|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Problémám a 3.5 éves kisfiammal van. Nem tudom sem megoldani, sem kezelni a dolgot. 9 hónapja született meg a kistestvére, ami őt láthatóan megviselte. Három hónapig nem játszott egyedül, nem is nyúlt a játékokhoz, csak ha valaki játszott vele, csak dobált, rugdosott, ütött mindent és mindenkit kivéve a kistesóját. Nagyon nehéz volt az első félév, utána úgy tűnt elfogadta. De az utóbbi pár hétben megint furcsán viselkedik, a nagyobbik egyébként délelőttönként oviba jár. Persze benne van a dackorszakban és egyébként egy akaratos kisfiú, mindamellett érzékeny és nagyon intelligens, okos. Aludni nem akar, minden délután és főleg este megy a hiszti, kitalál ezt-azt. Én mostanra eléggé kiégtem, a türelmem 0 és 1 másodperc között van, fáradt vagyok és ingerült. A kisebbik fiam eléggé sírós volt, alvása nem nyugodt, sosem volt az, volt kemény három hónap, mikor félóránként óránként felsírt, bár inkább ordítás volt az. Én kikészültem, próbálok mind a kettőnek megadni mindent amit tudok, szeretetet, figyelmet, törődést, de egyszerűen nem megy. Állandóan lelkiismeretfurdalásom van, úgy érzem sosem csinálok semmit sem jól. Rossz nézni, ahogy a nagyobbik szenved és azt is ahogy a picike, hisz hasfájós volt, most jönnek a fogai stb. Már ott tartok, hogy alig várom az estét ill. a délutánt, mikor alszanak (már ahogy) és ingerültté válok ha nem. Annyira vágyom a csöndre és a nyugalomra. Férjem munkanélküli több hónapja és nem is igen akar dolgozni, mert keresi önmagát, megőrülök már, mindent kitalál, csak álláshirdetéseket nem néz.
Igazából ezek után nem tudom, hogyan kéne kezelnem a nagyobbik kisfiam nemakarokaludni dolgát. 8-kor ő is az ágyában van, de min. este 10 mire elalszik, addig kijárkál, kitalál mindent, igazából velünk akar lenni, ez egyértelmű, de nekem naponta jóformán az esti 2-3 óra van, akkor gyorsabban megy minden házimunka lehetne a férjemmel egy filmet megnézni stb. Éjjel mindig kijön hozzánk az ágyba, az elején is ez volt, de pár hónapig volt egy kis szünet most megint elölről kezdi. Ez nem zavar én szívesen alszom vele, inkább az zavar, hogy nem tudok neki segíteni. NÁlunk éjjelente népvándorlás van, a pici még sokszor felsír, van hogy őt hozom ki, hogy ne zavarja a sírás a bátyját, van, hogy a nagyobbik is kijön, szóval az elmúlt 9 hónapban legtöbbször mindenki máshol ébredt, mint ahol elaludt. Persze van kakivisszatartás is, kb. háromnaponta kakil a fiam és a pisinél is megy a hiszti, ha észreveszem, hogy pisis a nadrágja elkezd sírni, néha kimegy magától, de nagyon ideges lesz, ha szólok, hogy hoppá...
Félek attól, hogy komoly lelki sérülést okoz benne a kistesó és én meg nem tudom ezt kezelni és emiatt. Most már a tesóját is elkezdte bántani. Én meg sokszor már kiabálok, mert egyszerűen másképp nem hallja meg, és ez sem jó, szóval semmi sem jó, amit teszek, de valamit tennem kell.
Mit tegyek? Úgy érzem sok a teher és igazából egyedül vagyok....
Kedves Levélíró,
rettenetesen sajnálom, hogy ennyire összejött minden – lehet, hogy ez életének a legnehezebb szakasza. Egy pici gyerek igényei eleve nagyon igénybe tudnak venni egy felnőtt embert, két pici még inkább, és ha úgy érzi, a férjétől sem annyi segítséget kap, amennyi ideális lenne, akkor még nehezebb. Természetesen ha Ön töltöttebb lenne, akkor a helyzetet is könnyebben kezelné, de hogyan lehetne töltöttebb? Az ovis korú kisfiú pedig nyilvánvalóan az egész rendszer feszültségeit jeleníti meg. Tehát a felnőttek szintjén kellene először kezelni a problémát. Én ott látnék kitörési pontot, ha valahogy jó hangvételben meg tudná beszélni a férjével, hogy miben, hol tudna segíteni. Ha csak egy pár óra nyugalmat tudna Önnek biztosítani, amikor egy picit feltöltődhetne, alhatna; ha az éjszakai mászkálás helyett esetleg eleve együtt aludnának, talán máris jobb lenne. Az lenne a legfontosabb, hogy az Ön lemerült akkumulátora egy kis töltéshez jusson. Ezért érdemes minden megspórolható, fölösleges akadályt kivenni a rendszerből és minden apró lehetőséget kihasználni. Hogyan tudna bármi módon pihenéshez jutni? Mi az, amiben viszonylag büntetlenül lehetne engedni a nagyobbik fiúnak? Annyira szépen, pontosan észreveszi, mikor mire van szüksége a gyereknek! Pl. leírja, hogy a kistestvér születése után is volt megoldás: ha valaki játszott vele. Azt írja, akkor nem csapkodott, nem tiltakozott. Tehát azt igényelte, hogy valaki játsszon vele. Most – azt írja – arra tart igényt a nagyfiú, hogy a szülei közelében lehessen és az alvással se kelljen tőlük eltávolodni, amíg ilyen feszült a helyzet. Ez teljesen érthető és az Ön ösztönös válasza is az, hogy „szívesen alszom vele”. Mindig meg lehet találni, mire van szüksége valakinek ahhoz, hogy a helyzetét jobban viselje. És mindig a legelemibb igényt kell előre venni: ez esetben az Ön pihenését. Az, hogy a férje talál-e munkát, alapvetően az ő felelőssége, akkor is, ha ezt most nehéz elfogadni. De ha otthon valamilyen formában tud könnyíteni a helyzeten, az máris nagy segítség. Nagyon fontos lenne, hogy Önök ketten megpróbálják megőrizni a szövetségesi hozzáállásukat egymáshoz. Minél nagyobb a baj, annál inkább összezárva tudnak kilábalni belőle. Érdemes ilyenkor félredobni a félredobható szabályokat: ha nincs minden nap meleg étel, nem baj, ha a gyerekek csak kétnaponta fürdenek, attól sem lesz semmi bajuk. Olyanformán lehet az ilyen helyzeteket kezelni, mintha a ház tíz sarkából kéne összekapirgálni ötszáz forintot: az ember itt is talál egy kis energiát, ott is talál egy kis segítséget, amott is megspórol egy kis pluszmunkát és a végén valahogy túléli. A legnagyobb energiapazarlás a bűntudat. Amennyire látom, Ön a VÉGSŐ HATÁROKIG megteszi, ami telik az erejéből, akkor MÉG mit várna magától? Vannak helyzetek, amik meghaladják az embert, és olyankor bőven elég, hogy megtettük, ami tőlünk telt. A gyerek érezni fogja, ha Ön megnyugszik és ő is lazábban éli majd meg. Ha nem tud aludni a kissrác, mert érzi, hogy mindenki ki van készülve, akkor engedjük meg, hogy ne aludjon. Ha helyette egész nap rohangálhat a játszótéren vagy az udvaron, majd kidől magától is. Lehet, hogy az egyes példáim pontatlanok, de a lényeg, hogy az elvet megértse. Minden jót, sok sikert és semmi bűntudatot kívánok – a nagyobbik fia is érezni fogja, hogy ebben a nehéz szakaszban sem hagyta magára, hogy együtt csinálták végig!
Kedves Brigitta!
Megértem, hogy minden létező eszközzel igyekszik segíteni az apukája gyógyulását, ezért hangsúlyozza az egészséges táplálkozást is. A táplálkozás szerepe a kemoterápia mellett, a már kialakult tumor fázisában nem olyan súlyú, mint az a lelki tényező, hogy az apukája a lehető legkevesebb szenvedéssel élje végig ezeket a hónapokat. Azt, hogy neki lelkileg mire van szüksége, az apukája érzi a legjobban. Valószínűleg fontos neki, hogy valahol hangot is adjon a félelmeinek (azt mondja, ez a rokonoknál megtörténik), és az is, hogy amennyire lehet, távol tarthassa magától a rák gondolatát. Természetesen apukája is tudja, miről van szó, tudja, mik a veszélyek, mi fenyegeti. Ha ezt könnyebb úgy elviselnie, hogy időszakonként távol tartja magától ezeket a gondolatokat, akkor kár a zöldségek révén állandóan az eszébe idézni, azt üzenve neki: nem vagy egészséges. Az lenne a legjobb, ha azt tudnák figyelni, mire van szüksége: békességre, magányra, társaságra, arra, hogy valami teljesen másról beszéljen, arra, hogy elterelhesse a figyelmét? Ha akar a gondjairól beszélni, úgyis megteszi. Jó lenne, ha lelkileg a legkevesebb ellenállásba, ellenkezésbe ütközne, ha kényelmesen érezhetné magát. A lelki jólét valamelyest a tumor kimenetelét is befolyásolja, de a gyógyulásában a legfontosabb tényezők a kemoterápia és a baj előrehaladottsága. Bármi történjék is, fontos, hogy lelkileg a lehető legkényelmesebben érezze magát.
Lehet, csak nekem tűnik nagy problémának, amivel Önhöz fordulok, de sajnos egyre inkább tanácstalan vagyok..
Kisfiunk Boti 4,5 éves. Mostanában egyre inkább ellenem fordul, visszabeszél (ordítva), ha valami kérek Tőle - pl. mossunk fogat, vegyük be a gyógyszert stb.- sokszor megüt, eléggé durván.
Apukájával nincs gondunk, de ezen sokat vitatkozunk. Szerinte én mindig megmondom kisfiunknak, mit csináljon, és ez váltja ki ezt az ellenkezést, mert Őt nem üti (Ő nem is kér kisfiunktól semmit, viszont nem Boti nem megy el Vele pisilni, nem fürdetheti, csak velem hajlandó.)
De én sem irányítgatom, csak van egy napirend, pl. hogy reggel ébredés után pisilés (mert egyébként visszatartja, az oviban is megvár vele délután, akkor elviszem ott pisilni, és semmi gond, de az ovónőknek nem engedi!), reggeli, közben-utána játszunk, sőt, mivel itthon dolgozunk, sokat is foglalkozunk Vele. Ovodába busszal viszem, már így is később érünk be, de toleránsak az ovónénik, nincs gond ebből.
Az utóbbi időben viszont az oviban is lökdösődik, csipkelődik. Óvónénik szerint nincs gond, csak barátkozni szeretne: de vannak barátai, akikkel szívesen játszanak együtt. Boti sokat betegeskedett tavaly, idén asztmát állapítottak meg, ami nem súlyos, de a felsőlégúti megbetegedések sűrűek, gyógyszer is szed rá (Montelucast). Most beszéltem a gyerekorvossal, nem-e esetleg a gyógyszer okozza ezt a viselkedést, elvettük 1 hétre, de ugyanúgy aggresszív velem.
Nem egész nap, de 1-2-szer azért üt, rúg. Nevet közben, viccesnek hiszi, én pedig próbálom lefogni a kezét, és mondom, hogy ez nem jó nekem, nem szabad. Hatástalan. Az oviban nagyon szeret, örömmel megy, itthon is szeret lenni, játszunk, társasozunk Vele.
Apja szerint szigorú vagyok, hagyni kell, nem szabad rászólni semmiért. De pl. amikor az Ő dolgait piszkálta Boti, és ledobja a földre, akkor mérges lesz, és rácsap a kezére (ritkán).
Közben érzem az állandó rosszallását, ha a gyerekszobában játszunk, már alig merek véleményt formálni, mondani, mert hallja, és később ezzel érvel, hogy én rosszul csinálom, nem szabad rászólni.
Ma már sírva fakadtam, ami tudom, nem jó, mert csak a gyereket zavarom össze, de nem tudom egyedül megoldani ezt a helyzetet. Szerintem azért is viselkedik így Boti, mert ketten kétfelé neveljük, de férjem makacs, nem lehet vele megértetni bizonyos dolgokat.
Másfél éve költöztünk a szülővárosába, amit én nem nagyon akartam, nem érzem itt jól magam, a munkámért is Pestre kell visszajárnom. Elsősorban anyagi okok miatt költöztünk, Pesten irodát kellett bérelnie a munkája miatt, itt ez meg tudjuk oldani. Közben áruljuk a régebbi lakást, itt vennénk házat-nagyobb lakást. Én néha tiltakozok ez ellen, de inkább már csak magamban, mert Botinak jobb itt azért, emberléptékűbb város, viszont én nagyon nehezen viselem a kultúra szinte teljes hiányát (Pesten rendszeresen jártunk kiállításokra, programokra, itt semmi nincs...) De ezt is próbálom megoldani,.
Lehet, hogy kisfiunk ezt is érzékeli tudat alatt, és ezért fordul ellenem? Miközben nagyon szeretjük egymást, társaságba megyünk akkor aranyos mindenkivel, soha nem volt probléma boltba menni Vele, vagy programot csinálni, szereti.
Jókat beszélgetünk, meséket találunk ki, sok minden érdekli is, pl. ír, olvas egyszerűbb szavakat már 3 éves kora óta, magától, soha nem erőltettük. TV-t nem nagyon néz,akkor is Minimaxot, Jimjam-et, a számítógépen játszik Neki való játékokkal, de csak ritkán kéri, inkább estefelé, ha már elfárad.
Lehet, tényleg én vagyok szigorú? Kevésbé kellene rágörcsölnöm?
Válaszát előre is köszönöm:
Andrea
Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb szülő az ovis korú gyerekeket tartja a legnehezebben kezelhetőnek. Ezek a gyerekek látszólag már racionális lények, hiszen tudnak beszélni, vagy apróbb gyakorlati feladatokat is elvégeznek időnként. Amit sokan nem vesznek tekintetbe, az az, hogy az ilyen korú kisgyerek még nagyon messze van attól, hogy racionálisan működjék, az idegrendszere sincs még felkészülve rá, és valójában minden, ami az emberben ösztönös és irracionális, ebben a korban tetőzik. Az ovis korú gyerekeket nagy belső feszültségek feszítik, és erről nem képesek beszámolni. Nagyon nehéz megindokolni, miért nehéz a gyereknek abbahagyni, amit éppen csinál, és más tevékenységbe váltani, de minden ilyen átmenetet nehezen kezelnek. Az ovisok rengeteg feszültséget élnek meg olyasfajta alapkérdések kapcsán, mint erő és gyengeség, kicsik és felnőttek, ki az erősebb, ki a nagyobb, kinek mi a tulajdona; belefeledkezni és váltani, ki mond igazat és ki nem; hol van a varázsvilág határa és mi a realitás. Az ovisokkal egyszerűen nagyon nehéz. Amit most lát, az nem csak az Ön fiának a személyisége, hanem ennek az életkornak a jellemzői is. Az ovis korú gyerekekkel nem tudunk jobbat tenni, mint terelgetni őket és remélni, hogy többé-kevésbé igazodnak. Ők még egy varázslatos, mágikus, irracionális világban élnek, ahol a képzeletük és a babonáik legalább annyira jelenvalóak, mint az, amit mi fontosnak érzünk: az idő, az ésszerűség, a napirend, a munka és a pihenés ritmusa, stb. Az viszont biztos, hogy kár a viszonyukat sok feszültséggel megterhelni. Ha most kialakul, hogy Önök ellenségek, az rossz példával szolgálhat a jövőre nézve. A jó szokások kialakításával még ráérnek: az ovis korban lerakhatjuk az alapokat ahhoz, hogy később majd jó szokásokat alakítson ki rendrakás, munka, napirend terén, de igazából ennek még nincs itt az ideje. Ez sokkal inkább hét éves kor után válik időszerűvé. Addig az a fontos, hogy a gyerek játszhasson, kísérletezhessen, és hogy a szüleivel erős, meleg kötődése legyen. Hogy a szülőtől megkapjon mindent, ami ehhez a korhoz szükséges: játszást, mesét, együttlétet, nevetést, kalandokat, kirándulást, sok természetjárást, sok szabad mozgást, sok közvetlen élményt a világról, a természetről, állatokról. Másszon hegyet, gyúrja a sarat, homokozzon, pancsoljon, építsen, rajzoljon, énekeljen, kiabáljon, fantáziáljon, élje ki az összes vadóc, természetes lendületét. Természetesen a szülő dolga, hogy terelgesse őt, de ha szabályok fölötti hiábavaló harccal telnek el azok az évek, amikor közel kerülhetnénk a kisgyerekünkhöz és segíthetnénk neki ízig-vérig benne élni a való, közvetlen, élményszerű világban, és mesék révén feldolgozni a belső feszültségeit (hiszen minden mese az ő problémáikról szól: erő, gyengeség, igazság, hazugság, stb.), akkor szülőként sem azt tettük, ami a dolgunk, és még az időt is elvesztegettük. Ráadásul magunknak csinálunk fölösleges pluszmunkát, ha azt képzeljük, hogy az ovis gyereknek minden szabályt meg kell tanítanunk, ami a rendezett életvitelhez szükséges. Semmi baj nem lesz belőle, ha egy-egy este nem jut idő fürödni, vagy ha a tegnapi nadrágjában megy óvodába. Viszont jó lenne, ha boldog lehetne, ő is, Ön is. A verekedésre, agresszióra – bár ilyen hozzáállás mellett az magától csökkenhet – az a helyes válasz, amit Ön is leír: határozottan leállítjuk és elmondjuk, hogy fáj és hogy nem elfogadható. Ezt azonban nyugodtan, bölcsességgel, indulat nélküli határozott erővel kell tennünk.
A legtöbb családban a nők az aggodalmaskodók, a férfiak azok, akik megengedőbbek és vagányabbak. Ha elkezdenek ketten kétfelé húzni, akkor előbb-utóbb mindegyik eltúlozza a saját álláspontját és egymással is összevesznek. Mi nők sokat tanulhatnánk a férfiaktól lazaságban, szorongásmentességben; ők pedig tőlünk az ésszerű gondoskodás dolgában. Ez a két szempont jól ki is egészítheti egymást. Érezze jól magát egy felszabadultabb légkörben! Sok sikert!
Két kisfiú anyukája vagyok, 5 és 7 évesek. A kisebbikkel, I-vel kapcsolatban szeretném a tanácsát kérni, akivel egyre tanácstalanabbak vagyunk. A bátyja amolyan mintagyerek, kiváltképp okosnak tartották az óvódában is, kommunikatív, nyílt kisfiú, sok a barátja. Az öccse (gondolom, épp a bátyó érdemeire reagálva) sokkal nehezebb dió. Minden problémát okoz: válogat az ételben, nem öltözik fel, ha kérjük stb. De a legnagyobb gond az, hogy meg van győződve róla, hogy buta, és hogy neki semmi sem sikerül. Próbáltunk a bátyjától elszeparált saját „szakterületet” létrehozni neki (bátyjával ellentétben nagyon jó mozgású, ügyesen focizik, nagyon jó a hallása, jól számol, gyönyörűen rajzol stb), mindeddig kevés sikerrel. Az óvodai nevelőivel sajnos nem vagyunk megelégedve, de mivel sok barátja van ott, mindeddig elkerültük az óvodaváltást. Kiégett, fásult óvónénijei vannak, az idősebb sokszor türelmetlen velük, de a jelenlétemben mézesmázos. I ezt a kiszámíthatatlanságot nehezen tolerálja, az őszi szünet utáni első napon pl. egy vicsorítással és morgással válaszolt az elénk siető néni mézesmázára. Értelmes foglalkozások, játékok, kreatív kézműveskedések az óvoda másik 3 csoportjával összehasonlítva I-ék csoportjában szinte sosincsenek. I (talán az óvónénik miatt) nagyon gyanakvó minden „foglalkozásvezető” felnőttel szemben, nem akar focizni járni (pedig minden barátja jár az ovisfocira), nem akar a táncházban odaülni a többi gyerek közé, nem akar zeneoviba járni a társaival stb. Minden helyzetet kerül, ahol veszíthetne, társasjátékozni sem lehet vele.
I nagyon-nagyon érzékeny kisgyerek egyébként, sok mindenre ráérez, amiről sosem beszéltünk neki. A barátainkkal kifejezetten közlékeny, és az általa kiválasztott felnőtekkel (szomszédokkal stb) is nagyon kedves, bújós, évődően társalgós. I sokszor beszél halálfélelemről is. Ennek előzménye lehet, hogy szeretett édesanyám 2 éve ment el, azidőben magam is sok (jórészt pszichoszociális) betegségen mentem keresztül, amin talán már túl vagyok, igaz, folyamatos önsegítés (jóga, meditáció) útján.
Hogy világos legyek: nem csodagyereket szeretnék nevelni, nem számít, hogy jár-e a fiam foglalkozásokra, de ezt egy rendszertünetnek látom, ami befolyásolhatja majd az iskolai boldogulását, és egyáltalán, azt hiszem, hogy az önbizalom a boldog, autonóm kisember alapköve.
Üdvözlettel,
Mara
Nem azt kell megoldani, hogy az ötéves gyermek jobban teljesítsen! Az egész levele arról szól, hogy hogyan teljesít - egy ilyen korú gyereknek még azt sem kellene tudnia, mi az, hogy teljesítmény, mérce, teljesítményszorongás, azt sem kellene tudnia, hogy rajzolni lehet jól és rosszul; hogy a foci, az hasznos és egészséges dolog... Minden mozdulásával azt mondja, hogy nem is akar tudni ezekről - és hogy gyerek akar lenni, önfeledt, akit a csacsogásával kiváltott figyelem és szeretet tesz boldoggá, meg az ölbebújás... Az Ön feladata most az, hogy ez a kisgyerek tökéletesen önfeledten és teljesítménymentesen, mérce-mentesen, szorongásmentesen, felszabadultan gyerek lehessen. Ő egészen már sorskönyvet ír magának, mint a bátyja és jó lenne, ha úgy lehetne saját sorsa, hogy az nem a bátyjához viszonyítva alakul ki, hanem a maga életét élheti. Más szóval: hogy ő ne a testvérének a testvére legyen, hanem ő ő legyen, a remek, boldog, csacsogó-ragyogó kis I, akinek NINCS FELADATA. Az az érzésem, ezzel lesz még dolog - ha szükségét látja, ha úgy érzi, önerőből nem tud legalább 90 fokos fordulatot venni Ön és a család ebben a sorskönyvírási folyamatban, akkor keressenek föl: talán együtt többre megyünk!
Kedves Ildikó!
A válasz ott van a saját soraiban. A tanárnő – az elmondottakból ítélve – valóban nem alkalmas arra, hogy kicsi gyerekek lelkét befolyásolja. Nem akarom elkeseríteni, de a kislánya már sérül, ha a tanárnő állandó gúnyolódására számítva megy be napról napra az iskolába. Ami a testvérféltékenységet illeti: ez egy teljesen természetes, normális, egészséges érzés, minden testvérben megvan valamennyire, és tökéletesen megfér azzal, hogy egy másik „hullámhosszon” ugyanaz a gyerek ugyanahhoz a testvérhez szeretettel, kedvességgel, figyelemmel is tud fordulni. Egy emberben egyszerre többféle érzésnek is helye van. Ha a gyermek az ösztönös érzését fölül tudja írni a társadalmilag megkívánt gyöngédséggel és kedvességgel, az jó hír, de semmi esetre sem szabad sem csodálkozni, sem haragudni, ha néha ellenséges vagy vetélkedő viselkedést is mutat. Ezt a tanárnőnek is tudnia kellene. Ha viszont Ön a tanárnőről olyan információkkal rendelkezik, amiket itt leír, akkor ennek birtokában a tanárnő feletteséhez fordulhat, és jó is, ha megteszi, mert nem az Ön gyermeke az egyetlen, akiben kárt tehet egy éretlen személyiségű, érzelemvezérelt pedagógus. Ha az igazgató pedagógiailag elkötelezett, akkor ő sem fogja örömmel hallani, hogy valamelyik alsós tanítója gúnnyal, gyermekesen, esetleg rosszindulatúan fordul ennyire kicsi gyerekek felé. Azzal egyetértek, hogy ha a kislányának a gyerekek között jó barátai vannak, akkor az iskolaváltás nehéz döntés lenne, de a mindennapos szorongás szintén nem tesz jót. Tanácsolnám, hogy a lehető legtágabb körben tájékozódjon, beszéljen a gyerekkel, esetleg a barátnőivel, más anyukákkal, apukákkal, esetleg ha a gyereknek van más tanára, őt is érdemes megkérdezni, hogyan látja a kislányt. A sok beszélgetés során kialakulhat egy tágabb kép, akár egy stratégia is arról, hogy mi lenne a követendő eljárás. Az igazgatóhoz érdemes úgy fordulni, hogy egyszerűen elé tárja a problémát, az információkat, amiket szerzett, és tanácsát kéri, segítségért fordul hozzá a gyerek – és esetleges más gyerekek – megvédése érdekében. Ugyanakkor nem kívánatos, hogy a tanárnő ellen keresztes hadjárat induljon – vele is érdemes először megértően, együttműködően beszélgetni és csak akkor lépni tovább, ha a helyzet nem javul, ha az Ön rossz benyomásai megerősödnek. Érdekes lehet, hogyan látják ugyanezt a tanárt más szülők. Mindenesetre nagyon biztatnám, hogy lépjen, tegyen a gyerek érdekében, ne hagyja annyiban, hanem tájékozódjon és cselekedjen. A korai – és későbbi – tanárok és egyéb befolyásos felnőttek erős nyomot tudnak hagyni gyerekeink lelkén, és néha riasztóan kicsi a ráhatásunk arra, kik formálják addig gondosan óvott kicsinyeink személyiségét. Sok sikert!
Segítségét szeretném érni az 5 éves lányommal kapcsolatban. Mióta óvodás lett, itthon agresszívabban viselkedik. Ha nem az van, amit ő akar és nem fogadja el azt, amit mi javasolunk neki akkor üt. Többször normálisan próbáltuk neki elmondani, hogy a szüleire nem emelhet kezet. A szép szó nem használ, nagyobbat üt vissza. Ha lefogom a kezét az is olaj a tűzre, ha visszaütök az sem használ. Hogy lehetne leszoktatni az ütögetésről, mert úgy érzem napi szinten jön elő a probléma, és nem tudom lenevelni róla. Másik meg, hogy nagyon be tudja magát lovallni dolgokba, és őrjöngésig tud reagálni, ez már nem a hiszti kategória. Így elolvasva más szülő beírását, már az jutott eszembe, hogy ez már az autista kategória. Sokszor csak a zuhany hatott rá, és az nyugtatta meg. Korábban volt, hogy pofont kapott az is olaj volt a tűzre, egyáltalán nem fogta vissza magát. Nem is tudom honnan van ilyen sok agresszió és düh benne. Teljesen normális családban él, itthon nincs veszekedés sem. Nagyon sokat foglalkozunk vele, sok mesét olvasunk neki és sokat játszunk is vele. Figyelemben nincs hiány ebben biztos vagyok, tehát nem figyelemfelkeltésből teszi ezeket.
Mit tudna tanácsolni?
Köszönöm a válaszát
Az első, amit mindenképp szeretnék kiemelni, az az, hogy az erőszak soha nem megoldás, még akkor sem, amikor annak látszik, vagy nem jut jobb az eszünkbe. Az Ön soraiból is az tűnik ki, hogy a kislányban ez csak tovább fokozza a haragot és azt mutatja meg neki, hogy bizony a világ ebben a valutában működik: erőszakot adunk és kapunk. Ha ő üt, akkor természetesen indokolt lefogni a kezét vagy kitérni előle és határozott, egyértelmű szavakkal közölni, hogy ez nem elfogadható viselkedés. De sem a hideg zuhany, sem a pofon nem azt tanítja neki, hogy az ember szavakkal ad hangot az érzéseinek és élményeinek. Így látatlanban természetesen nem lehet választ találni arra, honnan van a gyermekben az agresszió, de számos kérdés felvetődik. Mikor, milyen körülmények között került óvodába? Milyenek az óvónők? Milyenek a többi gyerekek? Hány órát tölt az óvodában? Hogyan ment végbe a beszoktatás? Mindenféleképpen jó lenne a lehető legtöbbet megtenni azért, hogy megértsék, mi történik a kislánnyal. A legjobb az lenne, ha meg lehetne nézni, hogyan viselkedik az óvodában; beszélni óvónőkkel, más szülőkkel; megfigyelni őt csoporthelyzetekben, pl. játszótéren, szülinapi zsúron stb. Figyelni kellene, mit játszik, mit rajzol, ha szerepjátékot játszik, babázik, mi jön ki a játékából; jó lenne, ha beszélne a többiekről, az óvodai élményeiről, de faggatással ezt nem lehet elérni, inkább csak hagyni beszélni őt. Vajon hogyan viselkedik akkor, amikor tartósan nem jár óvodába, pl. több hetes szünidők alkalmával? Nyilván nem a gyermekben van a hiba, viszont ha belemegyünk egy kötélhúzásba a testi erőszak területén, az egészen riasztó következményekhez vezethet, és a gyermekkel való kapcsolatnak sem tesz jót. Meglehetősen hamar eljön az az idő, amikor ő már visszahúzódhat a kapcsolattól, és az a szülőknek is rossz, de a gyerek fejlődését különösen veszélybe sodorja. Léteznek olyan tanulható kommunikációs stratégiák, pl. a Gordon-módszer, amelyekkel meg tudjuk tanítani az óvodás korú gyereket, hogy elmesélje az érzéseit, élményeit. Ez a modell megoldásokat kínál a dühkitörések kezelésére is. (Lsd. korábbi cikk, illetve www.gordonhelp.hu) Feltétlenül érdemes lenne a helyzetet szakemberrel alaposabban feltárni, megérteni. Ha gondolják, szívesen látom Önöket egy beszélgetésre, ahol meg tudjuk vitatni, mik a lehetséges okok és kivezető utak.
Szeretném a tanácsát,véleményét kérni.
Férjemmel 6 éve vagyunk együtt.Ő elvált,az előző házasságából van egy 12 éves lánya.
Mikor mi megismerkedtünk,a kislány 5 éves volt.Nem miattam volt a válás,az anyuka félrelépett,mint kiderült többször is.Ők már kb fél éve egy házban,de külön szobákban voltak(nem volt annyi pénz,hogy egymást kifizessék és a gyermek miatt is így "maradtak").Nyílván a válást én csak meggyorsítottam,előbb utóbb bekövetkezett volna.Anyuka a gyermekkel elköltöztek másik városba.A lány 2 hetente jön hozzánk,de szünetekben több napot-hetet is itt tölt.Nekünk azóta született két közös gyermekünk.A férjem sokat dolgozik,így ha itt van a gyermek,inkább én vagyok vele-velük.Én szoktam vele tanulni és járunk el különböző helyekre. A gondom az,hogy sokat emlegeti a kislány nekem,hogy milyen volt,mik történtek,míg a szülei együtt voltak(pl:anya -apa együtt aludtak ő meg mindig bebújt közéjük az ágyba...). Természetesen ez nekem nagyon rosszul esik,de próbálom nem mutatni.Szinte minden egyes alkalommal el - el ejt egy megjegyzést.Próbálom nyelni a békát,mindig említem a páromnak,hogy már megint mit mondott,de ő leint azzal,hogy hisz ő még kicsi gyerek...Legutóbb elmesélte nekem hogy rosszat álmodott,az apukája meghalt és az anyja mellé temették...Ez engem azóta is nagyon bánt,egyszerűen nem tudom ezt "megemészteni".Úgy gondolom,ennyi idősen el lehetne már magyarázni a dolgokat(váláskor az anyuka elég bután viselkedett,azt mondta a kicsinek hogy apa már nem szeret minket és lesz más családja...többször is próbált alánk tenni,nyugtunk csak akkor szokott lenni ha éppen van hapsija)Egyébként a férjem nem nagyon beszél az ex-el,csak ha szükséges.Az anyuka viselkedése is kiakaszt,mikor itt van a kislány,sokat beszélnek telefonon,ilyenkor a lány elvonul és mindenről beszámol,ki mit csinál éppen,az anyuka szokta kérdezni,apa hol van,mit csinál.Tavaly télen csak azért felhívta a kislányt,hogy szóljon,ne sózzuk az udvart mert a kutyának csípni fogja a só a lábát...
A kicsiket egyébként szereti,bár a nagyobbikkal sokat civakodnak,úgy érzem őt annyira nem szívleli.Most is összekaptak az étel csináláson és nagylány sírva rohant be a szobába.
Próbálom félretenni saját kis "Önző énemet",próbálom átélni a lány helyzetét és azt szem előtt tartani,hogy neki milyen nehéz lehet.De valamiért a "tüskék" egyre jobban fájnak...
Válaszát előre is köszönöm!
Zita
Köszönöm a bizalmát. Igen, sajnos az ilyen több családból összeálló helyzetek mindig kényelmetlenek, mindig sok belső feszültség van bennük és minden résztvevőt megterhelnek. A legnagyobb fegyelemmel és lélekjelenléttel eljárva sem kerülhetők el a fájdalmak, meghasonlások. Mélységesen megértem, hogy fáj arról hallani milyen élete volt a férjének az előző párjával, és a 12 éves gyermek nagyon-nagyon messze van még attól, hogy megérthesse és tekintetbe vegye, milyen fájdalmat okoz ezzel. Hiszen mindent a felnőttek alakítanak, formálnak, önkényesen és az ő számára roppant érthetetlenül és fájdalmasan. A felnőtteknek tudniuk kéne, mit csinálnak, nekik jó döntéseket kéne hozniuk, nekik szép, rendes családokat kellene létrehozni és egyben tartani, nekik tudniuk kéne, hogyan működik a világ, é a világnak nem lenne szabad így meghasadni és összekeveredni, egyáltalán nem lenne szabad, hogy ilyen megoldhatatlan, semmiképp sem letisztázható helyzeteket hozzanak létre. Ez a kislány azt érzi: nekem már soha nem lesz ép, egységes, normális családom, az én életemben valami menthetetlenül megszakadt és összezavarodott. Ön talán valami hasonlót érez és azt is, hogy mennyire tragikus, hogy nincs és nem volt tiszta helyzet. Nyilván Ön is jobban örülne, ha nem lenne semmiféle EX és nem lenne ez az egész problémakör, ha egy tiszta, első körös családban élhetne a párjával. Rossz arra gondolni, hogy létezik az a másik nő, és rossz arra is, hogy egy ágyon osztoztak a párjával. A kislány pedig ennek a két lábon járó bizonyítéka. Az Ön fájó érzései is teljesen indokoltak és érthetőek. Akkor is, ha biztos nem ez a szerencsétlen kislány a legjobb címzettje vagy közönsége ezeknek az érzéseknek. Nagyon tetszik, amit a levele végén ír, hogy próbálja külön kezelni az érzéseit. Panaszolja el őket bárkinek, csak ne ennek a szerencsétlen kislánynak - és talán a férjében is bűntudatot keltene és további fölösleges érzelmi örvényeket generálna. Legjobb egy semleges kívülálló, aki képes arra, hogy csak meghallgassa és ne fűzzön hozzá semmilyen kritikai megjegyzést. Az is tetszik, hogy a saját érzéseit leválasztva ugyanakkor próbálja empátiával fölmérni, mennyire nehéz lehet a kislánynak. Az bizonyos, hogy a sok résztvevő közül - bár mindegyikük helyzete nehéz - a kislányé a legnehezebb. Amikor a régi családjáról beszél, akkor a régi családját gyászolja el, újra és újra nekifut, hogy megeméssze, ami történt. Ha Ön azt érzi, ez Ön ellen irányul, akkor sem a személye ellen: a szerepe, a "helyi értéke" az, ami a kislányt ösztönösen nyugtalanítja, hiszen Ön az apjának a felesége, de nem az ő anyukája. "Ilyen madár nincs" - érzi a kislány a lelke mélyén valahol, és lehet, hogy ezért újra és újra nekimegy, nekifut, hogy ezt a fura szerepet megértse, és talán tesztelje is. Ekkor Önnek állnia kell a sarat: éretten, higgadtan. A szerepén NEM tud változtatni, bármit csinál is, Ön lesz az apuka új felesége. De abban segíthet a gyereknek, hogy a szerep mögött meglássa az embert: a nehezen elfogadható szerep mögött az elfogadható, érett, melegszívű, türelmes, szerethető embert. Ha Ön türelmesen é bölcsen állja a sarat, és a nehézségeit máshol panaszolja el, akkor eljuthatnak oda, hogy a kislány valamikor majd szövetségesének tekintse Önt. Sok sikert kívánok hozzá.
5 hónapos kisbabámmal kapcsolatban tudna tanácsot adni? Abban biztos vagyok, hogy én nem csinálok valamit jól, de nem tudom hogyan tehetném jóvá.
Először is én nem bírom hallgatni, ha sír. Egyszerűen annyira feszült leszek, hogy néha én is meglepődöm. A férjem nem érti, hisz egy kisbaba sírni szokott. Valami miatt engem ez zavar és valószínű emiatt sokszor nem a megfelelő módon reagálok. Ráadásul itt a 3 éves bátyja aki hallja és látja mit csinálok és félek rossz dolgok maradnak meg benne egy kisbabával kapcsolatban.
A kisfiam mióta megszületett nem volt egy jó alvó, bár az első hónapokban volt, hogy 2-3 órákat is aludt egyhuzamba és éjjelente sem volt gond (megszoptattam és aludt tovább), de nagyon sokszor felsírt alvás közben, nehéz volt sokszor elaltatni. 3 hónapos korától kezdődött, hogy éjjelente 1-2 óránként felébred és iszonyatosan sír, bár inkább nyögve sír, elég idegesítő a hangja, az ember azt hiszi valami hatalmas baj van, olyan erővel. Egyszerűen már nem tudom mi a baja, ha tudnám akkor talán könnyebb lenne a megoldást is megtalálni. Az alvatlanság miatt eléggé ingerlékeny vagyok, sokszor volt, hogy már kiabáltam vele, rázogattam, hogy mi a baja, miért nem tud aludni. Nyilván nem tud rá válaszolni.
Azóta kijött 2 foga és jön a többi is, de azért itt vmi más is lehet a háttérben. Napközben sem tud aludni. Kb. 3*fél órát, ennyi nem elég egy kisbabának. Pár hete csak mellen alszik el. Éjjelente max kétszer szoptatom meg, a többi alkalommal az ölemben ringatom, én nem bírom a kiságyában hagyni sírni, annyira keservesen tud sírni. Próbálgattam többféle módszert, de ehhez következetesség kell, de mindig feladom, mert annyira sír és hát ott fekszik nem messze tőle a bátyja félek, hogy felébreszti. Volt már rá példa és akkor az egész család mászkált egész éjjel.
Annyira nem tudom már mit csináljak, pedig valahogy meg kell oldani mert hosszú távon nem tesz jót senkinek sem ez az állapot.
Homeopátiás szerek nem hatnak, fájdalomcsillapítóval nem akarom tömni.
Néha wc-re nem tudok elmenni, annyi szabadidőm sincs, egész nap ölben akarna lenni, nagyon szereti a közelséget. Annyira szeretem, de őszintén szólva iszonyatosan ki tud borítani éjjelente és ilyenkor el is szégyellem magam, hogy egy anya hogy lehet ilyen, de már nem fogom sokáig bírni a "két műszakot" napi pár óra alvással.
Remélem tud segíteni néhány tanáccsal, ötlettel.
Előre is köszönöm
Réka
Nagyon örülök, hogy nem tudja sírni hagyni. Nem tudom, miért gondolja és miért terjeszti sok ember mind a mai napig azt a tévhitet, hogy a babákat hagyni kell sírni. Az újszülött baba új jövevény a világban, szinte semmit sem ért belőle, az egész testi létezés teljesen új neki, új, hogy kint van, új neki, hogy megéhezik, hogy enni és emészteni kell, fáj a hasa az emésztésre való átállástól, új neki, hogy mozoghat, új az, hogy leteszik, nem veszi körbe a meleg anyaméh, hogy magára maradhat, hogy mozognak a végtagjai, hogy fény van - minden. Tele bizonytalansággal és kényelmetlenséggel az a legtermészetesebb a számára, ha a méhen belüli lét után egy ölben való létezésbe landol és onnan lassan, fokozatosan, a maga tempójában szokik át egy testileg független létbe. NINCS módszer, semmi más módszer nincs, mint amit Ön csinál: érezni és hallani, mire van szüksége a babának és megadni neki. Ha megelégedett ezzel, ha jól ellátva, biztonságban érzi magát, majd kinő az anyaölből és önállósul. Ahogy mondja: pici babaként megszoptatta és tovább aludt. Ez a baba 5 hónapos, 8 hónaposan mászni fog, tehát már nagyon hamar, és onnantól a külvilág is nagyon le fogja kötni. Azt mondja az anyai ösztöne, hogy a fogzáson kívül más baja is lehet. innen nézve a legnagyobb teher az lehet, hogy Önök bizonytalanok, hogy nem tudják eldönteni, kell-e sírni hagyni, vagy föl kell venni. Én annak drukkolok, hogy ha fölveszi, akkor bátran, jó lelkiismerettel tegye, ha a testén altatja, mert az ösztöne ezt diktálja, akkor ezt is jó lélekkel, nyugodtan tegye; ha át kell rendezni a környezetet, hogy a nagyobbik gyermek a babától külön helyiségben legyen, akkor ez is jó megoldás. A fogzás egyébként nagyon komoly kínokkal tud járni, nem csak helyben, a fog és az íny környékén és nem csak akkor, amikor már majdnem kibújt egy-egy fogacska. Az egész emésztőrendszert irritálhatja, heteken át tartó hasmenést is okozhat és számos más módon nyugtalaníthatja a gyermeket. Az én véleményem szerint az alapelv az, hogy ha az, akit szeretek, kínlódik és nem tudja megmondani, hogy miért, akkor nem hagyom magára, nem hagyom egyedül sírni és kínlódni, hanem legalább a jelenlétemmel, a nyugtatásommal támogatom, vigasztalom őt. Így vagy úgy, előbb vagy utóbb minden baba önállósul, mindegyikből előbb-utóbb örökmozgó totyi lesz, aki a világból kimenne, akit a külvilág minden tárgya érdekel, mindent megfog, megrág, rakosgat, elmerülten játszik... Addig pedig érdemes a lehető legkevesebb belső feszültséggel áthidalni ezt az időszakot. Az ilyen korú babáknak van elég saját belső bizonytalanságuk és feszültségük, állandó átalakulásban élnek, ahogy a testük és szellemük folyamatosan és rettenetesen gyorsan változik: nagyon fontos, hogy a szülők magabiztos, állandó, rugalmas, szorongástól viszonylag mentes hátteret adjanak. Ilyenkor érdemes sok egyebet alárendelni a babának: pl. a háztartást, a gyakorlati ügyeket, amennyire csak lehet. Nem az a cél, hogy a baba rendszeresen működjön, napirend szerint egyen-aludjon, hanem az, hogy akármit csinál is, a szülei rugalmasan, minden merev elvárást föladva kövessék, és majd ha ettől megnyugszik, és magától produkál valamiféle rendszerességet (mert ha megszűnik körülötte a feszültség és a fogzás kínjai is alábbhagynak egy-egy időre, akkor FOG), akkor ahhoz a rendszerhez alkalmazkodjanak ők is. Amíg a baba magatehetetlen, nem mászik és nem jár, addig sokszor nyugtalanabb, mint hogyha már mozog, manipulál, jobban elfoglalja magát és jobban elfárad. Ugyanakkor a fogzással kapcsolatos szenvedések sokáig újra és újra előjönnek, két éves korig is. Csak az a fontos, hogy ne hagyjuk cserben, ne erőltessünk rá rendszereket, figyeljük, mire van szüksége, és adjuk meg neki: ha érzi, hogy nincs körülötte huzavona, hanem biztonságban van és figyelmet kap, akkor előbb-utóbb meg fog nyugodni. Ehhez azonban Önnek meggyőződésre és a közvetlen környezete támogatására is szüksége van. Most a baba szükségletei a legégetőbbek, mert ő még pici, őutána közvetlenül pedig az Ön szükségletei következnek, mert nagyon igénybe van véve, tehát Önt is valakinek támogatnia kell, és végül az Önt támogató embernek is kell valamiféle támogatás, könnyítés vagy felmentés. Ezek - az "egyik kicsi, másik pici" hónapok - az emberi élet legfőbb erőpróbái közé tartoznak, mindannyian megérdemlik az összes lehetséges támogatást, könnyítést és egymás iránti elnézést. Sok sikert, és még egyszer gratulálok az anyai jóérzéséhez és ösztönéhez.
28 éves vagyok és szüleimmel élek. Az a helyzet, hogy esélyem sincs külön költözni, hiszen egyedülálló vagyok és nincs annyi fizetésem, hogy egyedül albérletbe tudnék költözni. Igazából azonban tudom, hogy ez sem jelentene megoldást, bár talán segíthetne a távolság. Alapvető gondom, hogy érzem, mennyire függök tőlük, miközben nem természetes közegem a családom, legalábbis nem a mindennapi életem, az otthon megélésében. Teljesen átlagos család vagyunk, fogyasztás központú család, családi házzal, hitellel, 2 szülő, 2 nagymama (egyik szomszéd, másik 10km.re lakik). Szüleim nem szólnak bele a dolgaimba, de érzem, hogy nem tartanak igazán felnőttnek, az anyagi függésem okán. Ha barátom van, akkor sokkal jobban önállónak kezelnek, bár amikor elköltöztem egy olyan sráchoz, aki nem keresett (még, de saját lakásában éltünk), akkor minden hétvégén éreztette anyám, hogy mennyire nem becsüli a fiút és a helyzetemet (2 és fél év alatt ez nem változott). A szüleimmel eléggé másként gondolkodunk, és úgy érzem, hogy ha ennek kifejezést próbálok adni vmivel kapcsolatosan, akkor ők megbántódnak, és folyamatos magyarázkodásra kényszerülök olyan dolgokban, amik nekem természetesek. Szóval más az értékrend. A nővérem 1 éve férjhez ment, és sikeres a munkájában, a férjét pedig imádják, mert humoros, öntörvényű, kedves pasas. Ha családi ebéd van, engem szinte észre sem vesznek, ha pedig igen, akkor érzem a túlkompenzációt, ami csak még inkább a szülő-gyerek viszony kifejezése, amit mondok, az nem érdekes, hanem a helyzetem az érdekes. Egyre inkább falat építek magam köré, ez a problémám. Nem akarok tőlük eltávolodni, de látom, hogy nincs igazi érdeklődés felém, csak mint gyerekük tudnak elképzelni, így inkább megpróbálok megmaradni magamnak. Nem veszekszem, hanem inkább láthatatlanná válok, így észre sem veszik, hogy nekem kényelmetlen ez a nagy kényelem, amivel szolgálni akarnak. Hogyan tudnék ezen változtatni úgy, hogy vélhetően a függésem tőlük még sajnos jó ideig megmarad, vagyis velük élek, miközben nem akarok eltávolodni tőlük? Miért nem merem vállalni magam és elfogadni a különbségeket? Velük beszélni nagyon nehéz, mert minden jelzésem, hogy valami nem az igazi, rögtön nagy drámát vált ki, és az összeborulásban feloldani hiszik az alapvető eltéréseinket. Pedig azt kéne elfogadniuk, hogy normális a veszekedés, ha az alapvető kötődés megvan. És részemről megvan. A munkámban, a baráti és kollegális kapcsolataimban teljesen működök, itthon viszont valahogy rossz fiókban vagyok, a magam számára is.
Az is lehetséges, hogy csak én szorulok szakemberre, de magánpraxist nem tudnám fizetni, az sztk pedig nagyipar, ahol nincs ilyesmire idő. Ön hogy látja?
Csak saját szavait tudom visszatükrözni: kötődöm, nem akarok eltávolodni, nem akarom megbántani őket, függök tőlük - elköltöznék, ha tudnék, nagyok az eltérések, kényelmetlen az együttélés, elfalazom magam, nem becsülnek. Mozdulatlan állapot, amiben épp annyi húzza előre, mint amennyi vissza. A levele alapján azt kérdezném: mi a célja? Mit szeretne elérni? Hogyan szeretné látni magát 5 év múlva? Mi az, amin dolgozna, ha szakember segítségéhez juthatna? Biztos-e, hogy gyakorlati akadálya van az elköltözésnek, vagy inkább lelkiek a kötelékek? És hogyan viszonyultak a szülők Önhöz és a testvéréhez? Hogyan látják és látták kettejüket? Milyen alig tudatos gondolatok, képek, vágyak és félelmek élnek a fejében arról, mi történne, ha valahogyan elkerülne otthonról? Biztos-e, hogy az elköltözést kell megoldani, vagy inkább azt, ahogyan saját magát látja és értelmezi? Bizony, ezek mind "gyógyító beszélgetést" igénylő kérdések - jó lenne, ha valahogyan hozzájutna efféléhez.
Három kamasz gyermeket nevelve jó pár alkalommal éreztem már, hogy ezzel a kérdéssel nem tudok megbirkózni, aztán valahogy jöttek-mentek a problémák.Szokásos, ital, lógás, cigaretta, füves cigi, csajok...Sok- sok beszélgetés, kiabálás, sírós-veszekedős ígéretek, majd később a miért van mindig igazatok?Mikor kiderült, hogy az volt.Tehát edzett szülők vagyunk, a mostani esetben viszont komoly segítségre van szükség.Szeretném a megfelelő szakemberrel felvenni a kapcsolatot, akár személyesen és térítés ellenében is.14 éves lányról van szó, igazából mindig elég zárkózott volt, főleg a másik két gyermekhez képest, de csendes, céltudatos.Felnőttesen viselkedik, sajnos (így utólag) úgy is kezeltük.Aztán jött a mindent elsöprő nagy szerelem.Sajnos annyira speciálisak a körülmények, hogy ezt így nem is merem leírni csak személyesen, a lényeg, hogy beetetett minket, hogy szerelmesek egy jóval idősebb emberrel,, fiú, férfi nem tudom minek nevezzem.Bár nem örültünk, de nem is tiltottuk, mert féltünk, hogy legközelebb nem lesz őszinte, meg nem akartuk tönkretenni az érzelmeit.Nyilván gondoltuk, hogy előbb-utóbb szexualitásra is sor kerül, lévén idősebb gyerekek is vannak, volt alkalmunk egy.két meglepetésre, azt hittük ennél több már nem jöhet.
Ám sajnos jött.Bár az együttlétre még nem került sor.Voltunk nőgyógyásznál elkerülendő a későbbi meglepetéseket, szánt szándéka, hogy megteszi, alig várja.
Nem is lenne gond, vagyis nyilván ráérne még, de ma már az ember ezt is elfogadja, de mégis gyanúsak voltak a körülmények.Meglepően kerül minket a partner, a lányunk szerint szégyenkezik a korkülönbség miatt, amit először nem tudott, mert ő sokkal idősebbnek néz ki.Kelletlenül azt hittük, hogy tényleg egymásba szerettek, mire megtudta a korát.
Jó hát mi is naivak voltunk.Nyilván.
Próbálom rövidre zárni, a lány mindenét lekódolja, telefon, számítógép stb.
Valahogy mégis gyanakodtam és már egy-két bizonyítékom van is, hogy ezek szexpartnerek.A lány etet engem, hogy ennyire még nem szerette őt senki, közben teljesen egyértelművé vált számomra, hogy ő tudja, hogy ez az ember nem szereti.
Ő mégis élvezi ezt a kis nem tudom minek nevezzem, románcot, alig várja, részletekbe szintén nem bonyolódnék ezen a fórumon.A kérdés mit kéne tenni, nekem úgy tűnik beteg ez az ember, el is mondanám személyesen mikből gondolom, de sajnos egyértelmű, hogy a lány is akarja.Alig várja, hogy odaadja magát ENNEK.Mit lehet tenni, a gyermek sérülése nélkül, egyáltalán ez esetben ez bűncselekmény vagy nem?(Az tuti, hogy képeket kér róla, nem is akármilyeneket.)
Sürgős segítségre volna szükségünk.
Köszönettel: Jogos aggodalom
Értem, hogy a helyzet nehéz, akkor is, ha sok egyéb dolgot nem értek. A teljes kép ismerete nélkül nem sokat mondhatok, de az bőven meglehet, hogy semmi más kiút nincs, mint hogy a lányával elfogadólag, megértően, nyitottan beszéljen, kritika és fenyegetés nélkül elé tárva a valódi veszélyeket. Az egészen bizonyos, hogy abban a helyzetben, amiben most a kislány van, csak akkor fog Önnel együttműködni, ha valóban szövetségesét látja a szüleiben. Néha kamasz gyermekeink megtapasztalják a szélsőségeket és nem tudjuk tőle megóvni őket. Viszont mindig rendelkezésre állhatunk, ha már beverték a fejüket. Tudom, hogy ezzel a közhellyel most nem sokra megy. Minél kevesebb a konfliktus, "sírós veszekedős ígéret", annál könnyebben fogadja el Önöket jóakarójának, cinkosának, támogatójának.
A soraiból azt látom, hogy nagyon is pontosan érzi, mik a fontosabb hangsúlyok ebben a helyzetben, érzi, kinek mire van szüksége és mik a veszélyek. Nagyon tetszik a "nem biztatom de nem is tiltom" hozzáállás, és azt is át tudom látni, milyen veszélyforrásokat rejt magában az, hogy a gyerek és definiálatlan rokonai összefuthatnak a legkülönfélébb helyeken. És még attól sem feltétlen lenne könnyebb a helyzet, ha a "másik" család emberségesen vagy befogadólag fordulna Önök felé - ami egyébként érzelmileg szinte lehetetlen, hiszen itt két asszony lett becsapva, két család nehéz helyzetbe hozva. Az is biztos, hogy ha én lennék az Ön helyében, én is erősen gondolnék a költözésre. Kétségtelenül megvan az ára, de bizonyosan tiszta helyzetet teremtene a mostanihoz képest és sok későbbi nehézséget megspórolna. És Ön nem az, aki utána démonizálná ezt az apukát: egy szép, egyszerű, tisztességes, igaz beszámoló a tényekről, mindenkor a gyerek életkorához és érdeklődéséhez mérten csepegtetve... ez a legjobb, amit tehet.
Szeretném megkérdezni a véleményét a problémámmal kapcsolatban. A férjemmel két gyerkőcöt nevelünk, egy 7 éves kislányt és egy lassan 5 éves kisfiút. Mindketten érintettek az autizmussal, szerencsére enyhén, a lányomon alig észrevehető, a fiamnál szembetűnőbb. A diagnózist autizmust diagnosztizáló helyeken kaptuk, autizmusban ismert szakemberektől. A fiam nagyon agresszív tud lenni, ha mérges, akkor repülnek a tányérok, rugdos, ütöget a fejével, ha fogom a kezét. A lányom pedig goromba velünk, ezek a szembetűnő jegyek, ami sokszor a helyzet meg nem értéséből adódik és nem csupán hiszti. A fiam kap ellátást egy integráló oviban, a lányom most épp semmit.
A mi szüleink már nem élnek, a férjemnek és nekem is van nővére, ővelük és a gyerekeikkel (akik többnyire felnőttek) tartjuk a kapcsolatot. A gond éppen a családi kapcsolatainkkal van, az a baj, hogy lassan teljesen elszigetelődünk tőlük. Sokat beszélgetünk a férjemmel erről és azt is tudjuk, hogy mindkét család csodabogaraknak tartott minket, még a gyerekek diagnózisa előtt is, mert nem az őáltaluk elfogadott temperamentumunk van, és kicsit mások a fontosak a számunkra. Nem értem, attól még a családjuk vagyunk, a különbözőségek észrevétele helyett a közös pontokat kéne keresnünk, mert abból is van szerencsére.
Az én nővérem családja ugyanabban a városban lakik, mint mi, mégis évente 3x jövünk össze. Apró-cseprő sértődések és szerintem főként a fentiek miatt alakult ez így, de haragról szó nincs. Amikor nekik elmondtuk, hogy baj van a gyerekekkel, úgy tűnt, megértik, de semmi sem változott, nem érdeklődnek róluk. Egyszer több napot együtt nyaraltunk és előjöttek a problémák a fiammal és a lányommal. Ez egy újabb alkalom volt arra, hogy a testvéremék elmagyarázzák, hogy mi nem szeretjük, babusgatjuk a gyerekeket eléggé, azért ilyenek, meg túl sok a korlát nekik.
A sógornőmékkel szerencsére többet összejövünk, de ott még inkább igaz, hogy az autizmus téma már nem kerül elő, tabuként kezeljük az összejövetelekkor. Ők győzködtek minket, hogy erősebb gyeplővel kell azokat a gyerekeket fogni, rá kell ütni a fenekükre, nem fegyelmezzük őket elég határozottan, nincs elég korlátjuk, ennyi csak a baj, neveletlenek. Igaza van abban, hogy nekik is kell a korlát, de mikor a fiam a benne levő feszültség miatt rikoltozni kezd, akkor nem oldja meg a problémát hosszú távon, ha rákiabálok vagy ráütök és ezt nem értik meg. A lányom elutasítóan viselkedik velük, nem ad puszit, elfordul, nem szereti az ölelést - erre ők megsértődnek, pedig ez is az autizmusból fakad. Pedig ráadásul védőnő a sógornőm, a lánya gyógypedagógus. Azt hiszik, hogy mi csinálunk belőlük autistákat, mert akkor arra lehet fogni, hogy neveletlenek.
Pedig azt gondolom, ránk férne a segítség, ha más nem, legalább az, hogy meghallgassák, mik a problémáink. A sógornőmre 4 napig rábíztuk a gyerekeket, és a férjemmel 7 év után kettesben elmehettünk együtt kirándulni. Mikor hazajöttünk, akkor a sógornőm célozgatott rá, hogy hát ez kicsit sok volt, és nem biztos, hogy még egyszer bevállalja.
Nagyon fáj, hogy a saját családunk fordul el tőlünk, már nem is mesélünk a gyerekekről, mi történik velük. Ez hosszú távon a mi gyerekeinknek sem lesz jó, ki lesz az ő tágabb családjuk? Lassan csak néhány barát marad, de velük is évi 1-2x jövünk össze.
Várom a válaszát, van-e mit tenni ebben a helyzetben?
Kedves Asszonyom!
Bizonyosan van mit tenni, de amit én itt egy levél formájában adni tudok, az roppant kevés. Azt gondolom, hogy az első lépés az, hogy Ön és a férje kiadós, ráérős, alapos segítséget kapjon az egész itt fölvetett kérdéskörrel kapcsolatosan. Pszichológussal lenne érdemes átbeszélni, hogy Önöknek mit jelent a két gyerek vislkedészavara. Ez számos kérdést vet föl – azt is, hogy hogyan látják Önök ezt a két gyereket, hogyan értelmezik azt, hogy ők autizmus diagnózist kaptak, mi az, hogy autizmus az ő esetükben és az Önök megélésében. Fontos, hogy ez a diagnózis az ő egész életüket és identitásukat meghatározza-e, vagy csak egy tényező az életükben és személyiségükben. A tágabb családi kapcsolatok szintén több hosszú beszélgetést igényelnek: a pszichológus segíthet átgondolni, mit lehet változtatni, srófolni, állítani ezeken a kapcsolatokon, hogy működőképesek legyenek. Vajon mit jelent az Önök számára, hogy két autistának diagnosztizált gyermekük van? Vajon hogyan lehetne úgy létrehozni és működtetni baráti kapcsolatokat, hogy a potenciális jóbarátnak NE kelljen átmennie az “elfogadod-e a gyerekeimet” vizsgán? Mi érdekli Önöket a két gyereken túl? Hogyan tudnák a figyelmüket másfelé IS fordítani? Máshonnan töltekezni? Ha az egész család, a két szülő és a gyerekek figyelmének középpontjában is az autizmus áll, akkor nehezebb élni, mint hogyha az éelt száz dolgára tudnak figyelni és a viselkedészavar csak egy ezek közül? Hogyan tudnának olyan megnyugtató, hozzáértő segítséget szerezni, aki felszabadítja Önt és a párját legalább egy-egy rövidebb de rendszeres időszakra? Feltétlen javaslom tehát, hogy Ön és a férje keressen föl egy pszichológust, családterapeutát, hogy az egész helyzetüket értelmezzék és föltárják a még mozgósítható tartalékokat, az előnyösen átrendezhető tényezőket. Sok sikert!
Van két lányom. Az egyik három éves, a pici most született két hete. Ahogy megtudtuk, hogy terhes vagyok, elmondtuk a nagynak, hogy kistestvére lesz, és az utólsó hónapokban nagyon várta is, minden nap szóba hozta és várta, hogy mikor jön ki anya pocijából. Amióta megszületett a pici, nagyon nehéz vele, mindenbe ellenkezik, sokat sír és hisztizik apróságokért is. Pedig kapott ajándékot is a kistesótól amikor kijöttünk a kórházból. Megértem, hogy fura neki az új helyzet, és azt gondolhatja, hogy nem szeretjük őt, pedig minden erőnkkel azon vagyunk a férjemmel, hogy ne így legyen, és elfogadja az új helyzetet. Megint úgy csinál, mintha kisbaba lenne, hogy nem tud egyedül enni, öltözni stb., néha hagyjuk is neki és etetjük. Én viszem le mostanába a játszótérre, úgy mint a kistesó születése előtt. Apájával is sokat játszik, mert ő is itthon van velünk hónapok óta. Ő most csak vele foglalkozik szinte. Kakilni se kakil napokig, és persze fáj neki mindig, néha egész napos tortúra, hogy kell kakilnia, mégse kell kakilnia, fáj stb. De inni és enni is alig eszik mostanába. A kakilással már több mint egy éve vannak problémák, néha könnyen jön, néha nehezen. Szerintünk visszatartja. Nem tudom hogy lehetene neki segítenünk, mert nagyon sajnálom, kicsit olyan mintha depis lenne, és minden nap sírok én is, hogy nem tudom, hogy könnyíthetném meg neki a helyzetet, és nincs sokszor elég türelmem hozzá. A férjem nagyon türelmes vele, de néha nála is elszakad estére a cérna, annak ellenére, hogy tudjuk, hogy most türelmesnek kéne lennünk. Nem érzem magam jó anyának, mert nincs elég türelmem hozzá, pedig mindennél jobban szeretem a gyerekeimet. De ezek az állandó ellentmondások és hisztik engem nagyon kiborítanak.
Vannak időszakok vagy napok, hogy jobb, de zömébe nagyon nehéz vele, pedig most kicsit engedékenyebbek vagyunk vele. Kérem segítsen, mit tehetnénk, hogy elfogadja az új helyzetet könnyebben, és újra boldog kislány legyen! Előre is köszönöm válaszát: egy elkeseredett anya.
Nagyon örülök, hogy rögtön a nehézségek jelentkezése után, ilyen korán írt, amikor még csak két hetes a probléma. És azt is nagyon át tudom érezni, mennyire nehéz ez a helyzet: ha a nagyobbik lánya kevesebb gondot okozna, nyugodtabban fordulhatna a baba felé és saját maga is kevésbé merülne ki. Talán meg is lepődtek, mennyire erősen reagál a kislány a baba érkezésére, talán bosszantó is, hogy ennyi figyelmet magának követel. Talán Ön saját maga is igazságtalannak is érzi a helyzetet, hogy ne a babára, hanem a nagyobbikra kelljen figyelni. Nehezebb is úgy babázni, hogy nem felhőtlen, nem zavartalan a helyzet. És persze mindezt fáradtan, kimerülten. Az is felvetődhet, ha az elsőszülött kislányára néz, hogy talán sosem lesz már ugyanolyan, mint régen volt? Mindezek az érzések teljesen normálisak és helyénvalóak. Akármit is érez, beszéljen róla bátran a szeretteinek, ismerőseinek. Közben azonban tartsa azt is szem előtt, hogy a kislány érzései éppoly normálisak, elkerülhetetlenek, helyénvalóak, mint az Öné. Az egész világa átrendeződött – úgy érzi, az élet már soha nem lesz ugyanolyan, amilyen volt. És nem is tudja fölmérni, hogy most milyen lesz. Úgy érzi, az a legbiztosabb, ha ő is visszamegy az elejére.
Az Ön levelében az is imponáló, milyen pontosan leolvasta a három éves kislánya viselkedéséről, hogy mire van szüksége: arra, hogy újra kisbaba lehessen, aki nem tud enni, nem tud felöltözni, aki nagyon sok törődést kap, akivel szemben nincs semmi követelmény, akit éppúgy babusgatnak. Mintha megbánta volna, hogy így megnőtt, hogy ennyit ügyesedett: hiszen a kistestvére minden igyekezet nélkül is sok figyelmet kap. De többről van itt szó. Ahányszor az ember új kezdethez érkezik az életben, ahányszor valami nagyon új helyzet keletkezik, mindannyiszor mintha újra születnénk: egy kisbaba szükségleteit érezzük magunkban. A kisgyerekekre éppúgy igaz ez, mint a felnőttekre. A három éves lányának mindent újra meg kell értenie, meg kell tanulnia, meg kell szeretnie ebben az új világban, ahol újra meg kell találnia a helyét. Igen, az ő helyzete sokkal nehezebb most, mint az újszülötté. Ha Ön és a férje neki adnak több figyelmet, jó ösztönnel teszik. Alapszabály, hogy ha gyerek megélheti azt, amit most meg kell élnie (baba vagyok, végtelenül szeretnek, a fura igényeimmel együtt is szeretnek), akkor hamarabb túljut az adott fázison, mint ha fékezzük. Ha jóllakik ezzel a pluszfigyelemmel (és az nem jövő héten lesz), akkor újra fejlődésnek indul. De a rivális jelenléte mindig aggasztó lesz a számára, a helyzetet, hogy osztozni kell, újra és újra meg kell majd szoknia, ahányszor újra szembesül vele. Ez egy normális, természets élethelyzet, amivel majd megküzd, amihez egy idő után majd alkalmazkodik. De ez lassú és nehéz a számára. Addig megérdemli a szülei támogatását, akinek egyszerre kell sugározniuk, hogy (1.) tudjuk, hogy nehéz neked és most legszívesebben te is baba lennél és visszamennél a régi életedbe; (2) ki fogod bírni és meg fogod szokni, sőt, élvezni is fogod, hogy testvéred van.
És a későbbiekre:
nem az cél, hogy „jó testvérek” legyenek, hanem hogy két különálló, boldog gyereket neveljenek, akik majd megtalálják egymással a kapcsolódási pontokat ott, ahol vannak ilyenek.
Ezt az egymásra találást megkönnyíti, ha nem úgy látják a másikat, mint aki miatt kevesebb jut – bármiből.
A két gyerek igényeit kielégíteni, egyensúlyozni álmosan és részben elszigetelten - rettenetesen kimerítő feladat. Ez az emberi élet egyik leginkább embert próbáló helyzete. Önnek ezekben a hetekben minden létező segítségre és felmentésre joga és szüksége van. Amiből csak lehet leadni (háztartás, a gyerekeken kívüli bármilyen egyéb feladat), azt érdemes leadni. Ahol csak lehet segítséget találni, azt érdemes az Ön feltételei szerint kialakítani és elfogadni. És a jó anya az, aki megteszi, ami tőle telik (a saját határain belül), nem pedig az, aki tökéletesen abszolválja ezt a feladatot – az ugyanis lehetetlen. Ezt sok gyerek kibírta már.
Ha gondja van, írjon bátran.
27éves egyedülálló anyuka vagyok és nagyon elkeseredett.Kisfiam 5 éves már.édesapja 1.5éves kora óta nem keresi semmilyen formában.A szülei /kisfiam nagyszülei az apa részéról/hol jönnek hol nem.5év alatt 4x tünnek el gyermekem életéből hosszu időre./fél évekre/Most 2011.dec,11óta nem keresi nagymamája nagypapája pedig azóta 2012.06.9én bejelentés nélkül hirtelen felbukkant nálunk hogy ő elakarja vinni.Jelenleg gyámügyre beadtak egy keresetet a nagyszülői láthatás miatt,ahol kijelentették hogy amennyiben nem döntenek ugy hogy kisfiamat elvihetik az életben többé nem keresik.Kisfiam allergiás asztmában szenved:6étel15növény,4 állat allergia,por,poratka,és állapota rosszabbodott is/rengeteg gyógyszert szed és különbözö készülékeket inhalálot légtiztitót kellett beszereznünk/ igy az elvitelt sem gyerekorvosunk sem pulmonologusunk nem ajánlja.Én is ellenzem hisz kisfiam nemigazán ismeri őket nem is akar menni.Gyógyszerezését sem ismerik.Amikor eltünnek és hirtelen felbukkanak kisfiam elkezd bepisilni.Most is igy történt de sajnos enni sem akar azóta.Tanácstalan vagyok.Mit tegyek hogy kisfiamnak jobb legyen?Tiltsam el a nagyszüleitől?mert most is azt mondta nagyapja ha nem viheti el nem látogatja,minek?kérdeztem ezek után fog jönni hozzá,azt felelte nem tudja.Meg lehet vonatni a nagyszülői kapcsolttartást feléjük?Mert már nem tudom mi lenne jó kisfiamnak,utolso látogatása alatt kisfiam nemakart vele beszélni és megkérdezte mikor megy már el.Ugy érzem kisfiam lelki állapota nem megfelelő miattuk ezért is pisil be ha felbukkannak és ezért sem akar enni.remélem tud segiteni,válaszát várom és köszönöm,natasa
Én azt nem értem, Önnek miért fontos, hogy a gyerek találkozzon a nagyszüleivel.
Vajon a kisfiú értekeit, lelki jólétét tartja szem előtt az a nagyszülő, aki így eltűnik aztán feltűnik? Mi értelme lenne annak, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatban maradjon?
Pontosan és jól érzi, hogy a kisfiú bepisilése, de talán az allergiás asztmája is – a kaotikus, zaklatott helyzetnek szól. A gyerek maga is világosan jelzi, hogy ezzel az emberrel való érintkezés neki árt - akár vérrokon, akár nem, ez most teljesen mindegy.
A kisgyereknek TISZTA HELYZETRE van szüksége, és csak olyan kapcsolatokra, ahol egyértelműen szeretik, a javát akarják, elfogadják. Ha egy ilyen kapcsolata van, akkor egy. Ha kettő, akkor kettő. Mindegy. Csak az a fontos, hogy legyen legalább egy JÓ KAPCSOLATA, legfőképpen az édesanyjával, aztán – ha megnyugszik – majd kialakulnak más jó kapcsolatai is.
Ön szerint normális anyai/emberi viselkedés ez, vagy szükségem lenne egy pszichológusra.
Pár hete megszületett második gyerekünk. A nagyobbik 2,5 éves, terhességem utolsó két hónapjától eléggé megváltozott, mondhatni kifordult önmagából. Mióta itt van a kistesó azóta sem változott a helyzet. A pici hasfájós, és ha sír egyszerűn nem tudom elviselni. Annyira frusztrál, hogy elmondani nem tudom. Én nem tudom sírni hagyni, engem zavar. Próbáltam néha, hátha magától abbahagyja, de pár perc és megőrülök. Azt érzem ilyenkor mindig, hogy rossz anya vagyok, mert nem tudom megoldani a problémát, ill. nem tudom azonnal mi a baja. Bármit teszek úgy érzem nem jó neki, ill. nem vagyok biztos benne, hogy jó-e amit csinálok, ártok-e neki ezzel. A nagyobbikkal ugyanez a helyzet, hisz ő neki most nagyon nehéz és nem vagyok biztos benne, mikor cselekszem helyesen és helytelenül. Hisz segíteni szeretnék mindkettőnek, de iszonyat káosz van bennem, tanácstalan vagyok és türelmetlen és néha azt veszem észre, nem beszélek csak suttogok, vagy csak ülök és magam elé nézek bambán és várom már, hogy túl legyünk ezen a nehéz időszakon.
Ez így leírva nem biztos, hogy nagy probléma, de nekem ez nagyon rossz, ez a bizalmatlanság. Nem érzem magam sem anyának, sem nőnek sem semminek. Csak félek, hogy ártok nekik és nem tudom normálisan felnevelni....
Iszonyat lelkiismeretfurdalásom van, mikor kiabálok velük, legszívesebben becsapnám az ajtót és elfutnék messzire, alig várom, hogy aludjanak és csönd legyen végre. Nem vagyok büszke magamra az érzéseim miatt, de ez van és félek ez csak rosszabb lesz
köszönöm
Az első, amit minél előbb szeretnék leszögezni, az az, hogy Ön kiváló anya akkor, ha nem tudja hallgatni, hogy a gyereke sír és nem képes őt magára hagyni.
Szeretném megnyugtatni is: nem elvárás, hogy a „problémát meg tudja oldani”, és az is mítosz, hogy egy édesanya mindig érti a gyermekét. Egy újszülöttnél, egy kicsi babánál egyáltalán nem mindig lehet megoldani a helyzetet. Sokszor soha nem jutunk a nyomára, mi volt a sírás oka – a baba diszkomfortérzésének ezer meg egy oka lehet, hisz egész szervezetének be kell állni az itteni életre, a táplálkozásra, ráadásul állandó változásban van, olyan gyorsan nő, fejlődik és változik, hogy nincs három nap, amikor ugyanolyanok lennének az életfeltételei; még szinte semmit se ért a világból, sehogyan nem tud a saját sorsán könnyíteni, kényelmetlenségben és értetlenségben él, mindenféle homályos testi érzeteken kívül nem sok áll a rendelkezésére a világból és fogalmunk sem lehet, milyen belső testi és lelki érzetek gyötrik. Ha ő ebben az állapotban hangot ad kényelmetlenségének, fájdalmainak, vagy esetleg egyszerűen a szorongásának, akkor egyetlen dolgot tehetünk – ugyanazt, amit bárki mással hasonló helyzetben: nem hagyjuk magára, nem hagyjuk egyedül gyötrődni. Akár értjük mi a baj, akár nem, akár meg tudjuk oldani, akár nem – vele vagyunk és megtesszük, ami tőlünk telik. És ez körülbelül elég is – a baba testi sejtjeivel, az idegrendszere reakcióival, soha nem tudatosuló emlékeivel, beidegződéseivel mind emlékezni fog rá, hogy nem hagyták magára a bajban, hogy ha baj van, akkor támasz, támogatás, segítség is van. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy – főleg később, amikor már ügyesebb – minden nyikkanására szaladnunk kell. Minél idősebb, annál inkább áll, hogy a kis és közepes frusztrációk saját megoldásával erősödik, javul a megküzdőképessége. De ez nem a három hónap alatti kisbabák feladata.
Az, hogy Ön normális és jó anya, teljesen összeegyeztethető azzal, hogy pszichológusra lehet szüksége. A pszichológus egyszerűen szakképzett támogató, segítő, meghallgató, aki a barátnőknél és rokonoknál – esetleg – jobban hallgatja meg és talán kisebb valószínűséggel mond rosszat.
Jól sejti: ez az élet egyik legnehezebb szakasza. A pici gyerekek igény- és akaratkifejezése elsöprő, az önfegyelemhez szokott felnőtt ember csak ámul és megdöbben ennyi nyers akarat láttán. Azt is jól érzi, hogy az elsőszülöttnek rengeteg figyelemre van szüksége ilyenkor, hisz az ő eddigi élete is teljesen és visszavonhatatlanul megváltozott. Ráadásul mindezt súlyos hiányállapotokkal küzdve kell kezelni – hát legyen elnéző saját maga iránt. Még a kiabálás, a saját tűrőképességének határait jelző egyéb megnyilvánulások sem tekinthetők bűnnek, csak tünetnek, jelzésnek: ennyi telik tőlem.
Ugyanakkor érdemes végiggondolnia, egész pontosan miféle segítségre lenne szüksége és azt hogyan tudná megszerezni.
Jó, hogy tudja, hogy ez az életszakasz múló periódus – hiszen a korábbi életében milyen hamar elröppent 4-5 hónap… akkor is, ha most minden nap egy megmászni való hegynek tűnik.
Talán azt a legfontosabb elhinni, hogy két ilyen pici ember összes lelki feszültségét kezelésében lehetetlen tökéletesen helyt állni. Épp elég jó az elég jó. Az, ha az ember megteszi azt, ami tőle telik. Ha pedig elbizonytalanodik, arra az esetre jó, ha vannak alapelvei, amelyekhez visszanyúlhat. Az egyik ilyen lehet az, hogy „saját magamnak jól kell lennem ahhoz, hogy másokról gondoskodni tudjak”. A másik az, hogy „elég jó az elég jó”. És végül persze az is: „senki nem beszélhet le róla, hogy a gyerekeim igényére ráhangolódjak, és megadjam neki, amire szüksége van a fejlődéséhez, a boldogságához”.
Ha pedig elbizonytalanodna, vagy úgy érzi, bármi más formában helye lenne az életében némi támogatásnak vagy segítségnek, hívjon bátran.
A válaszát hol tudom elolvasni?
Üdvözlettel Betti.
Kedves Betti!
Attól tartok, nem azt a választ adom, amit vár vagy amit kér: nem tudok segíteni abban, hogy ezt a helyzetet jobban elviselje. Egyáltalán nem vagyok biztos abban sem, hogy ezt a helyzetet el kell viselni. Elmondhatom Önnek a saját véleményemet, ez csak EGY lehetséges álláspont, és biztos talál majd olyat is, aki ennek a szöges ellenkezőjét mondja. Az ilyen típusú kérdésekben én bizony egészen radikálisan szoktam állást foglalni. „Ilyen típusú helyzeten” pedig azt értem, amikor egy beteg vagy öreg vagy valamilyen értelemben csökkent képességű ember a körülötte élő ép, egészséges emberek életerejét, energiáját veszi el vagy csökkenti. Azt tapasztalom, hogy egy-egy beteg vagy sérült ember akár 4-5 másiknak az energiáit is fel tudja emészteni, az egész családi rendszer megérzi a jelenlétüket, eltűnik az öröm, az energia, a felszabadultság, megsínyli a szeretet, az önmegvalósítás, a kapcsolatok. Szörnyű és kegyetlen dolog ezt kimondani, de talán mégis érdemes föltenni a kérdést: hogyan élnének Önök négyen, ha az anyós máshol lakna? Hogyan alakulna viszonya a saját gyermekeihez? A férjéhez? Az az energia, amit az anyósa elvon, máshonnan hiányzik; az az örömtelenség, feszültség, szorongás, ami a jelenlétéből fakad, hasznos energiát vesz el, amivel Önök, ép emberek valami sokkal jobbat tudnának kezdeni. Tanulni, dolgozni, egymást szeretni, építeni és alkotni valamit, karbantartani a kapcsolataikat… adni valamit a világnak és egymásnak, amire így nem kerülhet sor. És Önnek és a szeretteinek is csak egy élete van. Nem tudom, mi a megoldás, ezt Önöknek kell tudni. De én azt gondolom, hogy a konvencióktól és a mások véleményétől függetlenül érdemes átgondolni, mit veszítenek, mit nyernek, és hogy az idős hölgy élete mennyiben változna, ha máshol, mások gondozásában élne, ha egy-két, erre szerződött ember energiáját használná föl a saját élete fenntartásához, nem az Önökét… Ne haragudjon, ha érzéketlennek és keménynek tűnik, amit mondok – én mindig az egészségesek és épek pártját fogom, természetesen azzal a kitétellel (és ez magától értetődik), hogy a sérült ember is kapjon emberhez méltó ellátást, de határozottan meghúzott keretek között. Az lebeg előttem, hogyan élhetnének Önök négyen teljesebb, színesebb, egészségesebb életet, hogyan fognak a gyermekei visszaemlékezni ezekre az évekre és hogy vajon Ön hallgat-e azokra a jelzésekre, amit a szervezete, az egészsége küld erről az igénybevételről. Gondolom, a férje helyzete a legnehezebb, hiszen neki az édesanyjáról van szó… lehet, hogy neki szakember segíthet meghozni a döntést, hogyan mérlegeljen az anyja és a családja lelki jóléte között…
Decemberben megözvegyültem,két gyermekem van a 17 éves fiam és a 21 éves lányom. A lányom Pesten egyetemista,fiammal \"élek\".Idézőjelbe a következők miatt tettem az élek szót.
Nagyváros melletti kis faluban élünk ahova kiköltöztünk,tehát nincsenek itt gyökereink. Az apai nagymama a közeli nagyvárosban él ide jár a fiam is középiskolába.S este 8-kor edzésre / minden nap/ erre hivatkozva hogy későn minek jöjjön haza szinte mindig a nagymamánál alszik.Velem durva akár az ajtót is beveri vagy csapkodja a székeket de a rohadj meg is elhangzott már.Iskolában magatartással nincs gond jegyei a 2. félévben kb5db 5-ös 1-2 4-es meg 2-3 db 1-es 2-es. Tehát szélsőségesek.Voltam az iskolában is a tanárnő beszélt a fiúval akkor párnapig nagyon kedves és figyelmes volt velem,de megint eldurvult arra fogja hogy cigizek s ezzel elköltöm a pénzt én különben se értek a pénzhez/ szerinte/A fiú hatására követelőzésére adom el elsősorban a házat költ9zünk a városba hogy neki könnyebb legyen bejárni a suliba.Tehát követelőző,és minde apróságért engem okol.Az édesapja is ilyen természetű volt egyáltalán a férjem családjában jellemző hogy egy embert okolnak mindeneért s az sajnos én vagyok,s az el múlt 23 évben is én voltam. Anyósomnak zsarnok természete van,bár mártirnak szereti feltüntetni magát, s nap mint nap elmondja mit lehet neki köszönni.A gyerekeket egyébként nem elégitik ki az olcsóbb egyszerű dolgok igen sok költséggel járnak ami az anyósom hatása / ő ugyanis jól áll/ én meg eddig próbáéltam versenyezni anyagilag de igy hogy egyedül maradtam már lehetetlen.A férjemmel mindig sokat veszekedtünk a gyerekek előtt.Szóval milyen legyen alap viselkedésem a fiammal szemben ? Köszönettel
Kedves Asszonyom!
Amit magáról és a fiáról leír, annak egy része a fia részéről teljesen normális kamasz viselkedés, egy része pedig a megváltozott családi helyzettel és mindekettejük feldolgozatlan érzéseivel függ össze. Alapszabály, hogy először mindig saját magával kell foglalkoznia, mert ahhoz, hogy másokról jól tudjunk gondoskodni, jó kapcsolatokat ápolhassunk, előbb magunknak is rendben kell lenni. Sajnos velünk élő szeretteinknek – főleg a gyermekeinknek – nem feladata, hogy bennünket vigasztaljanak, rendbe tegyenek, érzelmileg töltsenek. Fájdalmas és ellentmondásos dolog, de előbb rendbe kell jönni és utána leszünk alkalmasak igazán jó kapcsolatra. Rendbe jönni pedig nem könnyű, hiszen elég bonyolult dolog olyan férjet gyászolni, akivel rosszban voltunk. Hogyan sirassam, ha rossz volt hozzám? Tényleg hiányzik? Miért nem tudott jobb lenni? Sok-sok vegyes érzés kavarog ilyenkor az emberben. Nem illik kimondani, de könnyebbség is, hogy elment, másfelől hiányzik is, aztán az élet így részben nehezebb, részben könnyebb. Nincs veszekedés, de nehezebb anyagilag is, meg az érzelmi csapongások miatt is, amelyek a távozásával beálltak. Az Ön gyásza még nagyon friss, és mivel ellentmondásos, talán még nehezebb, mint másként. Talán még azt a rengeteg feszültséget sem beszélte ki magából, ami a férje halálát megelőzte, nem is szólva a halálesettel kapcsolatos történésekről. Hogyan lett beteg, mi baja volt? Mi volt ennek a lefolyása? Hogyan vett részt mindebben Ön? Hogyan kísérte? Mit érzett az elvesztése után? Hogyan gondolkodik a kapcsolatuk megromlásáról? Hogyan képzeli most az életét? És a közeli és középtávú jövőben? Ezek a témák és érzések mind ott torlódnak az Ön lelkében, és amíg ezekről nem sikerül valakinek, szakembernek, más segítőnek, lelkésznek vagy jóbarátnak eleget beszélnie, eleget ahhoz, hogy megkönnyebbüljön, addig nehéz lesz ezeken túltennie és rendezetten éreznie magát.
Hogy a fia mindebből mit érez, az a következő kérdés, és persze az arra következő az, hogy őbenne mi zajlik. Ő az apját vesztette el, ez fiúgyermeknek mindig különös megpróbáltatás; előtte egy megromlott kapcsolatban volt szereplő/szemlélő. Fel kell dolgoznia azt is, hogy a szülei házassága megromlott és azt is, hogy az apja meghalt, és hogy ő apa nélkül maradt a férfivá válás küszöbén. Azt gondolom, jó, ha hagyják egymást úgy gyászolni, ahogy kinek-kinek jobban esik. Ha ez a fiú most a nagymamájánál keres menedéket, akkor hadd tegye, ugyanakkor értem, hogy nagyon fájó Önnek, ha a családi otthon még jobban szétesik az ő hiányzásaival. Hiszen már elment a férje és egy másik értelemben a lánya…
Itt sajnos egy másik nagy témakörbe lépünk: abba, hogy Ön mennyire felkészült arra, hogy a kisebbik gyermeke is nemsoká, belátható időtávon belül kirepülhet. Vagy így, vagy úgy, de egyre kevésbé lehet a szülői házhoz kötni – ha lehetősége nyílik és szükségét vagy vágyát érzi, akkor távolabb fog lépni az otthonától. Már csak azért is, hogy bontakozó önállóságát megélhesse és kiélvezhesse. Nyilván Önnek is könnyebben esne, ha ezt semleges helyen művelné nem az Ön iránt ellenséges nagymamánál, de a fiú valószínűleg csak azért megy a nagymamához, mert egyszerűbb, közelebb van, és mert az otthonából, annak feszültségeiből és rossz emlékeiből kiléphet. Ez nem Ön ellen irányul, hanem semleges külső terület, ahol valószínűleg megetetik aztán békén hagyják. Az Önnel való viszonya most túl sok emléket, megoldatlanságot, feszültséget hordoz – nem az Ön napi viselkedése miatt, hanem mert az elmúlt feldolgozatlan éveket hozza elé. Eben Ön nem hibás, ez a helyzetből következik, és a házassága során is nyilván mindent megtett, hogy tartsa a frontot, hogy neveljen, hogy dolgozzon.
Amennyire látom, a fia nem is olyan rosszul birkózik a helyzettel. Ha tanul, ötösöket és négyeseket, kap, néha nem tanul, és akkor ennek nyoma is van. Ez természetes. A magatartása rendezett, edzésre eljár, tehát nagy baj nincs. Azt hiszem, kevés kamasz van, aki időnként ne csapná be az ajtót vagy vágna oda egy-egy durva szót a szüleinek. A haláleset környezetében pedig mindig indulatok szabadulnak el, valamilyen egészen mély, tudattalan szinten mindenkit megzavar és felkavar, hogy lecsap a környezetünkben valamelyik közelállóra az, amiről minden erőnkkel próbálunk megfeledkezni – a halál, és felidézi saját halandóságunkat is. Teljesen természetes, ha mindenki „ideges” lesz ettől és ez így vagy úgy talál kiutat: a feszültségünk úgy bolyong a levegőben, mint az elektromos feszültség, ami aztán villámként csap bele az első kiemelkedő tárgyba. Ezek sajnos legtöbbször a hozzánk közel állók. Az is teljesen normális viselkedés a nagykamaszoknál, hogy anyagi igényeik, merész vágyaik vannak és mivel még nem keresőképesek, ezekkel a vágyakkal a szüleiket ostromolják. Előbb-utóbb ezek bírják rá a fiatalt, hogy munkát keressen, de ennek is el kell, hogy jöjjön az ideje. Ha reálisan látja az Ön lehetőségeinek a korlátait, akkor előbb vagy utóbb abba fogja hagyni az ostromlást és reális megoldást keres. Most tanulja meg a vágyait rangsorolni és a lemondást is.
Azt is elég nehéz ilyen helyzetben feldolgozni egy növendék férfinak, hogy az anyjával kettesben maradt - a helyzet magában is kissé kényelmetlen a számára, ha néha kilép belőle, nem biztos, hogy baj. Ha Ön is látja előnyét a városba költözésnek, akkor jó, tegye, de fontos, hogy a fia akkor is megőrizhesse mozgásszabadságát. Az ilyen korú fiatal, ha van választása, hogy otthon aludjon vagy ne, akkor bizony akkor megy haza, ha hazamenni jó. Ha részben jókedv, kedvesség és rendezettség várja, például gondoskodás, étel, tiszta ruha; részben pedig békén csinálhatja a saját dolgait. Ha kevés negatív és sok semleges és pozitív viselkedéssel találkozik.
Az Ön feladata tehát mindenek előtt az, hogy jól legyen, az érzéseit letisztázza, a fia felől megnyugodjon, mert semmi komoly baj nincs vele a jelek szerint, a fia dolga pedig az, hogy tanuljon, edzésre járjon, és hogy ki-ki gyászoljon a maga módján, hogy végül a kettejük kapcsolata is rendeződni tudjon. Érdemes megkérdezni, mi az, amit a fia szívesen hallana Öntől? Talán azt, hogy ügyes, hogy jól csinálja, hogy becsülni való a teljesítménye vagy bármi más a viselkedésében – ahányszor őszintén tudja dicsérni, tegye meg. Ahányszor ételt tud elé rakni, valamit, ami a kedvence, vagy más olyan módon gondoskodni róla, ami öröm neki, esetleg egy-egy kis meglepetéssel, tegye meg. Ha megsérti, bátran szóljon neki, hogy amit mondott, az fáj. Amennyire meg tudja állni – és biztos, hogy sokszor nem könnyű, hisz Ön is sok mindent nélkülöz most – legyen fegyelmezett, tartózkodjon a kritikától, a nagyanyja szidalmazásától, az apja szidalmazásától, a saját életével kapcsolatos panaszoktól. Amennyire bír, legyen pozitív. Ez nehéz, és lelkierőt igényel, de azt a lelkierőt máshol kell beszereznie, nem a fiától. Bármily hihetetlen is, a nagyfiú még mindig Öntől várja, hogy szép csöndesen ott legyen a háttérben, rendezett és pozitív hozzáállással. Tudom, a jelen dúlt és kétségbeesett lelkiállapotában ez már-már elérhetetlennek tűnhet, de jó, ha tudja, hogy ez a cél. Ez azonban csak akkor fog sikerülni, ha a férjét és a házasságukat, az egykori reményeiket és múltjukat sikerül meggyászolni megsiratni, és nyugovóra helyezni. Bátran vállalja föl a férje iránti haragját is, és – ami talán még nehezebb – azt is, hogy hiányzik, és a házassági kudarc fájdalmát is. Ehhez jó ha keres magának segítőt; egyáltalán: az elkövetkező hónapok még sok nehézséget hoznak, ezért jó lenne, ha lenne egy vagy több olyan ismerőse, barátja, segítője, akiknek erről beszámolhat, akiknek az eseményeket sorra elmesélheti, és akik értő füllel, figyelmesen meghallgatják. Mindig vannak jó barátok, akik válságos helyzetben hajlandók efféle támogató hálót biztosítani, tudván, hogy ha ő kerülnének nehéz helyzetbe, Ön is megtenné nekik ugyanezt. Minden jót, sok sikert!
Biztosan nem vagyok, vele egyedül, de egyre nehezebben viselem anyósom szeszélyeit. Pedig már vagy tizenöt éve együtt élünk. Ő, nagyon magába zárkózó, nem szereti megosztani másokkal a gondjait, én ennek épp az ellenkezője vagyok. Ezért is szenvedek miatta, mert zavar, hogy nem mond semmit,ha kérdezem akkor is csak a maga módján, ad válaszokat, vagy azt a választ kapom, hogy nincs semmi baja. Mégis előfordul, hogy napokig, sőt hetekig nem szól hozzám, ha igen akkor is csak egy-két szót mond. Én megértem, számos egészségügyi problémája van, de nagyon idegesítő nap mint nap a viselkedése. Sajnos, nincs módunk arra, hogy külön költözzünk, bár ez lenne a megoldás. A férjem, pedig ő a fia, néha ő is ki van készülve tőle. Egyébként is gyakran szorongok és néha vannak pánikrohamaim. Már kaptam olyan tanácsot, hogy ne foglalkozzak vele, ő ilyen, ne vegyem annyira magamra a viselkedését, de sajnos nem könnyű. Éppen elég gondom, és problémám van, két kiskorú gyermeket nevelünk, gondolom nem kell részleteznem a napi dolgokat. Így nem lehet, a másik érzéseivel játszani. Ön mit tanácsol? Mégis mit kellene tennem, hogy jobban el tudjam viselni ezt a problémát? Próbálok nem figyelni rá, nem foglalkozni vele, de mégis legbelül őrlődöm, és ez nagyon nem tesz jót. Válaszát előre is köszönöm.
Üdvözlettel Betti.
Nem minden lelki problémára van tisztán pszichológiai megoldás. Tanácsolhatnék Önnek én is olyasmiket, hogy "ne vegyen róla tudomást" vagy "gondoljon erre vagy arra", de nem tudom elképzelni, hogy komoly javulást hozna. Az ilyen kényszerű együttélések mindig nagyon megterhelik az érintetteket - az egész családi rendszert. Minden tagot külön-külön és az összes kapcsolatot is. Nem tudok mást javasolni, mint a környezet, a lakáshelyzet átalakítását bármilyen módon: akár az Önök, akár az anyós költözése formájában. Nagyon fontos lenne, hogy külön, vagy legalább némi távolságra éljenek, akkor is, ha jobb híján az idős hölgy csak egy különálló épületbe kerül akár ugyanabban az udvarban, vagy településen... Az állandó szorongás, az időnkénti pánikrohamok, a sűrűsödő feszültségek, a kilátás, hogy ki tudja, még hány évig kell így élni, és Önnek is csak egy élete van; a tudat, hogy a két gyerek is ebben a feszültségben él, pedig ők is valószínűleg megsínyylik ezt - épp elég ok arra, hogy valahogyan feloldják ezt a feszültséget. Tudom, hogy nehéz, de nem hiszem, hogy lenne másfajta megoldás mint gyakorlati. És nagyon fontos lenne, hogy Ön megőrizze saját magát a közvetlen családja, a férje, a gyerekei számára. Az az elsődleges feladata, hogy óvja és táplálja a házasságát és a két gyerekét. Ehhez pedig mindenek előtt saját magának kell jól lennie, egyensúlyban, testileg és lelkileg egészségesen.
Az életben néha jó sebész módjára vágni kell ahhoz, hogy utána jól érezzük magunkat, és engem mindig nagyon elszomorít, ha egy egész család él boldogtalanul egyetlen beteg vagy idős ember miatt. Kell, hogy legyen más módja is a róla való gondoskodásnak.Sok erőt kívánok a fontos döntések meghozatalához.
Szeretném segítségét kérni egy olyan dologban, amely előtt én sajnos tanácstalanul állok. Kisfiam 3 éves, és pár hónapja nem hajlandó kiszállni az autóból, és az én nagyszüleimet, azaz az ő dédszüleit meglátogatni. Korábban nem volt ilyen gondunk, amikor kisebb volt hetente-kéthetente meglátogattuk a nagyszüleimet, és tavaly májusban olyan is volt, hogy ők vigyáztak rá, amíg én egy hivatalos ügyemet intéztem. Ismeri őket, és nem volt semmi gond náluk, evett, ivott, játszott, amikor ott voltunk. Tavaly ősszel kezdődtek a gondok, odamentünk a dédik házához, és nem jött be, legutóbb már annyira sírt és hisztizett az autóban, hogy be is pisilt. Igaziból előzményét nem látom, mert ez egyik hétről a másikra történt, nem telt el több idő a látogatások között, mint máskor, és nem volt semmi olyan esemény, amit ilyen szempontból említésre méltónak találnék, pl. veszekedés, de még csak egy hangos szó sem. A nagyszüleim nagyon szeretnek minket, amiben tudnak, segítenek, pedig már idősek nagyon, 77 (nagymamám) és 87 (nagypapám) évesek. Ezért is bánt nagyon, hogy a kisfiam nem akar velük találkozni, és az öregek is sírva mesélik, hogy a dédunokájuk nem akart bemenni a házukba, de még az autónál sem akart beszélni velük. Kérdeztem a kisfiamat, azt mondta, bántották őt a dédiék, de ez nem igaz, és azt, hogy a parkolótól a házukhoz vezető kis járdaszakaszon fél a kutyáktól (a szomszéd kutyái meg szoktak ugatni minket). Ugyanakkor ha máshol, pl. az én szüleimnél találkozunk a nagyszüleimmel, akkor semmi gond nincs. Mi lehet az igazság, miért nem akar a kisfiam a dédszüleihez menni? Válaszát előre is köszönöm! Üdvözlettel: Lívia
Javaslom, hogy ha hároméves kisfia nem akarja látogatni a dédszüleit, akkor ne vigyék oda!
Üdvözlettel,
Végső elkeseredésemben írok önnek. Apukám kétszer elvált, az első és a második házassága után is 2-2 gyereket hagyott hátra. Hetente egyszer járunk hozzá. Apa nagyon aranyos, imádja a gyerekeket, de sajnos elég nehéz természetű. A második feleségétől haragban váltak el. Az ebből a házasságból származó 12 éves húgommal mostanában elég nehezen jön ki. Folyamatosan veszekednek, apa a bolhából is elefántot csinál, szinte várja, hogy mikor veszekedhet vele, ez érződik a hangján. Ahogy utasítja valamire, olyan a hangja, mintha azt mondaná: \"nehogy engedelmeskedj, akkor nem tudok veled veszekedni\". Önzőnek, nyafogósnak tartja a húgomat, aki egyébként annyira \"önző\", hogy ha pl. pókerezünk és valaki sokat vesztett, akkor megosztja vele a zsetonjait. Úgy gondoljuk, azért csinálja ezt, mert a kislány annyira hasonlít az anyjára, hogy apa így akar bosszút állni az őt ért sérelmek miatt. Egyébként a húgom nagyon szereti őt, de félek, hogy nagyon megromlik majd a kapcsolatuk, ha ez így megy tovább. Már a családból mindenki próbált apával beszélni, eredménytelenül. Eddig az volt a legrosszabb, ami most történt. Filmet néztünk, a tesómnak hamarabb el kellett mennie, ezért csak az első 3/4 órát láthatta. Megjegyzem, azért nem kezdhettük el hamarabb nézni, mert apa Facebookozott, egyébként naponta több órán át csinálja, szerintem függő. Kb. fél óra múlva a húgom kijelentette, hogy WC-re kell mennie és kérte, hogy állítsuk 5 percre le a filmet, majd már nyúlt volna a távirányítóért. Apa mérgesen rászólt, hogy nem! A tesóm elkezdett méltatlankodni, mert amúgy az a természetes, hogy leállítjuk a filmet, ha valakinek vécéznie kell, apa teljesen indokolatlanul reagált mérgesen. Erre apa még jobban veszekedni kezdett, hogy most már biztosan nem állítja le a filmet, meg hogy képzeli ezt, hogy nyafog. Pedig apa provokálta ki. Végül én állítottam le a filmet. A tesóm kiment, mi meg teljesen le voltunk döbbenve és számon kértük apát , hogy miért veszekedett vele, mikor nem csinált semmi rosszat, nyilvánvalóan apa provokálta ki a nyafogást. Erre apa elkezdett valamit magyarázni arról, hogy milyen önző, amiért leállíttatja a filmet, mikor amúgy is megy el hamarosan. Pedig talán a tesómat érdekelte leginkább a film, nekünk meg semmi hátrányunk nem származott az 5 perces szünetből. Igazából látszott, hogy apa nem igazán tudja, miért dühös, \"csak azért, mert\". Amúgy általában nem ilyen nyilvánvalóan provokálja a húgomat, hanem sokkal burkoltabban. Ezért is nehéz rábizonyítani. Van önnek valami ötlete, hogy mit csináljunk, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet? Arra is gondoltam már, hogy felhívom a nevelési tanácsadót, kérek egy időpontot és rájuk parancsolok, hogy menjenek el. Talán így, hogy kész helyzet elé állítom őket, kénytelenek lesznek elmenni. De nem tudom, hogy a húgom anyja hogyan reagálna, ha pszichológushoz küldeném a lányát.
Előre is köszönöm a segítséget,
Egy aggódó nővér
Nagyon megindít, hogy az egész családja békéjéért, a féltestvére jólétéért aggódik és kész tevékenyen is közbeavatkozni. Tényleg nagyon nehéz a helyzet, mert épp az érintett - az édesapjuk - nem vesz tudomást róla, hogy pszichológiai segítségre volna szüksége. Éppen ezért tartok tőle, hogy semmi igazán hasznosat nem fogok tudni tanácsolni. Számos kérdés nem világos a számomra, ami nélkül nehéz választ adni: pl. a húga megteheti-e, hogy nem találkozik az édesapjával; akar-e távol maradni tőle; a húg édesanyja mit tud a problémáról (valójában az ő feladata lenne megoldást keresni). A nevelési tanácsadót felhívni, és előzetesen tájékozódni, megkérdezni, miben és hogyan tudnak segíteni, nem rossz ötlet. A húg édesanyját megkérdezni, hogy mit tud a problémáról szintén segíthet. Az is érdekes lehet, van-e a húga iskolájában iskolapszichológus. De ha a nevelési tanácsadó hajlandó behívni az apukát, az is előrelépést hozhat. Azt tanácsolom, hogy keressen minél több felnőtt szövetségest.
Sajnálom, hogy ennél többet nem tudok segíteni,
üdvözlettel minden jót kívánok