Kedves Annamária!
Köszönöm levelét, de természetesen még így is nehéz pontosan belelátni a helyzetbe vagy különösen a gyermeke lelke mélyébe. Az nyilvánvaló, hogy a féltékenység nem a férfinak szól személyesen, hanem a helyzetnek, annak, hogy az eredeti apa helyét átveszi valaki. Nem tudhatjuk pontosan, hogy a kisfia ezt pontosan hogyan éli meg, talán úgy, hogy neki kötelessége megvédeni az apja helyét… ki tudja. Az bizonyos, hogy valamilyen módon segítségre van szüksége. Nagyon jó, hogy Ön ennyire fokozatosan és kíméletesen jár el, és az is bizonyos, hogy hosszú távon rendeződni tud a dolog, ha ez a férfi valóban jóérzésű és kedves, és az is hasznos lesz, hosszabb távon, ha a fiúk látják az anyjukat egy jól működő párkapcsolatban. Előtte viszont mindenképpen segíteni kell a nagyobbik fiának túljutni azon az elakadáson, ami most gyötri, és ehhez szakmai segítség is szükséges. Ha talál egy jó gyerekpszichológust, akkor ott a kisfiú talán megszabadulhat azoktól az érzésektől, amelyek a mélyben meghúzódnak és megakadályozzák, hogy elfogadja az Ön párját. Ilyen segítség nélkül ez még akkor is nehezebben oldódik meg, ha nyilván Ön beszél a gyerekkel a helyzetről. Az sem mindegy, hogy milyen a saját édesapjával való viszonya. Kérem tehát, keressen a kilenc éves kisfiának egy olyan gyerekpszichológust, akiről a saját benyomásai is jók és megnyugtatóak és akivel a gyerek is jól érzi magát, és járják végig az utat, ami szükséges ezeknek a gátaknak a föloldásához, magának a válásnak a földolgozásához.
Sok sikert és gratulálok a gondos, odafigyelő anyaságához!

Kedves Levélíró,
rettenetesen sajnálom, hogy ennyire összejött minden – lehet, hogy ez életének a legnehezebb szakasza. Egy pici gyerek igényei eleve nagyon igénybe tudnak venni egy felnőtt embert, két pici még inkább, és ha úgy érzi, a férjétől sem annyi segítséget kap, amennyi ideális lenne, akkor még nehezebb. Természetesen ha Ön töltöttebb lenne, akkor a helyzetet is könnyebben kezelné, de hogyan lehetne töltöttebb? Az ovis korú kisfiú pedig nyilvánvalóan az egész rendszer feszültségeit jeleníti meg. Tehát a felnőttek szintjén kellene először kezelni a problémát. Én ott látnék kitörési pontot, ha valahogy jó hangvételben meg tudná beszélni a férjével, hogy miben, hol tudna segíteni. Ha csak egy pár óra nyugalmat tudna Önnek biztosítani, amikor egy picit feltöltődhetne, alhatna; ha az éjszakai mászkálás helyett esetleg eleve együtt aludnának, talán máris jobb lenne. Az lenne a legfontosabb, hogy az Ön lemerült akkumulátora egy kis töltéshez jusson. Ezért érdemes minden megspórolható, fölösleges akadályt kivenni a rendszerből és minden apró lehetőséget kihasználni. Hogyan tudna bármi módon pihenéshez jutni? Mi az, amiben viszonylag büntetlenül lehetne engedni a nagyobbik fiúnak? Annyira szépen, pontosan észreveszi, mikor mire van szüksége a gyereknek! Pl. leírja, hogy a kistestvér születése után is volt megoldás: ha valaki játszott vele. Azt írja, akkor nem csapkodott, nem tiltakozott. Tehát azt igényelte, hogy valaki játsszon vele. Most – azt írja – arra tart igényt a nagyfiú, hogy a szülei közelében lehessen és az alvással se kelljen tőlük eltávolodni, amíg ilyen feszült a helyzet. Ez teljesen érthető és az Ön ösztönös válasza is az, hogy „szívesen alszom vele”. Mindig meg lehet találni, mire van szüksége valakinek ahhoz, hogy a helyzetét jobban viselje. És mindig a legelemibb igényt kell előre venni: ez esetben az Ön pihenését. Az, hogy a férje talál-e munkát, alapvetően az ő felelőssége, akkor is, ha ezt most nehéz elfogadni. De ha otthon valamilyen formában tud könnyíteni a helyzeten, az máris nagy segítség. Nagyon fontos lenne, hogy Önök ketten megpróbálják megőrizni a szövetségesi hozzáállásukat egymáshoz. Minél nagyobb a baj, annál inkább összezárva tudnak kilábalni belőle. Érdemes ilyenkor félredobni a félredobható szabályokat: ha nincs minden nap meleg étel, nem baj, ha a gyerekek csak kétnaponta fürdenek, attól sem lesz semmi bajuk. Olyanformán lehet az ilyen helyzeteket kezelni, mintha a ház tíz sarkából kéne összekapirgálni ötszáz forintot: az ember itt is talál egy kis energiát, ott is talál egy kis segítséget, amott is megspórol egy kis pluszmunkát és a végén valahogy túléli. A legnagyobb energiapazarlás a bűntudat. Amennyire látom, Ön a VÉGSŐ HATÁROKIG megteszi, ami telik az erejéből, akkor MÉG mit várna magától? Vannak helyzetek, amik meghaladják az embert, és olyankor bőven elég, hogy megtettük, ami tőlünk telt. A gyerek érezni fogja, ha Ön megnyugszik és ő is lazábban éli majd meg. Ha nem tud aludni a kissrác, mert érzi, hogy mindenki ki van készülve, akkor engedjük meg, hogy ne aludjon. Ha helyette egész nap rohangálhat a játszótéren vagy az udvaron, majd kidől magától is. Lehet, hogy az egyes példáim pontatlanok, de a lényeg, hogy az elvet megértse. Minden jót, sok sikert és semmi bűntudatot kívánok – a nagyobbik fia is érezni fogja, hogy ebben a nehéz szakaszban sem hagyta magára, hogy együtt csinálták végig!

Kedves Brigitta!
Megértem, hogy minden létező eszközzel igyekszik segíteni az apukája gyógyulását, ezért hangsúlyozza az egészséges táplálkozást is. A táplálkozás szerepe a kemoterápia mellett, a már kialakult tumor fázisában nem olyan súlyú, mint az a lelki tényező, hogy az apukája a lehető legkevesebb szenvedéssel élje végig ezeket a hónapokat. Azt, hogy neki lelkileg mire van szüksége, az apukája érzi a legjobban. Valószínűleg fontos neki, hogy valahol hangot is adjon a félelmeinek (azt mondja, ez a rokonoknál megtörténik), és az is, hogy amennyire lehet, távol tarthassa magától a rák gondolatát. Természetesen apukája is tudja, miről van szó, tudja, mik a veszélyek, mi fenyegeti. Ha ezt könnyebb úgy elviselnie, hogy időszakonként távol tartja magától ezeket a gondolatokat, akkor kár a zöldségek révén állandóan az eszébe idézni, azt üzenve neki: nem vagy egészséges. Az lenne a legjobb, ha azt tudnák figyelni, mire van szüksége: békességre, magányra, társaságra, arra, hogy valami teljesen másról beszéljen, arra, hogy elterelhesse a figyelmét? Ha akar a gondjairól beszélni, úgyis megteszi. Jó lenne, ha lelkileg a legkevesebb ellenállásba, ellenkezésbe ütközne, ha kényelmesen érezhetné magát. A lelki jólét valamelyest a tumor kimenetelét is befolyásolja, de a gyógyulásában a legfontosabb tényezők a kemoterápia és a baj előrehaladottsága. Bármi történjék is, fontos, hogy lelkileg a lehető legkényelmesebben érezze magát.

Kedves Andrea!
Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb szülő az ovis korú gyerekeket tartja a legnehezebben kezelhetőnek. Ezek a gyerekek látszólag már racionális lények, hiszen tudnak beszélni, vagy apróbb gyakorlati feladatokat is elvégeznek időnként. Amit sokan nem vesznek tekintetbe, az az, hogy az ilyen korú kisgyerek még nagyon messze van attól, hogy racionálisan működjék, az idegrendszere sincs még felkészülve rá, és valójában minden, ami az emberben ösztönös és irracionális, ebben a korban tetőzik. Az ovis korú gyerekeket nagy belső feszültségek feszítik, és erről nem képesek beszámolni. Nagyon nehéz megindokolni, miért nehéz a gyereknek abbahagyni, amit éppen csinál, és más tevékenységbe váltani, de minden ilyen átmenetet nehezen kezelnek. Az ovisok rengeteg feszültséget élnek meg olyasfajta alapkérdések kapcsán, mint erő és gyengeség, kicsik és felnőttek, ki az erősebb, ki a nagyobb, kinek mi a tulajdona; belefeledkezni és váltani, ki mond igazat és ki nem; hol van a varázsvilág határa és mi a realitás. Az ovisokkal egyszerűen nagyon nehéz. Amit most lát, az nem csak az Ön fiának a személyisége, hanem ennek az életkornak a jellemzői is. Az ovis korú gyerekekkel nem tudunk jobbat tenni, mint terelgetni őket és remélni, hogy többé-kevésbé igazodnak. Ők még egy varázslatos, mágikus, irracionális világban élnek, ahol a képzeletük és a babonáik legalább annyira jelenvalóak, mint az, amit mi fontosnak érzünk: az idő, az ésszerűség, a napirend, a munka és a pihenés ritmusa, stb. Az viszont biztos, hogy kár a viszonyukat sok feszültséggel megterhelni. Ha most kialakul, hogy Önök ellenségek, az rossz példával szolgálhat a jövőre nézve. A jó szokások kialakításával még ráérnek: az ovis korban lerakhatjuk az alapokat ahhoz, hogy később majd jó szokásokat alakítson ki rendrakás, munka, napirend terén, de igazából ennek még nincs itt az ideje. Ez sokkal inkább hét éves kor után válik időszerűvé. Addig az a fontos, hogy a gyerek játszhasson, kísérletezhessen, és hogy a szüleivel erős, meleg kötődése legyen. Hogy a szülőtől megkapjon mindent, ami ehhez a korhoz szükséges: játszást, mesét, együttlétet, nevetést, kalandokat, kirándulást, sok természetjárást, sok szabad mozgást, sok közvetlen élményt a világról, a természetről, állatokról. Másszon hegyet, gyúrja a sarat, homokozzon, pancsoljon, építsen, rajzoljon, énekeljen, kiabáljon, fantáziáljon, élje ki az összes vadóc, természetes lendületét. Természetesen a szülő dolga, hogy terelgesse őt, de ha szabályok fölötti hiábavaló harccal telnek el azok az évek, amikor közel kerülhetnénk a kisgyerekünkhöz és segíthetnénk neki ízig-vérig benne élni a való, közvetlen, élményszerű világban, és mesék révén feldolgozni a belső feszültségeit (hiszen minden mese az ő problémáikról szól: erő, gyengeség, igazság, hazugság, stb.), akkor szülőként sem azt tettük, ami a dolgunk, és még az időt is elvesztegettük. Ráadásul magunknak csinálunk fölösleges pluszmunkát, ha azt képzeljük, hogy az ovis gyereknek minden szabályt meg kell tanítanunk, ami a rendezett életvitelhez szükséges. Semmi baj nem lesz belőle, ha egy-egy este nem jut idő fürödni, vagy ha a tegnapi nadrágjában megy óvodába. Viszont jó lenne, ha boldog lehetne, ő is, Ön is. A verekedésre, agresszióra – bár ilyen hozzáállás mellett az magától csökkenhet – az a helyes válasz, amit Ön is leír: határozottan leállítjuk és elmondjuk, hogy fáj és hogy nem elfogadható. Ezt azonban nyugodtan, bölcsességgel, indulat nélküli határozott erővel kell tennünk.
A legtöbb családban a nők az aggodalmaskodók, a férfiak azok, akik megengedőbbek és vagányabbak. Ha elkezdenek ketten kétfelé húzni, akkor előbb-utóbb mindegyik eltúlozza a saját álláspontját és egymással is összevesznek. Mi nők sokat tanulhatnánk a férfiaktól lazaságban, szorongásmentességben; ők pedig tőlünk az ésszerű gondoskodás dolgában. Ez a két szempont jól ki is egészítheti egymást. Érezze jól magát egy felszabadultabb légkörben! Sok sikert!
 

Kedves Mara!
Nem azt kell megoldani, hogy az ötéves gyermek jobban teljesítsen! Az egész levele arról szól, hogy hogyan teljesít - egy ilyen korú gyereknek még azt sem kellene tudnia, mi az, hogy teljesítmény, mérce, teljesítményszorongás, azt sem kellene tudnia, hogy rajzolni lehet jól és rosszul; hogy a foci, az hasznos és egészséges dolog... Minden mozdulásával azt mondja, hogy nem is akar tudni ezekről - és hogy gyerek akar lenni, önfeledt, akit a csacsogásával kiváltott figyelem és szeretet tesz boldoggá, meg az ölbebújás... Az Ön feladata most az, hogy ez a kisgyerek tökéletesen önfeledten és teljesítménymentesen, mérce-mentesen, szorongásmentesen, felszabadultan gyerek lehessen. Ő egészen már sorskönyvet ír magának, mint a bátyja és jó lenne, ha úgy lehetne saját sorsa, hogy az nem a bátyjához viszonyítva alakul ki, hanem a maga életét élheti. Más szóval: hogy ő ne a testvérének a testvére legyen, hanem ő ő legyen, a remek, boldog, csacsogó-ragyogó kis I, akinek NINCS FELADATA. Az az érzésem, ezzel lesz még dolog - ha szükségét látja, ha úgy érzi, önerőből nem tud legalább 90 fokos fordulatot venni Ön és a család ebben a sorskönyvírási folyamatban, akkor keressenek föl: talán együtt többre megyünk!

Kedves Ildikó!
A válasz ott van a saját soraiban. A tanárnő – az elmondottakból ítélve – valóban nem alkalmas arra, hogy kicsi gyerekek lelkét befolyásolja. Nem akarom elkeseríteni, de a kislánya már sérül, ha a tanárnő állandó gúnyolódására számítva megy be napról napra az iskolába. Ami a testvérféltékenységet illeti: ez egy teljesen természetes, normális, egészséges érzés, minden testvérben megvan valamennyire, és tökéletesen megfér azzal, hogy egy másik „hullámhosszon” ugyanaz a gyerek ugyanahhoz a testvérhez szeretettel, kedvességgel, figyelemmel is tud fordulni. Egy emberben egyszerre többféle érzésnek is helye van. Ha a gyermek az ösztönös érzését fölül tudja írni a társadalmilag megkívánt gyöngédséggel és kedvességgel, az jó hír, de semmi esetre sem szabad sem csodálkozni, sem haragudni, ha néha ellenséges vagy vetélkedő viselkedést is mutat. Ezt a tanárnőnek is tudnia kellene. Ha viszont Ön a tanárnőről olyan információkkal rendelkezik, amiket itt leír, akkor ennek birtokában a tanárnő feletteséhez fordulhat, és jó is, ha megteszi, mert nem az Ön gyermeke az egyetlen, akiben kárt tehet egy éretlen személyiségű, érzelemvezérelt pedagógus. Ha az igazgató pedagógiailag elkötelezett, akkor ő sem fogja örömmel hallani, hogy valamelyik alsós tanítója gúnnyal, gyermekesen, esetleg rosszindulatúan fordul ennyire kicsi gyerekek felé. Azzal egyetértek, hogy ha a kislányának a gyerekek között jó barátai vannak, akkor az iskolaváltás nehéz döntés lenne, de a mindennapos szorongás szintén nem tesz jót. Tanácsolnám, hogy a lehető legtágabb körben tájékozódjon, beszéljen a gyerekkel, esetleg a barátnőivel, más anyukákkal, apukákkal, esetleg ha a gyereknek van más tanára, őt is érdemes megkérdezni, hogyan látja a kislányt. A sok beszélgetés során kialakulhat egy tágabb kép, akár egy stratégia is arról, hogy mi lenne a követendő eljárás. Az igazgatóhoz érdemes úgy fordulni, hogy egyszerűen elé tárja a problémát, az információkat, amiket szerzett, és tanácsát kéri, segítségért fordul hozzá a gyerek – és esetleges más gyerekek – megvédése érdekében. Ugyanakkor nem kívánatos, hogy a tanárnő ellen keresztes hadjárat induljon – vele is érdemes először megértően, együttműködően beszélgetni és csak akkor lépni tovább, ha a helyzet nem javul, ha az Ön rossz benyomásai megerősödnek. Érdekes lehet, hogyan látják ugyanezt a tanárt más szülők. Mindenesetre nagyon biztatnám, hogy lépjen, tegyen a gyerek érdekében, ne hagyja annyiban, hanem tájékozódjon és cselekedjen. A korai – és későbbi – tanárok és egyéb befolyásos felnőttek erős nyomot tudnak hagyni gyerekeink lelkén, és néha riasztóan kicsi a ráhatásunk arra, kik formálják addig gondosan óvott kicsinyeink személyiségét. Sok sikert!

Kedves Asszonyom!
Az első, amit mindenképp szeretnék kiemelni, az az, hogy az erőszak soha nem megoldás, még akkor sem, amikor annak látszik, vagy nem jut jobb az eszünkbe. Az Ön soraiból is az tűnik ki, hogy a kislányban ez csak tovább fokozza a haragot és azt mutatja meg neki, hogy bizony a világ ebben a valutában működik: erőszakot adunk és kapunk. Ha ő üt, akkor természetesen indokolt lefogni a kezét vagy kitérni előle és határozott, egyértelmű szavakkal közölni, hogy ez nem elfogadható viselkedés. De sem a hideg zuhany, sem a pofon nem azt tanítja neki, hogy az ember szavakkal ad hangot az érzéseinek és élményeinek. Így látatlanban természetesen nem lehet választ találni arra, honnan van a gyermekben az agresszió, de számos kérdés felvetődik. Mikor, milyen körülmények között került óvodába? Milyenek az óvónők? Milyenek a többi gyerekek? Hány órát tölt az óvodában? Hogyan ment végbe a beszoktatás? Mindenféleképpen jó lenne a lehető legtöbbet megtenni azért, hogy megértsék, mi történik a kislánnyal. A legjobb az lenne, ha meg lehetne nézni, hogyan viselkedik az óvodában; beszélni óvónőkkel, más szülőkkel; megfigyelni őt csoporthelyzetekben, pl. játszótéren, szülinapi zsúron stb. Figyelni kellene, mit játszik, mit rajzol, ha szerepjátékot játszik, babázik, mi jön ki a játékából; jó lenne, ha beszélne a többiekről, az óvodai élményeiről, de faggatással ezt nem lehet elérni, inkább csak hagyni beszélni őt. Vajon hogyan viselkedik akkor, amikor tartósan nem jár óvodába, pl. több hetes szünidők alkalmával? Nyilván nem a gyermekben van a hiba, viszont ha belemegyünk egy kötélhúzásba a testi erőszak területén, az egészen riasztó következményekhez vezethet, és a gyermekkel való kapcsolatnak sem tesz jót. Meglehetősen hamar eljön az az idő, amikor ő már visszahúzódhat a kapcsolattól, és az a szülőknek is rossz, de a gyerek fejlődését különösen veszélybe sodorja. Léteznek olyan tanulható kommunikációs stratégiák, pl. a Gordon-módszer, amelyekkel meg tudjuk tanítani az óvodás korú gyereket, hogy elmesélje az érzéseit, élményeit. Ez a modell megoldásokat kínál a dühkitörések kezelésére is. (Lsd. korábbi cikk, illetve www.gordonhelp.hu) Feltétlenül érdemes lenne a helyzetet szakemberrel alaposabban feltárni, megérteni. Ha gondolják, szívesen látom Önöket egy beszélgetésre, ahol meg tudjuk vitatni, mik a lehetséges okok és kivezető utak.

Kedves Zita!
Köszönöm a bizalmát. Igen, sajnos az ilyen több családból összeálló helyzetek mindig kényelmetlenek, mindig sok belső feszültség van bennük és minden résztvevőt megterhelnek. A legnagyobb fegyelemmel és lélekjelenléttel eljárva sem kerülhetők el a fájdalmak, meghasonlások. Mélységesen megértem, hogy fáj arról hallani milyen élete volt a férjének az előző párjával, és a 12 éves gyermek nagyon-nagyon messze van még attól, hogy megérthesse és tekintetbe vegye, milyen fájdalmat okoz ezzel. Hiszen mindent a felnőttek alakítanak, formálnak, önkényesen és az ő számára roppant érthetetlenül és fájdalmasan. A felnőtteknek tudniuk kéne, mit csinálnak, nekik jó döntéseket kéne hozniuk, nekik szép, rendes családokat kellene létrehozni és egyben tartani, nekik tudniuk kéne, hogyan működik a világ, é a világnak nem lenne szabad így meghasadni és összekeveredni, egyáltalán nem lenne szabad, hogy ilyen megoldhatatlan, semmiképp sem letisztázható helyzeteket hozzanak létre. Ez a kislány azt érzi: nekem már soha nem lesz ép, egységes, normális családom, az én életemben valami menthetetlenül megszakadt és összezavarodott. Ön talán valami hasonlót érez és azt is, hogy mennyire tragikus, hogy nincs és nem volt tiszta helyzet. Nyilván Ön is jobban örülne, ha nem lenne semmiféle EX és nem lenne ez az egész problémakör, ha egy tiszta, első körös családban élhetne a párjával. Rossz arra gondolni, hogy létezik az a másik nő, és rossz arra is, hogy egy ágyon osztoztak a párjával. A kislány pedig ennek a két lábon járó bizonyítéka. Az Ön fájó érzései is teljesen indokoltak és érthetőek. Akkor is, ha biztos nem ez a szerencsétlen kislány a legjobb címzettje vagy közönsége ezeknek az érzéseknek. Nagyon tetszik, amit a levele végén ír, hogy próbálja külön kezelni az érzéseit. Panaszolja el őket bárkinek, csak ne ennek a szerencsétlen kislánynak - és talán a férjében is bűntudatot keltene és további fölösleges érzelmi örvényeket generálna. Legjobb egy semleges kívülálló, aki képes arra, hogy csak meghallgassa és ne fűzzön hozzá semmilyen kritikai megjegyzést. Az is tetszik, hogy a saját érzéseit leválasztva ugyanakkor próbálja empátiával fölmérni, mennyire nehéz lehet a kislánynak. Az bizonyos, hogy a sok résztvevő közül - bár mindegyikük helyzete nehéz - a kislányé a legnehezebb. Amikor a régi családjáról beszél, akkor a régi családját gyászolja el, újra és újra nekifut, hogy megeméssze, ami történt. Ha Ön azt érzi, ez Ön ellen irányul, akkor sem a személye ellen: a szerepe, a "helyi értéke" az, ami a kislányt ösztönösen nyugtalanítja, hiszen Ön az apjának a felesége, de nem az ő anyukája. "Ilyen madár nincs" - érzi a kislány a lelke mélyén valahol, és lehet, hogy ezért újra és újra nekimegy, nekifut, hogy ezt a fura szerepet megértse, és talán tesztelje is. Ekkor Önnek állnia kell a sarat: éretten, higgadtan. A szerepén NEM tud változtatni, bármit csinál is, Ön lesz az apuka új felesége. De abban segíthet a gyereknek, hogy a szerep mögött meglássa az embert: a nehezen elfogadható szerep mögött az elfogadható, érett, melegszívű, türelmes, szerethető embert. Ha Ön türelmesen é bölcsen állja a sarat, és a nehézségeit máshol panaszolja el, akkor eljuthatnak oda, hogy a kislány valamikor majd szövetségesének tekintse Önt. Sok sikert kívánok hozzá.

Kedves Réka!

Nagyon örülök, hogy nem tudja sírni hagyni. Nem tudom, miért gondolja és miért terjeszti sok ember mind a mai napig azt a tévhitet, hogy a babákat hagyni kell sírni. Az újszülött baba új jövevény a világban, szinte semmit sem ért belőle, az egész testi létezés teljesen új neki, új, hogy kint van, új neki, hogy megéhezik, hogy enni és emészteni kell, fáj a hasa az emésztésre való átállástól, új neki, hogy mozoghat, új az, hogy leteszik, nem veszi körbe a meleg anyaméh, hogy magára maradhat, hogy mozognak a végtagjai, hogy fény van - minden. Tele bizonytalansággal és kényelmetlenséggel az a legtermészetesebb a számára, ha a méhen belüli lét után egy ölben való létezésbe landol és onnan lassan, fokozatosan, a maga tempójában szokik át egy testileg független létbe. NINCS módszer, semmi más módszer nincs, mint amit Ön csinál: érezni és hallani, mire van szüksége a babának és megadni neki. Ha megelégedett ezzel, ha jól ellátva, biztonságban érzi magát, majd kinő az anyaölből és önállósul. Ahogy mondja: pici babaként megszoptatta és tovább aludt. Ez a baba 5 hónapos, 8 hónaposan mászni fog, tehát már nagyon hamar, és onnantól a külvilág is nagyon le fogja kötni. Azt mondja az anyai ösztöne, hogy a fogzáson kívül más baja is lehet. innen nézve a legnagyobb teher az lehet, hogy Önök bizonytalanok, hogy nem tudják eldönteni, kell-e sírni hagyni, vagy föl kell venni. Én annak drukkolok, hogy ha fölveszi, akkor bátran, jó lelkiismerettel tegye, ha a testén altatja, mert az ösztöne ezt diktálja, akkor ezt is jó lélekkel, nyugodtan tegye; ha át kell rendezni a környezetet, hogy a nagyobbik gyermek a babától külön helyiségben legyen, akkor ez is jó megoldás. A fogzás egyébként nagyon komoly kínokkal tud járni, nem csak helyben, a fog és az íny környékén és nem csak akkor, amikor már majdnem kibújt egy-egy fogacska. Az egész emésztőrendszert irritálhatja, heteken át tartó hasmenést is okozhat és számos más módon nyugtalaníthatja a gyermeket. Az én véleményem szerint az alapelv az, hogy ha az, akit szeretek, kínlódik és nem tudja megmondani, hogy miért, akkor nem hagyom magára, nem hagyom egyedül sírni és kínlódni, hanem legalább a jelenlétemmel, a nyugtatásommal támogatom, vigasztalom őt. Így vagy úgy, előbb vagy utóbb minden baba önállósul, mindegyikből előbb-utóbb örökmozgó totyi lesz, aki a világból kimenne, akit a külvilág minden tárgya érdekel, mindent megfog, megrág, rakosgat, elmerülten játszik... Addig pedig érdemes a lehető legkevesebb belső feszültséggel áthidalni ezt az időszakot. Az ilyen korú babáknak van elég saját belső bizonytalanságuk és feszültségük, állandó átalakulásban élnek, ahogy a testük és szellemük folyamatosan és rettenetesen gyorsan változik: nagyon fontos, hogy a szülők magabiztos, állandó, rugalmas, szorongástól viszonylag mentes hátteret adjanak. Ilyenkor érdemes sok egyebet alárendelni a babának: pl. a háztartást, a gyakorlati ügyeket, amennyire csak lehet. Nem az a cél, hogy a baba rendszeresen működjön, napirend szerint egyen-aludjon, hanem az, hogy akármit csinál is, a szülei rugalmasan, minden merev elvárást föladva kövessék, és majd ha ettől megnyugszik, és magától produkál valamiféle rendszerességet (mert ha megszűnik körülötte a feszültség és a fogzás kínjai is alábbhagynak egy-egy időre, akkor FOG), akkor ahhoz a rendszerhez alkalmazkodjanak ők is. Amíg a baba magatehetetlen, nem mászik és nem jár, addig sokszor nyugtalanabb, mint hogyha már mozog, manipulál, jobban elfoglalja magát és jobban elfárad. Ugyanakkor a fogzással kapcsolatos szenvedések sokáig újra és újra előjönnek, két éves korig is. Csak az a fontos, hogy ne hagyjuk cserben, ne erőltessünk rá rendszereket, figyeljük, mire van szüksége, és adjuk meg neki: ha érzi, hogy nincs körülötte huzavona, hanem biztonságban van és figyelmet kap, akkor előbb-utóbb meg fog nyugodni. Ehhez azonban Önnek meggyőződésre és a közvetlen környezete támogatására is szüksége van. Most a baba szükségletei a legégetőbbek, mert ő még pici, őutána közvetlenül pedig az Ön szükségletei következnek, mert nagyon igénybe van véve, tehát Önt is valakinek támogatnia kell, és végül az Önt támogató embernek is kell valamiféle támogatás, könnyítés vagy felmentés. Ezek - az "egyik kicsi, másik pici" hónapok - az emberi élet legfőbb erőpróbái közé tartoznak, mindannyian megérdemlik az összes lehetséges támogatást, könnyítést és egymás iránti elnézést. Sok sikert, és még egyszer gratulálok az anyai jóérzéséhez és ösztönéhez.

Kedves Levélíró!
Csak saját szavait tudom visszatükrözni: kötődöm, nem akarok eltávolodni, nem akarom megbántani őket, függök tőlük - elköltöznék, ha tudnék, nagyok az eltérések, kényelmetlen az együttélés, elfalazom magam, nem becsülnek. Mozdulatlan állapot, amiben épp annyi húzza előre, mint amennyi vissza. A levele alapján azt kérdezném: mi a célja? Mit szeretne elérni? Hogyan szeretné látni magát 5 év múlva? Mi az, amin dolgozna, ha szakember segítségéhez juthatna? Biztos-e, hogy gyakorlati akadálya van az elköltözésnek, vagy inkább lelkiek a kötelékek? És hogyan viszonyultak a szülők Önhöz és a testvéréhez? Hogyan látják és látták kettejüket? Milyen alig tudatos gondolatok, képek, vágyak és félelmek élnek a fejében arról, mi történne, ha valahogyan elkerülne otthonról? Biztos-e, hogy az elköltözést kell megoldani, vagy inkább azt, ahogyan saját magát látja és értelmezi? Bizony, ezek mind "gyógyító beszélgetést" igénylő kérdések - jó lenne, ha valahogyan hozzájutna efféléhez.

Kedves Asszonyom!
Értem, hogy a helyzet nehéz, akkor is, ha sok egyéb dolgot nem értek. A teljes kép ismerete nélkül nem sokat mondhatok, de az bőven meglehet, hogy semmi más kiút nincs, mint hogy a lányával elfogadólag, megértően, nyitottan beszéljen, kritika és fenyegetés nélkül elé tárva a valódi veszélyeket. Az egészen bizonyos, hogy abban a helyzetben, amiben most a kislány van, csak akkor fog Önnel együttműködni, ha valóban szövetségesét látja a szüleiben. Néha kamasz gyermekeink megtapasztalják a szélsőségeket és nem tudjuk tőle megóvni őket. Viszont mindig rendelkezésre állhatunk, ha már beverték a fejüket. Tudom, hogy ezzel a közhellyel most nem sokra megy. Minél kevesebb a konfliktus, "sírós veszekedős ígéret", annál könnyebben fogadja el Önöket jóakarójának, cinkosának, támogatójának.

Kedves Levélíró!
A soraiból azt látom, hogy nagyon is pontosan érzi, mik a fontosabb hangsúlyok ebben a helyzetben, érzi, kinek mire van szüksége és mik a veszélyek. Nagyon tetszik a "nem biztatom de nem is tiltom" hozzáállás, és azt is át tudom látni, milyen veszélyforrásokat rejt magában az, hogy a gyerek és definiálatlan rokonai összefuthatnak a legkülönfélébb helyeken. És még attól sem feltétlen lenne könnyebb a helyzet, ha a "másik" család emberségesen vagy befogadólag fordulna Önök felé - ami egyébként érzelmileg szinte lehetetlen, hiszen itt két asszony lett becsapva, két család nehéz helyzetbe hozva. Az is biztos, hogy ha én lennék az Ön helyében, én is erősen gondolnék a költözésre. Kétségtelenül megvan az ára, de bizonyosan tiszta helyzetet teremtene a mostanihoz képest és sok későbbi nehézséget megspórolna. És Ön nem az, aki utána démonizálná ezt az apukát: egy szép, egyszerű, tisztességes, igaz beszámoló a tényekről, mindenkor a gyerek életkorához és érdeklődéséhez mérten csepegtetve... ez a legjobb, amit tehet.

Kedves Asszonyom!
Bizonyosan van mit tenni, de amit én itt egy levél formájában adni tudok, az roppant kevés. Azt gondolom, hogy az első lépés az, hogy Ön és a férje kiadós, ráérős, alapos segítséget kapjon az egész itt fölvetett kérdéskörrel kapcsolatosan. Pszichológussal lenne érdemes átbeszélni, hogy Önöknek mit jelent a két gyerek vislkedészavara. Ez számos kérdést vet föl – azt is, hogy hogyan látják Önök ezt a két gyereket, hogyan értelmezik azt, hogy ők autizmus diagnózist kaptak, mi az, hogy autizmus az ő esetükben és az Önök megélésében. Fontos, hogy ez a diagnózis az ő egész életüket és identitásukat meghatározza-e, vagy csak egy tényező az életükben és személyiségükben. A tágabb családi kapcsolatok szintén több hosszú beszélgetést igényelnek: a pszichológus segíthet átgondolni, mit lehet változtatni, srófolni, állítani ezeken a kapcsolatokon, hogy működőképesek legyenek. Vajon mit jelent az Önök számára, hogy két autistának diagnosztizált gyermekük van? Vajon hogyan lehetne úgy létrehozni és működtetni baráti kapcsolatokat, hogy a potenciális jóbarátnak NE kelljen átmennie az “elfogadod-e a gyerekeimet” vizsgán? Mi érdekli Önöket a két gyereken túl? Hogyan tudnák a figyelmüket másfelé IS fordítani? Máshonnan töltekezni? Ha az egész család, a két szülő és a gyerekek figyelmének középpontjában is az autizmus áll, akkor nehezebb élni, mint hogyha az éelt száz dolgára tudnak figyelni és a viselkedészavar csak egy ezek közül? Hogyan tudnának olyan megnyugtató, hozzáértő segítséget szerezni, aki felszabadítja Önt és a párját legalább egy-egy rövidebb de rendszeres időszakra? Feltétlen javaslom tehát, hogy Ön és a férje keressen föl egy pszichológust, családterapeutát, hogy az egész helyzetüket értelmezzék és föltárják a még mozgósítható tartalékokat, az előnyösen átrendezhető tényezőket. Sok sikert!

Kedves Asszonyom!
Nagyon örülök, hogy rögtön a nehézségek jelentkezése után, ilyen korán írt, amikor még csak két hetes a probléma. És azt is nagyon át tudom érezni, mennyire nehéz ez a helyzet: ha a nagyobbik lánya kevesebb gondot okozna, nyugodtabban fordulhatna a baba felé és saját maga is kevésbé merülne ki. Talán meg is lepődtek, mennyire erősen reagál a kislány a baba érkezésére, talán bosszantó is, hogy ennyi figyelmet magának követel. Talán Ön saját maga is igazságtalannak is érzi a helyzetet, hogy ne a babára, hanem a nagyobbikra kelljen figyelni. Nehezebb is úgy babázni, hogy nem felhőtlen, nem zavartalan a helyzet. És persze mindezt fáradtan, kimerülten. Az is felvetődhet, ha az elsőszülött kislányára néz, hogy talán sosem lesz már ugyanolyan, mint régen volt? Mindezek az érzések teljesen normálisak és helyénvalóak. Akármit is érez, beszéljen róla bátran a szeretteinek, ismerőseinek. Közben azonban tartsa azt is szem előtt, hogy a kislány érzései éppoly normálisak, elkerülhetetlenek, helyénvalóak, mint az Öné. Az egész világa átrendeződött – úgy érzi, az élet már soha nem lesz ugyanolyan, amilyen volt. És nem is tudja fölmérni, hogy most milyen lesz. Úgy érzi, az a legbiztosabb, ha ő is visszamegy az elejére.
Az Ön levelében az is imponáló, milyen pontosan leolvasta a három éves kislánya viselkedéséről, hogy mire van szüksége: arra, hogy újra kisbaba lehessen, aki nem tud enni, nem tud felöltözni, aki nagyon sok törődést kap, akivel szemben nincs semmi követelmény, akit éppúgy babusgatnak. Mintha megbánta volna, hogy így megnőtt, hogy ennyit ügyesedett: hiszen a kistestvére minden igyekezet nélkül is sok figyelmet kap. De többről van itt szó. Ahányszor az ember új kezdethez érkezik az életben, ahányszor valami nagyon új helyzet keletkezik, mindannyiszor mintha újra születnénk: egy kisbaba szükségleteit érezzük magunkban. A kisgyerekekre éppúgy igaz ez, mint a felnőttekre. A három éves lányának mindent újra meg kell értenie, meg kell tanulnia, meg kell szeretnie ebben az új világban, ahol újra meg kell találnia a helyét. Igen, az ő helyzete sokkal nehezebb most, mint az újszülötté. Ha Ön és a férje neki adnak több figyelmet, jó ösztönnel teszik. Alapszabály, hogy ha gyerek megélheti azt, amit most meg kell élnie (baba vagyok, végtelenül szeretnek, a fura igényeimmel együtt is szeretnek), akkor hamarabb túljut az adott fázison, mint ha fékezzük. Ha jóllakik ezzel a pluszfigyelemmel (és az nem jövő héten lesz), akkor újra fejlődésnek indul. De a rivális jelenléte mindig aggasztó lesz a számára, a helyzetet, hogy osztozni kell, újra és újra meg kell majd szoknia, ahányszor újra szembesül vele. Ez egy normális, természets élethelyzet, amivel majd megküzd, amihez egy idő után majd alkalmazkodik. De ez lassú és nehéz a számára. Addig megérdemli a szülei támogatását, akinek egyszerre kell sugározniuk, hogy (1.) tudjuk, hogy nehéz neked és most legszívesebben te is baba lennél és visszamennél a régi életedbe; (2) ki fogod bírni és meg fogod szokni, sőt, élvezni is fogod, hogy testvéred van.
És a későbbiekre:
nem az cél, hogy „jó testvérek” legyenek, hanem hogy két különálló, boldog gyereket neveljenek, akik majd megtalálják egymással a kapcsolódási pontokat ott, ahol vannak ilyenek.
Ezt az egymásra találást megkönnyíti, ha nem úgy látják a másikat, mint aki miatt kevesebb jut – bármiből.
A két gyerek igényeit kielégíteni, egyensúlyozni álmosan és részben elszigetelten - rettenetesen kimerítő feladat. Ez az emberi élet egyik leginkább embert próbáló helyzete. Önnek ezekben a hetekben minden létező segítségre és felmentésre joga és szüksége van. Amiből csak lehet leadni (háztartás, a gyerekeken kívüli bármilyen egyéb feladat), azt érdemes leadni. Ahol csak lehet segítséget találni, azt érdemes az Ön feltételei szerint kialakítani és elfogadni. És a jó anya az, aki megteszi, ami tőle telik (a saját határain belül), nem pedig az, aki tökéletesen abszolválja ezt a feladatot – az ugyanis lehetetlen. Ezt sok gyerek kibírta már.
Ha gondja van, írjon bátran.
 

Kedves Natasa!

Én azt nem értem, Önnek miért fontos, hogy a gyerek találkozzon a nagyszüleivel.
Vajon a kisfiú értekeit, lelki jólétét tartja szem előtt az a nagyszülő, aki így eltűnik aztán feltűnik? Mi értelme lenne annak, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatban maradjon?

Pontosan és jól érzi, hogy a kisfiú bepisilése, de talán az allergiás asztmája is – a kaotikus, zaklatott helyzetnek szól. A gyerek maga is világosan jelzi, hogy ezzel az emberrel való érintkezés neki árt - akár vérrokon, akár nem, ez most teljesen mindegy.

A kisgyereknek TISZTA HELYZETRE van szüksége, és csak olyan kapcsolatokra, ahol egyértelműen szeretik, a javát akarják, elfogadják. Ha egy ilyen kapcsolata van, akkor egy. Ha kettő, akkor kettő. Mindegy. Csak az a fontos, hogy legyen legalább egy JÓ KAPCSOLATA, legfőképpen az édesanyjával, aztán – ha megnyugszik – majd kialakulnak más jó kapcsolatai is.

Kedves levélíró!
Az első, amit minél előbb szeretnék leszögezni, az az, hogy Ön kiváló anya akkor, ha nem tudja hallgatni, hogy a gyereke sír és nem képes őt magára hagyni.
Szeretném megnyugtatni is: nem elvárás, hogy a „problémát meg tudja oldani”, és az is mítosz, hogy egy édesanya mindig érti a gyermekét. Egy újszülöttnél, egy kicsi babánál egyáltalán nem mindig lehet megoldani a helyzetet. Sokszor soha nem jutunk a nyomára, mi volt a sírás oka – a baba diszkomfortérzésének ezer meg egy oka lehet, hisz egész szervezetének be kell állni az itteni életre, a táplálkozásra, ráadásul állandó változásban van, olyan gyorsan nő, fejlődik és változik, hogy nincs három nap, amikor ugyanolyanok lennének az életfeltételei; még szinte semmit se ért a világból, sehogyan nem tud a saját sorsán könnyíteni, kényelmetlenségben és értetlenségben él, mindenféle homályos testi érzeteken kívül nem sok áll a rendelkezésére a világból és fogalmunk sem lehet, milyen belső testi és lelki érzetek gyötrik. Ha ő ebben az állapotban hangot ad kényelmetlenségének, fájdalmainak, vagy esetleg egyszerűen a szorongásának, akkor egyetlen dolgot tehetünk – ugyanazt, amit bárki mással hasonló helyzetben: nem hagyjuk magára, nem hagyjuk egyedül gyötrődni. Akár értjük mi a baj, akár nem, akár meg tudjuk oldani, akár nem – vele vagyunk és megtesszük, ami tőlünk telik. És ez körülbelül elég is – a baba testi sejtjeivel, az idegrendszere reakcióival, soha nem tudatosuló emlékeivel, beidegződéseivel mind emlékezni fog rá, hogy nem hagyták magára a bajban, hogy ha baj van, akkor támasz, támogatás, segítség is van. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy – főleg később, amikor már ügyesebb – minden nyikkanására szaladnunk kell. Minél idősebb, annál inkább áll, hogy a kis és közepes frusztrációk saját megoldásával erősödik, javul a megküzdőképessége. De ez nem a három hónap alatti kisbabák feladata.
Az, hogy Ön normális és jó anya, teljesen összeegyeztethető azzal, hogy pszichológusra lehet szüksége. A pszichológus egyszerűen szakképzett támogató, segítő, meghallgató, aki a barátnőknél és rokonoknál – esetleg – jobban hallgatja meg és talán kisebb valószínűséggel mond rosszat.
Jól sejti: ez az élet egyik legnehezebb szakasza. A pici gyerekek igény- és akaratkifejezése elsöprő, az önfegyelemhez szokott felnőtt ember csak ámul és megdöbben ennyi nyers akarat láttán. Azt is jól érzi, hogy az elsőszülöttnek rengeteg figyelemre van szüksége ilyenkor, hisz az ő eddigi élete is teljesen és visszavonhatatlanul megváltozott. Ráadásul mindezt súlyos hiányállapotokkal küzdve kell kezelni – hát legyen elnéző saját maga iránt. Még a kiabálás, a saját tűrőképességének határait jelző egyéb megnyilvánulások sem tekinthetők bűnnek, csak tünetnek, jelzésnek: ennyi telik tőlem.
Ugyanakkor érdemes végiggondolnia, egész pontosan miféle segítségre lenne szüksége és azt hogyan tudná megszerezni.
Jó, hogy tudja, hogy ez az életszakasz múló periódus – hiszen a korábbi életében milyen hamar elröppent 4-5 hónap… akkor is, ha most minden nap egy megmászni való hegynek tűnik.
Talán azt a legfontosabb elhinni, hogy két ilyen pici ember összes lelki feszültségét kezelésében lehetetlen tökéletesen helyt állni. Épp elég jó az elég jó. Az, ha az ember megteszi azt, ami tőle telik. Ha pedig elbizonytalanodik, arra az esetre jó, ha vannak alapelvei, amelyekhez visszanyúlhat. Az egyik ilyen lehet az, hogy „saját magamnak jól kell lennem ahhoz, hogy másokról gondoskodni tudjak”. A másik az, hogy „elég jó az elég jó”. És végül persze az is: „senki nem beszélhet le róla, hogy a gyerekeim igényére ráhangolódjak, és megadjam neki, amire szüksége van a fejlődéséhez, a boldogságához”.
Ha pedig elbizonytalanodna, vagy úgy érzi, bármi más formában helye lenne az életében némi támogatásnak vagy segítségnek, hívjon bátran.

Kedves Betti!

Attól tartok, nem azt a választ adom, amit vár vagy amit kér: nem tudok segíteni abban, hogy ezt a helyzetet jobban elviselje. Egyáltalán nem vagyok biztos abban sem, hogy ezt a helyzetet el kell viselni. Elmondhatom Önnek a saját véleményemet, ez csak EGY lehetséges álláspont, és biztos talál majd olyat is, aki ennek a szöges ellenkezőjét mondja. Az ilyen típusú kérdésekben én bizony egészen radikálisan szoktam állást foglalni. „Ilyen típusú helyzeten” pedig azt értem, amikor egy beteg vagy öreg vagy valamilyen értelemben csökkent képességű ember a körülötte élő ép, egészséges emberek életerejét, energiáját veszi el vagy csökkenti. Azt tapasztalom, hogy egy-egy beteg vagy sérült ember akár 4-5 másiknak az energiáit is fel tudja emészteni, az egész családi rendszer megérzi a jelenlétüket, eltűnik az öröm, az energia, a felszabadultság, megsínyli a szeretet, az önmegvalósítás, a kapcsolatok. Szörnyű és kegyetlen dolog ezt kimondani, de talán mégis érdemes föltenni a kérdést: hogyan élnének Önök négyen, ha az anyós máshol lakna? Hogyan alakulna viszonya a saját gyermekeihez? A férjéhez? Az az energia, amit az anyósa elvon, máshonnan hiányzik; az az örömtelenség, feszültség, szorongás, ami a jelenlétéből fakad, hasznos energiát vesz el, amivel Önök, ép emberek valami sokkal jobbat tudnának kezdeni. Tanulni, dolgozni, egymást szeretni, építeni és alkotni valamit, karbantartani a kapcsolataikat… adni valamit a világnak és egymásnak, amire így nem kerülhet sor. És Önnek és a szeretteinek is csak egy élete van. Nem tudom, mi a megoldás, ezt Önöknek kell tudni. De én azt gondolom, hogy a konvencióktól és a mások véleményétől függetlenül érdemes átgondolni, mit veszítenek, mit nyernek, és hogy az idős hölgy élete mennyiben változna, ha máshol, mások gondozásában élne, ha egy-két, erre szerződött ember energiáját használná föl a saját élete fenntartásához, nem az Önökét… Ne haragudjon, ha érzéketlennek és keménynek tűnik, amit mondok – én mindig az egészségesek és épek pártját fogom, természetesen azzal a kitétellel (és ez magától értetődik), hogy a sérült ember is kapjon emberhez méltó ellátást, de határozottan meghúzott keretek között. Az lebeg előttem, hogyan élhetnének Önök négyen teljesebb, színesebb, egészségesebb életet, hogyan fognak a gyermekei visszaemlékezni ezekre az évekre és hogy vajon Ön hallgat-e azokra a jelzésekre, amit a szervezete, az egészsége küld erről az igénybevételről. Gondolom, a férje helyzete a legnehezebb, hiszen neki az édesanyjáról van szó… lehet, hogy neki szakember segíthet meghozni a döntést, hogyan mérlegeljen az anyja és a családja lelki jóléte között…

Kedves Asszonyom!

Amit magáról és a fiáról leír, annak egy része a fia részéről teljesen normális kamasz viselkedés, egy része pedig a megváltozott családi helyzettel és mindekettejük feldolgozatlan érzéseivel függ össze. Alapszabály, hogy először mindig saját magával kell foglalkoznia, mert ahhoz, hogy másokról jól tudjunk gondoskodni, jó kapcsolatokat ápolhassunk, előbb magunknak is rendben kell lenni. Sajnos velünk élő szeretteinknek – főleg a gyermekeinknek – nem feladata, hogy bennünket vigasztaljanak, rendbe tegyenek, érzelmileg töltsenek. Fájdalmas és ellentmondásos dolog, de előbb rendbe kell jönni és utána leszünk alkalmasak igazán jó kapcsolatra. Rendbe jönni pedig nem könnyű, hiszen elég bonyolult dolog olyan férjet gyászolni, akivel rosszban voltunk. Hogyan sirassam, ha rossz volt hozzám? Tényleg hiányzik? Miért nem tudott jobb lenni? Sok-sok vegyes érzés kavarog ilyenkor az emberben. Nem illik kimondani, de könnyebbség is, hogy elment, másfelől hiányzik is, aztán az élet így részben nehezebb, részben könnyebb. Nincs veszekedés, de nehezebb anyagilag is, meg az érzelmi csapongások miatt is, amelyek a távozásával beálltak. Az Ön gyásza még nagyon friss, és mivel ellentmondásos, talán még nehezebb, mint másként. Talán még azt a rengeteg feszültséget sem beszélte ki magából, ami a férje halálát megelőzte, nem is szólva a halálesettel kapcsolatos történésekről. Hogyan lett beteg, mi baja volt? Mi volt ennek a lefolyása? Hogyan vett részt mindebben Ön? Hogyan kísérte? Mit érzett az elvesztése után? Hogyan gondolkodik a kapcsolatuk megromlásáról? Hogyan képzeli most az életét? És a közeli és középtávú jövőben? Ezek a témák és érzések mind ott torlódnak az Ön lelkében, és amíg ezekről nem sikerül valakinek, szakembernek, más segítőnek, lelkésznek vagy jóbarátnak eleget beszélnie, eleget ahhoz, hogy megkönnyebbüljön, addig nehéz lesz ezeken túltennie és rendezetten éreznie magát.
Hogy a fia mindebből mit érez, az a következő kérdés, és persze az arra következő az, hogy őbenne mi zajlik. Ő az apját vesztette el, ez fiúgyermeknek mindig különös megpróbáltatás; előtte egy megromlott kapcsolatban volt szereplő/szemlélő. Fel kell dolgoznia azt is, hogy a szülei házassága megromlott és azt is, hogy az apja meghalt, és hogy ő apa nélkül maradt a férfivá válás küszöbén. Azt gondolom, jó, ha hagyják egymást úgy gyászolni, ahogy kinek-kinek jobban esik. Ha ez a fiú most a nagymamájánál keres menedéket, akkor hadd tegye, ugyanakkor értem, hogy nagyon fájó Önnek, ha a családi otthon még jobban szétesik az ő hiányzásaival. Hiszen már elment a férje és egy másik értelemben a lánya…
Itt sajnos egy másik nagy témakörbe lépünk: abba, hogy Ön mennyire felkészült arra, hogy a kisebbik gyermeke is nemsoká, belátható időtávon belül kirepülhet. Vagy így, vagy úgy, de egyre kevésbé lehet a szülői házhoz kötni – ha lehetősége nyílik és szükségét vagy vágyát érzi, akkor távolabb fog lépni az otthonától. Már csak azért is, hogy bontakozó önállóságát megélhesse és kiélvezhesse. Nyilván Önnek is könnyebben esne, ha ezt semleges helyen művelné nem az Ön iránt ellenséges nagymamánál, de a fiú valószínűleg csak azért megy a nagymamához, mert egyszerűbb, közelebb van, és mert az otthonából, annak feszültségeiből és rossz emlékeiből kiléphet. Ez nem Ön ellen irányul, hanem semleges külső terület, ahol valószínűleg megetetik aztán békén hagyják. Az Önnel való viszonya most túl sok emléket, megoldatlanságot, feszültséget hordoz – nem az Ön napi viselkedése miatt, hanem mert az elmúlt feldolgozatlan éveket hozza elé. Eben Ön nem hibás, ez a helyzetből következik, és a házassága során is nyilván mindent megtett, hogy tartsa a frontot, hogy neveljen, hogy dolgozzon.
Amennyire látom, a fia nem is olyan rosszul birkózik a helyzettel. Ha tanul, ötösöket és négyeseket, kap, néha nem tanul, és akkor ennek nyoma is van. Ez természetes. A magatartása rendezett, edzésre eljár, tehát nagy baj nincs. Azt hiszem, kevés kamasz van, aki időnként ne csapná be az ajtót vagy vágna oda egy-egy durva szót a szüleinek. A haláleset környezetében pedig mindig indulatok szabadulnak el, valamilyen egészen mély, tudattalan szinten mindenkit megzavar és felkavar, hogy lecsap a környezetünkben valamelyik közelállóra az, amiről minden erőnkkel próbálunk megfeledkezni – a halál, és felidézi saját halandóságunkat is. Teljesen természetes, ha mindenki „ideges” lesz ettől és ez így vagy úgy talál kiutat: a feszültségünk úgy bolyong a levegőben, mint az elektromos feszültség, ami aztán villámként csap bele az első kiemelkedő tárgyba. Ezek sajnos legtöbbször a hozzánk közel állók. Az is teljesen normális viselkedés a nagykamaszoknál, hogy anyagi igényeik, merész vágyaik vannak és mivel még nem keresőképesek, ezekkel a vágyakkal a szüleiket ostromolják. Előbb-utóbb ezek bírják rá a fiatalt, hogy munkát keressen, de ennek is el kell, hogy jöjjön az ideje. Ha reálisan látja az Ön lehetőségeinek a korlátait, akkor előbb vagy utóbb abba fogja hagyni az ostromlást és reális megoldást keres. Most tanulja meg a vágyait rangsorolni és a lemondást is.
Azt is elég nehéz ilyen helyzetben feldolgozni egy növendék férfinak, hogy az anyjával kettesben maradt - a helyzet magában is kissé kényelmetlen a számára, ha néha kilép belőle, nem biztos, hogy baj. Ha Ön is látja előnyét a városba költözésnek, akkor jó, tegye, de fontos, hogy a fia akkor is megőrizhesse mozgásszabadságát. Az ilyen korú fiatal, ha van választása, hogy otthon aludjon vagy ne, akkor bizony akkor megy haza, ha hazamenni jó. Ha részben jókedv, kedvesség és rendezettség várja, például gondoskodás, étel, tiszta ruha; részben pedig békén csinálhatja a saját dolgait. Ha kevés negatív és sok semleges és pozitív viselkedéssel találkozik.
Az Ön feladata tehát mindenek előtt az, hogy jól legyen, az érzéseit letisztázza, a fia felől megnyugodjon, mert semmi komoly baj nincs vele a jelek szerint, a fia dolga pedig az, hogy tanuljon, edzésre járjon, és hogy ki-ki gyászoljon a maga módján, hogy végül a kettejük kapcsolata is rendeződni tudjon. Érdemes megkérdezni, mi az, amit a fia szívesen hallana Öntől? Talán azt, hogy ügyes, hogy jól csinálja, hogy becsülni való a teljesítménye vagy bármi más a viselkedésében – ahányszor őszintén tudja dicsérni, tegye meg. Ahányszor ételt tud elé rakni, valamit, ami a kedvence, vagy más olyan módon gondoskodni róla, ami öröm neki, esetleg egy-egy kis meglepetéssel, tegye meg. Ha megsérti, bátran szóljon neki, hogy amit mondott, az fáj. Amennyire meg tudja állni – és biztos, hogy sokszor nem könnyű, hisz Ön is sok mindent nélkülöz most – legyen fegyelmezett, tartózkodjon a kritikától, a nagyanyja szidalmazásától, az apja szidalmazásától, a saját életével kapcsolatos panaszoktól. Amennyire bír, legyen pozitív. Ez nehéz, és lelkierőt igényel, de azt a lelkierőt máshol kell beszereznie, nem a fiától. Bármily hihetetlen is, a nagyfiú még mindig Öntől várja, hogy szép csöndesen ott legyen a háttérben, rendezett és pozitív hozzáállással. Tudom, a jelen dúlt és kétségbeesett lelkiállapotában ez már-már elérhetetlennek tűnhet, de jó, ha tudja, hogy ez a cél. Ez azonban csak akkor fog sikerülni, ha a férjét és a házasságukat, az egykori reményeiket és múltjukat sikerül meggyászolni megsiratni, és nyugovóra helyezni. Bátran vállalja föl a férje iránti haragját is, és – ami talán még nehezebb – azt is, hogy hiányzik, és a házassági kudarc fájdalmát is. Ehhez jó ha keres magának segítőt; egyáltalán: az elkövetkező hónapok még sok nehézséget hoznak, ezért jó lenne, ha lenne egy vagy több olyan ismerőse, barátja, segítője, akiknek erről beszámolhat, akiknek az eseményeket sorra elmesélheti, és akik értő füllel, figyelmesen meghallgatják. Mindig vannak jó barátok, akik válságos helyzetben hajlandók efféle támogató hálót biztosítani, tudván, hogy ha ő kerülnének nehéz helyzetbe, Ön is megtenné nekik ugyanezt. Minden jót, sok sikert!
 

Kedves Levélíró!
Nem minden lelki problémára van tisztán pszichológiai megoldás. Tanácsolhatnék Önnek én is olyasmiket, hogy "ne vegyen róla tudomást" vagy "gondoljon erre vagy arra", de nem tudom elképzelni, hogy komoly javulást hozna. Az ilyen kényszerű együttélések mindig nagyon megterhelik az érintetteket - az egész családi rendszert. Minden tagot külön-külön és az összes kapcsolatot is. Nem tudok mást javasolni, mint a környezet, a lakáshelyzet átalakítását bármilyen módon: akár az Önök, akár az anyós költözése formájában. Nagyon fontos lenne, hogy külön, vagy legalább némi távolságra éljenek, akkor is, ha jobb híján az idős hölgy csak egy különálló épületbe kerül akár ugyanabban az udvarban, vagy településen... Az állandó szorongás, az időnkénti pánikrohamok, a sűrűsödő feszültségek, a kilátás, hogy ki tudja, még hány évig kell így élni, és Önnek is csak egy élete van; a tudat, hogy a két gyerek is ebben a feszültségben él, pedig ők is valószínűleg megsínyylik ezt - épp elég ok arra, hogy valahogyan feloldják ezt a feszültséget. Tudom, hogy nehéz, de nem hiszem, hogy lenne másfajta megoldás mint gyakorlati. És nagyon fontos lenne, hogy Ön megőrizze saját magát a közvetlen családja, a férje, a gyerekei számára. Az az elsődleges feladata, hogy óvja és táplálja a házasságát és a két gyerekét. Ehhez pedig mindenek előtt saját magának kell jól lennie, egyensúlyban, testileg és lelkileg egészségesen.
Az életben néha jó sebész módjára vágni kell ahhoz, hogy utána jól érezzük magunkat, és engem mindig nagyon elszomorít, ha egy egész család él boldogtalanul egyetlen beteg vagy idős ember miatt. Kell, hogy legyen más módja is a róla való gondoskodásnak.Sok erőt kívánok a fontos döntések meghozatalához.

Kedves Lívia!

Javaslom, hogy ha hároméves kisfia nem akarja látogatni a dédszüleit, akkor ne vigyék oda!

Üdvözlettel,