„Bevittük a kórházba, és pár nap múlva már meg sem ismert” – miért válik zavarttá az idős beteg a kórházban, és mit tehet a család?

Miért „zavarodik meg” az idős beteg néhány nap alatt a kórházban?

Amit a hozzátartozók ilyenkor látnak – a hirtelen kialakuló zavartság, az agresszió, a hallucinációk, az éjszakai nyugtalanság, az infúzió és a pelenka tépkedése –, annak az orvostudományban neve van: delírium, magyarul heveny zavartsági állapot. És fontos tudni: ez nem néhány szerencsétlen család balszerencséje, hanem tömeges jelenség, amely bármely kórházba kerülő idős embert érinthet – függetlenül attól, hogy milyen ok miatt került be.

A delírium nem azonos a demenciával, és nem is a demencia hirtelen „rosszabbodása”. A delírium az elmeállapot hirtelen – órák vagy napok alatt – kialakuló, jellemzően visszafordítható változása, amelyben megbomlik a tudat, a figyelem és a tájékozódás. 

A hazai geriátriai szakmai irányelv szerint kórházi környezetben az idős betegek akár 60 százalékánál előfordulhat delírium – vagyis ez a kórházi kezelés leggyakoribb „mellékhatása”. És ami talán a legfontosabb: a háttérben szinte mindig konkrét, kereshető és kezelhető testi ok áll.

Jellemzően több tényező együttesétől alakul ki a delírium:

• Kiszáradás (exsiccosis) 
• Gyógyszerek és nyugtatók 
• Fertőzések 
• Az idegen környezet és az ingerek felborulása
• Ingerszegénység és érzékszervi elszigeteltség
• Mozgáskorlátozás, katéter, pelenka
• Vizelet- és székletpangás, vércukoresés, oxigénhiány
• Alkoholmegvonás 

Kényes, de az osztályokon jól ismert ok: nem kevés idős ember titokban, a család tudta nélkül iszik rendszeresen. A kórházba kerülve az alkohol hirtelen elmarad, és a beteg napokon belül megvonásos delíriumba kerülhet – miközben a család (és sokszor az orvos) nem is sejti, mi áll a háttérben. 

A jó hír, hogy a delírium a kiváltó ok kezelésével jellemzően visszafordítható. A rossz hír: minél tovább áll fenn, annál nagyobb az esélye, hogy maradandó nyomot hagy – a lezajlott delírium a kutatások szerint a későbbi szellemi hanyatlás kockázatát is növeli. Vagyis megtörténhet, hogy valaki néhány hetes „pihentető” kórházi tartózkodás után ténylegesen rosszabb állapotban kerül haza, mint ahogy bement.

Nem csak a delírium: fertőzés és leépülés

Az általunk megkérdezett belgyógyász szerint a zavartság csak az egyik – bár a leglátványosabb – lehetséges következménye a kórházi tartózkodásnak. Van két csendesebb veszély is.

Az egyik a kórházban szerzett fertőzés. Az idős, legyengült szervezet a kórházi környezetben olyan kórokozókkal találkozik, amelyekkel otthon soha – és ezek a fertőzések időskorban életveszélyesek is lehetnek.

A másik a leépülés, amit a kórházi lét maga okoz. Az orvosok jól ismerik a jelenséget: a beteg, aki otthon még önállóan közlekedett, öltözött, étkezett, a kórházban napok alatt „elhagyja magát”. Akire pelenkát adnak, mert nincs, aki kikísérje a mosdóba, az egy-két hét után akkor sem kel fel, amikor már tudna – megtanulja, hogy nem kell, sőt van, hogy nem is szabad. Az ágyban töltött napok alatt az idős ember izomereje rohamosan fogy, és a kórházból sokan úgy térnek haza, hogy önellátásuk egy részét végleg elveszítették. 

A számok, amikről tudni kell: ennyi ápoló jut a betegekre

Mindez nem az ápolók hibája – és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. A magyar kórházakban dolgozó ápolók emberfeletti terhelés mellett dolgoznak, és a számok magukért beszélnek.

Ma több mint 40 ezer ápoló hiányzik a magyar egészségügyből és több osztályon kórtermeket kellett lezárni, mert nincs, aki ellássa a betegeket.

Nem ritka, hogy egyetlen ápolóra 50–60 beteg jut – köztük súlyos, fekvő, demenciával élő betegek is. Összehasonlításképpen: a nemzetközi ajánlások szerint belgyógyászati-sebészeti osztályon éjszaka Angliában legfeljebb 8, az ausztrál idősellátó-ápolási osztályokon éjszaka legfeljebb 15 beteg juthat egy ápolóra. A magyar valóság tehát a világ legmegengedőbb éjszakai normájának is a három-négyszerese.

Ebbe a rendszerbe kerül bele az az idős ember, aki otthon egy az egyben kapta a figyelmet. A kontraszt óriási – és pontosan ez a kontraszt az, ami a delírium táptalaja.

„Miért nyugtatóztam le? Mert zavart volt. Miért volt zavart? Mert megváltozott körülötte minden”

Megkerestünk egy kórházi osztályon dolgozó ápolót – nevezzük Attilának –, aki névtelenséget kérve, szokatlan őszinteséggel beszélt arról, mi történik éjszaka egy osztályon, ahol 50-60 betegre jut egyetlen ápoló.

„A legtöbb idős már önmagában a helyváltozástól megzavarodik, és elkezd bolyongani” – mondja. És innen indul az a kényszerpálya, amelyből az ápolónak gyakorlatilag nincs jó kiútja: ha a zavart beteg elbolyong, az ápolót vonják felelősségre. Ha elesik és megsérül, szintén. Ha rögzítik az ágyhoz, üvölt egész éjjel – és a rögzítés amúgy is csak szigorú feltételekkel, orvosi elrendelésre alkalmazható. „Szóval marad a pelenka és a nyugtató, ami teljesen lenyomja őket” – fogalmaz keserűen.

A veszély, amitől az ápolók félnek, nagyon is valós. Attila sorolja az eseteket, amelyekkel pályája során találkozott: beteg, aki fejre esett az ágyból; aki elvándorolt az osztályról; aki kizuhant az ablakon; aki hallucinációi miatt az infúziós állvánnyal támadt a szobatársára, vagy fojtogatni kezdte. „Van olyan zavart, őrjöngő beteg, akin hárman fekszünk, hogy ne tegyen kárt magában vagy másban. És én férfi vagyok, nem egy ötvenkilós nővér.”

Így csökkenthető a delírium kockázata

Ha az idős hozzátartozó – bármilyen okból – kórházba kerül, a család sokat tehet a zavartság megelőzéséért:

1. Vigye be a szemüvegét és a hallókészülékét (működő elemmel!), és jelezze az ápolóknak, hogy a beteg ezek nélkül nem lát/nem hall jól.
2. Vigyen be ismerős tárgyakat: családi fotót, kis órát, a megszokott takarót. Ezek kapaszkodók az idegen környezetben.
3. Látogasson gyakran és beszélgessen: mondja el, hol van, miért, milyen nap van. A rendszeres, nyugodt „tájékozódási segítség” bizonyítottan csökkenti a delírium kockázatát.
4. Figyelje az itatást. Kérdezzék meg az ápolót, hogy a beteg ihat-e, mennyit ihat, és biztonságosan tud-e nyelni. Vigyen be sportkupakos palackot, amiből fekve is tud inni, és ha szabad innia, látogatáskor itassa meg.
5. Kérdezzen rá a gyógyszerekre: kapott-e új nyugtatót, altatót, és feltétlenül szükséges-e. Jelezze az orvosnak, ha a beteg otthon nem szedett ilyet.
6. A hirtelen zavartságot mindig jelezze az orvosnak azzal, hogy ez a betegnél ÚJ tünet – és kérje, hogy keressék a kiváltó okot (fertőzés, kiszáradás, gyógyszer), ne csak nyugtatóval kezeljék.
7. Tudja, hogy joga van rákérdezni a korlátozó intézkedésekre. A beteg fizikai rögzítését és a nyugtató „lecsendesítési” célú alkalmazását az egészségügyi törvény szigorúan szabályozza: csak orvosi elrendelésre, dokumentáltan és indokolt esetben történhet. Hozzátartozóként nyugodtan megkérdezheti, milyen nyugtatót kap a betege, ki rendelte el és miért – ez nem vádaskodás, hanem törvényes joga.
8. Kérdezze meg, maradhat-e bent a beteg mellett. Súlyos állapotú betegnél az osztályvezető főorvos engedélyével erre több intézményben van lehetőség – egy ismerős arc jelenléte a leghatékonyabb „delírium-megelőző”.

A kórházi delírium megelőzése és felismerése nem kizárólag az orvosok és ápolók feladata. A család is sokat tehet azzal, ha elmondja, milyen volt a beteg megszokott állapota, azonnal jelzi a hirtelen változásokat.

Az idős beteg számára a hozzátartozó nemcsak látogató, hanem fontos kapaszkodó is lehet egy idegen és megterhelő környezetben.

Kép: Depositphotos