A barátom örül, ha anyukája havonta egyszer felhívja, de mi megszoktuk pár havonta látogatni őket, bár ők nem igazán kezdeményezik velünk a kapcsolattartást. Számomra nagyon fura ez a fajta zárkózottság, amit tanúsítanak, semmi érdeklődés, a barátom 20 éves húga pedig nagyon túl van féltve, konkrétan sehova nem mehet, csak iskolába. Barátom 20 évesen elköltözött otthonról, ennek már 9 éve, azt mondta, azóta nem is kért, és nem is kapott semmit a szüleitől. Azt mondta, hogy előtte se nagyon. Látszik rajta, hogy komoly gondok vannak az önbecsülésével, és hogy nem igazán kapott otthon szeretetet, törődést, gondoskodást, konkrétan szinte semmit, ezért is költözött el olyan hamar otthonról. Három diplomát szerzett, egyetemi tanár szeretne lenni. Az egyetemi évei alatt számos diákmunkát, gyári munkát stb. dolgozott, ha épp nem kapott ösztöndíjat. Szüleitől sosem kért pénzt, csak azt kérte, hogy segítsenek a Budapestre költözésben Debrecenből, ugyanis nekik van kocsijuk, de még ebben sem segítettek. Nemrég meglátogattuk a szüleit, nagyszüleit. (Ilyenkor mindig a nagyszüleinél alszunk, mert a szüleinél nem lehet.) Barátom nevelőapja elmondta, hogy egy örökségből több millió forinthoz jutottak, és hogy fogalmuk sincs, mire költsék a pénzt, de valószínűleg egy új autót fognak venni belőle. Barátom évek óta szeretne jogsit, de sajnos az anyagi helyzete miatt eddig még nem tudta megszerezni. Van egy munkahelye, ahol nem kap megbecsülést, és a fizetése is rendkívül alacsony. Rengeteget veszekszünk, vitatkozunk azon, hogy lehetne jobb, munkahelyet kellene váltania, mert megvan hozzá a végzettsége, tudása, hogy jobb helyen dolgozzon, több fizetésért. Az a baj, hogy a barátom nem hiszi el, hogy ő ennél jobbat érdemel.... És a szüleit látva, megismerve már tudom is, miért. Győzködöm, hogy adja be doktori képzésre a jelentkezését, hogy megvalósítsa az álmát, miszerint egyetemi tanár lesz...egyelőre hiába. Nem szeretném, hogy a pénztelenség felőrölje a kapcsolatunk... :( Mondtam neki, hogy talán kérhetné a szüleitől, hogy fizessék ki a jogsiját, az egy kis segítség lehetne tőlük, mert sok munkához jogsi kell, és emiatt is hátrányban van, azt mondta, ő semmit sem kér a szüleitől..nem tudom, hogy nem mer, vagy nem akar. Számomra fura, hogy ők dúskálnak a pénzben, a fiúk meg hónapról hónapra él...
Kérdéseim a következők lennének:
Hogy "adjak" több önbizalmat a barátomnak? Hogy hitessem el vele, hogy ő jobbat kaphat az életben, találhat jobb munkát is...stb..? Hogy javíthatnánk a család zárkózottságán? Hogy kérhetnénk tőlük anyagi segítséget?
Én pályakezdő tanárként dolgozom, most a barátom és a családja miatt fordulnék önhöz segítségért. Másfél éve járunk a barátommal, de ismerem évek óta, a főiskolán ismerkedtünk meg. Vele képzelem el az életem. Viszont van egy probléma, amin hiába gondolkodom vele kapcsolatban, még nem jutottam megoldásra. A családi helyzetéről annyit, hogy édesapja kiskorában meghalt, édesanyja újraházasodott, abból a házasságból született egy testvére. Az anyukája több, mint 20 éve van együtt a nevelőapjával. A család nagyon zárkózott, a barátom velem él Budapesten, és itt is dolgozik, anyukája, nevelőapukája, húga Miskolcon élnek. A barátom örül, ha anyukája havonta egyszer felhívja, de mi megszoktuk pár havonta látogatni őket, bár ők nem igazán kezdeményezik velünk a kapcsolattartást. Számomra nagyon fura ez a fajta zárkózottság, amit tanúsítanak, semmi érdeklődés, a barátom 20 éves húga pedig nagyon túl van féltve, konkrétan sehova nem mehet, csak iskolába. Barátom 20 évesen elköltözött otthonról, ennek már 9 éve, azt mondta, azóta nem is kért, és nem is kapott semmit a szüleitől. Azt mondta, hogy előtte se nagyon. Látszik rajta, hogy komoly gondok vannak az önbecsülésével, és hogy nem igazán kapott otthon szeretetet, törődést, gondoskodást, konkrétan szinte semmit, ezért is költözött el olyan hamar otthonról. Három diplomát szerzett, egyetemi tanár szeretne lenni. Az egyetemi évei alatt számos diákmunkát, gyári munkát stb. dolgozott, ha épp nem kapott ösztöndíjat. Szüleitől sosem kért pénzt, csak azt kérte, hogy segítsenek a Budapestre költözésben Debrecenből, ugyanis nekik van kocsijuk, de még ebben sem segítettek. Nemrég meglátogattuk a szüleit, nagyszüleit. (Ilyenkor mindig a nagyszüleinél alszunk, mert a szüleinél nem lehet.) Barátom nevelőapja elmondta, hogy egy örökségből több millió forinthoz jutottak, és hogy fogalmuk sincs, mire költsék a pénzt, de valószínűleg egy új autót fognak venni belőle. Barátom évek óta szeretne jogsit, de sajnos az anyagi helyzete miatt eddig még nem tudta megszerezni. Van egy munkahelye, ahol nem kap megbecsülést, és a fizetése is rendkívül alacsony. Rengeteget veszekszünk, vitatkozunk azon, hogy lehetne jobb, munkahelyet kellene váltania, mert megvan hozzá a végzettsége, tudása, hogy jobb helyen dolgozzon, több fizetésért. Az a baj, hogy a barátom nem hiszi el, hogy ő ennél jobbat érdemel.... És a szüleit látva, megismerve már tudom is, miért. Győzködöm, hogy adja be doktori képzésre a jelentkezését, hogy megvalósítsa az álmát, miszerint egyetemi tanár lesz...egyelőre hiába. Nem szeretném, hogy a pénztelenség felőrölje a kapcsolatunk... :( Mondtam neki, hogy talán kérhetné a szüleitől, hogy fizessék ki a jogsiját, az egy kis segítség lehetne tőlük, mert sok munkához jogsi kell, és emiatt is hátrányban van, azt mondta, ő semmit sem kér a szüleitől..nem tudom, hogy nem mer, vagy nem akar. Számomra fura, hogy ők dúskálnak a pénzben, a fiúk meg hónapról hónapra él...
Kérdéseim a következők lennének:
Hogy "adjak" több önbizalmat a barátomnak? Hogy hitessem el vele, hogy ő jobbat kaphat az életben, találhat jobb munkát is...stb..? Hogy javíthatnánk a család zárkózottságán? Hogy kérhetnénk tőlük anyagi segítséget?
Tisztelt Doktornő!
Én pályakezdő tanárként dolgozom, most a barátom és a családja miatt fordulnék önhöz segítségért. Másfél éve járunk a barátommal, de ismerem évek óta, a főiskolán ismerkedtünk meg. Vele képzelem el az életem. Viszont van egy probléma, amin hiába gondolkodom vele kapcsolatban, még nem jutottam megoldásra. A családi helyzetéről annyit, hogy édesapja kiskorában meghalt, édesanyja újraházasodott, abból a házasságból született egy testvére. Az anyukája több, mint 20 éve van együtt a nevelőapjával. A család nagyon zárkózott, a barátom velem él Budapesten, és itt is dolgozik, anyukája, nevelőapukája, húga Miskolcon élnek. A barátom örül, ha anyukája havonta egyszer felhívja, de mi megszoktuk pár havonta látogatni őket, bár ők nem igazán kezdeményezik velünk a kapcsolattartást. Számomra nagyon fura ez a fajta zárkózottság, amit tanúsítanak, semmi érdeklődés, a barátom 20 éves húga pedig nagyon túl van féltve, konkrétan sehova nem mehet, csak iskolába. Barátom 20 évesen elköltözött otthonról, ennek már 9 éve, azt mondta, azóta nem is kért, és nem is kapott semmit a szüleitől. Azt mondta, hogy előtte se nagyon. Látszik rajta, hogy komoly gondok vannak az önbecsülésével, és hogy nem igazán kapott otthon szeretetet, törődést, gondoskodást, konkrétan szinte semmit, ezért is költözött el olyan hamar otthonról. Három diplomát szerzett, egyetemi tanár szeretne lenni. Az egyetemi évei alatt számos diákmunkát, gyári munkát stb. dolgozott, ha épp nem kapott ösztöndíjat. Szüleitől sosem kért pénzt, csak azt kérte, hogy segítsenek a Budapestre költözésben Debrecenből, ugyanis nekik van kocsijuk, de még ebben sem segítettek. Nemrég meglátogattuk a szüleit, nagyszüleit. (Ilyenkor mindig a nagyszüleinél alszunk, mert a szüleinél nem lehet.) Barátom nevelőapja elmondta, hogy egy örökségből több millió forinthoz jutottak, és hogy fogalmuk sincs, mire költsék a pénzt, de valószínűleg egy új autót fognak venni belőle. Barátom évek óta szeretne jogsit, de sajnos az anyagi helyzete miatt eddig még nem tudta megszerezni. Van egy munkahelye, ahol nem kap megbecsülést, és a fizetése is rendkívül alacsony. Rengeteget veszekszünk, vitatkozunk azon, hogy lehetne jobb, munkahelyet kellene váltania, mert megvan hozzá a végzettsége, tudása, hogy jobb helyen dolgozzon, több fizetésért. Az a baj, hogy a barátom nem hiszi el, hogy ő ennél jobbat érdemel.... És a szüleit látva, megismerve már tudom is, miért. Győzködöm, hogy adja be doktori képzésre a jelentkezését, hogy megvalósítsa az álmát, miszerint egyetemi tanár lesz...egyelőre hiába. Nem szeretném, hogy a pénztelenség felőrölje a kapcsolatunk... :( Mondtam neki, hogy talán kérhetné a szüleitől, hogy fizessék ki a jogsiját, az egy kis segítség lehetne tőlük, mert sok munkához jogsi kell, és emiatt is hátrányban van, azt mondta, ő semmit sem kér a szüleitől..nem tudom, hogy nem mer, vagy nem akar. Számomra fura, hogy ők dúskálnak a pénzben, a fiúk meg hónapról hónapra él...
Kérdéseim a következők lennének:
Hogy "adjak" több önbizalmat a barátomnak? Hogy hitessem el vele, hogy ő jobbat kaphat az életben, találhat jobb munkát is...stb..? Hogy javíthatnánk a család zárkózottságán? Hogy kérhetnénk tőlük anyagi segítséget?
Kedves Levélíró!
A levele duzzad a tettvágyól, az elszánástól, majd’ kirobban belőle az energia. Ez engem aggodalommal tölt el. Úgy tűnik, mintha mindent meg akarna változtatni a társa életében, családjában, jellemében. Nem tudom, hogy a szíve mélyén hogyan éli meg ezt az érintett férfi: gyaníthatóan ambivalens módon. Valószínűleg egyfelől hálás, amiért valaki hisz benne és biztatja. Másfelől azonban az Ön igyekezetének könnyen lehet egy olyan üzenete is: „így, amilyen vagy, nem vagy elég jó nekem”; „amíg több pénzt nem termelsz, nem hagylak békén”; és valószínűleg egy szüntelen nyomást, sürgetést, el-nem-fogadás érzést is kelt. Ahogy mondja: „rengeteget veszekszünk, vitázunk”. Ez nem jó hír.
A cél az lenne, hogy a társa saját maga jusson döntésekre az életével kapcsolatban, de ehhez nyugodt térre, időre, gondolkodásra lenne szüksége, arra, hogy saját magával számot tudjon vetni, saját döntéseket tudjon hozni. Egyelőre állandó nyomás alatt van és így csak állandó ellenállásban, és folytonos tűzoltásban merül ki az energiája.
Én egy időre biztos levenném róla a nyomást, hogy saját döntéseket tudjon hozni. És világossá tenném a számára (nem szavakban, hanem huzamos, meggyőző viselkedéssel), hogy így, ahogy van, szeretem őt; hiszek benne és a tehetségében, de a döntéseket rábízom, hiszen ő férfi és én tisztelem őt. A férfiak elsődleges érzelmi igénye az, hogy tiszteletben legyenek tartva. Ekkor tudnak férfiként teljesíteni. A saját családjával kapcsolatos döntéseit is neki kell meghoznia, nyilván annak nyomán, hogy az Ön érveit és álláspontját már (bőven) megismerte, és ezek bizonyára felszabadítóan hatottak is rá. A két erőt azonban (a családdal kapcsolatos múltat és az Ön elvárásait) neki kell kiegyensúlyoznia.
Kívánok higgadtságot, önuralmat ehhez a feladathoz, hogy megláthassa, a társa milyen jól teljesít, ha nincs nyomás alatt.
Legjobbakat!
Én pályakezdő tanárként dolgozom, most a barátom és a családja miatt fordulnék önhöz segítségért. Másfél éve járunk a barátommal, de ismerem évek óta, a főiskolán ismerkedtünk meg. Vele képzelem el az életem. Viszont van egy probléma, amin hiába gondolkodom vele kapcsolatban, még nem jutottam megoldásra. A családi helyzetéről annyit, hogy édesapja kiskorában meghalt, édesanyja újraházasodott, abból a házasságból született egy testvére. Az anyukája több, mint 20 éve van együtt a nevelőapjával. A család nagyon zárkózott, a barátom velem él Budapesten, és itt is dolgozik, anyukája, nevelőapukája, húga Miskolcon élnek. A barátom örül, ha anyukája havonta egyszer felhívja, de mi megszoktuk pár havonta látogatni őket, bár ők nem igazán kezdeményezik velünk a kapcsolattartást. Számomra nagyon fura ez a fajta zárkózottság, amit tanúsítanak, semmi érdeklődés, a barátom 20 éves húga pedig nagyon túl van féltve, konkrétan sehova nem mehet, csak iskolába. Barátom 20 évesen elköltözött otthonról, ennek már 9 éve, azt mondta, azóta nem is kért, és nem is kapott semmit a szüleitől. Azt mondta, hogy előtte se nagyon. Látszik rajta, hogy komoly gondok vannak az önbecsülésével, és hogy nem igazán kapott otthon szeretetet, törődést, gondoskodást, konkrétan szinte semmit, ezért is költözött el olyan hamar otthonról. Három diplomát szerzett, egyetemi tanár szeretne lenni. Az egyetemi évei alatt számos diákmunkát, gyári munkát stb. dolgozott, ha épp nem kapott ösztöndíjat. Szüleitől sosem kért pénzt, csak azt kérte, hogy segítsenek a Budapestre költözésben Debrecenből, ugyanis nekik van kocsijuk, de még ebben sem segítettek. Nemrég meglátogattuk a szüleit, nagyszüleit. (Ilyenkor mindig a nagyszüleinél alszunk, mert a szüleinél nem lehet.) Barátom nevelőapja elmondta, hogy egy örökségből több millió forinthoz jutottak, és hogy fogalmuk sincs, mire költsék a pénzt, de valószínűleg egy új autót fognak venni belőle. Barátom évek óta szeretne jogsit, de sajnos az anyagi helyzete miatt eddig még nem tudta megszerezni. Van egy munkahelye, ahol nem kap megbecsülést, és a fizetése is rendkívül alacsony. Rengeteget veszekszünk, vitatkozunk azon, hogy lehetne jobb, munkahelyet kellene váltania, mert megvan hozzá a végzettsége, tudása, hogy jobb helyen dolgozzon, több fizetésért. Az a baj, hogy a barátom nem hiszi el, hogy ő ennél jobbat érdemel.... És a szüleit látva, megismerve már tudom is, miért. Győzködöm, hogy adja be doktori képzésre a jelentkezését, hogy megvalósítsa az álmát, miszerint egyetemi tanár lesz...egyelőre hiába. Nem szeretném, hogy a pénztelenség felőrölje a kapcsolatunk... :( Mondtam neki, hogy talán kérhetné a szüleitől, hogy fizessék ki a jogsiját, az egy kis segítség lehetne tőlük, mert sok munkához jogsi kell, és emiatt is hátrányban van, azt mondta, ő semmit sem kér a szüleitől..nem tudom, hogy nem mer, vagy nem akar. Számomra fura, hogy ők dúskálnak a pénzben, a fiúk meg hónapról hónapra él...
Kérdéseim a következők lennének:
Hogy "adjak" több önbizalmat a barátomnak? Hogy hitessem el vele, hogy ő jobbat kaphat az életben, találhat jobb munkát is...stb..? Hogy javíthatnánk a család zárkózottságán? Hogy kérhetnénk tőlük anyagi segítséget?
Kedves Levélíró!
A levele duzzad a tettvágyól, az elszánástól, majd’ kirobban belőle az energia. Ez engem aggodalommal tölt el. Úgy tűnik, mintha mindent meg akarna változtatni a társa életében, családjában, jellemében. Nem tudom, hogy a szíve mélyén hogyan éli meg ezt az érintett férfi: gyaníthatóan ambivalens módon. Valószínűleg egyfelől hálás, amiért valaki hisz benne és biztatja. Másfelől azonban az Ön igyekezetének könnyen lehet egy olyan üzenete is: „így, amilyen vagy, nem vagy elég jó nekem”; „amíg több pénzt nem termelsz, nem hagylak békén”; és valószínűleg egy szüntelen nyomást, sürgetést, el-nem-fogadás érzést is kelt. Ahogy mondja: „rengeteget veszekszünk, vitázunk”. Ez nem jó hír.
A cél az lenne, hogy a társa saját maga jusson döntésekre az életével kapcsolatban, de ehhez nyugodt térre, időre, gondolkodásra lenne szüksége, arra, hogy saját magával számot tudjon vetni, saját döntéseket tudjon hozni. Egyelőre állandó nyomás alatt van és így csak állandó ellenállásban, és folytonos tűzoltásban merül ki az energiája.
Én egy időre biztos levenném róla a nyomást, hogy saját döntéseket tudjon hozni. És világossá tenném a számára (nem szavakban, hanem huzamos, meggyőző viselkedéssel), hogy így, ahogy van, szeretem őt; hiszek benne és a tehetségében, de a döntéseket rábízom, hiszen ő férfi és én tisztelem őt. A férfiak elsődleges érzelmi igénye az, hogy tiszteletben legyenek tartva. Ekkor tudnak férfiként teljesíteni. A saját családjával kapcsolatos döntéseit is neki kell meghoznia, nyilván annak nyomán, hogy az Ön érveit és álláspontját már (bőven) megismerte, és ezek bizonyára felszabadítóan hatottak is rá. A két erőt azonban (a családdal kapcsolatos múltat és az Ön elvárásait) neki kell kiegyensúlyoznia.
Kívánok higgadtságot, önuralmat ehhez a feladathoz, hogy megláthassa, a társa milyen jól teljesít, ha nincs nyomás alatt.
Legjobbakat!
Frank Orsolya
2017. 04. 27. 09:31
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Doktor Nô,
Kislànyom (7) mostanàban este elsírja magàt vagy szimplàn làtszik rajta hogy töpreng.
Minden este lefekvèsnèl feljön a kèrdès hàny òra van reggelig?!
Kèrdeztem mi a baj, mièrt fontos mikor van reggel?
A vàlasz:
Èn Anya ugy erzem amibe vagyok egy àlom nem a valósàg ès várom a màsnapot.
Mostanaban tobb este is elsirja magat h ugy erzi o csak almodik es valaki mondja meg neki miert van ez az
Erzese.
Bevetek minden trukkot amik hatasara abba is hagyja a sirast es megnyugszik de szeretnem
Tudni a valaszt miert van ez a gondolat es
Miert feszelyezi ot.
Valaszat elore is koszonom
Kislànyom (7) mostanàban este elsírja magàt vagy szimplàn làtszik rajta hogy töpreng.
Minden este lefekvèsnèl feljön a kèrdès hàny òra van reggelig?!
Kèrdeztem mi a baj, mièrt fontos mikor van reggel?
A vàlasz:
Èn Anya ugy erzem amibe vagyok egy àlom nem a valósàg ès várom a màsnapot.
Mostanaban tobb este is elsirja magat h ugy erzi o csak almodik es valaki mondja meg neki miert van ez az
Erzese.
Bevetek minden trukkot amik hatasara abba is hagyja a sirast es megnyugszik de szeretnem
Tudni a valaszt miert van ez a gondolat es
Miert feszelyezi ot.
Valaszat elore is koszonom
Kedves Levélíró!
Megértem, hogy aggódik gyermeke miatt, bizonyára szívszakasztó ezeket a sírós estéket megélni. A hét éves kor egy fontos fejlődési határ, amikor a gyerekek agyának érése egyfajta mérföldkőhöz érkezik. Azok a különféle kognitív (gondolkodási, logikai) képességek, amelyek óvodás kor alatt fejlődtek, most egyszeriben összeérnek, és a gyerek elkezd képessé válni az ésszerű, logikus, reális gondolkodásra. Ilyenkor sok gyereket izgatnak a valóság és a nem-valóság kérdései, foglalkoztatja őket az, hogy mi hogyan szabályos, mi a valós vagy igaz, és mi a hazugság vagy mese vagy fantázia. Számos ezzel kapcsolatos kérdés előfordul a gondolataik között. A gyerekek az agyi érés ilyen átbillenései idején lehetnek labilisabbak – a korai serdülőkor például a rohamos agyfejlődéssel kapcsolatos belső feszültségekkel és élettani fáradtsággal terhes. Gyanítható, hogy az Ön kislányánál sincs szó másról, mint a hétéves kori átállás egy múló vadhajtásáról. Nagyon jó, ha ilyenkor a lehető legtöbb megnyugtatást, támogatást adja a kisgyereknek, ha kéri, esetleg ott is lehet aludni a szobájában átmenetileg.
Minél többet mesél a kisgyerek az életéről, a napjairól, annál több elképzelésünk lehet arról, mi okozza a szorongásait. Mesélni pedig akkor fog, ha a történeteit megértéssel, nyitottan, leckéztetés nélkül, kedvesen fogadjuk. Fontos tudni, hogy a hétévesek még nagyon máshogy észlelik a világot, akár az anyagi, akár a társas környezetüket, mint mi. Csak részben fogják föl ésszerűen a dolgokat, részben még olyan meseszerűen észlelnek, mint az óvodások. Ám a korszak lényege a meseszerű és a valós közötti átmenet.
Természetesen egy rövid levél alapján nem lehet felelősen kijelenteni, hogy erről és csak erről van szó, ezért javasolnám, hogy legalább egy alkalommal mutassa meg őt élőben is gyermekpszichológusnak. Érdekes lehet, hogy van-e a háttérben egyéb tényező, amely okot adhat a szorongásra – olyan kapcsolati, családi feszültség, amelyet a kislány tud vagy érez, vagy valamilyen ártó hatás, amely az iskolában éri akár a felnőttek, akár az iskolatársak részéről. Vajon milyen volt az iskolakezdése, ha elsős… Számos tényezőt érdemes itt megismerni, amelyekről a szakembernek érdemes lehet beszámolni. Remélem, feszültségük rövidesen enyhülni fog, legjobbakat:
Megértem, hogy aggódik gyermeke miatt, bizonyára szívszakasztó ezeket a sírós estéket megélni. A hét éves kor egy fontos fejlődési határ, amikor a gyerekek agyának érése egyfajta mérföldkőhöz érkezik. Azok a különféle kognitív (gondolkodási, logikai) képességek, amelyek óvodás kor alatt fejlődtek, most egyszeriben összeérnek, és a gyerek elkezd képessé válni az ésszerű, logikus, reális gondolkodásra. Ilyenkor sok gyereket izgatnak a valóság és a nem-valóság kérdései, foglalkoztatja őket az, hogy mi hogyan szabályos, mi a valós vagy igaz, és mi a hazugság vagy mese vagy fantázia. Számos ezzel kapcsolatos kérdés előfordul a gondolataik között. A gyerekek az agyi érés ilyen átbillenései idején lehetnek labilisabbak – a korai serdülőkor például a rohamos agyfejlődéssel kapcsolatos belső feszültségekkel és élettani fáradtsággal terhes. Gyanítható, hogy az Ön kislányánál sincs szó másról, mint a hétéves kori átállás egy múló vadhajtásáról. Nagyon jó, ha ilyenkor a lehető legtöbb megnyugtatást, támogatást adja a kisgyereknek, ha kéri, esetleg ott is lehet aludni a szobájában átmenetileg.
Minél többet mesél a kisgyerek az életéről, a napjairól, annál több elképzelésünk lehet arról, mi okozza a szorongásait. Mesélni pedig akkor fog, ha a történeteit megértéssel, nyitottan, leckéztetés nélkül, kedvesen fogadjuk. Fontos tudni, hogy a hétévesek még nagyon máshogy észlelik a világot, akár az anyagi, akár a társas környezetüket, mint mi. Csak részben fogják föl ésszerűen a dolgokat, részben még olyan meseszerűen észlelnek, mint az óvodások. Ám a korszak lényege a meseszerű és a valós közötti átmenet.
Természetesen egy rövid levél alapján nem lehet felelősen kijelenteni, hogy erről és csak erről van szó, ezért javasolnám, hogy legalább egy alkalommal mutassa meg őt élőben is gyermekpszichológusnak. Érdekes lehet, hogy van-e a háttérben egyéb tényező, amely okot adhat a szorongásra – olyan kapcsolati, családi feszültség, amelyet a kislány tud vagy érez, vagy valamilyen ártó hatás, amely az iskolában éri akár a felnőttek, akár az iskolatársak részéről. Vajon milyen volt az iskolakezdése, ha elsős… Számos tényezőt érdemes itt megismerni, amelyekről a szakembernek érdemes lehet beszámolni. Remélem, feszültségük rövidesen enyhülni fog, legjobbakat:
Frank Orsolya
2017. 04. 08. 04:22
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Doktornő!
31 éves vagyok,6 éve boldog párkapcsolatban élek 43 éves parommal, nem vagyunk házasok. Van egy 4 éves kisfiúnk, nagyon ragaszkodó,egyre nyitottabb,empatikus, jó humoru gyerkőc.Imádjuk,mind a ketten.
Azoban kb. 1,5éve komoly fejtörést okoz a "vállaljunk e kistestvért" téma. Kisfiúnk meglepően sokszor említi,hogy szeretne "kisbaba testvért", amúgy is nagyon szereti a kicsiket,hiába mondom neki,hogy nem biztos,hogy lesz testvére..Nagyon komolyan veszi én úgy látom ezt a vágyat és csak nekem mondja ezt,apukajanak szinte soha nem beszél erről.
És itt a probléma.Én egyre jobban szeretnék kistestvért,de erről egyáltalán nem beszélek a fiamnak. Az apukaja,pedig váltig állítja,hogy ő is nagyon szeretne,de az anyagi helyzetünk nem engedi.Középosztálybeliek vagyunk,igaz komolyabb anyagi támogatás hiányában albérletben lakunk és van,hogy hónap végen oda kell figyelnünk,de szerintem jöhetne még egy lurkó,szerinte nem.
Már próbálom inkabb feldolgozni ezt a tényt,nem akarok én senkit meggyozni,de azon agyalok folyton,hogy hogyan tudnám ezt dac,düh nélkül elfogadni.Hiányérzet nélkül,hogy törődjek bele.Ismerem a gyerekvállalás nehézségeit,megis olyan erősen bennem van a vágy,de muszáj kompromisszumot kötnöm,mert nem akárkitől,hanem tőle szeretnék meg egy gyereket és testvért a kisfiamnak.
Hogyan tovább?Hogy kössek kompromisszumot?Hogy győzzem le a hiányérzetem?
Ebben szeretném a segítséget kérni!
Válaszát előre is köszönöm!
31 éves vagyok,6 éve boldog párkapcsolatban élek 43 éves parommal, nem vagyunk házasok. Van egy 4 éves kisfiúnk, nagyon ragaszkodó,egyre nyitottabb,empatikus, jó humoru gyerkőc.Imádjuk,mind a ketten.
Azoban kb. 1,5éve komoly fejtörést okoz a "vállaljunk e kistestvért" téma. Kisfiúnk meglepően sokszor említi,hogy szeretne "kisbaba testvért", amúgy is nagyon szereti a kicsiket,hiába mondom neki,hogy nem biztos,hogy lesz testvére..Nagyon komolyan veszi én úgy látom ezt a vágyat és csak nekem mondja ezt,apukajanak szinte soha nem beszél erről.
És itt a probléma.Én egyre jobban szeretnék kistestvért,de erről egyáltalán nem beszélek a fiamnak. Az apukaja,pedig váltig állítja,hogy ő is nagyon szeretne,de az anyagi helyzetünk nem engedi.Középosztálybeliek vagyunk,igaz komolyabb anyagi támogatás hiányában albérletben lakunk és van,hogy hónap végen oda kell figyelnünk,de szerintem jöhetne még egy lurkó,szerinte nem.
Már próbálom inkabb feldolgozni ezt a tényt,nem akarok én senkit meggyozni,de azon agyalok folyton,hogy hogyan tudnám ezt dac,düh nélkül elfogadni.Hiányérzet nélkül,hogy törődjek bele.Ismerem a gyerekvállalás nehézségeit,megis olyan erősen bennem van a vágy,de muszáj kompromisszumot kötnöm,mert nem akárkitől,hanem tőle szeretnék meg egy gyereket és testvért a kisfiamnak.
Hogyan tovább?Hogy kössek kompromisszumot?Hogy győzzem le a hiányérzetem?
Ebben szeretném a segítséget kérni!
Válaszát előre is köszönöm!
Kedves levélíró nagyon nehéz erre levélben bármit is mondani. Amit leír, az csak a felszín – és az eddigiekből nem tudható, mi él a társa lelke mélyén, az Ön lelke mélyén ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ezért sajnos csak általános bölcsességekkel tudom ellátni – személyes, részletesebb benyomás híján másra nincs módom. De talán ezek is adnak ötletet, egy-egy jó megsejtést.
Az világos, hogy most eltérő forgatókönyvek vannak az Ön és a társa fejében és úgy látom, azt is érti, hogy gyereket vállalni csak úgy érdemes, ha minden érintett akarja, hívja őt, mert egy kisgyereknek nagy csapás lehet, ha apja nem akarta, nem kéri, nincs neki hely a szívében. A gyermek a két szülő 50-50%-os kívánsága és vállalása kell, hogy legyen. Egy gyerek létezéséről nem egy szülőnek, hanem egy teljes családi rendszernek kell dönteni. A szülők viszont elsőbbséget élveznek a kisgyerekkel szemben, mert a szülő az, aki itt vállalást tesz, 20-25 évre, a saját életereje terhére.
Hogy a férje lelke mélyén mi lehet a valódi ok arra, hogy ekkora családdal beérje, azt nem csak én nem tudom, de talán ő maga sem tudja. Az ember csak egy bizonyos mélységig lát bele a saját lelkébe; van, amit meg tudunk fogalmazni és van, amit még nem. Sok-sok hosszú beszélgetésre lenne szükség ahhoz, hogy mindkettejük érzéseit sikerüljön a témával kapcsolatban felszínre hozni, kitisztázni, illetve ahhoz, hogy ezek az érzések valamilyen irányba el is mozduljanak.
Az tudvalevő, hogy amikor pénzről, anyagiakról beszélnek az emberek, akkor igazából az életerejükről, energiájukról is beszélnek. A pénz az „élet”, az életerő metaforája: mennyit bírok kitermelni; mennyit kell dolgoznom, mi telik tőlem,mennyire vagyok túlterhelve… Ráadásul nemcsak az egyénről szólhat ez, hanem az egész családi rendszerről: ha még többet kell adnom, akkor marad-e erőm, időm mint családtagnak, és az egész rendszeren belül vajon honnan vesszük el azt az energiát? Marad-e időnk egymásra, pihenni, élni… Nagyon mély ösztönös érzések ezek, istenigazából élet-halál kérdései. Ha napi szinten érzem a szorítást, hogy meg kell küzdenem a túlélésünkért, akarok-e még egy éhes szájat? A férfiak sokszor nagyon élesen és súlyosan érzik a felelősséget, amit mások életben tartásáért vállaltak. Nem tudom, erről van-e szó, sötétben tapogatózom. Mindössze jelzem, hogy az „anyagi ok” általában sokkal szélesebb körű érzéseket és gondolatokat jelent, mint amire elsőre gondolhatnánk. Ön életet akar adni, még több életet, mert nő és mert hallja a kisgyerek szavát. De talán Ön sem érzi a valós korlátokat, a kisgyermek meg aztán főként nem tud semmit ezekről. A társa talán azt mondja: az életet világra hozni könnyű, de utána a saját életünk és egészségünk árán, nagy energiákat mozgósítva kell azt az életet fenntartani és huszonéves koráig támogatni, méltó módon szárnyra bocsátani. Lehet, hogy én szeretném inkább magamnak, magunknak megtartani az energiáimat, amiből nincs sok fölösleg.
Kérem, ne vegye ezt az értelmezést készpénznek. Lehet, hogy másról van szó – nem tudhatom. Nem tudhatom, mit jelent a férje érzésvilágában egy kétgyerekes család szemen egye egy gyerekes családdal. Mit jelentene neki, ha újra végig kellene csinálni a terhesség, szoptatás-babázás korszakot. Inkább csak az volt a célom, hogy egy tágabb kontextust mutassak ahhoz, hogy lélektani értelemben mi mindent jelenthet az, hogy gyereket vállalni és az, hogy pénz, munka, életerő… és az életerővel való takarékoskodás. Lehet, hogy egy kisebb rendszer jobban tud működni, lehet, hogy bölcsesség van ebben a döntésben? Nem tudom. de azt tudom, hogy fontos, hogy nőként a társunk hangját ugyanúgy meghalljuk, mint a gyermekünkét, és hallom, hogy Ön hallja is. Hiszen a férfi 50%-ban forrása és szülője minden gyerekének, éppúgy, mint a nő, és a döntésben is velünk egyenlő súlya van.
Csak azt tudom javasolni, hogy beszélgessenek a kérdésről tét nélkül, feszültség nélkül, ha Ön le tudja ezt úgy folytatni, mint aki már lényegileg el is engedte a kérdést, csak utólag érdekli, hogy mik a társának a valódi mozgatói: valódi vágyai, félelmei. Lehet, hogy kettesben szeretne több időt? Lehet, hogy hármasban? Lehet, hogy fáradt? Lehet, hogy arról üzen, hogy az élet sok más örömöt is tartogat a gyereknevelésen túl? Lehet, hogy azt érzi, ideje „apa és anyá”-ból visszaváltani „te meg én”-be, szerelmes társakká, szövetséges jóbarátokká visszavedleni? Beszélgessenek kettesben, de csak amíg nem érzi, hogy már túlterheli a társát a témával. Talán eljut Ön is oda, hogy „így volt jobb” – hiszen a gyermek közös; ha ez a férfi nem akar több életet adni, akkor arra erős ösztönös, érzelmi oka kell, hogy legyen. Ha ezen erőszakot teszünk, annak bizonyosan meg is kellene fizetni az árát. Lehet, hogy felszínre kerül a rendszer bölcsessége az egyén vágyaival szemben? Vagy tévednék? Az biztos: ha a rendszer egyik résztvevője azt mondja: nem, ez engem már túlterhelne, azzal elég nehéz bármit is szembeszegezni.
Az világos, hogy most eltérő forgatókönyvek vannak az Ön és a társa fejében és úgy látom, azt is érti, hogy gyereket vállalni csak úgy érdemes, ha minden érintett akarja, hívja őt, mert egy kisgyereknek nagy csapás lehet, ha apja nem akarta, nem kéri, nincs neki hely a szívében. A gyermek a két szülő 50-50%-os kívánsága és vállalása kell, hogy legyen. Egy gyerek létezéséről nem egy szülőnek, hanem egy teljes családi rendszernek kell dönteni. A szülők viszont elsőbbséget élveznek a kisgyerekkel szemben, mert a szülő az, aki itt vállalást tesz, 20-25 évre, a saját életereje terhére.
Hogy a férje lelke mélyén mi lehet a valódi ok arra, hogy ekkora családdal beérje, azt nem csak én nem tudom, de talán ő maga sem tudja. Az ember csak egy bizonyos mélységig lát bele a saját lelkébe; van, amit meg tudunk fogalmazni és van, amit még nem. Sok-sok hosszú beszélgetésre lenne szükség ahhoz, hogy mindkettejük érzéseit sikerüljön a témával kapcsolatban felszínre hozni, kitisztázni, illetve ahhoz, hogy ezek az érzések valamilyen irányba el is mozduljanak.
Az tudvalevő, hogy amikor pénzről, anyagiakról beszélnek az emberek, akkor igazából az életerejükről, energiájukról is beszélnek. A pénz az „élet”, az életerő metaforája: mennyit bírok kitermelni; mennyit kell dolgoznom, mi telik tőlem,mennyire vagyok túlterhelve… Ráadásul nemcsak az egyénről szólhat ez, hanem az egész családi rendszerről: ha még többet kell adnom, akkor marad-e erőm, időm mint családtagnak, és az egész rendszeren belül vajon honnan vesszük el azt az energiát? Marad-e időnk egymásra, pihenni, élni… Nagyon mély ösztönös érzések ezek, istenigazából élet-halál kérdései. Ha napi szinten érzem a szorítást, hogy meg kell küzdenem a túlélésünkért, akarok-e még egy éhes szájat? A férfiak sokszor nagyon élesen és súlyosan érzik a felelősséget, amit mások életben tartásáért vállaltak. Nem tudom, erről van-e szó, sötétben tapogatózom. Mindössze jelzem, hogy az „anyagi ok” általában sokkal szélesebb körű érzéseket és gondolatokat jelent, mint amire elsőre gondolhatnánk. Ön életet akar adni, még több életet, mert nő és mert hallja a kisgyerek szavát. De talán Ön sem érzi a valós korlátokat, a kisgyermek meg aztán főként nem tud semmit ezekről. A társa talán azt mondja: az életet világra hozni könnyű, de utána a saját életünk és egészségünk árán, nagy energiákat mozgósítva kell azt az életet fenntartani és huszonéves koráig támogatni, méltó módon szárnyra bocsátani. Lehet, hogy én szeretném inkább magamnak, magunknak megtartani az energiáimat, amiből nincs sok fölösleg.
Kérem, ne vegye ezt az értelmezést készpénznek. Lehet, hogy másról van szó – nem tudhatom. Nem tudhatom, mit jelent a férje érzésvilágában egy kétgyerekes család szemen egye egy gyerekes családdal. Mit jelentene neki, ha újra végig kellene csinálni a terhesség, szoptatás-babázás korszakot. Inkább csak az volt a célom, hogy egy tágabb kontextust mutassak ahhoz, hogy lélektani értelemben mi mindent jelenthet az, hogy gyereket vállalni és az, hogy pénz, munka, életerő… és az életerővel való takarékoskodás. Lehet, hogy egy kisebb rendszer jobban tud működni, lehet, hogy bölcsesség van ebben a döntésben? Nem tudom. de azt tudom, hogy fontos, hogy nőként a társunk hangját ugyanúgy meghalljuk, mint a gyermekünkét, és hallom, hogy Ön hallja is. Hiszen a férfi 50%-ban forrása és szülője minden gyerekének, éppúgy, mint a nő, és a döntésben is velünk egyenlő súlya van.
Csak azt tudom javasolni, hogy beszélgessenek a kérdésről tét nélkül, feszültség nélkül, ha Ön le tudja ezt úgy folytatni, mint aki már lényegileg el is engedte a kérdést, csak utólag érdekli, hogy mik a társának a valódi mozgatói: valódi vágyai, félelmei. Lehet, hogy kettesben szeretne több időt? Lehet, hogy hármasban? Lehet, hogy fáradt? Lehet, hogy arról üzen, hogy az élet sok más örömöt is tartogat a gyereknevelésen túl? Lehet, hogy azt érzi, ideje „apa és anyá”-ból visszaváltani „te meg én”-be, szerelmes társakká, szövetséges jóbarátokká visszavedleni? Beszélgessenek kettesben, de csak amíg nem érzi, hogy már túlterheli a társát a témával. Talán eljut Ön is oda, hogy „így volt jobb” – hiszen a gyermek közös; ha ez a férfi nem akar több életet adni, akkor arra erős ösztönös, érzelmi oka kell, hogy legyen. Ha ezen erőszakot teszünk, annak bizonyosan meg is kellene fizetni az árát. Lehet, hogy felszínre kerül a rendszer bölcsessége az egyén vágyaival szemben? Vagy tévednék? Az biztos: ha a rendszer egyik résztvevője azt mondja: nem, ez engem már túlterhelne, azzal elég nehéz bármit is szembeszegezni.
Frank Orsolya
2017. 01. 18. 09:12
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Doktornő,
én egy elvált anyuka vagyok, van egy 15 éves lányom, aki egy nagyon jó gyerek, nagyon jó a kapcsolatunk. Megismerkedtem a jelenlegi párommal, akivel szintén nem volt gond, a gyerek azonnal megszerette, a párom is a gyerekemet, olyanok mint egy igazi apa-lánya kapcsolat. A gond ott kezdődött amikor megismertük a párom lányát aki 9 hónappal idősebb az én lányomnál, 16 éves. És én még ilyen kamaszt nem láttam és nem tudom hogy kellene kezelnem. Hihetetlenül el van kényeztetve, kicsit azt érzem, hogy elkényeztettették és most tologatják a szülők ide oda, mintha egyiknek sem kellene csak muszályból van vele. Amit meg is értek, ha két napig nálunk van teljesen elszívja az energiámat. Úgy éreztem eleinte hogy szeretethiányos és törődésre vágyik, és próbáltam ezt megadni, de kezdek belefáradni. Önző, senkire és semmire nincs tekintettel, csak az Ő igénye ki legyen elégítve. Az apját elmondja mindennnek, de az anyját is, de ha az apja nem vesz meg neki valamit, akkor minket is megpróbál az apja ellen fordítani, hogy így dobjon az apjának egy pofot, hogyha nem veszed meg akkor tessék. Csak arról tud beszélni, hogy neki mit vegyünk, nincs barátnője, nincs barátja, senki nem marad meg mellette hosszútávon. A saját anyjával nem tud sehová elmenni mert azonnal összevesznek. De az anyja nem is foglalkozik vele, így bármilyen tervünk van azt átírja, mert vele senki nem foglalkozik csak az apja. Nem tudja a szabályokat betartani, fütyül mindenre ha nálunk is van, természetes hogy én kiszolgálom, a gyerekem átadja a szobáját, és minden úgy történik ahogy Ő szeretné, ha nem akkor jön a sírás és a hiszti. Nem tudom mi lenne a legjobb, már azon is elgondolkodtam hogy inkább a páromat engedem el, de ezt nem tudom kezelni. Javasoltam hogy menjen el szakemberhez, azt mondta az anyja elvitte mikor volt a válás de csak azért hogy legyen egy papirja a válás során a férje ellen, és amikor volt a következő időpont akkor haragba voltak az anyjával és nem vitte a gyereket hogy nehogy ellene mondjon bármit. Tehát itt nem tudom miről lehetne beszélni. A szülők válása undorító volt, szétcincálták egymást, a gyerekkel mit sem törődve, és a mai napig nem beszélnek a szülők egymással. A multkor azt mondta a gyerek hogy Ő olyan mint egy öröklött butordarab, senki sem akarja kidobni mert csak az örökség része, de igazából senkinek sincs rá szüksége. Hozzánk nagyon ragaszkodik a maga módján, szívesen van nálunk, érzi a szeretetem, cssak aztán egy két nap után már csíp, harap, támadja a lányomat és akár engem is. Egy kedves szava nincs az apjához, nem tud ölelni, mikor először megöleltem olyan volt mint egy fadarab, mert nekik ez nem volt az életük része. Iszik 16 évesen, vad buliba elengedik.Nem tudom hogy forduljak hozzá, mit kezdjek vele. Szeretnék segíteni rajta, mert félek hogy rossz vége lesz a gyereknek, de nem tudom mivel segíthetnék neki vagy hogy?
én egy elvált anyuka vagyok, van egy 15 éves lányom, aki egy nagyon jó gyerek, nagyon jó a kapcsolatunk. Megismerkedtem a jelenlegi párommal, akivel szintén nem volt gond, a gyerek azonnal megszerette, a párom is a gyerekemet, olyanok mint egy igazi apa-lánya kapcsolat. A gond ott kezdődött amikor megismertük a párom lányát aki 9 hónappal idősebb az én lányomnál, 16 éves. És én még ilyen kamaszt nem láttam és nem tudom hogy kellene kezelnem. Hihetetlenül el van kényeztetve, kicsit azt érzem, hogy elkényeztettették és most tologatják a szülők ide oda, mintha egyiknek sem kellene csak muszályból van vele. Amit meg is értek, ha két napig nálunk van teljesen elszívja az energiámat. Úgy éreztem eleinte hogy szeretethiányos és törődésre vágyik, és próbáltam ezt megadni, de kezdek belefáradni. Önző, senkire és semmire nincs tekintettel, csak az Ő igénye ki legyen elégítve. Az apját elmondja mindennnek, de az anyját is, de ha az apja nem vesz meg neki valamit, akkor minket is megpróbál az apja ellen fordítani, hogy így dobjon az apjának egy pofot, hogyha nem veszed meg akkor tessék. Csak arról tud beszélni, hogy neki mit vegyünk, nincs barátnője, nincs barátja, senki nem marad meg mellette hosszútávon. A saját anyjával nem tud sehová elmenni mert azonnal összevesznek. De az anyja nem is foglalkozik vele, így bármilyen tervünk van azt átírja, mert vele senki nem foglalkozik csak az apja. Nem tudja a szabályokat betartani, fütyül mindenre ha nálunk is van, természetes hogy én kiszolgálom, a gyerekem átadja a szobáját, és minden úgy történik ahogy Ő szeretné, ha nem akkor jön a sírás és a hiszti. Nem tudom mi lenne a legjobb, már azon is elgondolkodtam hogy inkább a páromat engedem el, de ezt nem tudom kezelni. Javasoltam hogy menjen el szakemberhez, azt mondta az anyja elvitte mikor volt a válás de csak azért hogy legyen egy papirja a válás során a férje ellen, és amikor volt a következő időpont akkor haragba voltak az anyjával és nem vitte a gyereket hogy nehogy ellene mondjon bármit. Tehát itt nem tudom miről lehetne beszélni. A szülők válása undorító volt, szétcincálták egymást, a gyerekkel mit sem törődve, és a mai napig nem beszélnek a szülők egymással. A multkor azt mondta a gyerek hogy Ő olyan mint egy öröklött butordarab, senki sem akarja kidobni mert csak az örökség része, de igazából senkinek sincs rá szüksége. Hozzánk nagyon ragaszkodik a maga módján, szívesen van nálunk, érzi a szeretetem, cssak aztán egy két nap után már csíp, harap, támadja a lányomat és akár engem is. Egy kedves szava nincs az apjához, nem tud ölelni, mikor először megöleltem olyan volt mint egy fadarab, mert nekik ez nem volt az életük része. Iszik 16 évesen, vad buliba elengedik.Nem tudom hogy forduljak hozzá, mit kezdjek vele. Szeretnék segíteni rajta, mert félek hogy rossz vége lesz a gyereknek, de nem tudom mivel segíthetnék neki vagy hogy?
Kedves Levélíró!
Nagyon sajnálom, hogy egy ígéretes párkapcsolat révén egy másik család érzelmi rendszerébe keveredett. Minél inkább bonyolult egy ilyen többcsaládos mozaik, annál fontosabb legalább gondolatban rendet tartani. Azt hiszem, azt jól érzi, hogy az első és legfontosabb az Ön és a lánya kapcsolata, ezt követhetné Ön és a férfitársa kapcsolata. Azt azonban nehéz elvárni, hogy a férfi ne legyen szoros kapcsolatban a lányával. A kislány serdül, ami magában is egy nehéz időszak, mert ekkor nyílik rá a gyerekek szeme a felnőttek életének mélyésgeire. Ez a gyerek pedig amint rányitotta a szemét, egészen elborzasztó dolgokat látott. Nagyon pontosan fogalmazza meg a helyzetét, amikor azt mondja, hogy öröklött bútordarab, ami senkinek se kell. Kíváncsi vagyok, erre volt-e valaki, aki azt felelte: "nekem kellenél, szívből, csak nem lenne ennyire nehéz veled." Egyebekben - természetesen - ezt az elnevelt kislányt helyrenevelni NEM az Ön feladata, hanem a saját szüleié. Ha Ön vállalja magára, könnyen előfordulhat, hogy sok érzelmi bonyodalom után még Önt fogják hibáztatni. Tehát én se tartom elképzelhetetlennek, hogy a társát lenne okosabb elengedni, ha ez a kislálny megzavarja az egész életük dinamikáját. Azt nem írta, hogy milyen gyakran van ott, de vajon a saját lánya mit válaszolna, ha megkérdeznék, maradjon-e vagy menjen a kéretlen új családtag... Amennyiben és ameddig azonban kezeli ezt a serdülőt, mindenképp azt javasolnám, hogy sok meleg szeretetet és nagyon világos határokat kapjon. Ne kapjon semmiből többet, mint ami jár, ne legyen része kivételes bánásmódban, ne legyen tovább kényeztetve, de egy percig se lehessen kétsége arról, hogy szeretik. A serdülők nem buták, akár nyíltan is beszélhetünk az elveinkről: "szeretlek, itt támaszra és melegségre találsz, de éppen ezért meg akarom neked tanítani, hogy hogyan tudsz másokhoz alkalmazkodni, ugyanúgy, mint más ember. Mert ha megtanulod, jobbak lesznek az emberekkel a viszonyaid. Meg tudod te is tanulni." Ha pedig sír és a valódi érzéseiről beszél (senkinek se kellek), nagyon fontos, hogy kapjon valódi odaforduló figyelmet, megértést, mert ezek a legmélyebb szenvedés pillanatai a számára... de még ekkor sem kell engedni abból, hogy "mi szeretünk, de meg kell tanulnod alkalmazkodni, osztozni, dolgozni, sőt, alkalmanként a lemondást is, mert különben nem lesz belőled jók működő felnőtt ember, márpedig mi ennek drukkolunk". Amikor kétségbe van esve, nem jó magára hagyni, de fontos éreznie, hogy a felnőttek uralják és értik a helyzetet. Neki nagyon fontos, hogy legyen 1-2 felnőtt a világon, akire fel tud nézni, aki elfogadható életmintákat mutat.
Ha és ameddig hatással van erre a szerencsétlen kislányra, ezek az irányevek, de legjobb lenne ha ezeket a saját szülei követnék. Nem az Ön dolga őt fölnevelni, és a saját lányának még sokáig szüksége lesz Önre, az idejére, figyelmére, helytállására.
Legjobbakat!
Nagyon sajnálom, hogy egy ígéretes párkapcsolat révén egy másik család érzelmi rendszerébe keveredett. Minél inkább bonyolult egy ilyen többcsaládos mozaik, annál fontosabb legalább gondolatban rendet tartani. Azt hiszem, azt jól érzi, hogy az első és legfontosabb az Ön és a lánya kapcsolata, ezt követhetné Ön és a férfitársa kapcsolata. Azt azonban nehéz elvárni, hogy a férfi ne legyen szoros kapcsolatban a lányával. A kislány serdül, ami magában is egy nehéz időszak, mert ekkor nyílik rá a gyerekek szeme a felnőttek életének mélyésgeire. Ez a gyerek pedig amint rányitotta a szemét, egészen elborzasztó dolgokat látott. Nagyon pontosan fogalmazza meg a helyzetét, amikor azt mondja, hogy öröklött bútordarab, ami senkinek se kell. Kíváncsi vagyok, erre volt-e valaki, aki azt felelte: "nekem kellenél, szívből, csak nem lenne ennyire nehéz veled." Egyebekben - természetesen - ezt az elnevelt kislányt helyrenevelni NEM az Ön feladata, hanem a saját szüleié. Ha Ön vállalja magára, könnyen előfordulhat, hogy sok érzelmi bonyodalom után még Önt fogják hibáztatni. Tehát én se tartom elképzelhetetlennek, hogy a társát lenne okosabb elengedni, ha ez a kislálny megzavarja az egész életük dinamikáját. Azt nem írta, hogy milyen gyakran van ott, de vajon a saját lánya mit válaszolna, ha megkérdeznék, maradjon-e vagy menjen a kéretlen új családtag... Amennyiben és ameddig azonban kezeli ezt a serdülőt, mindenképp azt javasolnám, hogy sok meleg szeretetet és nagyon világos határokat kapjon. Ne kapjon semmiből többet, mint ami jár, ne legyen része kivételes bánásmódban, ne legyen tovább kényeztetve, de egy percig se lehessen kétsége arról, hogy szeretik. A serdülők nem buták, akár nyíltan is beszélhetünk az elveinkről: "szeretlek, itt támaszra és melegségre találsz, de éppen ezért meg akarom neked tanítani, hogy hogyan tudsz másokhoz alkalmazkodni, ugyanúgy, mint más ember. Mert ha megtanulod, jobbak lesznek az emberekkel a viszonyaid. Meg tudod te is tanulni." Ha pedig sír és a valódi érzéseiről beszél (senkinek se kellek), nagyon fontos, hogy kapjon valódi odaforduló figyelmet, megértést, mert ezek a legmélyebb szenvedés pillanatai a számára... de még ekkor sem kell engedni abból, hogy "mi szeretünk, de meg kell tanulnod alkalmazkodni, osztozni, dolgozni, sőt, alkalmanként a lemondást is, mert különben nem lesz belőled jók működő felnőtt ember, márpedig mi ennek drukkolunk". Amikor kétségbe van esve, nem jó magára hagyni, de fontos éreznie, hogy a felnőttek uralják és értik a helyzetet. Neki nagyon fontos, hogy legyen 1-2 felnőtt a világon, akire fel tud nézni, aki elfogadható életmintákat mutat.
Ha és ameddig hatással van erre a szerencsétlen kislányra, ezek az irányevek, de legjobb lenne ha ezeket a saját szülei követnék. Nem az Ön dolga őt fölnevelni, és a saját lányának még sokáig szüksége lesz Önre, az idejére, figyelmére, helytállására.
Legjobbakat!
Frank Orsolya
2016. 10. 27. 11:14
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Doktornő!
Nekem hosszú a problémám de érdeklődnék a segítség felől és h érdemes-e ezzel személyesen felkeresni egy szakembert h mennyiben tudna nekem segíteni!
Én egy 29 éves nő vagyok. "Van" egy férjem! Papíron még van mert egyéb okokból nem tudunk még elválni. Kilenc éve alkottunk egy párt és majdnem hogy 5 éves házasok voltunk mikor "elváltunk"/szétmentünk. Ez tavaly augusztusban történt. Mar annak az évnek az elején elkezdett egy másik nővel flörtölgetni amit mindenki észrevett, h nyomul rá a nő pedig nagyon is tudta, h vagyok neki mert mi is találkoztunk. Ez ment pár hónapig. Mi közben vettünk egy közös kis házikót. Azon dolgoztunk ( de úgy h én is véstem a betont, hordtam talicskával a sittet, a betont, terítettem a több 100 köbméter földet.) Egyáltalán nem nőnek való munkát végeztem de úgy voltam vele h magunknak csinálom. Közben próbálkoztunk a babán is...vizsgálaton is voltunk mind a kettőnknél mindent rendben találtak de mégsem jött össze. Volt két állásom...az egyik a férjemmel egy fuvarozó állás ahol hajnali 4-5 között keltünk, elmentünk kisteherautóval dolgozni. Hazaértem ha éppenséggel sikerült időben megjárni Pestet oda-vissza és délre már be kellett érnem a második munkahelyemre ami az Aldi volt. Ott majdnem mindennap dolgoztam 12-től este fél 9-ig vasárnap meg 10 órában folyamatosan. És az volt az indoka ami miatt sokat veszekedtünk, h a kettő között nem mosok, főzök, takarítok mindennap. Holott a két szerelmemet a kiskutyáimat is én "neveltem" Ez mindenhogy értendő. Na és akkor elkezdődött február környékén, h megéreztem, h vmi nincs rendben. Olyan távolságtartó volt...a telefonját már lehalkította mikor hazaért, a közös laptopon ahol eddig a facebookon mindig be volt lépve megváltoztatta a jelszavát ha kiment a kertbe mindig vitte a telefonját és annyit láttam bentről h nyomogatja állandóan vagy telefonálgatott. És mindig kérdeztem tőle, h mi van de érdemleges választ soha nem adott vagy vmi hülye dumával megpróbált lerázni. És eljött a pillanat amit szégyenlek is meg nem is mert lehet, h még mindig ez menne, h kilestem a telefonkódját és mikor benn hagyta a telefonját sajnos belenéztem és olyanokat láttam amiket talán jobb lett volna ha nem. H szeretik egymást, meg bízzanak egymásba és a szerelmükbe, meg mikor már nem élt otthon pár hónapja azzal a kifogással h ő elköltözik, h átgondoljuk a kapcsolatunkat h h is legyen tovább ő mint utóbb kiderült nem ezért költözött el hanem, h a csajjal kicsit egyszerűbben tudjon kapcsolatban lenni. És amikor a 9-dik évfordulónk volt én adtam neki egy kis apróságot ajándékba sírva ő meg adott az arcomra puszit, csörgött a telefonja és mondta, h mennie kell egy ismerősének segíteni. Másnap hazajött mert azért mindennap haza jött pár órára tevékenykedni és utána ment ahol éppen abban az időben lakott és belenéztem a telefonjába és olyanokat olvastam, h jó volt Veled a sz.x meg legközelebb ezt meg ezt is kipróbáljuk. És még akkor sem kérdeztem nyíltan rá, csak annyit, h mondja-e vki másnak azt h szeret és mindig az volt a válasz, h nem de közben a telefonjában más volt. Aztán még kb 1 hónap eltelt és kiderült de nem tőle, h összeköltözött a csajjal. Aztán teljes mértékig bele betegedtem mert folyamatosan hitegetett, h ha megváltozom talán visszajön. És akkor a két meló között mindig amit tudtam megcsináltam a háztartásban akár fél óra alatt úgy h utána rohannom kellett melózni ahol 3-an vittünk egy egész délutáni forgalmat. A végén mikor már belebetegedtem közölte, h döntsek, h én fizetem ki őt vagy ő engem. Természetesen tudta, h nincs külön pénzem és aprópénzzel kiszúrta a szemem mert annyit sem kaptam vissza mint amennyit beletettem. De azt mondtam, h mindegy most már legyünk inkább túl rajta. Buktam a családi nagy kertes házamat a két gyönyörű kutyámat és az egész addig felépített életemet. Kiköltöztettek pénteken és beköltöztek szombaton. Ez augusztusban történt. Akkor 2 estét a saját autómban kellett aludnom mert nem volt hova menjek. Aludni természetesen nem mertem mert nem túl jó környéken tudtam megállni és féltem aludni. És amikor felkeltem mentem a két munkahelyemre. Utólag kiderült h gps-t tett az autómba, h megnézze hol vagyok. H még ő ellenőrizzen... Pfff....
Aztán sikerült belefutnom egy iszonyatosan rossz kapcsolatba ami hála Istennek nem tartott csak pár hónapig. Aztán márciusban jött a nagy szerelem. Viszont sajnos iszonyat mód félek. Nem tudok megbízni benne pedig semmit nem tett. Mindig elmondom magamban, h ha akar úgyis félrelép, ha akar úgyis átver, ha akar úgyis lelép. Ezen kár lenne idegeskedni. De mégsem tudom ezt magamnak elhitetni. Ha másképp jön haza, h mondjuk nem ölel úgy vagy nem örül annyira mint máskor meg ilyesmi akkor már azon agyalok, h biztos annyira már nem szeret vagy unja az egészet vagy van más neki. Holott nincs de én mégis..... A telefonja ha le van némítva egyből kombinálok, h biztos azért mert...ha elmegy haverozni akkor is, h tényleg oda megy-e....Ha mondjuk azt mondja, h neki rossz szokása, h időnként megbámulja a nőket mivel kb fél évig tartós kapcsolata nem volt a majdnem 3 éves kapcsolata után csak futók nem érdekelte senkit h kit mennyire néz meg és egy 33 éves fiatal férfi. Azt mondtam neki, h ha rossz szokás akkor változtatni tud rajta. Mert tudom, h lehet sőt sztm biztos mert minden férfi ilyen, h amikor nem látom, nem vagyok vele lehet, h a nyálát csorgatja nem egy nőre. De az is lehet, h nem. Mondta, h annyira fogja megnézni őket mint ahogy mindenki megnézni a másikat. Mondta, h ránéz vagy végig nézi de ennyi. És mikor mondta, h változtat rajta, akkor mondtam, h köszönöm meg stb és mikor lefeküdtünk aludni azon kezdtem el agyalni, h vajon "csuriban" voltak-e az ujjai. Szóval nem csak úgy mondta, h szálljak már le erről a témáról hanem tényleg így is gondolja!!!?? És természetesen másnap sikerült ezen is összevesznünk miattam. Mondta, h engem szeret, velem él, h semmi pénzért nem hagy el nem szégyel mert miért szégyelné akivel le fogja élni az életét és, h ő már minden téren kiélte magát és nem kell neki már senki más.
Az a baj, h szó szerint belebetegszem lelkileg. De nagyon csúnyán! És nem akarom egyáltalán elveszíteni őt és ő is mondta, h nem fogom de félek, h hosszú távon nem fogja ő ezt tolerálni. Ő is nagyon sok olyan dolgot hozott az előző kapcsolatából mint én. Annyira nem dúrvát de nem engedte a csaj, h elmenjen haverokkal mondjuk sörözni, vagy szabályozta, h kivel találkozhat vagy kivel nem, h elszívhat- e néha egy-egy szál szigit, stb.
És én mikor összejöttünk annyit kértem tőle ami minden kapcsolat alapja, h ne csaljon meg ne verjen ás és ne hazudjon. És ilyen apróságokban amik a régi kapcsolatában voltak úgy gondolja még h én is szabályzom és ezért füllent. Pl h elszívott-e egy szál cigit közben egyből megérzem mert nem dohányzom és undorodom a szagától mégis 3x kérdezek rá mindháromszor azt mondja, h nem és amikor mondom, h nézz a szemembe akkor azt mondja, h igen de csak egy szálát és félt, h veszekedni fogok vele. Ő elveszítette az Anyukáját meg az Apukáját és én vagyok neki csak. És nagyon boldog meg kiegyensúlyozott kezd lenni és mindig mondja, h végre egy igazi családban van benne mert Anyukámék is nagyon szeretik és mindig szeretettel várják haza. Mindenben segítenek nekünk. Az össze haverja azt mondja, h vigyázzon rám és becsüljön meg mert ilyen nő vagy nincs vagy 1000-ből egy. Hűtött söröcske várja, finom ételek, tisztaság, szeretet, szerelem, gondoskodás, ha beteg ápolás. Szóval mindig mindenkit előtérbe helyezek. De ez nem baj.
Még lehetne mit mesélnem de nem akarom ennyire a részletekbe belevinni mert lehet, h már ezt is unalmasnak találja. Nem tudom mit tegyek!!!!??? Legyen kedves segíteni!
Köszönettel
Egy elkeseredett nő!
Nekem hosszú a problémám de érdeklődnék a segítség felől és h érdemes-e ezzel személyesen felkeresni egy szakembert h mennyiben tudna nekem segíteni!
Én egy 29 éves nő vagyok. "Van" egy férjem! Papíron még van mert egyéb okokból nem tudunk még elválni. Kilenc éve alkottunk egy párt és majdnem hogy 5 éves házasok voltunk mikor "elváltunk"/szétmentünk. Ez tavaly augusztusban történt. Mar annak az évnek az elején elkezdett egy másik nővel flörtölgetni amit mindenki észrevett, h nyomul rá a nő pedig nagyon is tudta, h vagyok neki mert mi is találkoztunk. Ez ment pár hónapig. Mi közben vettünk egy közös kis házikót. Azon dolgoztunk ( de úgy h én is véstem a betont, hordtam talicskával a sittet, a betont, terítettem a több 100 köbméter földet.) Egyáltalán nem nőnek való munkát végeztem de úgy voltam vele h magunknak csinálom. Közben próbálkoztunk a babán is...vizsgálaton is voltunk mind a kettőnknél mindent rendben találtak de mégsem jött össze. Volt két állásom...az egyik a férjemmel egy fuvarozó állás ahol hajnali 4-5 között keltünk, elmentünk kisteherautóval dolgozni. Hazaértem ha éppenséggel sikerült időben megjárni Pestet oda-vissza és délre már be kellett érnem a második munkahelyemre ami az Aldi volt. Ott majdnem mindennap dolgoztam 12-től este fél 9-ig vasárnap meg 10 órában folyamatosan. És az volt az indoka ami miatt sokat veszekedtünk, h a kettő között nem mosok, főzök, takarítok mindennap. Holott a két szerelmemet a kiskutyáimat is én "neveltem" Ez mindenhogy értendő. Na és akkor elkezdődött február környékén, h megéreztem, h vmi nincs rendben. Olyan távolságtartó volt...a telefonját már lehalkította mikor hazaért, a közös laptopon ahol eddig a facebookon mindig be volt lépve megváltoztatta a jelszavát ha kiment a kertbe mindig vitte a telefonját és annyit láttam bentről h nyomogatja állandóan vagy telefonálgatott. És mindig kérdeztem tőle, h mi van de érdemleges választ soha nem adott vagy vmi hülye dumával megpróbált lerázni. És eljött a pillanat amit szégyenlek is meg nem is mert lehet, h még mindig ez menne, h kilestem a telefonkódját és mikor benn hagyta a telefonját sajnos belenéztem és olyanokat láttam amiket talán jobb lett volna ha nem. H szeretik egymást, meg bízzanak egymásba és a szerelmükbe, meg mikor már nem élt otthon pár hónapja azzal a kifogással h ő elköltözik, h átgondoljuk a kapcsolatunkat h h is legyen tovább ő mint utóbb kiderült nem ezért költözött el hanem, h a csajjal kicsit egyszerűbben tudjon kapcsolatban lenni. És amikor a 9-dik évfordulónk volt én adtam neki egy kis apróságot ajándékba sírva ő meg adott az arcomra puszit, csörgött a telefonja és mondta, h mennie kell egy ismerősének segíteni. Másnap hazajött mert azért mindennap haza jött pár órára tevékenykedni és utána ment ahol éppen abban az időben lakott és belenéztem a telefonjába és olyanokat olvastam, h jó volt Veled a sz.x meg legközelebb ezt meg ezt is kipróbáljuk. És még akkor sem kérdeztem nyíltan rá, csak annyit, h mondja-e vki másnak azt h szeret és mindig az volt a válasz, h nem de közben a telefonjában más volt. Aztán még kb 1 hónap eltelt és kiderült de nem tőle, h összeköltözött a csajjal. Aztán teljes mértékig bele betegedtem mert folyamatosan hitegetett, h ha megváltozom talán visszajön. És akkor a két meló között mindig amit tudtam megcsináltam a háztartásban akár fél óra alatt úgy h utána rohannom kellett melózni ahol 3-an vittünk egy egész délutáni forgalmat. A végén mikor már belebetegedtem közölte, h döntsek, h én fizetem ki őt vagy ő engem. Természetesen tudta, h nincs külön pénzem és aprópénzzel kiszúrta a szemem mert annyit sem kaptam vissza mint amennyit beletettem. De azt mondtam, h mindegy most már legyünk inkább túl rajta. Buktam a családi nagy kertes házamat a két gyönyörű kutyámat és az egész addig felépített életemet. Kiköltöztettek pénteken és beköltöztek szombaton. Ez augusztusban történt. Akkor 2 estét a saját autómban kellett aludnom mert nem volt hova menjek. Aludni természetesen nem mertem mert nem túl jó környéken tudtam megállni és féltem aludni. És amikor felkeltem mentem a két munkahelyemre. Utólag kiderült h gps-t tett az autómba, h megnézze hol vagyok. H még ő ellenőrizzen... Pfff....
Aztán sikerült belefutnom egy iszonyatosan rossz kapcsolatba ami hála Istennek nem tartott csak pár hónapig. Aztán márciusban jött a nagy szerelem. Viszont sajnos iszonyat mód félek. Nem tudok megbízni benne pedig semmit nem tett. Mindig elmondom magamban, h ha akar úgyis félrelép, ha akar úgyis átver, ha akar úgyis lelép. Ezen kár lenne idegeskedni. De mégsem tudom ezt magamnak elhitetni. Ha másképp jön haza, h mondjuk nem ölel úgy vagy nem örül annyira mint máskor meg ilyesmi akkor már azon agyalok, h biztos annyira már nem szeret vagy unja az egészet vagy van más neki. Holott nincs de én mégis..... A telefonja ha le van némítva egyből kombinálok, h biztos azért mert...ha elmegy haverozni akkor is, h tényleg oda megy-e....Ha mondjuk azt mondja, h neki rossz szokása, h időnként megbámulja a nőket mivel kb fél évig tartós kapcsolata nem volt a majdnem 3 éves kapcsolata után csak futók nem érdekelte senkit h kit mennyire néz meg és egy 33 éves fiatal férfi. Azt mondtam neki, h ha rossz szokás akkor változtatni tud rajta. Mert tudom, h lehet sőt sztm biztos mert minden férfi ilyen, h amikor nem látom, nem vagyok vele lehet, h a nyálát csorgatja nem egy nőre. De az is lehet, h nem. Mondta, h annyira fogja megnézni őket mint ahogy mindenki megnézni a másikat. Mondta, h ránéz vagy végig nézi de ennyi. És mikor mondta, h változtat rajta, akkor mondtam, h köszönöm meg stb és mikor lefeküdtünk aludni azon kezdtem el agyalni, h vajon "csuriban" voltak-e az ujjai. Szóval nem csak úgy mondta, h szálljak már le erről a témáról hanem tényleg így is gondolja!!!?? És természetesen másnap sikerült ezen is összevesznünk miattam. Mondta, h engem szeret, velem él, h semmi pénzért nem hagy el nem szégyel mert miért szégyelné akivel le fogja élni az életét és, h ő már minden téren kiélte magát és nem kell neki már senki más.
Az a baj, h szó szerint belebetegszem lelkileg. De nagyon csúnyán! És nem akarom egyáltalán elveszíteni őt és ő is mondta, h nem fogom de félek, h hosszú távon nem fogja ő ezt tolerálni. Ő is nagyon sok olyan dolgot hozott az előző kapcsolatából mint én. Annyira nem dúrvát de nem engedte a csaj, h elmenjen haverokkal mondjuk sörözni, vagy szabályozta, h kivel találkozhat vagy kivel nem, h elszívhat- e néha egy-egy szál szigit, stb.
És én mikor összejöttünk annyit kértem tőle ami minden kapcsolat alapja, h ne csaljon meg ne verjen ás és ne hazudjon. És ilyen apróságokban amik a régi kapcsolatában voltak úgy gondolja még h én is szabályzom és ezért füllent. Pl h elszívott-e egy szál cigit közben egyből megérzem mert nem dohányzom és undorodom a szagától mégis 3x kérdezek rá mindháromszor azt mondja, h nem és amikor mondom, h nézz a szemembe akkor azt mondja, h igen de csak egy szálát és félt, h veszekedni fogok vele. Ő elveszítette az Anyukáját meg az Apukáját és én vagyok neki csak. És nagyon boldog meg kiegyensúlyozott kezd lenni és mindig mondja, h végre egy igazi családban van benne mert Anyukámék is nagyon szeretik és mindig szeretettel várják haza. Mindenben segítenek nekünk. Az össze haverja azt mondja, h vigyázzon rám és becsüljön meg mert ilyen nő vagy nincs vagy 1000-ből egy. Hűtött söröcske várja, finom ételek, tisztaság, szeretet, szerelem, gondoskodás, ha beteg ápolás. Szóval mindig mindenkit előtérbe helyezek. De ez nem baj.
Még lehetne mit mesélnem de nem akarom ennyire a részletekbe belevinni mert lehet, h már ezt is unalmasnak találja. Nem tudom mit tegyek!!!!??? Legyen kedves segíteni!
Köszönettel
Egy elkeseredett nő!
Kedves Levélíró!
Először is rettenetesen sajnálom, hogy az első kapcsolatában ennyi fájdalmat kellett megélnie – az ilyen élmények, mint a kárbaveszett munka vagy a megcsalatás, borzasztó nagy szenvedést tudnak okozni. Nagyon igaza van, hogy meg akarja ÉRTENI, hogy mi történt. Az új kapcsolatában akkor fogja tudni biztonságban érezni magát, ha megérti, mitől marad meg egy férfi egy párkapcsolatban és mitől megy el.
A helyzet az, hogy a férfiak és a nők nagyon különböznek egymástól. Ugyanakkor minden férfi nagyon hasonlít egymásra és minden nő is nagyon hasonló reakciókat, viselkedésmintákat, érzéseket produkál. És a két nem sajnos alig-alig érti egymást. A nők is alig értik a férfiakat, ezért tehetetlenül élnek a kapcsolataikban és sokszor fogalmuk sincs, mit kellene tenni, hogy ne veszítsék el a párjukat.
A jó kapcsolatok alaptérképe minden esetben hasonló, akkor is, ha vannak egyéni variációk. Egy férfi akkor marad meg egy nő mellett, ha bizonyos dolgok teljesülnek, más dolgok pedig nem történnek meg. Amikor a szükséges összetevőket felsorolja egy pszichológus, a legtöbb nőből felháborodást és tiltakozást vált ki. Ezek egy része eléggé távol áll a magyarországi beidegződéseinktől. Pedig nincs mit tenni – ezek évmilliók óta genetikusan bevésett ösztönök. Sok nő még akkor sem hiszi el ezeknek az összetevőknek a fontosságát, ha épp azért hagyták el, mert ezek hiányoztak.
Minden férfi olyan nőt szeretne az életébe, aki nőies. Aki eleinte nőies, és aztán nőies is marad. Na de mi az, hogy nőies?
Az egyik legfontosabb dolog az, hogy a nő legyen jókedvű, legyen egy egészséges, vidám, talpraesett és kedves kisugárzása. Az a nő, aki agyondolgozza magát, nem vidám, nem elegáns, nem jó kisugárzású, nem nőies. Az a nő, aki holtfáradt, nem szexi, nem nőies, nem lehet ideált látni benne.
Amint a saját példája is mutatja, a legtöbb férfi a nőies, szexi és könnyed figurát választja, nem a kilúgozott, szemrehányással teli mártírt. Az ideális nőnek vonzereje és kisugárzása van, vagy ahogy egy idős pszichológusnő egyszer tanácsolta: „Te csak illatozzál!”
Hiába mondjuk, hogy a körülmények nem teszik ezt lehetővé – a következmény, az elhagyás menetrendszerűen elérkezik. Ezt a képletet nem lehet kicselezni. A nemi szerepek térképe kőbe van vésve.
Ugyanilyen fontos komponens, hogy egy nő legyen szexi. Legyen erotikus vénája, legyen benne kacérkodás, flörtös viselkedés, játékosság, szeresse a szexet. A szexkerülő, savanyú nő a legtöbb férfi szemében nem nő, vagy csökkent értékű nő. Fontos, hogy a flörtös-játékos viselkedésünk ne csak az udvarlási szakaszban legyen meg, hanem meg is maradjon. A nőknek sokszor nincs annyi szexuális jártassága, hogy szeressék a szexet és megteremtsék maguknak, ami jó. Ugyanakkor sok férfi szexuális kultúrája is csökevényes – egy okos-ügyes nő megpróbálhatja tanítgatni a párját, kedvesen, cicásan, arra, hogy neki mi jó… A férfiról aztán kiderül, hogy fogékony-e erre vagy nem. De a legtöbb férfi nézőpontjából az a kapcsolat, amelyik szexuálisan nem működik, az nem működik. A férfiak életének fontos sávja a szex és nagyon sokat megtesznek azért, hogy legyen kielégítő szex az életükben. Ezt lehetőleg otthon, a saját párjuktól szeretnék megkapni. Tartanak tőle, hogy ez lehetséges-e és meddig, de ha lehetséges, akkor nagyon sokan nem is keresnek máshol más szexet.
Fontos összetevője a nőiességnek a kedvesség. A magyar kultúrában nagyon sok nőre jellemző az éles, kemény, gúnyos, dirigáló, élcelődő, lekezelő hangvétel. Ide tartozik a szó szoros értelmében maga a hanghordozás, vagy akár a beszédhang minősége is. Az éles, kemény, katonás vagy lealázó beszédű nők mellett a férfiak azt érzik: „miért tűröm én ezt a mindennapi megaláztatást? Hát férfi vagyok én, ha nem állok ki magamért, ha nem lázadok föl ez ellen? Tönkre fogok menni, ha egész életemben ezt kell hallgatnom.” És előbb vagy utóbb elkezdenek keresni egy kedves, bársonyos hangú, elegáns, gondoskodó nőalakot.
A szexiség és a nőiesség fontos komponense a küllem. Ha egy nő tiszta, ápolt, ha kihozza a bármilyen adottságokból a legjobbat, ha ad magára, ha a legjobb verziójában mutatkozik, ha nem szétcsúszott, zilált, trampli, hanem elegáns, vagy pláne ha még valami kis szexi elem is mindig van rajta, valami, ami piros vagy rózsaszín, csillogó, vagy szőrme, akkor rögtön megakad rajta a férfiak szeme. Egyszerre csak női létezést kap, mint egy lámpa, amit felgyújtottak.
Ugyancsak fontos összetevő a nőiességben a gondoskodás, az otthon megteremtése. Láthatta: bármilyen abszurd és ésszerűtlen is elvárni, hogy a nő főzzön, takarítson, ez az elvárás nem tud megszűnni. Minden férfi lelke mélyéből fakad az az igény, hogy körülvegye egy nőalak, aki fészket teremt, otthonos, meleg, puha hátteret, ahol rend, otthonosság várja őt, ahol táplálják, megteremtik az elemi testi jólétének feltételeit. A férfi ott marad meg, ahol jól érzi magát.
Az a nő tudja megtartani a párját, aki egészséges benyomást tud kelteni – mentálisan egészségeset. Azt a nőt érzik mentálisan egészségesnek, aki nem csúszik szét, nem hisztizik, nem rikácsol, nem sárkánykodik vagy féltékenykedik vagy csimpaszkodik vagy könyörög vagy alázkodik, hanem összetartja magát, érzelmileg fegyelmezett, van tartása, van méltósága. Aki a közös ügyeikben korrekt, tisztességes, de határozott, nem alázkodik, nem hoz túl nagy áldozatot, nem csinál magából cselédet, hanem becsüli és tiszteli saját magát. Ha azt akarjuk, hogy a párunk becsüljön és tiszteljen, akkor becsüljük és tiszteljük magunkat, ezzel tanítjuk meg neki, hogy mi az a bánásmód, amit elvárunk.
Azt a nőt szeretik a férfiak, aki férfivá avatja őt. Aki drukkol neki, aki becsüli mindazt, amit ő elért és elér, aki igénybe veszi az ő férfiúi szolgáltatásait (a táskacipeléstől a konzervnyitásig, a pénzkereséstől a szexuális kényeztetésig) és ezért láthatóan hálás, ezeket láthatóan élvezi.
Azt a nőt szeretik a férfiak, akinek jó az önbecsülése, aki tartja magát valamire. Ha egy nő alázatos és rosszakat mond magáról, a férfi azt mondja magában: „milyen hitvány, gyenge, gyári hibás kis nő ez? Mi lehet benne a hiba, hogy ennyire semmire se tartja magát? Én értékes nőt akarok, aki rendben van és emelt fővel jár a világban.”
Kérem, értse meg a fenti képletet, értse meg, mivel tudja megteremteni az érzelmi feltételeket ahhoz, hogy a párja jól érezze magát és eszerint rendezze be az életét. És hogy honnan tudhatja, hogy jól érzi-e magát a férfi, annak roppant egyszerű a kulcsa: figyelje a viselkedését. Ne kérdezgesse: figyelje. Látni fogja, mi az, ami imponál neki, mi az, ami jól esik neki, mi az, amitől elveszti az érdeklődését, mi az, ahol elfordul, mi az, amitől odafigyel. Kezdjen tudatosan mozogni a társa mellett, tekintse úgy, hogy most tanulja a nőiséget! Ha jól figyel és hajlandó alakítani a viselkedésén, sikerülni fog.
Először is rettenetesen sajnálom, hogy az első kapcsolatában ennyi fájdalmat kellett megélnie – az ilyen élmények, mint a kárbaveszett munka vagy a megcsalatás, borzasztó nagy szenvedést tudnak okozni. Nagyon igaza van, hogy meg akarja ÉRTENI, hogy mi történt. Az új kapcsolatában akkor fogja tudni biztonságban érezni magát, ha megérti, mitől marad meg egy férfi egy párkapcsolatban és mitől megy el.
A helyzet az, hogy a férfiak és a nők nagyon különböznek egymástól. Ugyanakkor minden férfi nagyon hasonlít egymásra és minden nő is nagyon hasonló reakciókat, viselkedésmintákat, érzéseket produkál. És a két nem sajnos alig-alig érti egymást. A nők is alig értik a férfiakat, ezért tehetetlenül élnek a kapcsolataikban és sokszor fogalmuk sincs, mit kellene tenni, hogy ne veszítsék el a párjukat.
A jó kapcsolatok alaptérképe minden esetben hasonló, akkor is, ha vannak egyéni variációk. Egy férfi akkor marad meg egy nő mellett, ha bizonyos dolgok teljesülnek, más dolgok pedig nem történnek meg. Amikor a szükséges összetevőket felsorolja egy pszichológus, a legtöbb nőből felháborodást és tiltakozást vált ki. Ezek egy része eléggé távol áll a magyarországi beidegződéseinktől. Pedig nincs mit tenni – ezek évmilliók óta genetikusan bevésett ösztönök. Sok nő még akkor sem hiszi el ezeknek az összetevőknek a fontosságát, ha épp azért hagyták el, mert ezek hiányoztak.
Minden férfi olyan nőt szeretne az életébe, aki nőies. Aki eleinte nőies, és aztán nőies is marad. Na de mi az, hogy nőies?
Az egyik legfontosabb dolog az, hogy a nő legyen jókedvű, legyen egy egészséges, vidám, talpraesett és kedves kisugárzása. Az a nő, aki agyondolgozza magát, nem vidám, nem elegáns, nem jó kisugárzású, nem nőies. Az a nő, aki holtfáradt, nem szexi, nem nőies, nem lehet ideált látni benne.
Amint a saját példája is mutatja, a legtöbb férfi a nőies, szexi és könnyed figurát választja, nem a kilúgozott, szemrehányással teli mártírt. Az ideális nőnek vonzereje és kisugárzása van, vagy ahogy egy idős pszichológusnő egyszer tanácsolta: „Te csak illatozzál!”
Hiába mondjuk, hogy a körülmények nem teszik ezt lehetővé – a következmény, az elhagyás menetrendszerűen elérkezik. Ezt a képletet nem lehet kicselezni. A nemi szerepek térképe kőbe van vésve.
Ugyanilyen fontos komponens, hogy egy nő legyen szexi. Legyen erotikus vénája, legyen benne kacérkodás, flörtös viselkedés, játékosság, szeresse a szexet. A szexkerülő, savanyú nő a legtöbb férfi szemében nem nő, vagy csökkent értékű nő. Fontos, hogy a flörtös-játékos viselkedésünk ne csak az udvarlási szakaszban legyen meg, hanem meg is maradjon. A nőknek sokszor nincs annyi szexuális jártassága, hogy szeressék a szexet és megteremtsék maguknak, ami jó. Ugyanakkor sok férfi szexuális kultúrája is csökevényes – egy okos-ügyes nő megpróbálhatja tanítgatni a párját, kedvesen, cicásan, arra, hogy neki mi jó… A férfiról aztán kiderül, hogy fogékony-e erre vagy nem. De a legtöbb férfi nézőpontjából az a kapcsolat, amelyik szexuálisan nem működik, az nem működik. A férfiak életének fontos sávja a szex és nagyon sokat megtesznek azért, hogy legyen kielégítő szex az életükben. Ezt lehetőleg otthon, a saját párjuktól szeretnék megkapni. Tartanak tőle, hogy ez lehetséges-e és meddig, de ha lehetséges, akkor nagyon sokan nem is keresnek máshol más szexet.
Fontos összetevője a nőiességnek a kedvesség. A magyar kultúrában nagyon sok nőre jellemző az éles, kemény, gúnyos, dirigáló, élcelődő, lekezelő hangvétel. Ide tartozik a szó szoros értelmében maga a hanghordozás, vagy akár a beszédhang minősége is. Az éles, kemény, katonás vagy lealázó beszédű nők mellett a férfiak azt érzik: „miért tűröm én ezt a mindennapi megaláztatást? Hát férfi vagyok én, ha nem állok ki magamért, ha nem lázadok föl ez ellen? Tönkre fogok menni, ha egész életemben ezt kell hallgatnom.” És előbb vagy utóbb elkezdenek keresni egy kedves, bársonyos hangú, elegáns, gondoskodó nőalakot.
A szexiség és a nőiesség fontos komponense a küllem. Ha egy nő tiszta, ápolt, ha kihozza a bármilyen adottságokból a legjobbat, ha ad magára, ha a legjobb verziójában mutatkozik, ha nem szétcsúszott, zilált, trampli, hanem elegáns, vagy pláne ha még valami kis szexi elem is mindig van rajta, valami, ami piros vagy rózsaszín, csillogó, vagy szőrme, akkor rögtön megakad rajta a férfiak szeme. Egyszerre csak női létezést kap, mint egy lámpa, amit felgyújtottak.
Ugyancsak fontos összetevő a nőiességben a gondoskodás, az otthon megteremtése. Láthatta: bármilyen abszurd és ésszerűtlen is elvárni, hogy a nő főzzön, takarítson, ez az elvárás nem tud megszűnni. Minden férfi lelke mélyéből fakad az az igény, hogy körülvegye egy nőalak, aki fészket teremt, otthonos, meleg, puha hátteret, ahol rend, otthonosság várja őt, ahol táplálják, megteremtik az elemi testi jólétének feltételeit. A férfi ott marad meg, ahol jól érzi magát.
Az a nő tudja megtartani a párját, aki egészséges benyomást tud kelteni – mentálisan egészségeset. Azt a nőt érzik mentálisan egészségesnek, aki nem csúszik szét, nem hisztizik, nem rikácsol, nem sárkánykodik vagy féltékenykedik vagy csimpaszkodik vagy könyörög vagy alázkodik, hanem összetartja magát, érzelmileg fegyelmezett, van tartása, van méltósága. Aki a közös ügyeikben korrekt, tisztességes, de határozott, nem alázkodik, nem hoz túl nagy áldozatot, nem csinál magából cselédet, hanem becsüli és tiszteli saját magát. Ha azt akarjuk, hogy a párunk becsüljön és tiszteljen, akkor becsüljük és tiszteljük magunkat, ezzel tanítjuk meg neki, hogy mi az a bánásmód, amit elvárunk.
Azt a nőt szeretik a férfiak, aki férfivá avatja őt. Aki drukkol neki, aki becsüli mindazt, amit ő elért és elér, aki igénybe veszi az ő férfiúi szolgáltatásait (a táskacipeléstől a konzervnyitásig, a pénzkereséstől a szexuális kényeztetésig) és ezért láthatóan hálás, ezeket láthatóan élvezi.
Azt a nőt szeretik a férfiak, akinek jó az önbecsülése, aki tartja magát valamire. Ha egy nő alázatos és rosszakat mond magáról, a férfi azt mondja magában: „milyen hitvány, gyenge, gyári hibás kis nő ez? Mi lehet benne a hiba, hogy ennyire semmire se tartja magát? Én értékes nőt akarok, aki rendben van és emelt fővel jár a világban.”
Kérem, értse meg a fenti képletet, értse meg, mivel tudja megteremteni az érzelmi feltételeket ahhoz, hogy a párja jól érezze magát és eszerint rendezze be az életét. És hogy honnan tudhatja, hogy jól érzi-e magát a férfi, annak roppant egyszerű a kulcsa: figyelje a viselkedését. Ne kérdezgesse: figyelje. Látni fogja, mi az, ami imponál neki, mi az, ami jól esik neki, mi az, amitől elveszti az érdeklődését, mi az, ahol elfordul, mi az, amitől odafigyel. Kezdjen tudatosan mozogni a társa mellett, tekintse úgy, hogy most tanulja a nőiséget! Ha jól figyel és hajlandó alakítani a viselkedésén, sikerülni fog.
Frank Orsolya
2016. 10. 23. 11:46
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Orsolya,
A kérdésem a következő lenne. Van egy kislányom aki most movemberben lesz 5 éves. Az apja születése előtt elhagyott minket és kb évente egyszer látta a gyereket. Most legutóbb decemberben találkoztak es amikor májusban kereste a gyereket nem akart vele beszélni a lányom. Apuka ezen megsértődött és mire ravettem a gyereket arra hogy beszéljen vele, 2 het kellett akkor azonban apa már nem hívta. Bíróság szerint havi láthatás volt szabalyozva melyre nem járt, most azonban a gyámügyön kérte a megvaltoztatását és minden második Szentestén is akarja a gyereket. Havonta jönne látogatni, a legkorábbi így 2017-ben lenne. Addig lesz kb 14 alkalom hogy találkoznak. Egyébként kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek és jelenleg a második gyermekemet varom akit a testvére nagyon vár. Ennek ellenére,a jelenleg még idegen apának a gyámügy odaadta a Szentestéket sajnos arra hivatkozva hogy addig alakulhat ki kötődés közöttük. Én minden evben a Karacsony első napjat javasoltam.Ön mint szakember is úgy gondolja hogy az a gyerek érdeke hogy a Szentestét is megkapja az apa? Nem elég a Karácsony első napja hogy a kistestvérével és velünk ünnepeljen?
A kérdésem a következő lenne. Van egy kislányom aki most movemberben lesz 5 éves. Az apja születése előtt elhagyott minket és kb évente egyszer látta a gyereket. Most legutóbb decemberben találkoztak es amikor májusban kereste a gyereket nem akart vele beszélni a lányom. Apuka ezen megsértődött és mire ravettem a gyereket arra hogy beszéljen vele, 2 het kellett akkor azonban apa már nem hívta. Bíróság szerint havi láthatás volt szabalyozva melyre nem járt, most azonban a gyámügyön kérte a megvaltoztatását és minden második Szentestén is akarja a gyereket. Havonta jönne látogatni, a legkorábbi így 2017-ben lenne. Addig lesz kb 14 alkalom hogy találkoznak. Egyébként kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek és jelenleg a második gyermekemet varom akit a testvére nagyon vár. Ennek ellenére,a jelenleg még idegen apának a gyámügy odaadta a Szentestéket sajnos arra hivatkozva hogy addig alakulhat ki kötődés közöttük. Én minden evben a Karacsony első napjat javasoltam.Ön mint szakember is úgy gondolja hogy az a gyerek érdeke hogy a Szentestét is megkapja az apa? Nem elég a Karácsony első napja hogy a kistestvérével és velünk ünnepeljen?
Kedves Asszonyom!
Őszintén szólva azt gondolom, hogy érdemes elkülöníteni, mik ebben a helyzetben az Ön érzései, igényei, és mi az, ami a kisgyerek érzése, igénye, érdeke. Valószínűleg a kislánynak nem az számít, hogy karácsony melyik napját tölti az apjával, hanem az, hogy olyan emberrel tölti-e az időt, akit idegennek érez, vagy akihez van emberi kötődése. Egy gyereknek nagyon fontos, hogy az anya "helyiértéken` is és az "apa" helyiértéken is legyen valakije, és a legjobb az lenne, ha ez a valaki a saját apukája lenne. Semmi akadálya nincs annak, hogy a nevelőapjával is legyen egy teljesen jól működő emberi kapcsolata, mint nevelőapával; és az édesapjával is, mint édesapjával. Mindenképp a kisgyerek szemszögéből szemlélni a helyzetet, és annak drukkolni, hogy az életében szereplő összes felnőttel, szülőfigurával legyen működő, meleg kapcsolata. Nagyon valószínű, hogy ha jól kijön az apukájával, akkor Szentestén is jól tudja érezni magát vele, ha pedig nem, akkor nem az ünneppel lesz a baj, hanem bármelyik együtt töltött nappal, éjszakával. Tudom, hogy az Ön érzései az elhagyó apa irányában valószínűleg a negatív érzelmek teljes skáláját felvonultatják, teljesen érthető módon. A gyereknek azonban így is, úgy is föl kell majd dolgoznia, hogy hogyan is viszonult őhozzá az apja, hogy "kellek-e én" az apámnak, mégpedig többször is föl kell dolgoznia, ahogy a fejlődése és a megértésre való képessége előre halad, szintről szintre. A legtöbb gyerek keresi a kapcsolatot a biológiai szüleivel, jó kapcsolatra vágyik velük és a történtek legteljesebb megértésére. Higgye el nekem, a többi kapcsolatát nem gyengíti, ha az apukájával is van jó kapcsolata, viszont nehezíti az Önök kapcsolatát, ha a gyerek nem érezheti, hogy Ön is ennek drukkol, vagy legalábbis belenyugszik.
Tudom, hogy nehéz helyzet ez, de ha a gyermeknek Önök stabil, meleg hátteret biztosítanak, a többi bonyodalmat már sikerrel föl fogja dolgozni.
Legjobbakat!
Őszintén szólva azt gondolom, hogy érdemes elkülöníteni, mik ebben a helyzetben az Ön érzései, igényei, és mi az, ami a kisgyerek érzése, igénye, érdeke. Valószínűleg a kislánynak nem az számít, hogy karácsony melyik napját tölti az apjával, hanem az, hogy olyan emberrel tölti-e az időt, akit idegennek érez, vagy akihez van emberi kötődése. Egy gyereknek nagyon fontos, hogy az anya "helyiértéken` is és az "apa" helyiértéken is legyen valakije, és a legjobb az lenne, ha ez a valaki a saját apukája lenne. Semmi akadálya nincs annak, hogy a nevelőapjával is legyen egy teljesen jól működő emberi kapcsolata, mint nevelőapával; és az édesapjával is, mint édesapjával. Mindenképp a kisgyerek szemszögéből szemlélni a helyzetet, és annak drukkolni, hogy az életében szereplő összes felnőttel, szülőfigurával legyen működő, meleg kapcsolata. Nagyon valószínű, hogy ha jól kijön az apukájával, akkor Szentestén is jól tudja érezni magát vele, ha pedig nem, akkor nem az ünneppel lesz a baj, hanem bármelyik együtt töltött nappal, éjszakával. Tudom, hogy az Ön érzései az elhagyó apa irányában valószínűleg a negatív érzelmek teljes skáláját felvonultatják, teljesen érthető módon. A gyereknek azonban így is, úgy is föl kell majd dolgoznia, hogy hogyan is viszonult őhozzá az apja, hogy "kellek-e én" az apámnak, mégpedig többször is föl kell dolgoznia, ahogy a fejlődése és a megértésre való képessége előre halad, szintről szintre. A legtöbb gyerek keresi a kapcsolatot a biológiai szüleivel, jó kapcsolatra vágyik velük és a történtek legteljesebb megértésére. Higgye el nekem, a többi kapcsolatát nem gyengíti, ha az apukájával is van jó kapcsolata, viszont nehezíti az Önök kapcsolatát, ha a gyerek nem érezheti, hogy Ön is ennek drukkol, vagy legalábbis belenyugszik.
Tudom, hogy nehéz helyzet ez, de ha a gyermeknek Önök stabil, meleg hátteret biztosítanak, a többi bonyodalmat már sikerrel föl fogja dolgozni.
Legjobbakat!
Frank Orsolya
2016. 09. 25. 20:58
Olvasói értékelés: 5 / 5
.jpg)
.jpg){kind=small}
