![]() |
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Egy problémával fordulok Önhöz segítségül, vagy tanácsot kérni kihez forduljak.
4 éves házasság után a férjem 9 hónapja elhagyott, 7 éve vagyunk együtt. Van egy 6 éves fiunk és egy 11 hónapos lányunk ami közös. 2 hónapos volt a kislány mikor elment. Nagyon megrázta a fiamat hogy elhagyta az apja. Idegi alapon rángatózik, amit nem érez (rángatja a száját és a szemét). Járunk kórházba pszichológushoz, de változás nincs. A kérdésem az lenne, hogy megmarad a gyermeknél ez a rángatózás, amíg velünk volt az apuka nem rángatózott a gyermek. Nagyon ragaszkodik az apjához, várja vissza! A 2 hetes látogatás úgy veszem észre nem igazán segít neki. Amíg nem látja próbál megnyugodni, de miután elviszi újra jobban fokozódik a rángása. Segítségét szeretném kérni, hogy mit csináljak vagy kihez tudnék fordulni, mert nem szeretném ha megmaradna neki a rángatózás mert nagyon csúnya. Válaszát email címemre várom: noncsi7708@freemail.hu
Válaszát előre is köszönöm.
Maradok tisztelettel:
Nóra
A levele óta már beszéltünk telefonon, és a helyzetét újra átgondolva is csak azt tudom mondani, hogy a kisfiú elsődleges környezet a családja, és mindenféleképpen az az érdeke, hogy TEHERMENTESÍTSÉK. A beszélgetésünk során megütötte a fülemet, hogy a kisfiú afféle felnőtt, gondoskodó szerepet vett magára. Valójában arra van szüksége, hogy tiszta helyzet legyen körülötte, stabil, békés és meleg otthon. Azt is észrevettem, hogy Ön saját maga nagyon szélsőségesen éli meg az eseményeket, tehát igazából az lenne az elsődleges feladat, hogy Ön mielőbb meg tudja vetni a lábát és megnyugodni, újra egyensúlyba kerülni, és ennek következményeként tud majd a kisfiú is újra gyerek lenni és nyugodt, hétköznapi életet élni a megváltozott körülmények között is.
Tehát a gyermekein akkor segít, ha saját magán segít, hogy újra hétköznapi, egészséges, békés állapotba kerüljön. Frank Orsolya 2011. 12. 28. 15:27
Egy 43 éves nő vagyok jelenleg válófélben,ami lassan két éve tart mert nem tudunk megegyezni gyerekek téren.A fiam 16 éves és SNI sajátos nevelésű gyerek Hiperaktív mindig probléma volt vele az iskolában,főleg viselkedési problémák.
A férjem egy öntörvényű ember ,sajnos 20 év alatt megalázott ,és a gyerekek előtt nem tisztelt nem becsült,és ezáltal a fiam sem tisztel és nem fogadd szót nekem,volt rá példa hogy megütött, és hozzám vágott párnát stb,a csúnya beszédről nem is szólva.Az igazságügyi szakértő szerint mindkét gyerek ragaszkodik hozzánk egyformán ,de érzelmileg hozzám jobban ,mert a férjem racionális ember. A fiammal kapcsolatban azt mondta a szakértő hogy komoly problémák vannak vele ,és szakember bevonása szükséges ha már késve is. Ez miatt adtam be a válópert 2010 ben mert nem tudunk gyereknevelés téren megegyezni.Éveken át könyörögtem vigyük el a gyereket pszichológushoz ,a férjem nem akarta,mert ő majd megneveli egy pofon egy durva szó ,és igy teltek el az évek.A fiam rettegésben élt évekig.Ha nagy nehezen sikerült elvinnünk pszichológushoz akkor egy sem volt jó neki ,mert mindenki hülye ,csak ő nem.Amikor viszont beadtam a válópert ellenem nevelte a gyerekeket és kedvesebb volt a fiával,ennek örülök is ,de szakemberhez még mindig nem viszi. A szakértő szerint nem jó a férjem diktatórikus nevelése,de az én nevelésem sem jó.
A kislányunk 10 éves ,vele semmi gond nincs csak most az utóbbi két évben a férjem elkényeztette ,és magához édesgette ,vele alszik egy szobában már egy éve ,tavaly még együtt fürödtek az apával ,de szóltam ez nem helyénvaló és már nem fürdenek együtt.
Egyszerűen tehetetlen vagyok mert most a fiamat fegyelmi miatt elküldték az iskolából,és félek nem tudunk megegyezni iskolaválasztásnál.A fiamnak még nem mondtuk meg ,de úgy érzem nem fogja fel a súlyát mert sajnos nincs felelősségérzete egyáltalán.A fiam az utóbbi két évben ide oda megy a két szülő között,jelzem közös háztartásban élünk és minden házimunkát én csinálok .Ha én próbálom nevelni akkor majd apához megyek,ha az apja akkor anyához és egy körforgás.Az lenne a kérdésem hogy Ön szerint kinél lenne jó helyen a fiamnak,tudva azt hogy nekem egyáltalán nem fogad szót ,még sokszor agresszív velem ,és hazudik nekem,vagy az apánál aki túl szigorú ,de neki szót fogadd ,mert ha nem bántalmazza.És milyen iskolát keressünk neki? a rendészeti szakon volt de én tudtam hogy a magatartása és viselkedése miatt nem jó neki ez a szak.A férjem katonai iskolába szeretné íratni,amit én nem szeretnék hiszen tudom hogy milyen agresszív. A bíróságon a fiam kijelentette anyagi okok miatt az apánál szeretne maradni,ha anyának is annyi pénze lenne mint apának akkor anyánál.Két nap után viszont velem akar élni,tehát döntésképtelen.A két gyerek pedig nem jön jól ki egymással ,állandóan bántja a kislányt mert ő az apa kedvence.Lehetséges ha más környezetbe kerülök a fiam megváltozik,egy kicsit?és tudni fogja nekem kell szót fogadnia mert én vagyok a gyámja?vagy elrohan az apához?Egyszerűen nem tudom mit tegyek,lelkileg tönkrementem ,mondjam meg a gyerekemnek apádnál maradsz mert ő tud nevelni?De nagyon sajnálom mert ha nem kap egy kis segítséget szakembertől egy egész életre sérült marad. Sajnos a férjemmel nem tudunk megegyezni semmilyen téren,nem nézi a gyerekeket.
Tanácsát előre is köszönöm!
Üdvözlettel egy elkeseredett nő
Előre szeretném bocsátani, hogy egy ennyire előrehaladott és bonyolult helyzetben egyetlen levéllel aligha tudok bármiféle érdemleges előremozdulást hozni. Csupán egy néhány megjegyzést tennék, ami a számomra egyértelműen látszik a helyzetből:
a) mindkét gyerekének bizonyára árt a helyzet eldöntetlensége, kuszasága. A legfontosabb az lenne, hogy minél hamarabb TISZTA HELYZETET teremtsen. Ami azt jelenti, hogy nem egy háztartásban élnek, nem huzakodnak a gyerekeken stb.
b) a fia ugyan sok problémát okoz és sok figyelmet követel, de a LÁNYÁRÓL sem szabad elfeledkezni csak azért, mert látszólag nincs vele gond. Mindenképp fontos, hogy ő is kapjon figyelmet, beszélgetést, törődést, örömöket.
c) a fiatalembernek a saját életében is valamilyen tiszta, kiszámítható, egyértelmű rendszer vagy helyzet lenne most a legfontosabb - akár iskola, akár munkahely, valami olyasmire van szüksége, ahol egyértelmű, teljesíthető körülmények között tevékenykedik, valami olyasmiben, ami érdekli is, és ezért elismerést kap. Csak példa vagy magyarázatképpen mondom, hogy egy következetes, szigorú, de emberséges mesterember mellett fizikai munkát végezni és ezért pénzt kapni például olyasfajta változás lenne, ami most neki nagyon jót tenne.
d) a két szülő között nehéz választani, de ha az apa indulatos, bántalmazó, agresszív, akkor én nem tudnám javasolni, hogy hozzá kerüljön.
Önnek pedig azt javasolnám, hogy ne a férje engedélyére várjon, hanem tegyek azokat a lépéseket, amelyeket helyesnek tart, és ehhez keressen külső támaszt, segítséget, hogy a gyerekek ne sodródjanak tovább.
Frank Orsolya 2011. 12. 28. 15:15
Nem tudom, vannak-e a feleségével közös jóbarátaik, de talán ők is tudnak segíteni abban, hogy a dolgot megbeszéljék, közösen túltegyék magukat rajta. Nem hiszem, hogy egy nő és családanya ennyire gyorsan és hirtelen elválik, hiszen neki is fontos a család, de az biztos, hogy innentől kezdve jó lenne, ha nem hibázna és amit csak tud, azt jól csinálna. Az üzleti problémája megoldásán is muszáj elgondolkodni.
A legkétségbeesettebb pillanatokban pedig forduljon a barátaihoz, családtagjaihoz, személyesen vagy telefonon: biztos vagyok benne, hogy nincs egyedül.
Sok sikert, minden jót kívánok. Frank Orsolya 2011. 12. 28. 15:01
26 hónapos fiam pár hónapja a vállát rángatja, egyszerre mindkettőt, egy nap többször, önkéntelen mozgásnak tűnik ... még nem tudtam kideríteni, mikor, mert változó ... nagyon aggódok, hogy ezt vajon ki lehet-e kezeltetni nála, vagy maradandó, mert nem szeretném, ha később ebből problémája adódna... egyébként nagyon értelmes, nyugodt gyerek, sokat beszél, mosolygós, minden rendben van vele..
Gondoltam, hogy gyermekorvoshoz viszem, és kérek beutalót pszichológushoz, hátha tudnak valami tornát vagy gyógymódot erre.
Kérem segítségét, köszönöm!
Remélem, valóra is váltotta a tervét, és elvitte a kisfiát gyerekpszichológushoz. Érdemes elgondolkodni rajta, milyen rejtett feszültség van a környezetében, a családban, az Ön vagy a párja lelkében, amire reakció lehet ez a tünet. Ugyanakkor nem biztos, hogy ilyesmiről van szó. Ha nem jár eredménnyel, javaslom, forduljon neurológushoz is, például a Gyerekklinikán, ahol bizonyára nem az Öné lesz az első ilyen eset, amellyel találkoznak.
Frank Orsolya 2011. 12. 28. 14:51
Kedves Szakértő!
Patthelyzetben vagyok, úgy érzem. 10 éve élek a párommal, 3 éve összeházasodtunk. Nekem is van 2 gyermekem, neki is, így hatan élünk együtt. Nem könnyű koordinálni egy ekkora családot, de azért úgy ahogy sikerül. Sajnos kezdettől fogva a nevelt lányom féltékeny mindenre, amivel az édesapja kapcsolatba kerül. Eleinte arra gondoltam, hogy csak azért van így, mert ahogy ők elmesélték, nagyon rossz volt neki míg az édesanyjával éltek, mert folyton különbséget tett a két gyermeke között a lány rovására. Sok negatív történetet mesélt az anyukájáról. Édesapja is tele volt panasszal. Én, azt gondolom, családcentrikus nő vagyok, odafigyelek mindenkire, még így is, hogy \"sokan\" vagyunk, de úgy látom ez nem elég.
Az elmúlt évek alatt volt néhány összezördülésünk a párommal, amiről később kiderült, hogy lánya intrikálódása volt az elindító. Míg kisebb volt, könnyen túltettem magam rajta, mert rájöttem, hogy valamit el akart érni és úgy gondolta, ha mi rosszban vagyunk az édesapjával, akkor ő több figyelmet kap tőle és amit épp szeretne. Apukája ennek mindig bedől. A baj az, hogy a lány már elmúlt 20 éves és a viselkedése mit sem változott.
Most odáig jutottunk, hogy a párom közölte velem, hogy én a lánya és közé akarok állni és azért van a szerelménél folyton a lánya, mert nem érzi itthon jól magát. Persze miattam. Úgy érzem mindent megtettem értük eddig is , ami az édesanyjuk feladata lett volna. Szeretem őket, de ha megszakadok sem lehetnek olyan érzéseim feléjük, mint az édes gyerekeim iránt. ( Megjegyzem a fiú érdekes módon jól érzi magát. )
Én úgy látom mostohalányom minden percét a szerelmével akarja tölteni, nem értem ezt miért nem közli apukájával. Miért élvezi azt, ha mi feszültségben vagyunk? A párommal nem lehet beszélni a problémákról, mert amit gondol, ahhoz ragaszkodik, semmi mást nem fogad el. Szerintem nem azzal bizonyítom, hogy szeretem a gyerekemet, meg igazi szülő vagyok, ha feltétel nélkül állok mellette. Pláne, ha megtapasztaltam, hogy sokszor hazudik.
Nem tudom, hogy oldjam meg a problémát, félek szakítás lesz a vége és nem másért, mint egy önző gyerek miatt.
Kedves Levélíró,
értem a helyzetét, és valóban nem egyszerű. Komoly elismerést érdemel, hogy sikerült elkormányozni ezt a hatfős patchwork-családot. Abban is biztos vagyok, hogy Ön mindent megtett a közjóért, ami a képességeitől telt. A húszéves lánynak már így is, úgy is megfordulhat a fejében a leválás, úgy hallom, az apukája nemigen gondolt még bele, hogy egy napon a gyermekei nélkül fog élni. Ez sem csoda, kevesen látjuk be időben, hogy ez elkerülhetetlen, és másfajta életre kell majd berendezkednünk. Mindenesetre a jelenlegi helyzetünk van annyira bonyolult, és ráadásul a párkapcsolatot is fenyegeti, hogy érdemes legyen a két felnőttnek együtt elmenni pszichológushoz, ahol talán egy néhány ülés alatt sikerül mindenki fejében tisztázni, merre tartanak ezek a bonyolult erőviszonyok. Alapelvül Önnek is azt tudom fölkínálni, hogy "senki sem hibás" - nyilván a nagylánynak sem lehetett könnyű átélni a család drasztikus átalakulását, amikor még kislány, sőt, kamasz volt... A párjával pedig érdemes lehet békés időszakokban, a kérdés távolabbi vonatkozásairól beszélni: vajon mitől volt boldogtalan a nagylány régebben, vajon hogyan fognak élni és mik a terveik arra az időre, amikor a gyerekek majd leválnak... És persze érdemes kettejüknek a családtól független, párkapcsolat-erősítő programokat tartani, talán épp úgy, hogy otthon, békességben, a gyerekek nélkül eltöltenek egy néhány napot... A kettejük jó viszony az egész család szempontjából a legfontosabb.
Sok sikert, minden jót.
Kedves Orsolya!
Mindenkinek kijut valami probléma az életben nekem is. Van 3 gyerekem 2 nem él velem Ők 18 és 16,5 évesek fiúk.
Új házasságomból van egy 2,5 éves kislányom. Úgy érzem hogy a kislány nagyon ragaszkodik az Anyjához soksor csak neki engedi meg hogy öltöztesse,bepelenkázza stb. Ha vizet kér és Én viszem akkor már nem kell. Ilyenkor aztán a hiszti az beindul. volt már pár alkalom amikor a hiszti addig fajult hogy hányt is a gyerek. Probálom nyugottan kezelni a helyzeteket de amikor ezektől a hisztiktől a feleségem is kiborul elfog a tanácstalanság. Az biztos hogy le tudja csapolni az energiáját az embernek a gyerek. Probáltunk utánakérdezni a gyerekorvosnál hogy esetleg gyerekpszihológusnak meg kellene nézni a gyereket erre az a válasz kaptuk hogy 3 éves kor alatt nem foglalkoznak vele.
Anyagiak miatt 1 hónapja visszament dolgozni a feleségem. Nekem is mostanság lett egyre több munkám és így későn tudok csak hazamenni. Többször ezekben az esetekben is megkapom a szemrehányásokat a feleségemtől. Sokszor úgy érzem Ő is úgy hisztizik mint a gyerek. Nem olyan munkaköröm van mint neki aki bemegy az irodába és 16:30-kor lejár a munkaidő. Azt persze nem mondtam még hogy a házat felújítjuk így hétről hétre mindig van mit csinálnom otthon is.
Kezdek belefáradni ebbe az állapotba. A családi életünk kezd kibírhatatlanná válni.
Alapvetően türelmes ember vagyok de kezd szakadozni a cérna már nálam is. A pénz tudom hogy nem boldogít de a hiánya is boldogtalanná teszi az embert. A mai világban sokszorosát kénytelen mindenki dolgozni,hogy fent tudja tartani az életszintvonalát. A dilemma mindig az hogy csináljam tovább hogy a családi béke megmaradjon.
Úgy érzem érzelmileg is már a perifériára kerültem. A gyerek nagyon keményen kettőnk közé állt.
Valahol elrontottuk? Vagy ez egy egyedi eset? Várom esetleges véleményét tanácsát.
Üdv.:József
Kedves József, csak megerősíteni tudom, amit Ön is mond: fontossági sorrendbe kell állítani a dolgokat, rendszerezi, és akár keményen redukálni is. A legfontosabb a családtagok egymás közötti kapcsolata, sokkal inkább, mint a ház, vagy a háztartás. Hisz ha az Önök házassága megromlik, akkor úgyis az egész ház/tartás szétesik. Ezért valóban a kapcsolatokra kell első sorban figyelni, akkor is, ha a ház úgy marad egy pár évig, amilyen, akkor is, ha csak alapdolgokra jut pénz. A sorrend pedig úgy néz ki, hogy első a kettejük – a felesége és Ön – kapcsolata, ez fontosabb, mint bármelyik gyerekkel való kapcsolat. Hiszen Önöknek kettejüknek kell egyben tartani az egész családot. Tekintse kötelességnek és egyben felmentésnek, hogy Önöknek kettejüknek szeretni kell egymást, örömteli órákat tölteni együtt, pihenni, akár lustálkodni is – bármilyen abszurdnak hangzik. Ha nem hagyják abba a rohanást, sajnos szétesik a család. Ez így nagyon keményen szól, de sajnos ezt látom minden nap. Ezt pedig nem paranccsal és szemrehányással tudja megvalósítani, hanem ha melegséggel, közelséggel, udvarolva bírja rá a feleségét, hogy a kettejük kapcsolatát valahova az eredeti szint, a régi bizalom, gyöngédség és romantika közelébe vissza kell juttatni. Muszáj rá időt szánni. Rettenetes elnézni, ahogy a sok félkész vagy éppen elkészült házban válnak a családok. Ez nem a helyes sorrend. Ha rendetlenség van, de mindenki nevet és szereti egymást, az jó. Ha ülnek az asztalnál vagy a kanapén és beszélgetnek, és nevetnek a többi dolgokon, a rendetlenségen, a szegényes állapotokon, az is nagyon jó. Ha karácsonyra mindenki egy CD-t kap, meg egy tábla csokit, de elmennek szánkózni, az is jó. Senki nem fogja ezt Önök helyett meglépni, Önök helyett észbe kapni és az életük hangsúlyait átszervezni. Ugyanakkor jó ha tudja, hogy Amerikában egész mozgalom – és internetes tréning – jött már létre az egyszerű, takarékos, redukált életforma terjesztésére, épp az olyan problémák miatt, mint amiről Ön ír. Ha Önök a párjával jóban vannak és bizakodó, laza, vidám, nagyvonalú levegőt árasztanak, akkor a gyerekek, a kapcsolataik, viselkedésük, tanulmányaik is rendben lesznek – de legfőképpen egy életre szóló jó mintát kapnak. A felesége biztos nagyon örülne, ha többet lennének kettesben, ha egy kicsit a tenyerén hordozná. Talán akkor már nem a kislány lenne az első. Bizonyosan hiányolja a gyöngédséget, az együtt töltött időt. Ha a kettejük viszonya rendbe jön, ezt követi a felnőttek és a gyerekek viszonya, ami már könnyebben kisimul.
Tudom, könnyű ezt mondani és nagyon nehéz meglépni. Csak azt a mondást ajánlom a figyelmébe, miszerint „a legtöbb ember úgy éli az életét mintha nem az élete múlna rajta.” Sok sikert kívánok, és szívből drukkolok!
Azt szeretném megkérdezni, hogy egészséges dolog-e ha egy 13 fiú az édesanyja hátát megmossa az anya kérésére.
Nincs semmi baja az anyának ami miatt segítségre szorulna.
Az én véleményem az, hogy egy mutáló fiú már ne menjen be a fürdőszobába amikor az anyja meztelen .
Szerintem ez rontja a normális nemi, erkölcsi érését.
Az anya szerint nem és én ezért kérem az ön véleményét.
Köszönöm a válaszát előre is :Kocsis Imréné
A bevált gyakorlat az ilyen kérdések megválaszolásánál az, hogy akinek problémája van, az keres meg a kérdésével. Ellenkező esetben a válaszadás egy sokkal bonyolultabb helyzetbe való beavatkozássá fajul és ronthatja a családi rendszer egészének az állapotát. Tehát az érdekelne engem, hogy milyen kapcsolatban áll Ön az érintett "anyával" és milyen célra van szüksége az én válaszomra. Talán aggályai vannak az illető hölgynek és szeretne szakvéleményt, amely alapján eldönti a kérdést? Ha igen, kérem, bátran adja meg neki a Családinet elérhetőségeit. Szívesen válaszolok bármilyen kérdésre, amelyet a problémagazda föltesz. Vagy ha Ön meg tudja fogalmazni a saját kérdését, problémáját, arra is szívesen válaszolok. Frank Orsolya 2011. 07. 29. 12:24
A kezdetektol egyedul nevelem a 10 eves fiamat, akivel nagyon szoros es kiegyensulyozott a kapcsolatunk. Jokat tudunk beszelgetni es nagyon szeretjuk egymast. Voltak kapcsolataim az elmult evekben, de egyiknel sem merult fel hazassag vagy egyutteles, nekem eleg volt a sajat csaladunk. Tavaly ev vegen viszont talalkoztam egy csodalatos ferfival, aki pontosan az a tars, akire mindig vagytam. Kiegeszitjuk es szeretjuk egymast es egyutt szeretnenk leelni az eletunket. O ket kisgyereket nevel egyedul. A fiam viszont - aki egyebkent nagyon jol kijon vele es a gyerekeivel is - fuj, morog es harcol az ellen, hogy barki belepjen az eletunkbe. Amit persze ertek es megertek es akar meg orulhetnek is neki, hiszen ez azt jelenti, hogy a fiam egyetlen szulovel is boldognak erzi magat es a csaladjat. Viszont aggaszt is a dolog, hiszen a parommal egyre jobban szeretnenk szorosabbra fuzni az eletunket, letrehozni a mi kozos csaladunkat, de a fiam elleneben ezt semmikeppen nem szeretnem. Sokat beszelgetunk a fiammal errol, de nem akarom tulbeszelni sem a dolgot, hogy tulsagosan raporogjunk erre a temara es csinaljunk egy konfliktusgocot ott, ahol talan termeszetesen, magatol is megoldodna az ugy. Tanacstalan vagyok. Hogyan fogja ezt feldolgozni? Hogy segitsek neki? Hogy segitsek magunknak? Elore is koszonom.
Jaj, de nehéz tanácsot adni annak, aki mindent jól csinál. Pontosan átérzem a dilemmáját, mindkét szempont hitelt érdemlő. A kettő összeegyeztetésére érdekes módon a napokban olvastam egy szép, irodalmi példát. Lugosi Viktória Ajvé c. regényében egy nevelőapa gyönyörű példáját mutatja annak, hogyan lehet egy családba mindenki érzékenységét tekintetbe véve, az érdekelteknek megfelelő tempóban fokozatosan beilleszkedni. A látogatásai észrevétlenül, spontán nyúlnak hosszabbra, lépésről lépésre integrálódik a család életébe. Végül a gyermek kérdezi meg édesanyja társát: - Miért nem alszol itt? Minek mész mindig haza? Talán ha a regény első felét elolvassák (a második fele túlságosan szomorú, főként az említett szereplő szempontjából), ki tudják dolgozni a saját megoldásukat anélkül, hogy az itt adott példát akarná pontosan másolni. De érzeteket, attitűdöket érdemes és lehet tanulni.
Sok szerencsét!
Frank Orsolya 2011. 07. 28. 19:45
Olyan probléma kapcsán kérném segítségét, amelyre saját erőből úgy érzem, képtelen vagyok mindenki számára megfelelő megoldást találni. Boldog párkapcsolatban élek, saját, a párom és a környezetem véleménye szerint is, egy dolog azonban útját állja a teljes boldogságnak. Ha túl sok stressz ér, amikor már tele a fejem, sokat tűrtem és voltam nagyon empatikus mindenkivel, ha már sok a saját gondom is, akkor a kommunikáció 10-ből 1-szer nem sikerül túl asszertívre, és az ajtócsapkodás és hangemelés sajnos elkerülhetetlen :( Ilyenkor persze nem ismerek magamra, de utána már kevéssel úgy érzem, kiadtam, semmi baj, minden ok. A páromnál pedig ekkor kezdődik egy nagy szomorúság, több napon át tartó csalódottság. Nem szól hozzám, engesztelhetetlen. Félek, elfogy a türelme, viszont igyekezetem ellenére érzem, hogy ez mélyebb dolog annál, minthogy hipphopp megoldjam magamban, praktikus eszközöket találjak rá. A párom azt mondta, ez az egyetlen akadálya, hogy a jövőnket együtt tudja elképzelni, mert ilyenkor egy jó nagy darabot morzsolok le az amúgy végtelenül türelmes emberből :( Vajon milyen módszer segítene legyőzni ezeket a folyamatokat? Milyen eszközök, módszerek segítetének tudatossá fordítani ezeket a tudattalan, agresszív megnyilvánulásokat? Szép napot, köszönöm válaszát! Naspolya
A problémájukat értem, valóban problémának tartom, mert láthatóan teljesen máshogy élik meg, másként értelmezik ugyanazt az incidenst. A párja értelmezése pedig - amelyről ő maga sem tehet - olyan, ami a kapcsolatukat rombolja. Azt hiszem, ez klasszikus párterápiás feladat, és egyéb választ vagy megoldást nemigen tudok javasolni, mint hogy fölajánljam: találkozzunk, dolgozzunk rajta, ha kedvet és elszánást éreznek ehhez. Ennek részeként nagyrészt együtt, de alkalmanként külön-külön és beszélhetünk a helyzetről, a megélésekről, az alternatívákról. Frank Orsolya 2011. 07. 28. 18:59
7 éves kisfiamnak van egy olyan "mániája", hogy mindenből a méreténél nagyobbat akar felvenni, vásárolni. Ez különösen a cípőnél igaz. Megőrít minket ezzel. Ezt követően a ruhái derekát és a cipőit is nagyon szorosra szeretné behúzni. Sír, ha nem sikerül a számára elég erősségűre bekötni a cipőjét, a nadrágját. Tapasztaltabb, nagyobb gyermekes barátnőim azt mondják, hogy ne törődjek vele, majd kinövi... de én kíváncsi volnék a véleményére.
Köszönettel: Adrienn
az egyik lehetőség valóban az, hogy nem foglalkozik a kérdéssel, és elfogadja, hogy a "kicsi vagyok - nagy leszek" élethelyzettel kapcsolatos nehézségeken, az ezzel járó egyenetlenségeken magától jusson túl a gyerek. A másik lehetőség az, hogy elgondolkodik rajta, milyen területen, hol lehetnek nehézségei a gyereknek azzal kapcsolatban, hogy ő kicsi, hogy gyerek, hogy mások nagyobbak, mások nagyok... vagy ha anyai intuíciója valami mást mond, valami más ugrik be arról, hogy mi lehet az a zavar a háttérben, amiről így ad hírt a kisgyerek. Az bizonyos, hogy ez a viselkedés is - mint minden szokatlan, valamilyen tekintetben túlzó viselkedés - tünet, illetve jelzés. Mint ilyet, természetesen nem jó büntetni vagy elfojtani, még akkor sem, ha a megnyilvánulásai megnehezítik az életünket. Ha pedig a jelzés vagy tünet nem enyhül, akkor érdemes megkeresni egy gyerekpszichológust, hogy az ő szakavatott keze-szeme derítse ki, mit jelez ez a "mánia". Minél többet hagyjuk a gyermeket beszélni az életéről, anélkül, hogy "bölcs tanácsokkal", kész megoldásainkkal elterelnénk, anélkül, hogy elbagatellizálnánk, elhumorizálnánk a problémáit, minél szabadabban hagyjuk őt az életéről mesélni, annál könnyebben rálátunk, mi lehet a baj.
A jelzésekre odafigyelni, az okokat keresni csak azt jelzi: Ön odafigyelő, gondos anya.
Frank Orsolya 2011. 07. 07. 12:08
Innen, ahol én ülök, három ember látszik: a gyerek, az anyja meg a férfi. Mind a háromnak vannak lelki szükségletei, lelki igényei. Vajon melyiküké a legerősebb, a legsúlyosabb? Az én gondolatvilágomban a gyereké - mert ő gyerek, mert ő kiszolgáltatott, mert most készül el a személyisége és mert azzal, hogy megszüljük, valamit ígérünk neki... egy egész sor dolgot. Természetesen a te lelki igényeid is fontosak, pl. az is, hogy legyen férfi az életedben, már csak azért is, hogy a gyereknek boldogabb anyukája legyen. Ez a mostani kapcsolat ebben a formában - azt írod - nem így hat.
Az én fejemben más lett volna a sorrend: legyen egy jó kapcsolatom a gyerekemmel, legyen jó kapcsolatom a társammal, megnézem, kialakítható-e jó kapcsolat a kettejük között is, és ha igen, akkor jöjjön a költözés. Tudom, könnyű ezt innen mondani, és nem ismerem a körülményeket.
A végső kérdés viszont az: mennyire érett az a férfi, aki rivalizálni kezd egy kislánnyal, aki nem tudja elfogadni, hogy egy anyának a gyereke az első? Mekkora eséllyel lesz tartós vagy kezelhető vagy jó a kapcsolat, ha eben az együtt élős formában folytatódik?
Egy párkapcsolat számtalan formában és konstrukcióban működhet. Egyetlen dolog a fontos. hogy az a felállás leképezze a résztvevők lelki igényeit. Így - ha el tudunk fogadni néhány kompromisszumot, fenntartható lesz mindegyik érzelmi kapcsolat. Ellenkező esetben szelet vetünk és bizonyosan vihart is aratunk. Én pedig sem szélben, sem viharban nem szeretnék kisgyerek lenni. Tudom, hogy nem könnyű. Gondolkodj és tedd, amit bírsz, amit jónak látsz. Frank Orsolya 2011. 06. 12. 16:08
Tisztelt Frank Orsolya!
Gyermekneveléssel kapcsolatban szeretnék kérdezni. 1 éve váltunk el, a volt párom, dühös és próbál bosszút állni rajtam. Sajnos a kislányomon csattan, mert nem tudom vele megértetni hogy ne tegye. Eleinte hetente ment az apukájához, de gyakran megcsinálta hogy mikor egyeztettünk volta telefonon, kikapcsolta, vagy egyszerűen nem vette fel, emiatt Dóri kétségbeesett, vígasztalhatatlan lett. Így 2 heti láthatást jobbnak tartottam. Most ott tartunk, hogy ugyanazt csinálja, csak 3.hete nem látták egymást. Dóri folyamatos bizonytalanságban él, emiatt az otthoni család életünk is romokban hever. Bár rendkívül akaratos természet volt válás előtt is, gyakran sírva fakadt, figyelmetlen. Ez most fokozódott, erőszakos, dührohamai vannak, gyakorlatilag fejlődésképtelennek és nevelhetetlennek tűnik. És ez egy család véleménye, nem bírunk vele. Nem fogad szót, ha szépen kérjük, ha fegyelmezni próbáljuk akkor sem. Csúnyán beszél a körülötte élőkkel, beleszól a beszélgetésbe, belekiabál. Tanácstalanok vagyunk és nem tudjuk hogyan kell nevelni őt, hiszen egyrészt lelkileg össze van törve a válás és a bizonytalan láthatás miatt, másrészt a viselkedése által állandó az itthoni családi feszültség, szinte szerethetetlenné teszi magát. Családsegítő szolgálatnál voltam vele, de nem tudtak segíteni kapacitásbeli problémákra hivatkozva, csak én beszéltem a pszichológus kolléganővel, ő azt mondta hogy érzelmi szintű zavarai vannak, kicsit visszaesett a fejlődésben és próbáljak meg többet foglalkozni vele. Mindannyian foglalkozunk vele, 5-en élünk a családban, a többiek azt mondják hogy sokkal erősebb szigor és fegyelem kell, pofonok, de ebben én nem vagyok biztos. Bizonyára létezik módszer amivel az ilyen gyerekek lelkét meg lehet gyógyítani, hogy aztán ők is beilleszkedhessenek a családba és kiegyensúlyozottan viselkedjenek. Csak mi az??
Szakértői segítségét nagyon megköszönöm.
Ágnes.
Kedves Ágnes!
Nagyon örülök, hogy kiáll a kislányáért. NEM pofonok és nem erősebb módszerek kellenek, Ön látja jól, és nagyon pontosan: a kislány viselkedési zavarai egyszerűen jelzések, tünetek, hogy azt a helyzetet, amelyet Ön leír, nem tudja megemészteni, kezelni. Tudom, hogy nehéz vele, de most nagyon sok türelemre van szüksége, és arra, hogy akkor is szeressék, ha nehezen szerethető. Igen, valóban kellenek eszközök: jó irányba indult, jó lenne ha a kislány gyerekpszichológus segítségét kapná, ilyet az interneten könnyedén talál, akár egyes szakembereket, akár magánklinikán működő gyermekpszichológusokat. Tudom, hogy ez nem olcsó dolog, de higgye el, ebben az időszakban a kislánynak jár ez a fajta segítség, ami átviszi őt a túlsó partra, hogy ne a későbbi, bonyolultabb, halmozódó problémák árát kelljen megfizetni másfajta "valutában". Eszközökre ugyanakkor Önnek is szüksége van, hiszen Ön a kislányra ható legfőbb lelki hatás, kapcsolat. Nagyon jó hallani, hogy érti és óvja őt és mintha még azt is pontosan érezné, hogy ez csak akkor lesz hatékony, ha ismeretek és készségek társulnak hozzá. Tanácsolom, hogy vegye meg Vekerdy-Ranschburg: Beszélgetések nem csak gyerekekről, Thomas Gordon Szülői Eredményességi tréning és Karl Rogers: Valakivé válni c. könyvét, ebben a néhány olvasmányban minden igazán fontos tudnivaló benne van, de bizonyosan más pszichológiai olvasmányokat is élvezettel forgat majd. A gyerek neveléséhez és valamennyi fontos kapcsolatának kezeléséhez, az emberekkel való kommunikációhoz egy életre hasznos eszközöket kaphat, ha elmegy egy Gordon-tanfolyamra.
Nem tudom, hogyan érti, hogy öten élnek a családban, de ezt sem biztos, hogy könnyű kezelni egy kisgyereknek - talán az is segítene, ha ebben a rendszerben tiszták lennének a határok és a szerkezet, a hatáskörök stb.
Sok sikert, és még egyszer gratulálok.
16 éves gimnazista leányzó vagyok. Nemsokára szeretném letenni a középfokú angol nyelvvizsgát, s ennek érdekében elkezdtem magántanárhoz járni. Az illető férfi és 51 éves. Mindig is vonzódtam az idősebb férfiakhoz, s gyakori fantáziáim közé tartozott a magántanár-diák viszony. Izgatott a gondolat, hogy kettesben maradok vele, még ha ő nem is volt különösebben az esetem. Ennek ellenére az első pár óra alkalmával még a kezeim is remegtek, de aztán világossá vált számomra, hogy ő nem olyan pedagógus, aki kikezdene egy diákjával, s csak gyerekként tekint rám. A legkiválóbb tanár, akit ismerek, – több ilyen tanárra lenne szükség az oktatásban - emellett igazán rendes, normálisan viszonyul a diákokhoz és van humorérzéke, tehát szeretek az óráira járni. Teljességgel rajongom érte, felnézem rá, s már egy hónap elteltével nagyon megkedveltem őt.
A főbb bonyodalmak egy szép márciusi – a menzeszemet megelőző - napon kezdődtek. Ilyenkor mindig jelentősen megnő a szex iránti vágyam, holott egyébként sem nevezhető alacsonynak a libidóm. (Viszont párkapcsolatom még sosem volt, bulizni se járok valami sűrűn, alkalmi szexuális kapcsolatokat sem létesítek, elsősorban azért, mert ledönteném általa a magammal szemben felállított erkölcsi korlátokat, másodsorban nem szeretnék odáig süllyedni, hogy ócska ribancként emlegessenek abban a városban, melyben élek. Így a helyzetemből adódóan nem tudom kiélni a szexuális vágyaimat, s kénytelen vagyok azokat magamba fojtani. Ez frusztráló számomra.) Az aznapi órán pedig más szemmel kezdtem nézni a tanárra. Kifejezetten vonzónak találtam őt. Ezt csak fokozta, hogy ő – nem távolságtartó ember lévén – míg magyarázta az egyik feladatot, egészen közel húzódott hozzám. Nagyon jól esett a közelsége, felizgatott. Halkabban, lágyabban beszélt hozzám, azon a kellemes, férfias hangján. Arca egészen közel került az arcomhoz. Féltem, hogy tekintetem elárulja, mi is játszódik le bennem, ennek ellenére mélyen a nagy kék szemeibe néztem. Ez fokozta bennem az iránta ébredő vágyat. Természetesen a vonzalmam nem talált viszonzásra, én pedig csak vágyakozva fürkésztem tovább arcának és testének minden rezdülését. Szemeim megakadtak ajkain - melyeket oly’ szívesen éreznék ajkaimon - majd élvezettel siklottak lejjebb, végigpásztázván a testét, s elidőzvén a combjainál és ágyékánál, melyre kék színű farmernadrágja izgatóan feszült rá. Igazán beindította a fantáziámat. Kedvem lett volna azon nyomban az ölébe fészkelni magamat, érezni, ahogy teste a testemnek simul.
Ezt a napot követően ez így ment minden órán, s szabadidőmben is egyre többet gondolok rá. Otthon utána keresgélek az interneten, képeket nézegetek róla, folyton ő jár a fejemben. Ha meglátom más diáklányokkal beszélgetni, különös féltékenység lesz úrrá rajtam. Ha több napig nem látom őt, érzem a hiányát és igyekszem minél többször, „véletlenül” összefutni vele az iskolánk folyosóján. Ilyenkor már a puszta látványa is teljesen felajz engem. Gyorsabban dobog a szívem, szinte földbe gyökerezik a lábam és remegek. Közben alaposan végigmérem őt, minden porcikája egyre vonzóbbá válik a szemeimben. Többször azon kapom magam, hogy arról fantáziálok, hogy hatalmasakat, szenvedélyeseket kefélek vele. Nagyon beindít, s bevallom őszintén, kicsit izgat a kora is. Pontosan egy idős apukámmal, ezért olykor elgondolkodom rajta, hogy ez normális érzés e részemről. Egyébként nem képzelem, hogy „halálosan szerelmes” vagyok belé, meg semmi ilyesmit. Nem stílusom belelovalni magamat bugyuta plátói szerelmekbe. Én igazi, viszonzott szenvedélyekre vágyom. Sztárokért sem rajongtam soha, csak olyan emberek iránt ébredt bennem vágy, akikkel nap mint nap kapcsolatba kerültem, akikkel meg volt a testi kontaktus. Arról már nem tehetek, ha ezek az emberek évtizedekkel idősebbek nálam és házasok. Egyszerűen hozzájuk vonzódom. A kortársaimat észre se veszem, nem tudom őket férfinek tekinteni. Egyébként is csak néhányan próbálkoznak be nálam közülük, többnyire az idősebb korosztály nyilvánítja ki felém tetszését.
10-13 éves koromban egy harmincas évei elején járó férfi tetszett.
14 évesen egy negyvenes tanárom. Ő testesítette meg, s testesíti meg még jelenleg is szememben a férfiideált. ( Bár, mióta az 51 éves tanárom tanít, egyre kevesebbszer gondolok rá. ) Nagyon jól tartja/tartotta magát, mindenki 10 évvel fiatalabbnak nézi/nézte a valódi koránál. Soha senkit nem találtam még annyira szexinek, mint akkor őt. Dús világosbarna hajával, kék szemeivel, férfias vonásaival, izgató hangjával, jó testfelépítésével, ápolt, stílusos megjelenésével, jó kiállásával és intelligens, udvarias, kedves, humoros, könnyed, kacér stílusával teljesen lehengerelt. Persze 45 éve alatt volt ideje kitanulni, hogy bánjon a nőkkel, hölgyekkel. Már azt „gáznak” éreztem, hogy 14 évesen egy negyvenes férfira gerjedek, de azzal nyugtattam magamat, hogy ő fiatalabbnak néz ki a koránál. A legjobb barátnőimmel is megosztottam az érzéseimet, akik saját bevallásuk szerint undorodnak az idősebb férfiaktól és láttam, hogy kicsit furán is néztek rám, de mégis megértőek voltak velem és mindig kiönthettem nekik a lelkemet. Elfogadták, hogy nekem ő a zsánerem és azt azért ők is elismerték, hogy tényleg fiatalabbnak tűnik a koránál. A „tüneteim” nála és a harmincas férfinél is hasonlóak voltak, mint most az 51 éves tanáromnál.
Viszont úgy érzem, ez már tényleg több a soknál. Hiszen az angoltanárom közel 40 évvel idősebb nálam! A barátnőim szerint ez már beteges. Lehet, hogy igazuk van. Ez elgondolkoztatott, s arra a következtetésre jutottam, hogy írok erre az oldalra és kikérem más kívülállók őszinte véleményét.
Normális ez a vonzalom részemről? Érdemes lenne esetleg pszichológushoz fordulnom?
Előre is köszönöm a választ!
Szexuális késztetés dolgában – mint minden másban – igen nagy az emberek között a szórás, a változatosság, még a normál sávon belül is, anélkül, hogy ez beteges lenne. Serdülőkorban meg aztán különösen nagyon a kilengések a lelki élet egyes területein. A mérce inkább az, hogy ez okoz-e gondot bármilyen formában: kelt-e pl. Önben szorongást, akár épp az ügyben, hogy normális-e; akadályozza-e a hétköznapi életvitelét (tehát pl. lehet-e így nyelvet tanulni), belesodorja-e rossz döntésekbe, stb. Ha ezek bármelyike fennáll, akkor ez már elegendő arra, hogy egy pszichológus társaságában tisztázza érzéseit és találjon válaszokat. A pszichológushoz járás olyan ajándék, olyan speciális találkozás egy másik emberrel, amellyel belső feszültségeinket megértjük, megismerjük, azáltal ezek már kevésbé lesznek kezelhetetlenek és fenyegetőek, amely során az önismeretünket gyarapítjuk és egész életünkre hasznos fogódzókat kapunk a saját lelkünk és mások lelkének működéséről. Kívánok hozzá sok örömet és sikert.
Frank Orsolya 2011. 06. 12. 15:31
37 éves, Budapesti nő vagyok., jelenleg boldog kapcsolatban élek egy elvált 42 éves férfival, akinek van két gyermeke is akiket imádok. Mindent összevetve boldog az életem. Ám az utóbbi pár héten nem vagyok nyugodt, két dolog miatt. A kisebbik leányzó elmondta, hogy testnevelő tanára több mint 2 éve zaklatja e-mailekkel, és behívogatja az irodájába. Egyszer már az édesanyja és az osztályfőnöke leállította a férfit,de nem értek el sok mindent. Mióta ezt elmondta nekem, nem tudok aludni, csak az jár a fejemben, hogy mi van ha bántja vagy megtámadja őt és azt én soha nem tudnám magamnak megbocsátani, de nem szólhatok különben soha nem bocsátja meg nekem.
a másik pedig hogy terhes vagyok, és tudom hogy ő ennek nagyon nem fog örülni. Tanácstalan vagyok, akármit teszek csak magamra haragítom, pedig nagyon fontos nekem!
Előre is köszönöm! :)
A kislány zaklatása dolgában azonnal lépnie kell. Az iskolában kell hogy legyen egy ún. gyerekvédelmi felelős, akinek az a feladata, hogy ilyesmiben eljárjon. A tanár munkáltatója az önkormányzat. Lehet, hogy nem lesz könnyű feladat, de a felnőttek felelőssége, hogy ne hagyják annyiban azt a gyakorlatot, amely az Ön mostohalánya és akárhány más fiatal lány pszichoszexuális fejlődését súlyosan veszélyezteti. Gondolom, a kislány apját is tájékoztatta és támogatását élvezi. Mivel őt jobban elfogadja a kislány, talán hasznosabb lenne, ha ő intézné ezt a dolgot. Az egész folyamatnak jobb úgy zajlania, hogy a kislány arról alig tudjon - nem titokban: egyszerűen nem az ő dolga. Az ilyen gyakorlatot a felnőtteknek kell felszámolniuk. Amikor ilyesmi történik a családban, fontos, hogy a külvilágban sikerüljön szövetségeseket keresni és találni. Sok sikert és elszántságot kívánok ehhez.
Ami a terhességet illeti, természetesen semmi értelme titkolózni - itt is a felnőttek felelősségvállalásán van a hangsúly. Mindkét felnőttnek tisztességesen közölnie kell, mi a helyzet, aztán pedig teret adni az ő érzéseinek, és időt arra, hogy megeméssze, hogy amit érez, azt szabadon kifejezze.
Azt gondolom, ez a két ok elegendő arra is, hogy a kislány egy pszichológus személyében saját, családon kívüli támaszt, bizalmast, jóbarátot találjon.
Ebben a családi rendszerben nincs semmi elrontva, csak észnél kell lenni, ügyesen, sok melegséggel és nyitottsággal kommunikálni, ahol szükséges, segítséget kérni. Minden jót!
Frank Orsolya 2011. 06. 12. 15:22
A következő kérdésben szeretném a segítségét kérni;
Kisfiam most 14 hónapos. Nagyon vidám, eleven kisfiú, sokat mosolyog és barátságos másokkal. Természetesen az akarata már kezd eléggé megnyilvánulni hisztikben, de ez teljesen kezelhető szinten van, még aranyos is.
Sajnos az édesapjával vannak problémáink, már a terhesség elejétől sokat veszekedtünk, és a baba megszületése után is. Néha nagyon eldurvultak a szituációk, történt tettlegesség is, illetve ha én már nem bírom a sértegetéseket elkezdek kiabálni, amit nagyon sajnálok. Sajnos nem egyszer előfordult ez a kisfiunk előtt is. Őt minden ilyen szituációban az apukája felveszi, és a karjában a picivel folytatja a veszekedést, és mivel én kiabálok (tehetetlenségemben), engem állít be a rossz anyának, néha nekem támad. Az ilyen eseteket leszámítva, bármilyen furcsa, mi a párommal szerelemben és szeretetben élünk,és boldogan telnek a napjaink, sok nevetéssel, vidámsággal. Viszont a konfliktusaink kezelése sajnos nagyon el tud durvulni. Elkezdünk most egy párterápiát, remélem hogy sikerrel, és meg tanuljuk emberien megoldani a nézeteltéréseinket.
Kérdésem inkább arra irányul, hogy ezek a szituációk, kiabálás, tettlegesség milyen hatással lehettek a picire, és hogyan segíthetünk neki, abban hogy ezt feldolgozza, mi a teendő Vele kapcsolatban? Nagyon szeretjük Őt, és nagyon félünk hogy maradandó sérüléseket okoztunk. Szemmel láthatóan ilyenkor megijedt és mindig sírt is, illetve szorította az apukáját, nem volt hajlandó elengedni, gondolom nem érezte magát biztonságban.Úgy veszem észre, hogy rám haragszik is és tart tőlem. Mivel nem az én karomban volt ezeknél a szituációknál, talán azt gondolhatja hogy én vagyok a rossz, illetve az aki neki rosszat akar? Hogyan segíthetünk neki feldolgozni ezeket az átélt szituációkat?
Segítségét előre is nagyon köszönöm.
Nagyon örülök, hogy a helyzetében azonnal és több irányban is segítségért fordul. Az is roppant biztató, hogy a párkapcsolatukban vannak tartalékok, van sok öröm és melegség. A párterápiával ne hagyjanak föl mindaddig, amíg nem sikerült megérteni és kitisztázni, miért ezekben a helyzetekben jelentkeznek konfliktusok, mik a kettejük fájdalmai, a fájdalmak mögött meghúzódó valódi igények és ezeket hogyan lehetne kielégíteni. Ez a kulcs. A baba sok szeretetet és támogatást kapott és kap most is. Természetes, hogy jobb lenne, ha nem lenne szereplője a vitáiknak, de azt gondolom, hogy mind apjától, mind anyjától sok szeretetet kap, tehát helyrehozhatatlan dolog nem történt. Nyilván rengeteg helyzetben megéli, hogy Ön nem "rossz", hanem odaadó, gondoskodó, kedves, játékos. Tehát jó úton járnak, csak végig kell rajta menni, és előre nézni, nem hátra.
Frank Orsolya 2011. 05. 15. 14:32
Üdvözlöm!
A fiam 15 éves örült nagy gondjaim vannak vele.
Az a fajta anyuka vagyok aki mindent és mindenkit maga elé helyezett és csak én jöttem utoljára. Mindennap 4-5 órakor kelek reggel megfőzök, a lakást tisztán, mindent elpakolva, ágyazva, ha kell kimosva, hagytam otthon, dolgoztam, rohantam haza és minden nap tanultam a fiammal 8 éven keresztül, ha kellett reggel puskát írtam... bepakoltam a táskájába, reggelit készítettem, de reggel friss zsemléből hajnalban szaladtam a kisboltba. Egyszóval minden időm rá szenteltem. Eljött a kamaszkor, a fiamnak nem lehet semmiért sem szólni, nem akar tanulni, tanulmányi átlaga leromlott. Míg kicsi volt ha bent hagyta a füzetét az iskolába este vagy reggel be kellett menni a füzetért, hogy megtudja írni a házit, most meg leszarom a válasz. Borzasztóan szeret veszekedni az utolsó szó mindig az övé, akaratos, öntörvényű, mosdatlan, rettentő buta gyerek. Ő takarítja a szobáját, de nagytakarítást csináltam mindenhol, az ő szobájába is két hete, hozzá teszem hogy nagyon tiszta nő vagyok a férjem csak hipermangánnak hív. Amikor takarítottam a lepedőt kiráztam az ablakon, képzelje a párkányra köpködött a lepedő tiszta trutyi lett, a vízi pipába pisilt kitudja mikor ott bűzlött, tepertős pogi megszáradva a szekrény tetőre dobva és már nem is tudom még mi volt, de 6 undorító dolog volt. Velem és az apjával mindig idegesen, kiabálósan, fennhéjazva beszél, ha rohama van a fürdőbe, vagy az előszobába, hogy mindenki hallja a házban. Állandó szavai: geci, csicska, bazd meg, faszom, és olyan szavak amiket nem is ismerek nem is tudom honnan vette. Minden reggel idegesen ébred minden reggel rajtam tölti ki a mérgét, ez így volt most kedd reggelen is. Eltette a szemüveg törlőjét, hiába mondtam, hogy nem tudom hol van olyan műsort levert, hogy az egész ház zengett és a sok mocskolodásból csak ezt tudtam megjegyezni: Húzzál innen te paraszt csicska. Persze ő tette el a törlőkendőt. Megmondtam neki, hogy nem mehet le, nem gépezhet, egész héten, őt nem érdekelte lement. Tegnap rákérdeztem nem szedett-e be valamit, de mint írtam imád veszekedni és generálja is olyan patáriát csapott, na mikor elmentem mellette hátha ütött a vállával, én utána mentem, a szoba ajtajából úgy hasba rúgott, hogy a földre estem. Az apja soha nem röhög, de még csak nevetni sem szokott, hát az én férjem hangosan hahotázva röhögött rajtam, én nem annyira nagyon sírtam és két nyugtatót kellett bevennem. A fiamnak nem volt elég kijött a nappaliba és a férjemmel együtt szidtak. Ma mikor felhívott a fiam megmondtam nem gépezhet mondta a férjem, hogy gépezett és nem mehet le, még most is lent van.
Mit tegyek???
Kérem segítsen?
Kedves Asszonyom!
Ezen a ponton már nagyon nehéz segíteni. Attól félek, hogy a korábbi túlságos áldozatvállalásával, önfeláldozásával saját maga mutatta meg a fiának, hogy Ön alárendelt és hogy legfőbb célja a ház tisztán tartása. Amikor helyette csinált meg annyi mindent, akkor mulasztotta el, hogy megtanítsa őt magát rá, hogy teljesítsen, felelősséget vállaljon. Innentől már elég nehéz kiépíteni a saját méltóságát, pedig mindenféleképpen ez lenne a cél. Talán az lenne az első lépés, hogy a férjében keressen szövetségest: a gyerek nélkül, kettesben beszéljék meg, hogy menyire fontos lenne, hogy Önök egymást támogatva fogjanak hozzá ennek a problémának a megoldásához. Nagyon sajnálom, hogy a férje nem állt Ön mellé, amikor a fia bántalmazta. Ugyanakkor saját erejéből is minden eszközzel világosan és egyértelműen jelezni kell a gyereknek, hogy ez NEM elfogadható. A kamaszok mindig zavarodottak, és nekik is fontos, hogy mi, felnőttek, ugyanakkor szilárdan és következetesen képviseljük az alapvető, legfontosabb normákat.
Ezek viszont nem a ház tisztaságával kapcsolatosak. A tisztaság és a háztartás semmiképpen sem elsődleges szempont, a kamaszoknál pedig kimondottan a kapcsolat rombolásának eszköze. Legyünk elnézőbbek, ez most neki nem fontos, csak nekünk. A fia keresi a határokat, és jó lenne, ha egy-két igazán fontos dologban tiszta, világos határokkal találkozna, és ezek közül az első, hogy az anyját nem bántalmazhatja. Ezt Önnek és a férjének erőteljesen és egyértelműen képviselnie kellene. Jó lenne, ha Ön is megtanulna visszavonulás és sírás helyett határozottságot mutatni, bármilyen nehéz is ez. Takarítás és áldozatvállalás helyett kezdje fölépíteni saját magát, képviselve az érdekeit, határait, legalábbis a maga érdekében. Hogy a fiával való viszonyát ezzel sikerül-e még megfordítani, az idővel derül ki. Nem érdemes belemenni olyan csatákba, amit nem nyerhet meg – számítógépezés, takarítás. A kamaszokkal a legfontosabb az, hogy amikor véletlenül lehetőség nyílik a kapcsolat erősítésére, ápolására, pl. beszélgetni vagy kettesben csinálni valamit, akkor ezt az alkalmat ragadjuk meg és élvezzük ki – de ne használjuk arra, hogy végre becsempésszük a nekünk fontos prédikációkat. Hadd élje meg a gyerek azt, hogy „anyámmal még lehet beszélni”; „tud jó fej is lenni”, „nem mindig cseszeget”. Csak ha újra megtalálják a kettejük kapcsolatának valamiféle maradványát, akkor van remény arra, hogy ennek az ámokfutásnak vége szakadjon és a gyerek újra talajt kapjon a lába alá.
Hat hónapos kisgyermek édesanyja vagyok. Külfön született gyermekünk, igy én kb. 8 hónapig távol voltam, illetve a férjem közben látogatott minket. Mikor hazaértem közölte, hogy szerelmes lett és elköltözik. Meg sem próbál velünk élni. Azóta minden nap jön hozzánk, a gyermekét imádja, velem úgy bánik, mintha még mindig seretne.. Azt mondja, hogy hagyjak neki időt, hogy dönteni tudjon. Szeretném a házasságom megmenteni, a gyermekemet családban felnevelni. Elképzelhető, hogy eseteg család terápián kiderülne, hogy a jól működő házasságom miért dölt romba, hogy a férjem miért nem tud dönteni, hogy mi vagy az a másik? Kérem válaszát, hogy ilyen helyzetben mit csináljak?
Igen, feltétlen azt gondolom, hogy érdemes pszichológushoz fordulniuk!
Frank Orsolya 2011. 05. 08. 20:10
A mostohalányom étkezési zavarairól írtam önnek. Azóta még valami történt, terhes lettem. Még nem tudja, de nem fog neki örülni. Már volt régen erről szó, csak viccelődtünk vele egyértelműen nem akarja. A fogyókúrázást azóta sem hagyta,abba, sőt..egyre komolyabban veszi a dolgokat,egyre jobban belemerül. Sajnos, nem fogad el tőlem semmit, amikor felvetettem neki azt hogy orvoshoz kéne mennie kisebb fajta idegrohamot kapott. Igen, nehéz megoldanunk hogy figyeljek rá, kb 150 km. távolságról valóban, nem könnyű. Ha elmondom hogy gyermeket várok az apjától félek, hogy teljesen elveszítem a bizalmát,és egyre mélyebbre süllyed. De előbb-utóbb úgyis ki fog derülni. Annyira sok mindenen ment már keresztül, amin azt hiszem még most sem sikerült túltennie magát. Most nem a szülei válásáról beszélek, 2 évig zaklatta a volt tanára, párszor fogdosta is, és egyszer megütötte, ezen még mist sincs túl, de nem akar beszélni róla. Mit tegyek? Hazudjak? Meddig halogassam még a dolgokat?
Meglehetősen aggasztó, amit ír, és ez a fiatal lány valóban nagy bajban van. Jól sejti, hogy a váláson túl a szexuális zaklatás is igen komoly törést hozhat ilyen korú lánynál és nem jó, ha egyedül és minden valós eszköz nélkül küzd a feszültségeivel, fájdalmaival.
A kérdéseire válaszolva: nem, ne hazudjon, hisz teljesen értelmetlen, egy baba előbb-utóbb kiderül. De talán jobb lenne, ha a terhesség tényét az édesapja mondaná el a gyereknek, hiszen az ő viszonyuk vérségi, bejáratottabb, magától értetődőbb.
Nagyon fontos lenne, hogy a leány mihamarabb szakemberhez kerüljön - érdemes lenne átgondolni, ki az, akire hallgat, kit szeret (rokon, tanár, nevelő, családi ismerős, saját barátnője, orvos, bárki!), és ezt a valakit megkérni, beszélgessen vele a helyzetről, a problémákról és próbálja eljuttatni pszichológushoz.
Az Önök viszonyán belül az Ön lehetőségei korlátozottak, hiszen a pozíciója (mostohaanya) eleve megnehezíti a dolgot. A lehetőségeken belül viszont a teljes nyitottságot, a meghallgatást, végtelen türelmet és elfogadást javasolom. Azt hiszem, ebben a helyzetben jót tenne, ha Ön konzultálna személyesen pszichológussal, hogyan tudja legjobban kezelni ezeket a bonyolult viszonyokat.
Sok sikert kívánok, szívből! Frank Orsolya 2011. 05. 06. 21:37
A problémám a következő: 3 éve vagyunk együtt a férjemmel, van egy 16 hónapos kisfiúnk. Az egyetlen vitatéma nálunk az anyósom viselkedése.(külön élünk tőle egyébként). Kezdetektől fogva nehezen viselem el, de mióta megszületett a fiam ez még nehezebb. A férjem sok mindenben egyetért velem, de mégis sokat veszekszünk az anyja miatt. A legnagyobb gond jelenleg az, hogy én nem vagyok hajlandó rá bízni a gyereket, mert nem bízom benne. Több ok miatt: kutyát tartanak a házukban, saját szememmel láttam, hogy a rá bízott másik unokáját felügyelet nélkül hagyta a lakásban, úgy hogy a gáztűzhely tele volt forró lábasokkal, minden olyan dolgot megenged a gyereknek, ami nálunk nem szokás, stb. Mivel az anyósomra nem bízom a gyereket a férjem nem engedi, hogy anyukámra rábízzam, akiben egyébként megbízom. Fiam 16 hónapos és még soha nem bíztam a férjemen kívül senkire, de az is ritka, mivel a férjem dolgozik. A gyerek egész nap rajtam csüng (szó szerint kell érteni), nem akar játszani sem, csak az ölemben érzi jól magát. Ha nem veszem fel ordít. Egyre nehezebb így élni a hétköznapokat, mert néha nekem is jól esne kimozdulni itthonról és tudom, hogy ez a gyereknek sem tesz jót. De azt is tudom, hogy anyósomban soha nem tudnék megbízni. Ön mit tanácsol? Mit tegyek?
Igen, kisgyerekkel is nehéz az élet, meg az idős szülők nemzedékével sem mindig könnyű boldogulni. Pedig micsoda hasznos erőforrást jelenthet egy-egy hadra fogható nagymama, feltéve, hogy jó a kapcsolat és jó szívvel hagyjuk a kezében a gyermeket. Ha igazán biztos benne, hogy az anyósban nem lehet megbízni, szíve joga, és lehet, hogy jó döntést hoz – ezt látatlanban nem lehet megítélni. De azt gyanítom, itt a kisgyerektől függetlenül is – ahogy Ön is jelezte – problémát jelent a kettejük párkapcsolatában, hogy a férje életében az édesanyja a kelleténél nagyobb színfolt, jelenvalóbb tényező még. Ez gyakran előfordul, ha egy felnőtt valamiért nem a szokott módon járta végig azt az utat, amely mentén a szüleiről leválik, tőlük eltávolodik. Ennek számtalan oka lehet, de gyakran előfordul, és igazából egyik érintett sem hibáztatható érte. Valami úgy alakult a sorsukban, hogy ezt eredményezte. Ha jól értem, az Ön édesanyja is szereplő az életükben (amivel önmagában a világon semmi baj sincs), sőt, mintha itt-ott a két anyuka versenyeztetése is folyna... Érdemes elgondolkodni egy kicsit azon, akár humorosan, játékosan is, hogyan játssza a szerepét a kettejük kapcsolatában a két nagymama... miféle négyes játékot játszanak itt, kinek, mire jó ez...
Amit viszont komolyan érdemes tudni: első a párkapcsolat. Az Önök szempontjából is, a gyermekéből is. Civakodással az ilyesmi nem oldható meg. A problémán nem javít, épp ellenkezőleg: kettejük egyébként is megterhelt kapcsolatát rontja tovább. Családterápiában, valamely családi tanácsadó szolgálat segítségével vagy más pszichológusnál tudnák mind a ketten feltárni, honnan erednek igazából ezek a bonyolult viszonyok. Kiderülne, mi akadályozza meg, hogy a saját háromfős szűkebb családjuk köré egy erősebb falat építsenek, amelyen csak az megy be, akit mindketten be akarnak engedni és csak akkor, olyan formában, ahogyan ez mindenkinek komfortos. Egy falat, amin belül élnek Önök hárman és legfőképpen egymásból származnak az örömeik, együtt élik az életüket, egymást tekintik szövetségesnek, egymással beszélik meg azt, mire van szükségük, és hogyan tudják ezt egymásnak megadni.
A dolog másik oldala a 16 hónapos kisgyerek „csüggésével” kapcsolatos. Mondanom sem kell, hogy az a legtermészetesebb, ha csügg, ha csak az anyja ölében szeret lenni, ha még nem játszik egyedül. Az egyedül játszás ideje jóval később következik. Tudom, nem örömmel hallja, de kérem, hadd intsem egy kis türelemre. Ebben az első három évben létfontosságú dolgok dőlnek el a kisgyerek lelkében. Most rakja le - egy életre - az alapokat a bizalomhoz, az optimizmushoz, a jó megküzdéshez. Valóban fontos, hogy most még megélhesse: „számíthatok az anyukámra, számíthatok a felnőttekre, kísérletezhetem, kutathatok, amikor akarok (nemsoká fog is), és visszamehetek „tankolni”, amikor akarok. Anyukám mindig a rendelkezésemre áll. A világ biztonságos, érdekes, és nem érhet baj.” Ez az első három év talán a legfontosabb az ő egész hosszú életében – hiszen nem babát, hanem embert hozunk a világra, és amikor ezt tesszük, akkor arra szerződünk, hogy meg fogjuk adni neki, amire szüksége van. Ehhez egy időre alárendeljük a saját igényeinket, aztán fokozatosan visszanyerjük. Most erre van szüksége: hogy csüggjön, hogy ölbe üljön. Igen hamar el fog indulni fölfedezni a világot, és újabb másfél év múlva óvodába kerül. Onnantól pedig az intézmények jelentik az élete egy fontos részét, és egyre kevesebb időt tölt majd Önökkel, csak a délutánokat, estéket, éjszakákat. Addig megéri türelmesnek lenni és előresorolni őt, hátra minden egyebet, legfőképp például a háztartást, mert így lesz belőle magabiztos, jól alkalmazkodó gyerek, aki később kevesebb gondot ad a szüleinek és felnőttként is jobban érzi magát, jobban helyt áll. Engedje meg saját magának, hogy ebben a pár évben csak „babázzon” – hiszen ez nem jön vissza! Sok örömet hozzá!
Frank Orsolya 2011. 05. 06. 21:30
Nehéz a kérdésére látatlanban válaszolni, főként így egyoldalúan, anélkül, hogy beszélgetni tudnánk a kérdésről. Érdekelne, mit ért azon, hogy „nem vagyok a türelem híve” – és hogy milyen is az a „hosszú történet”, amely az Ön nem jó gyerekkoráról szól. Vajon az Ön édesanyja türelmes volt vagy türelmetlen? És ha türelmetlen, akkor azt Ön, amikor kisgyerek volt, hogyan élte meg? Vajon milyen anyukáról álmodott Ön, amikor kicsi volt? És vajon voltak-e türelmes felnőttek is az életében – egy-egy jobb tanárnő, valamelyik nagymama, nagypapa, szomszéd, rokon, ismerős? Milyen kapcsolatot szeretne a kislányával, és a majdani nagylányával, ha ő felnő és Ön is idősebb lesz? És mit szeretne, mit meséljen a kislánya Önről, amikor felnő? Nagyon nehéz az örökségünket levetni, nagyon nehéz az érzéseinket megváltoztatni. Azért, amit kaptunk, amit örököltünk, amit otthon tanultunk, nem vagyunk felelősek. De mégis előfordulhat, hogy nem tetszik, amit továbbadunk és megpróbálunk valami újat és mást tanulni helyette. Nagyon nehéz, főleg, ha az ember úgy érzi, hogy még neki magának is sok mindennel tartozik az élet. Nem kívánhatok mást mint lelkierőt, türelmet, minden jót a család további sorsához.
Frank Orsolya 2011. 04. 10. 14:39