Kedves Levélíró,
értem a helyzetét, és valóban nem egyszerű. Komoly elismerést érdemel, hogy sikerült elkormányozni ezt a hatfős patchwork-családot. Abban is biztos vagyok, hogy Ön mindent megtett a közjóért, ami a képességeitől telt. A húszéves lánynak már így is, úgy is megfordulhat a fejében a leválás, úgy hallom, az apukája nemigen gondolt még bele, hogy egy napon a gyermekei nélkül fog élni. Ez sem csoda, kevesen látjuk be időben, hogy ez elkerülhetetlen, és másfajta életre kell majd berendezkednünk. Mindenesetre a jelenlegi helyzetünk van annyira bonyolult, és ráadásul a párkapcsolatot is fenyegeti, hogy érdemes legyen a két felnőttnek együtt elmenni pszichológushoz, ahol talán egy néhány ülés alatt sikerül mindenki fejében tisztázni, merre tartanak ezek a bonyolult erőviszonyok. Alapelvül Önnek is azt tudom fölkínálni, hogy "senki sem hibás" - nyilván a nagylánynak sem lehetett könnyű átélni a család drasztikus átalakulását, amikor még kislány, sőt, kamasz volt... A párjával pedig érdemes lehet békés időszakokban, a kérdés távolabbi vonatkozásairól beszélni: vajon mitől volt boldogtalan a nagylány régebben, vajon hogyan fognak élni és mik a terveik arra az időre, amikor a gyerekek majd leválnak... És persze érdemes kettejüknek a családtól független, párkapcsolat-erősítő programokat tartani, talán épp úgy, hogy otthon, békességben, a gyerekek nélkül eltöltenek egy néhány napot... A kettejük jó viszony az egész család szempontjából a legfontosabb.
Sok sikert, minden jót.

Kedves József, csak megerősíteni tudom, amit Ön is mond: fontossági sorrendbe kell állítani a dolgokat, rendszerezi, és akár keményen redukálni is. A legfontosabb a családtagok egymás közötti kapcsolata, sokkal inkább, mint a ház, vagy a háztartás. Hisz ha az Önök házassága megromlik, akkor úgyis az egész ház/tartás szétesik. Ezért valóban a kapcsolatokra kell első sorban figyelni, akkor is, ha a ház úgy marad egy pár évig, amilyen, akkor is, ha csak alapdolgokra jut pénz. A sorrend pedig úgy néz ki, hogy első a kettejük – a felesége és Ön – kapcsolata, ez fontosabb, mint bármelyik gyerekkel való kapcsolat. Hiszen Önöknek kettejüknek kell egyben tartani az egész családot. Tekintse kötelességnek és egyben felmentésnek, hogy Önöknek kettejüknek szeretni kell egymást, örömteli órákat tölteni együtt, pihenni, akár lustálkodni is – bármilyen abszurdnak hangzik. Ha nem hagyják abba a rohanást, sajnos szétesik a család. Ez így nagyon keményen szól, de sajnos ezt látom minden nap. Ezt pedig nem paranccsal és szemrehányással tudja megvalósítani, hanem ha melegséggel, közelséggel, udvarolva bírja rá a feleségét, hogy a kettejük kapcsolatát valahova az eredeti szint, a régi bizalom, gyöngédség és romantika közelébe vissza kell juttatni. Muszáj rá időt szánni. Rettenetes elnézni, ahogy a sok félkész vagy éppen elkészült házban válnak a családok. Ez nem a helyes sorrend. Ha rendetlenség van, de mindenki nevet és szereti egymást, az jó. Ha ülnek az asztalnál vagy a kanapén és beszélgetnek, és nevetnek a többi dolgokon, a rendetlenségen, a szegényes állapotokon, az is nagyon jó. Ha karácsonyra mindenki egy CD-t kap, meg egy tábla csokit, de elmennek szánkózni, az is jó. Senki nem fogja ezt Önök helyett meglépni, Önök helyett észbe kapni és az életük hangsúlyait átszervezni. Ugyanakkor jó ha tudja, hogy Amerikában egész mozgalom – és internetes tréning – jött már létre az egyszerű, takarékos, redukált életforma terjesztésére, épp az olyan problémák miatt, mint amiről Ön ír. Ha Önök a párjával jóban vannak és bizakodó, laza, vidám, nagyvonalú levegőt árasztanak, akkor a gyerekek, a kapcsolataik, viselkedésük, tanulmányaik is rendben lesznek – de legfőképpen egy életre szóló jó mintát kapnak. A felesége biztos nagyon örülne, ha többet lennének kettesben, ha egy kicsit a tenyerén hordozná. Talán akkor már nem a kislány lenne az első. Bizonyosan hiányolja a gyöngédséget, az együtt töltött időt. Ha a kettejük viszonya rendbe jön, ezt követi a felnőttek és a gyerekek viszonya, ami már könnyebben kisimul.
Tudom, könnyű ezt mondani és nagyon nehéz meglépni. Csak azt a mondást ajánlom a figyelmébe, miszerint „a legtöbb ember úgy éli az életét mintha nem az élete múlna rajta.” Sok sikert kívánok, és szívből drukkolok!

Kedves Ágnes!
Nagyon örülök, hogy kiáll a kislányáért. NEM pofonok és nem erősebb módszerek kellenek, Ön látja jól, és nagyon pontosan: a kislány viselkedési zavarai egyszerűen jelzések, tünetek, hogy azt a helyzetet, amelyet Ön leír, nem tudja megemészteni, kezelni. Tudom, hogy nehéz vele, de most nagyon sok türelemre van szüksége, és arra, hogy akkor is szeressék, ha nehezen szerethető. Igen, valóban kellenek eszközök: jó irányba indult, jó lenne ha a kislány gyerekpszichológus segítségét kapná, ilyet az interneten könnyedén talál, akár egyes szakembereket, akár magánklinikán működő gyermekpszichológusokat. Tudom, hogy ez nem olcsó dolog, de higgye el, ebben az időszakban a kislánynak jár ez a fajta segítség, ami átviszi őt a túlsó partra, hogy ne a későbbi, bonyolultabb, halmozódó problémák árát kelljen megfizetni másfajta "valutában". Eszközökre ugyanakkor Önnek is szüksége van, hiszen Ön a kislányra ható legfőbb lelki hatás, kapcsolat. Nagyon jó hallani, hogy érti és óvja őt és mintha még azt is pontosan érezné, hogy ez csak akkor lesz hatékony, ha ismeretek és készségek társulnak hozzá. Tanácsolom, hogy vegye meg Vekerdy-Ranschburg: Beszélgetések nem csak gyerekekről, Thomas Gordon Szülői Eredményességi tréning és Karl Rogers: Valakivé válni c. könyvét, ebben a néhány olvasmányban minden igazán fontos tudnivaló benne van, de bizonyosan más pszichológiai olvasmányokat is élvezettel forgat majd. A gyerek neveléséhez és valamennyi fontos kapcsolatának kezeléséhez, az emberekkel való kommunikációhoz egy életre hasznos eszközöket kaphat, ha elmegy egy Gordon-tanfolyamra.
Nem tudom, hogyan érti, hogy öten élnek a családban, de ezt sem biztos, hogy könnyű kezelni egy kisgyereknek - talán az is segítene, ha ebben a rendszerben tiszták lennének a határok és a szerkezet, a hatáskörök stb.
Sok sikert, és még egyszer gratulálok.

Kedves Asszonyom!
Ezen a ponton már nagyon nehéz segíteni. Attól félek, hogy a korábbi túlságos áldozatvállalásával, önfeláldozásával saját maga mutatta meg a fiának, hogy Ön alárendelt és hogy legfőbb célja a ház tisztán tartása. Amikor helyette csinált meg annyi mindent, akkor mulasztotta el, hogy megtanítsa őt magát rá, hogy teljesítsen, felelősséget vállaljon. Innentől már elég nehéz kiépíteni a saját méltóságát, pedig mindenféleképpen ez lenne a cél. Talán az lenne az első lépés, hogy a férjében keressen szövetségest: a gyerek nélkül, kettesben beszéljék meg, hogy menyire fontos lenne, hogy Önök egymást támogatva fogjanak hozzá ennek a problémának a megoldásához. Nagyon sajnálom, hogy a férje nem állt Ön mellé, amikor a fia bántalmazta. Ugyanakkor saját erejéből is minden eszközzel világosan és egyértelműen jelezni kell a gyereknek, hogy ez NEM elfogadható. A kamaszok mindig zavarodottak, és nekik is fontos, hogy mi, felnőttek, ugyanakkor szilárdan és következetesen képviseljük az alapvető, legfontosabb normákat.
Ezek viszont nem a ház tisztaságával kapcsolatosak. A tisztaság és a háztartás semmiképpen sem elsődleges szempont, a kamaszoknál pedig kimondottan a kapcsolat rombolásának eszköze. Legyünk elnézőbbek, ez most neki nem fontos, csak nekünk. A fia keresi a határokat, és jó lenne, ha egy-két igazán fontos dologban tiszta, világos határokkal találkozna, és ezek közül az első, hogy az anyját nem bántalmazhatja. Ezt Önnek és a férjének erőteljesen és egyértelműen képviselnie kellene. Jó lenne, ha Ön is megtanulna visszavonulás és sírás helyett határozottságot mutatni, bármilyen nehéz is ez. Takarítás és áldozatvállalás helyett kezdje fölépíteni saját magát, képviselve az érdekeit, határait, legalábbis a maga érdekében. Hogy a fiával való viszonyát ezzel sikerül-e még megfordítani, az idővel derül ki. Nem érdemes belemenni olyan csatákba, amit nem nyerhet meg – számítógépezés, takarítás. A kamaszokkal a legfontosabb az, hogy amikor véletlenül lehetőség nyílik a kapcsolat erősítésére, ápolására, pl. beszélgetni vagy kettesben csinálni valamit, akkor ezt az alkalmat ragadjuk meg és élvezzük ki – de ne használjuk arra, hogy végre becsempésszük a nekünk fontos prédikációkat. Hadd élje meg a gyerek azt, hogy „anyámmal még lehet beszélni”; „tud jó fej is lenni”, „nem mindig cseszeget”. Csak ha újra megtalálják a kettejük kapcsolatának valamiféle maradványát, akkor van remény arra, hogy ennek az ámokfutásnak vége szakadjon és a gyerek újra talajt kapjon a lába alá.