|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Három éves volt, amikor kivették az orrmanduláját, ekkor elmondták, hogy vele született fülkürtszűkülete van, majd Grometet kellett elhelyezni a fülecskéjébe, a visszatérő savó miatt, aztán ez kilökődött... a felgyógyulást követően Politzer ballonos átfúvás-kúrán vettünk részt, ami nem hozott megfelelő eredményt, jártunk orr-arcüreg átmosáson, leszíváson szintén kúraszerűen. A fülprobléma miatt hallásvesztése van, megkésett a beszédkészsége, akadályozott a kommunikálásban, mozgáskoordinációja is problémás.
Három éves kora óta jár logopédiára - együttműködő készsége kiemelkedő -, és szakember véleményének megfelelően, két hónapja elkezdtük a TSM tornát. A fül-orr-gégészeten azt mondják, mindaddig, amíg organikusan nem rendeződik a fülkürt, probléma lesz a hallásával, azonban ezen csak az idő tud segíteni... türelem-türelem-türelem. Igyekszünk, azonban az óvodából folyamatosan kapjuk a panaszt Rá, szinte minden nap adódik komolyabb atrocitás a kis társaival, hol karmol, hol harap, olykor durvábban is bántalmazza a gyerekeket, játékokat tör-zúz. A pedagógusai - úgy érezzük, azt látjuk - megfelelő szakértelemmel, elfogadóan, szeretettel viseltetnek iránta, szükség szerint próbálják oldani a kényesebb helyzeteket, abszolút segítik az integrációját, azt hiszem a legszerencsésebb szakembereket kaptuk, segítséget kértek a nevelési tanácsadótól.
Azonban múlt év novemberétől még megbeszélésre időpontot sem kaptunk tőlük, nemhogy vizsgálatra, így privát felkerestünk egy gyermekpszichológust, aki kivizsgálta gyermekünket. Összességében megerősített bennünket, szülőket, hogy minden a fülproblémára vezethető vissza, intenzív logopédia és mozgásfejlesztés szükséges, mielőbb keressük fel a Beszédvizsgáló Bizottságot. Úgy érzem, jó úton haladunk ahhoz, hogy segíthessük a Kincsünket.
Múlt év őszén megszületett a kistestvére, ez is nehezíti kicsit most a mindennapokat, hisz\' most már ketten vannak a figyelem középpontjában, mégis, nagyon jó testvére a kisöccsének, segédkezik a körülötte szükséges teendőkbe, gondoskodó, kedves Vele.
A férjemmel és a környezetünkkel nagyon sokat beszélgetünk kisfiúnk magatartásáról, hogyan lehetne segíteni, oldani meg nem értettségből adódó feszültségét, frusztrációját. Egész jól megtanultuk kezelni - óriási türelem szükséges és a szeretetünk folyamatos éreztetése -, mégis vannak helyzetek persze, amiket nehezítettek. Az elsődleges zavar bennünk, hogy miként kommunikáljuk le a problémánkat a többi szülővel? Eleinte, amikor az óvónők elmondták, hogy kinek milyen sérülést okozott (ujj-harapás, karmolás, pukli), mindig azt mondták, ez \"benti ügy\", nekik kell kezelniük, elmondják, hogy helytelen, amit tesz, kisfiúnk bocsánatot kér, és ezzel meg is oldódik a helyzet. Igen ám, viszont, amikor megyünk érte, nem egyszer az ovis társak a panaszaikkal fogadnak, hogy gyermekünk már megint ezt meg ezt csinálta... és nem egyszer persze jelen van több szülő is, ők is fültanúi a napi eseménynek. Egyrészt foggal-körömmel védeném csemetémet, és megosztanám mindenkivel, hogy nehezített helyzetben van, hogy a magatartás-zavar mögött mennyi és milyen stressz, feszültség áll, no de egy kiskölyöknek, akit épp megkarmolt...? Csak bocsánatot tudunk ismételten kérni tőle, belevonom persze a kisfiamat és biztatjuk a másikat, hogy másnap jobb napja lesz gyermekemnek - viszont ezt esetleg nem úgy éli meg a kisfiúnk, hogy ellene fordulunk, hogy a másikat, a sértettet vigasztaljuk? A szülők részéről nem egyszer látom a rosszallást, de tényleg az lenne a helyes, hogy mindenkinek elmondjam, nem ezt látja otthon, nem azért van mert nem neveljük, hanem súlyos problémái vannak a kommunikációjával, ez okoz frusztrációt, ami így jön ki belőle? Még számomra is nagyon nehéz elfogadni azt a tényt, hogy lassan három éve, hogy mondogatjuk, ne bántson, mert fájdalmat okoz - és nem a hallásvesztését, a problémás viselkedését, ami levezethető a drágámnál egyértelműen, hogy miből fakad -, tehát még én is nehezen teszem helyére magamban a dolgot, hogy hogy-hogy nem érti, hogy-hogy nem gondolkodik, mielőtt bánt, hogy az fáj... és fájni nem jó, nem helyes fájdalmat okozni. Ezerszer és ezerszer elmondtuk. Tudatosítjuk. A pszichológus azt mondja, ez egy meggondolatlan dolog, gyakorlatilag nem is tehet róla. Igyekszünk elfogadni ezt is, ugyanakkor lelkiismeretfurdalásunk is van, hogy ez nehezen megy. Kell egyáltalán kifelé kommunikálni a gondunkat? Mivel teszünk jót? Annyira szeretik a kisfiúnkat az ovistársak, mert ugyanakkor nem győz kompenzálni, figyelmes, segítőkész, jó humorú kis emberke. Szeretném, ha bízna bennünk, mégis jogos lehet, ha azt érzi, nem teljes az elfogadása a viselkedésének, hisz\' igen, a bántás nem helyes, de tényleg létezik, hogy nem is tudja, nem tudatos mindez? Egyszerűen ezt nem tudták még nekünk megfelelően levezetni, hogy is működhet ez Nála. Az ovis társak felé, a szülők felé lehet a bocsánatkérésen túl mit tenni? Annyira szeretjük a kisfiúnkat, igyekszünk mindent megtenni érte, segíteni Őt. Nagyon rossz látni azt, hogy azok a tündéri gyerekek elszenvedik a viselkedését, akik tényleg, annyira tudják szeretni mindennek ellenére... Viszont, meddig várható ez a tolerancia, mind részükről, mind a szülők részéről? Bár, ahogy fentebb említettem, már jó néhány rosszalló pillantásban volt részünk. Gondolkodtunk azon is, hogy szégyenérzetünk van-e vagy csak a rossz érzés, hogy nem tudják mi áll a háttérben és legszívesebben elmondanánk és elnézésért, türelemért, megértésért könyörögnénk...
Drága Asszonyom!
Nekem igazán megindító, ahogyan küzd nemcsak a gyerekért, hanem azért is, hogy ő a lehető legjobb megítélésben és a legteljesebb megértésben részesüljön, hogy szeressék, értsék, felmentsék. A legnagyobb megbecsülésemet és tiszteletemet váltja ki, ahogyan pontosan ismerik a problémáját és azt is, hogy a viselkedésének egyenetlenségei ebből egyenesen levezethetőek. Bármily nehéz is ezt elhinni, ez valóban így van – higgyen saját magának, mert jól tudja. A dologhoz én csak annyit tudok hozzátenni, hogy bár fontos, hogy a kisfiúnak „kihangosítsuk” a másik gyerek fájdalmát, közvetítsük neki a tettei következményét, de igazából én nem vinném ezt túlzásba. Azzal a szakemberrel tudok egyetérteni, aki azt mondta, hogy ezek a tudatos kontrollon kívüli viselkedések. Ezek ráadásul teljesen megfelelnek az életkorának – az ovis korosztály mindig irracionális, mindig impulzív, azok a jószokások, amiket elkezdünk beléjük nevelni, még nem egy racionálisan gondolkodó emberke tudatába hatolnak be. A gyerekek 7 éves kor körül kezdenek átesni egy nagy neurológiai változáson, amikortól kezdve még mindig évekbe kerül, amíg a tudatos-racionális viselkedésirányítás átveszi az uralmat. Az Ön jólelkű kisfia nyilván nem harapna, ha módjában lenne nem harapni, de nincs. A többi gyerek is valószínűleg verekszik, rúg-harap időnként és az irracionális viselkedés száz más jelét adja.
Igen, nagyon nehéz lehet így a közösségben, ebben áll részben az Önök hősiessége: hogy pufferolnak a kisfiú körül. Én is ezt tenném. Mindent megtennék, hogy minimális sérüléssel élje át ezt a korszakot, amíg a hallása és az egészsége nem rendeződik. Jó nyomon van abban is, hogy a többi szülővel maximálisan kommunikálni kell, minél többet tudnak, minél jobban értik az Ön kisfiát, annál jobb. Fontos az is, hogy Ön ezeket a beszélgetéseket egy olyan alapállásból folytassa le, ahol nincs bűntudata, nem mentegetőzik, nem veszíti el a méltóságát, hanem tartással, higgadtan, a tények és a saját igaza tudatában beszél a szülővel. Ugyanakkor őirántuk is megőrizve az elfogadását, tiszteletét. Itt senki nem hibás. Úgy mondjuk ezt: Ön is OK, a többi szülő is OK, egyiküknek sincs szégyellnivalója a másik előtt. Ez egy helyzet. Bármelyik másik szülő is találhatta volna magát ebben a helyzetben.
Az bizonyos, hogy Önöktől plusz erőfeszítést és türelmet igényel ennek az adottságnak a kezelése még egy néhány évig – ha ebben bármiféle támogatásra, akárcsak egy-két beszélgetésre van szükségük, ahol könnyíthetnek a lelkükön, akár konkrétabb tanácsra, hívjanak bizalommal, hogy személyes találkozót is megbeszélhessünk. Sok sikert!