 |
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Három kamasz gyermeket nevelve jó pár alkalommal éreztem már, hogy ezzel a kérdéssel nem tudok megbirkózni, aztán valahogy jöttek-mentek a problémák.Szokásos, ital, lógás, cigaretta, füves cigi, csajok...Sok- sok beszélgetés, kiabálás, sírós-veszekedős ígéretek, majd később a miért van mindig igazatok?Mikor kiderült, hogy az volt.Tehát edzett szülők vagyunk, a mostani esetben viszont komoly segítségre van szükség.Szeretném a megfelelő szakemberrel felvenni a kapcsolatot, akár személyesen és térítés ellenében is.14 éves lányról van szó, igazából mindig elég zárkózott volt, főleg a másik két gyermekhez képest, de csendes, céltudatos.Felnőttesen viselkedik, sajnos (így utólag) úgy is kezeltük.Aztán jött a mindent elsöprő nagy szerelem.Sajnos annyira speciálisak a körülmények, hogy ezt így nem is merem leírni csak személyesen, a lényeg, hogy beetetett minket, hogy szerelmesek egy jóval idősebb emberrel,, fiú, férfi nem tudom minek nevezzem.Bár nem örültünk, de nem is tiltottuk, mert féltünk, hogy legközelebb nem lesz őszinte, meg nem akartuk tönkretenni az érzelmeit.Nyilván gondoltuk, hogy előbb-utóbb szexualitásra is sor kerül, lévén idősebb gyerekek is vannak, volt alkalmunk egy.két meglepetésre, azt hittük ennél több már nem jöhet.
Ám sajnos jött.Bár az együttlétre még nem került sor.Voltunk nőgyógyásznál elkerülendő a későbbi meglepetéseket, szánt szándéka, hogy megteszi, alig várja.
Nem is lenne gond, vagyis nyilván ráérne még, de ma már az ember ezt is elfogadja, de mégis gyanúsak voltak a körülmények.Meglepően kerül minket a partner, a lányunk szerint szégyenkezik a korkülönbség miatt, amit először nem tudott, mert ő sokkal idősebbnek néz ki.Kelletlenül azt hittük, hogy tényleg egymásba szerettek, mire megtudta a korát.
Jó hát mi is naivak voltunk.Nyilván.
Próbálom rövidre zárni, a lány mindenét lekódolja, telefon, számítógép stb.
Valahogy mégis gyanakodtam és már egy-két bizonyítékom van is, hogy ezek szexpartnerek.A lány etet engem, hogy ennyire még nem szerette őt senki, közben teljesen egyértelművé vált számomra, hogy ő tudja, hogy ez az ember nem szereti.
Ő mégis élvezi ezt a kis nem tudom minek nevezzem, románcot, alig várja, részletekbe szintén nem bonyolódnék ezen a fórumon.A kérdés mit kéne tenni, nekem úgy tűnik beteg ez az ember, el is mondanám személyesen mikből gondolom, de sajnos egyértelmű, hogy a lány is akarja.Alig várja, hogy odaadja magát ENNEK.Mit lehet tenni, a gyermek sérülése nélkül, egyáltalán ez esetben ez bűncselekmény vagy nem?(Az tuti, hogy képeket kér róla, nem is akármilyeneket.)
Sürgős segítségre volna szükségünk.
Köszönettel: Jogos aggodalom
Értem, hogy a helyzet nehéz, akkor is, ha sok egyéb dolgot nem értek. A teljes kép ismerete nélkül nem sokat mondhatok, de az bőven meglehet, hogy semmi más kiút nincs, mint hogy a lányával elfogadólag, megértően, nyitottan beszéljen, kritika és fenyegetés nélkül elé tárva a valódi veszélyeket. Az egészen bizonyos, hogy abban a helyzetben, amiben most a kislány van, csak akkor fog Önnel együttműködni, ha valóban szövetségesét látja a szüleiben. Néha kamasz gyermekeink megtapasztalják a szélsőségeket és nem tudjuk tőle megóvni őket. Viszont mindig rendelkezésre állhatunk, ha már beverték a fejüket. Tudom, hogy ezzel a közhellyel most nem sokra megy. Minél kevesebb a konfliktus, "sírós veszekedős ígéret", annál könnyebben fogadja el Önöket jóakarójának, cinkosának, támogatójának. Frank Orsolya 2012. 10. 22. 20:05
A soraiból azt látom, hogy nagyon is pontosan érzi, mik a fontosabb hangsúlyok ebben a helyzetben, érzi, kinek mire van szüksége és mik a veszélyek. Nagyon tetszik a "nem biztatom de nem is tiltom" hozzáállás, és azt is át tudom látni, milyen veszélyforrásokat rejt magában az, hogy a gyerek és definiálatlan rokonai összefuthatnak a legkülönfélébb helyeken. És még attól sem feltétlen lenne könnyebb a helyzet, ha a "másik" család emberségesen vagy befogadólag fordulna Önök felé - ami egyébként érzelmileg szinte lehetetlen, hiszen itt két asszony lett becsapva, két család nehéz helyzetbe hozva. Az is biztos, hogy ha én lennék az Ön helyében, én is erősen gondolnék a költözésre. Kétségtelenül megvan az ára, de bizonyosan tiszta helyzetet teremtene a mostanihoz képest és sok későbbi nehézséget megspórolna. És Ön nem az, aki utána démonizálná ezt az apukát: egy szép, egyszerű, tisztességes, igaz beszámoló a tényekről, mindenkor a gyerek életkorához és érdeklődéséhez mérten csepegtetve... ez a legjobb, amit tehet. Frank Orsolya 2012. 10. 16. 23:01
Szeretném megkérdezni a véleményét a problémámmal kapcsolatban. A férjemmel két gyerkőcöt nevelünk, egy 7 éves kislányt és egy lassan 5 éves kisfiút. Mindketten érintettek az autizmussal, szerencsére enyhén, a lányomon alig észrevehető, a fiamnál szembetűnőbb. A diagnózist autizmust diagnosztizáló helyeken kaptuk, autizmusban ismert szakemberektől. A fiam nagyon agresszív tud lenni, ha mérges, akkor repülnek a tányérok, rugdos, ütöget a fejével, ha fogom a kezét. A lányom pedig goromba velünk, ezek a szembetűnő jegyek, ami sokszor a helyzet meg nem értéséből adódik és nem csupán hiszti. A fiam kap ellátást egy integráló oviban, a lányom most épp semmit.
A mi szüleink már nem élnek, a férjemnek és nekem is van nővére, ővelük és a gyerekeikkel (akik többnyire felnőttek) tartjuk a kapcsolatot. A gond éppen a családi kapcsolatainkkal van, az a baj, hogy lassan teljesen elszigetelődünk tőlük. Sokat beszélgetünk a férjemmel erről és azt is tudjuk, hogy mindkét család csodabogaraknak tartott minket, még a gyerekek diagnózisa előtt is, mert nem az őáltaluk elfogadott temperamentumunk van, és kicsit mások a fontosak a számunkra. Nem értem, attól még a családjuk vagyunk, a különbözőségek észrevétele helyett a közös pontokat kéne keresnünk, mert abból is van szerencsére.
Az én nővérem családja ugyanabban a városban lakik, mint mi, mégis évente 3x jövünk össze. Apró-cseprő sértődések és szerintem főként a fentiek miatt alakult ez így, de haragról szó nincs. Amikor nekik elmondtuk, hogy baj van a gyerekekkel, úgy tűnt, megértik, de semmi sem változott, nem érdeklődnek róluk. Egyszer több napot együtt nyaraltunk és előjöttek a problémák a fiammal és a lányommal. Ez egy újabb alkalom volt arra, hogy a testvéremék elmagyarázzák, hogy mi nem szeretjük, babusgatjuk a gyerekeket eléggé, azért ilyenek, meg túl sok a korlát nekik.
A sógornőmékkel szerencsére többet összejövünk, de ott még inkább igaz, hogy az autizmus téma már nem kerül elő, tabuként kezeljük az összejövetelekkor. Ők győzködtek minket, hogy erősebb gyeplővel kell azokat a gyerekeket fogni, rá kell ütni a fenekükre, nem fegyelmezzük őket elég határozottan, nincs elég korlátjuk, ennyi csak a baj, neveletlenek. Igaza van abban, hogy nekik is kell a korlát, de mikor a fiam a benne levő feszültség miatt rikoltozni kezd, akkor nem oldja meg a problémát hosszú távon, ha rákiabálok vagy ráütök és ezt nem értik meg. A lányom elutasítóan viselkedik velük, nem ad puszit, elfordul, nem szereti az ölelést - erre ők megsértődnek, pedig ez is az autizmusból fakad. Pedig ráadásul védőnő a sógornőm, a lánya gyógypedagógus. Azt hiszik, hogy mi csinálunk belőlük autistákat, mert akkor arra lehet fogni, hogy neveletlenek.
Pedig azt gondolom, ránk férne a segítség, ha más nem, legalább az, hogy meghallgassák, mik a problémáink. A sógornőmre 4 napig rábíztuk a gyerekeket, és a férjemmel 7 év után kettesben elmehettünk együtt kirándulni. Mikor hazajöttünk, akkor a sógornőm célozgatott rá, hogy hát ez kicsit sok volt, és nem biztos, hogy még egyszer bevállalja.
Nagyon fáj, hogy a saját családunk fordul el tőlünk, már nem is mesélünk a gyerekekről, mi történik velük. Ez hosszú távon a mi gyerekeinknek sem lesz jó, ki lesz az ő tágabb családjuk? Lassan csak néhány barát marad, de velük is évi 1-2x jövünk össze.
Várom a válaszát, van-e mit tenni ebben a helyzetben?
Kedves Asszonyom!
Bizonyosan van mit tenni, de amit én itt egy levél formájában adni tudok, az roppant kevés. Azt gondolom, hogy az első lépés az, hogy Ön és a férje kiadós, ráérős, alapos segítséget kapjon az egész itt fölvetett kérdéskörrel kapcsolatosan. Pszichológussal lenne érdemes átbeszélni, hogy Önöknek mit jelent a két gyerek vislkedészavara. Ez számos kérdést vet föl – azt is, hogy hogyan látják Önök ezt a két gyereket, hogyan értelmezik azt, hogy ők autizmus diagnózist kaptak, mi az, hogy autizmus az ő esetükben és az Önök megélésében. Fontos, hogy ez a diagnózis az ő egész életüket és identitásukat meghatározza-e, vagy csak egy tényező az életükben és személyiségükben. A tágabb családi kapcsolatok szintén több hosszú beszélgetést igényelnek: a pszichológus segíthet átgondolni, mit lehet változtatni, srófolni, állítani ezeken a kapcsolatokon, hogy működőképesek legyenek. Vajon mit jelent az Önök számára, hogy két autistának diagnosztizált gyermekük van? Vajon hogyan lehetne úgy létrehozni és működtetni baráti kapcsolatokat, hogy a potenciális jóbarátnak NE kelljen átmennie az “elfogadod-e a gyerekeimet” vizsgán? Mi érdekli Önöket a két gyereken túl? Hogyan tudnák a figyelmüket másfelé IS fordítani? Máshonnan töltekezni? Ha az egész család, a két szülő és a gyerekek figyelmének középpontjában is az autizmus áll, akkor nehezebb élni, mint hogyha az éelt száz dolgára tudnak figyelni és a viselkedészavar csak egy ezek közül? Hogyan tudnának olyan megnyugtató, hozzáértő segítséget szerezni, aki felszabadítja Önt és a párját legalább egy-egy rövidebb de rendszeres időszakra? Feltétlen javaslom tehát, hogy Ön és a férje keressen föl egy pszichológust, családterapeutát, hogy az egész helyzetüket értelmezzék és föltárják a még mozgósítható tartalékokat, az előnyösen átrendezhető tényezőket. Sok sikert!
Frank Orsolya 2012. 10. 01. 13:36
Kedves Orsolya!
Van két lányom. Az egyik három éves, a pici most született két hete. Ahogy megtudtuk, hogy terhes vagyok, elmondtuk a nagynak, hogy kistestvére lesz, és az utólsó hónapokban nagyon várta is, minden nap szóba hozta és várta, hogy mikor jön ki anya pocijából. Amióta megszületett a pici, nagyon nehéz vele, mindenbe ellenkezik, sokat sír és hisztizik apróságokért is. Pedig kapott ajándékot is a kistesótól amikor kijöttünk a kórházból. Megértem, hogy fura neki az új helyzet, és azt gondolhatja, hogy nem szeretjük őt, pedig minden erőnkkel azon vagyunk a férjemmel, hogy ne így legyen, és elfogadja az új helyzetet. Megint úgy csinál, mintha kisbaba lenne, hogy nem tud egyedül enni, öltözni stb., néha hagyjuk is neki és etetjük. Én viszem le mostanába a játszótérre, úgy mint a kistesó születése előtt. Apájával is sokat játszik, mert ő is itthon van velünk hónapok óta. Ő most csak vele foglalkozik szinte. Kakilni se kakil napokig, és persze fáj neki mindig, néha egész napos tortúra, hogy kell kakilnia, mégse kell kakilnia, fáj stb. De inni és enni is alig eszik mostanába. A kakilással már több mint egy éve vannak problémák, néha könnyen jön, néha nehezen. Szerintünk visszatartja. Nem tudom hogy lehetene neki segítenünk, mert nagyon sajnálom, kicsit olyan mintha depis lenne, és minden nap sírok én is, hogy nem tudom, hogy könnyíthetném meg neki a helyzetet, és nincs sokszor elég türelmem hozzá. A férjem nagyon türelmes vele, de néha nála is elszakad estére a cérna, annak ellenére, hogy tudjuk, hogy most türelmesnek kéne lennünk. Nem érzem magam jó anyának, mert nincs elég türelmem hozzá, pedig mindennél jobban szeretem a gyerekeimet. De ezek az állandó ellentmondások és hisztik engem nagyon kiborítanak.
Vannak időszakok vagy napok, hogy jobb, de zömébe nagyon nehéz vele, pedig most kicsit engedékenyebbek vagyunk vele. Kérem segítsen, mit tehetnénk, hogy elfogadja az új helyzetet könnyebben, és újra boldog kislány legyen! Előre is köszönöm válaszát: egy elkeseredett anya.
Kedves Asszonyom!
Nagyon örülök, hogy rögtön a nehézségek jelentkezése után, ilyen korán írt, amikor még csak két hetes a probléma. És azt is nagyon át tudom érezni, mennyire nehéz ez a helyzet: ha a nagyobbik lánya kevesebb gondot okozna, nyugodtabban fordulhatna a baba felé és saját maga is kevésbé merülne ki. Talán meg is lepődtek, mennyire erősen reagál a kislány a baba érkezésére, talán bosszantó is, hogy ennyi figyelmet magának követel. Talán Ön saját maga is igazságtalannak is érzi a helyzetet, hogy ne a babára, hanem a nagyobbikra kelljen figyelni. Nehezebb is úgy babázni, hogy nem felhőtlen, nem zavartalan a helyzet. És persze mindezt fáradtan, kimerülten. Az is felvetődhet, ha az elsőszülött kislányára néz, hogy talán sosem lesz már ugyanolyan, mint régen volt? Mindezek az érzések teljesen normálisak és helyénvalóak. Akármit is érez, beszéljen róla bátran a szeretteinek, ismerőseinek. Közben azonban tartsa azt is szem előtt, hogy a kislány érzései éppoly normálisak, elkerülhetetlenek, helyénvalóak, mint az Öné. Az egész világa átrendeződött – úgy érzi, az élet már soha nem lesz ugyanolyan, amilyen volt. És nem is tudja fölmérni, hogy most milyen lesz. Úgy érzi, az a legbiztosabb, ha ő is visszamegy az elejére.
Az Ön levelében az is imponáló, milyen pontosan leolvasta a három éves kislánya viselkedéséről, hogy mire van szüksége: arra, hogy újra kisbaba lehessen, aki nem tud enni, nem tud felöltözni, aki nagyon sok törődést kap, akivel szemben nincs semmi követelmény, akit éppúgy babusgatnak. Mintha megbánta volna, hogy így megnőtt, hogy ennyit ügyesedett: hiszen a kistestvére minden igyekezet nélkül is sok figyelmet kap. De többről van itt szó. Ahányszor az ember új kezdethez érkezik az életben, ahányszor valami nagyon új helyzet keletkezik, mindannyiszor mintha újra születnénk: egy kisbaba szükségleteit érezzük magunkban. A kisgyerekekre éppúgy igaz ez, mint a felnőttekre. A három éves lányának mindent újra meg kell értenie, meg kell tanulnia, meg kell szeretnie ebben az új világban, ahol újra meg kell találnia a helyét. Igen, az ő helyzete sokkal nehezebb most, mint az újszülötté. Ha Ön és a férje neki adnak több figyelmet, jó ösztönnel teszik. Alapszabály, hogy ha gyerek megélheti azt, amit most meg kell élnie (baba vagyok, végtelenül szeretnek, a fura igényeimmel együtt is szeretnek), akkor hamarabb túljut az adott fázison, mint ha fékezzük. Ha jóllakik ezzel a pluszfigyelemmel (és az nem jövő héten lesz), akkor újra fejlődésnek indul. De a rivális jelenléte mindig aggasztó lesz a számára, a helyzetet, hogy osztozni kell, újra és újra meg kell majd szoknia, ahányszor újra szembesül vele. Ez egy normális, természets élethelyzet, amivel majd megküzd, amihez egy idő után majd alkalmazkodik. De ez lassú és nehéz a számára. Addig megérdemli a szülei támogatását, akinek egyszerre kell sugározniuk, hogy (1.) tudjuk, hogy nehéz neked és most legszívesebben te is baba lennél és visszamennél a régi életedbe; (2) ki fogod bírni és meg fogod szokni, sőt, élvezni is fogod, hogy testvéred van.
És a későbbiekre:
nem az cél, hogy „jó testvérek” legyenek, hanem hogy két különálló, boldog gyereket neveljenek, akik majd megtalálják egymással a kapcsolódási pontokat ott, ahol vannak ilyenek.
Ezt az egymásra találást megkönnyíti, ha nem úgy látják a másikat, mint aki miatt kevesebb jut – bármiből.
A két gyerek igényeit kielégíteni, egyensúlyozni álmosan és részben elszigetelten - rettenetesen kimerítő feladat. Ez az emberi élet egyik leginkább embert próbáló helyzete. Önnek ezekben a hetekben minden létező segítségre és felmentésre joga és szüksége van. Amiből csak lehet leadni (háztartás, a gyerekeken kívüli bármilyen egyéb feladat), azt érdemes leadni. Ahol csak lehet segítséget találni, azt érdemes az Ön feltételei szerint kialakítani és elfogadni. És a jó anya az, aki megteszi, ami tőle telik (a saját határain belül), nem pedig az, aki tökéletesen abszolválja ezt a feladatot – az ugyanis lehetetlen. Ezt sok gyerek kibírta már.
Ha gondja van, írjon bátran.
27éves egyedülálló anyuka vagyok és nagyon elkeseredett.Kisfiam 5 éves már.édesapja 1.5éves kora óta nem keresi semmilyen formában.A szülei /kisfiam nagyszülei az apa részéról/hol jönnek hol nem.5év alatt 4x tünnek el gyermekem életéből hosszu időre./fél évekre/Most 2011.dec,11óta nem keresi nagymamája nagypapája pedig azóta 2012.06.9én bejelentés nélkül hirtelen felbukkant nálunk hogy ő elakarja vinni.Jelenleg gyámügyre beadtak egy keresetet a nagyszülői láthatás miatt,ahol kijelentették hogy amennyiben nem döntenek ugy hogy kisfiamat elvihetik az életben többé nem keresik.Kisfiam allergiás asztmában szenved:6étel15növény,4 állat allergia,por,poratka,és állapota rosszabbodott is/rengeteg gyógyszert szed és különbözö készülékeket inhalálot légtiztitót kellett beszereznünk/ igy az elvitelt sem gyerekorvosunk sem pulmonologusunk nem ajánlja.Én is ellenzem hisz kisfiam nemigazán ismeri őket nem is akar menni.Gyógyszerezését sem ismerik.Amikor eltünnek és hirtelen felbukkanak kisfiam elkezd bepisilni.Most is igy történt de sajnos enni sem akar azóta.Tanácstalan vagyok.Mit tegyek hogy kisfiamnak jobb legyen?Tiltsam el a nagyszüleitől?mert most is azt mondta nagyapja ha nem viheti el nem látogatja,minek?kérdeztem ezek után fog jönni hozzá,azt felelte nem tudja.Meg lehet vonatni a nagyszülői kapcsolttartást feléjük?Mert már nem tudom mi lenne jó kisfiamnak,utolso látogatása alatt kisfiam nemakart vele beszélni és megkérdezte mikor megy már el.Ugy érzem kisfiam lelki állapota nem megfelelő miattuk ezért is pisil be ha felbukkannak és ezért sem akar enni.remélem tud segiteni,válaszát várom és köszönöm,natasa
Én azt nem értem, Önnek miért fontos, hogy a gyerek találkozzon a nagyszüleivel.
Vajon a kisfiú értekeit, lelki jólétét tartja szem előtt az a nagyszülő, aki így eltűnik aztán feltűnik? Mi értelme lenne annak, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatban maradjon?
Pontosan és jól érzi, hogy a kisfiú bepisilése, de talán az allergiás asztmája is – a kaotikus, zaklatott helyzetnek szól. A gyerek maga is világosan jelzi, hogy ezzel az emberrel való érintkezés neki árt - akár vérrokon, akár nem, ez most teljesen mindegy.
A kisgyereknek TISZTA HELYZETRE van szüksége, és csak olyan kapcsolatokra, ahol egyértelműen szeretik, a javát akarják, elfogadják. Ha egy ilyen kapcsolata van, akkor egy. Ha kettő, akkor kettő. Mindegy. Csak az a fontos, hogy legyen legalább egy JÓ KAPCSOLATA, legfőképpen az édesanyjával, aztán – ha megnyugszik – majd kialakulnak más jó kapcsolatai is.
Frank Orsolya 2012. 08. 03. 19:31
Ön szerint normális anyai/emberi viselkedés ez, vagy szükségem lenne egy pszichológusra.
Pár hete megszületett második gyerekünk. A nagyobbik 2,5 éves, terhességem utolsó két hónapjától eléggé megváltozott, mondhatni kifordult önmagából. Mióta itt van a kistesó azóta sem változott a helyzet. A pici hasfájós, és ha sír egyszerűn nem tudom elviselni. Annyira frusztrál, hogy elmondani nem tudom. Én nem tudom sírni hagyni, engem zavar. Próbáltam néha, hátha magától abbahagyja, de pár perc és megőrülök. Azt érzem ilyenkor mindig, hogy rossz anya vagyok, mert nem tudom megoldani a problémát, ill. nem tudom azonnal mi a baja. Bármit teszek úgy érzem nem jó neki, ill. nem vagyok biztos benne, hogy jó-e amit csinálok, ártok-e neki ezzel. A nagyobbikkal ugyanez a helyzet, hisz ő neki most nagyon nehéz és nem vagyok biztos benne, mikor cselekszem helyesen és helytelenül. Hisz segíteni szeretnék mindkettőnek, de iszonyat káosz van bennem, tanácstalan vagyok és türelmetlen és néha azt veszem észre, nem beszélek csak suttogok, vagy csak ülök és magam elé nézek bambán és várom már, hogy túl legyünk ezen a nehéz időszakon.
Ez így leírva nem biztos, hogy nagy probléma, de nekem ez nagyon rossz, ez a bizalmatlanság. Nem érzem magam sem anyának, sem nőnek sem semminek. Csak félek, hogy ártok nekik és nem tudom normálisan felnevelni....
Iszonyat lelkiismeretfurdalásom van, mikor kiabálok velük, legszívesebben becsapnám az ajtót és elfutnék messzire, alig várom, hogy aludjanak és csönd legyen végre. Nem vagyok büszke magamra az érzéseim miatt, de ez van és félek ez csak rosszabb lesz
köszönöm
Az első, amit minél előbb szeretnék leszögezni, az az, hogy Ön kiváló anya akkor, ha nem tudja hallgatni, hogy a gyereke sír és nem képes őt magára hagyni.
Szeretném megnyugtatni is: nem elvárás, hogy a „problémát meg tudja oldani”, és az is mítosz, hogy egy édesanya mindig érti a gyermekét. Egy újszülöttnél, egy kicsi babánál egyáltalán nem mindig lehet megoldani a helyzetet. Sokszor soha nem jutunk a nyomára, mi volt a sírás oka – a baba diszkomfortérzésének ezer meg egy oka lehet, hisz egész szervezetének be kell állni az itteni életre, a táplálkozásra, ráadásul állandó változásban van, olyan gyorsan nő, fejlődik és változik, hogy nincs három nap, amikor ugyanolyanok lennének az életfeltételei; még szinte semmit se ért a világból, sehogyan nem tud a saját sorsán könnyíteni, kényelmetlenségben és értetlenségben él, mindenféle homályos testi érzeteken kívül nem sok áll a rendelkezésére a világból és fogalmunk sem lehet, milyen belső testi és lelki érzetek gyötrik. Ha ő ebben az állapotban hangot ad kényelmetlenségének, fájdalmainak, vagy esetleg egyszerűen a szorongásának, akkor egyetlen dolgot tehetünk – ugyanazt, amit bárki mással hasonló helyzetben: nem hagyjuk magára, nem hagyjuk egyedül gyötrődni. Akár értjük mi a baj, akár nem, akár meg tudjuk oldani, akár nem – vele vagyunk és megtesszük, ami tőlünk telik. És ez körülbelül elég is – a baba testi sejtjeivel, az idegrendszere reakcióival, soha nem tudatosuló emlékeivel, beidegződéseivel mind emlékezni fog rá, hogy nem hagyták magára a bajban, hogy ha baj van, akkor támasz, támogatás, segítség is van. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy – főleg később, amikor már ügyesebb – minden nyikkanására szaladnunk kell. Minél idősebb, annál inkább áll, hogy a kis és közepes frusztrációk saját megoldásával erősödik, javul a megküzdőképessége. De ez nem a három hónap alatti kisbabák feladata.
Az, hogy Ön normális és jó anya, teljesen összeegyeztethető azzal, hogy pszichológusra lehet szüksége. A pszichológus egyszerűen szakképzett támogató, segítő, meghallgató, aki a barátnőknél és rokonoknál – esetleg – jobban hallgatja meg és talán kisebb valószínűséggel mond rosszat.
Jól sejti: ez az élet egyik legnehezebb szakasza. A pici gyerekek igény- és akaratkifejezése elsöprő, az önfegyelemhez szokott felnőtt ember csak ámul és megdöbben ennyi nyers akarat láttán. Azt is jól érzi, hogy az elsőszülöttnek rengeteg figyelemre van szüksége ilyenkor, hisz az ő eddigi élete is teljesen és visszavonhatatlanul megváltozott. Ráadásul mindezt súlyos hiányállapotokkal küzdve kell kezelni – hát legyen elnéző saját maga iránt. Még a kiabálás, a saját tűrőképességének határait jelző egyéb megnyilvánulások sem tekinthetők bűnnek, csak tünetnek, jelzésnek: ennyi telik tőlem.
Ugyanakkor érdemes végiggondolnia, egész pontosan miféle segítségre lenne szüksége és azt hogyan tudná megszerezni.
Jó, hogy tudja, hogy ez az életszakasz múló periódus – hiszen a korábbi életében milyen hamar elröppent 4-5 hónap… akkor is, ha most minden nap egy megmászni való hegynek tűnik.
Talán azt a legfontosabb elhinni, hogy két ilyen pici ember összes lelki feszültségét kezelésében lehetetlen tökéletesen helyt állni. Épp elég jó az elég jó. Az, ha az ember megteszi azt, ami tőle telik. Ha pedig elbizonytalanodik, arra az esetre jó, ha vannak alapelvei, amelyekhez visszanyúlhat. Az egyik ilyen lehet az, hogy „saját magamnak jól kell lennem ahhoz, hogy másokról gondoskodni tudjak”. A másik az, hogy „elég jó az elég jó”. És végül persze az is: „senki nem beszélhet le róla, hogy a gyerekeim igényére ráhangolódjak, és megadjam neki, amire szüksége van a fejlődéséhez, a boldogságához”.
Ha pedig elbizonytalanodna, vagy úgy érzi, bármi más formában helye lenne az életében némi támogatásnak vagy segítségnek, hívjon bátran.
Frank Orsolya 2012. 08. 03. 19:21
A válaszát hol tudom elolvasni?
Üdvözlettel Betti.
Kedves Betti!
Attól tartok, nem azt a választ adom, amit vár vagy amit kér: nem tudok segíteni abban, hogy ezt a helyzetet jobban elviselje. Egyáltalán nem vagyok biztos abban sem, hogy ezt a helyzetet el kell viselni. Elmondhatom Önnek a saját véleményemet, ez csak EGY lehetséges álláspont, és biztos talál majd olyat is, aki ennek a szöges ellenkezőjét mondja. Az ilyen típusú kérdésekben én bizony egészen radikálisan szoktam állást foglalni. „Ilyen típusú helyzeten” pedig azt értem, amikor egy beteg vagy öreg vagy valamilyen értelemben csökkent képességű ember a körülötte élő ép, egészséges emberek életerejét, energiáját veszi el vagy csökkenti. Azt tapasztalom, hogy egy-egy beteg vagy sérült ember akár 4-5 másiknak az energiáit is fel tudja emészteni, az egész családi rendszer megérzi a jelenlétüket, eltűnik az öröm, az energia, a felszabadultság, megsínyli a szeretet, az önmegvalósítás, a kapcsolatok. Szörnyű és kegyetlen dolog ezt kimondani, de talán mégis érdemes föltenni a kérdést: hogyan élnének Önök négyen, ha az anyós máshol lakna? Hogyan alakulna viszonya a saját gyermekeihez? A férjéhez? Az az energia, amit az anyósa elvon, máshonnan hiányzik; az az örömtelenség, feszültség, szorongás, ami a jelenlétéből fakad, hasznos energiát vesz el, amivel Önök, ép emberek valami sokkal jobbat tudnának kezdeni. Tanulni, dolgozni, egymást szeretni, építeni és alkotni valamit, karbantartani a kapcsolataikat… adni valamit a világnak és egymásnak, amire így nem kerülhet sor. És Önnek és a szeretteinek is csak egy élete van. Nem tudom, mi a megoldás, ezt Önöknek kell tudni. De én azt gondolom, hogy a konvencióktól és a mások véleményétől függetlenül érdemes átgondolni, mit veszítenek, mit nyernek, és hogy az idős hölgy élete mennyiben változna, ha máshol, mások gondozásában élne, ha egy-két, erre szerződött ember energiáját használná föl a saját élete fenntartásához, nem az Önökét… Ne haragudjon, ha érzéketlennek és keménynek tűnik, amit mondok – én mindig az egészségesek és épek pártját fogom, természetesen azzal a kitétellel (és ez magától értetődik), hogy a sérült ember is kapjon emberhez méltó ellátást, de határozottan meghúzott keretek között. Az lebeg előttem, hogyan élhetnének Önök négyen teljesebb, színesebb, egészségesebb életet, hogyan fognak a gyermekei visszaemlékezni ezekre az évekre és hogy vajon Ön hallgat-e azokra a jelzésekre, amit a szervezete, az egészsége küld erről az igénybevételről. Gondolom, a férje helyzete a legnehezebb, hiszen neki az édesanyjáról van szó… lehet, hogy neki szakember segíthet meghozni a döntést, hogyan mérlegeljen az anyja és a családja lelki jóléte között…
Frank Orsolya 2012. 05. 09. 22:09
Tisztelt Doktor Nő!
Decemberben megözvegyültem,két gyermekem van a 17 éves fiam és a 21 éves lányom. A lányom Pesten egyetemista,fiammal \"élek\".Idézőjelbe a következők miatt tettem az élek szót.
Nagyváros melletti kis faluban élünk ahova kiköltöztünk,tehát nincsenek itt gyökereink. Az apai nagymama a közeli nagyvárosban él ide jár a fiam is középiskolába.S este 8-kor edzésre / minden nap/ erre hivatkozva hogy későn minek jöjjön haza szinte mindig a nagymamánál alszik.Velem durva akár az ajtót is beveri vagy csapkodja a székeket de a rohadj meg is elhangzott már.Iskolában magatartással nincs gond jegyei a 2. félévben kb5db 5-ös 1-2 4-es meg 2-3 db 1-es 2-es. Tehát szélsőségesek.Voltam az iskolában is a tanárnő beszélt a fiúval akkor párnapig nagyon kedves és figyelmes volt velem,de megint eldurvult arra fogja hogy cigizek s ezzel elköltöm a pénzt én különben se értek a pénzhez/ szerinte/A fiú hatására követelőzésére adom el elsősorban a házat költ9zünk a városba hogy neki könnyebb legyen bejárni a suliba.Tehát követelőző,és minde apróságért engem okol.Az édesapja is ilyen természetű volt egyáltalán a férjem családjában jellemző hogy egy embert okolnak mindeneért s az sajnos én vagyok,s az el múlt 23 évben is én voltam. Anyósomnak zsarnok természete van,bár mártirnak szereti feltüntetni magát, s nap mint nap elmondja mit lehet neki köszönni.A gyerekeket egyébként nem elégitik ki az olcsóbb egyszerű dolgok igen sok költséggel járnak ami az anyósom hatása / ő ugyanis jól áll/ én meg eddig próbáéltam versenyezni anyagilag de igy hogy egyedül maradtam már lehetetlen.A férjemmel mindig sokat veszekedtünk a gyerekek előtt.Szóval milyen legyen alap viselkedésem a fiammal szemben ? Köszönettel
Kedves Asszonyom!
Amit magáról és a fiáról leír, annak egy része a fia részéről teljesen normális kamasz viselkedés, egy része pedig a megváltozott családi helyzettel és mindekettejük feldolgozatlan érzéseivel függ össze. Alapszabály, hogy először mindig saját magával kell foglalkoznia, mert ahhoz, hogy másokról jól tudjunk gondoskodni, jó kapcsolatokat ápolhassunk, előbb magunknak is rendben kell lenni. Sajnos velünk élő szeretteinknek – főleg a gyermekeinknek – nem feladata, hogy bennünket vigasztaljanak, rendbe tegyenek, érzelmileg töltsenek. Fájdalmas és ellentmondásos dolog, de előbb rendbe kell jönni és utána leszünk alkalmasak igazán jó kapcsolatra. Rendbe jönni pedig nem könnyű, hiszen elég bonyolult dolog olyan férjet gyászolni, akivel rosszban voltunk. Hogyan sirassam, ha rossz volt hozzám? Tényleg hiányzik? Miért nem tudott jobb lenni? Sok-sok vegyes érzés kavarog ilyenkor az emberben. Nem illik kimondani, de könnyebbség is, hogy elment, másfelől hiányzik is, aztán az élet így részben nehezebb, részben könnyebb. Nincs veszekedés, de nehezebb anyagilag is, meg az érzelmi csapongások miatt is, amelyek a távozásával beálltak. Az Ön gyásza még nagyon friss, és mivel ellentmondásos, talán még nehezebb, mint másként. Talán még azt a rengeteg feszültséget sem beszélte ki magából, ami a férje halálát megelőzte, nem is szólva a halálesettel kapcsolatos történésekről. Hogyan lett beteg, mi baja volt? Mi volt ennek a lefolyása? Hogyan vett részt mindebben Ön? Hogyan kísérte? Mit érzett az elvesztése után? Hogyan gondolkodik a kapcsolatuk megromlásáról? Hogyan képzeli most az életét? És a közeli és középtávú jövőben? Ezek a témák és érzések mind ott torlódnak az Ön lelkében, és amíg ezekről nem sikerül valakinek, szakembernek, más segítőnek, lelkésznek vagy jóbarátnak eleget beszélnie, eleget ahhoz, hogy megkönnyebbüljön, addig nehéz lesz ezeken túltennie és rendezetten éreznie magát.
Hogy a fia mindebből mit érez, az a következő kérdés, és persze az arra következő az, hogy őbenne mi zajlik. Ő az apját vesztette el, ez fiúgyermeknek mindig különös megpróbáltatás; előtte egy megromlott kapcsolatban volt szereplő/szemlélő. Fel kell dolgoznia azt is, hogy a szülei házassága megromlott és azt is, hogy az apja meghalt, és hogy ő apa nélkül maradt a férfivá válás küszöbén. Azt gondolom, jó, ha hagyják egymást úgy gyászolni, ahogy kinek-kinek jobban esik. Ha ez a fiú most a nagymamájánál keres menedéket, akkor hadd tegye, ugyanakkor értem, hogy nagyon fájó Önnek, ha a családi otthon még jobban szétesik az ő hiányzásaival. Hiszen már elment a férje és egy másik értelemben a lánya…
Itt sajnos egy másik nagy témakörbe lépünk: abba, hogy Ön mennyire felkészült arra, hogy a kisebbik gyermeke is nemsoká, belátható időtávon belül kirepülhet. Vagy így, vagy úgy, de egyre kevésbé lehet a szülői házhoz kötni – ha lehetősége nyílik és szükségét vagy vágyát érzi, akkor távolabb fog lépni az otthonától. Már csak azért is, hogy bontakozó önállóságát megélhesse és kiélvezhesse. Nyilván Önnek is könnyebben esne, ha ezt semleges helyen művelné nem az Ön iránt ellenséges nagymamánál, de a fiú valószínűleg csak azért megy a nagymamához, mert egyszerűbb, közelebb van, és mert az otthonából, annak feszültségeiből és rossz emlékeiből kiléphet. Ez nem Ön ellen irányul, hanem semleges külső terület, ahol valószínűleg megetetik aztán békén hagyják. Az Önnel való viszonya most túl sok emléket, megoldatlanságot, feszültséget hordoz – nem az Ön napi viselkedése miatt, hanem mert az elmúlt feldolgozatlan éveket hozza elé. Eben Ön nem hibás, ez a helyzetből következik, és a házassága során is nyilván mindent megtett, hogy tartsa a frontot, hogy neveljen, hogy dolgozzon.
Amennyire látom, a fia nem is olyan rosszul birkózik a helyzettel. Ha tanul, ötösöket és négyeseket, kap, néha nem tanul, és akkor ennek nyoma is van. Ez természetes. A magatartása rendezett, edzésre eljár, tehát nagy baj nincs. Azt hiszem, kevés kamasz van, aki időnként ne csapná be az ajtót vagy vágna oda egy-egy durva szót a szüleinek. A haláleset környezetében pedig mindig indulatok szabadulnak el, valamilyen egészen mély, tudattalan szinten mindenkit megzavar és felkavar, hogy lecsap a környezetünkben valamelyik közelállóra az, amiről minden erőnkkel próbálunk megfeledkezni – a halál, és felidézi saját halandóságunkat is. Teljesen természetes, ha mindenki „ideges” lesz ettől és ez így vagy úgy talál kiutat: a feszültségünk úgy bolyong a levegőben, mint az elektromos feszültség, ami aztán villámként csap bele az első kiemelkedő tárgyba. Ezek sajnos legtöbbször a hozzánk közel állók. Az is teljesen normális viselkedés a nagykamaszoknál, hogy anyagi igényeik, merész vágyaik vannak és mivel még nem keresőképesek, ezekkel a vágyakkal a szüleiket ostromolják. Előbb-utóbb ezek bírják rá a fiatalt, hogy munkát keressen, de ennek is el kell, hogy jöjjön az ideje. Ha reálisan látja az Ön lehetőségeinek a korlátait, akkor előbb vagy utóbb abba fogja hagyni az ostromlást és reális megoldást keres. Most tanulja meg a vágyait rangsorolni és a lemondást is.
Azt is elég nehéz ilyen helyzetben feldolgozni egy növendék férfinak, hogy az anyjával kettesben maradt - a helyzet magában is kissé kényelmetlen a számára, ha néha kilép belőle, nem biztos, hogy baj. Ha Ön is látja előnyét a városba költözésnek, akkor jó, tegye, de fontos, hogy a fia akkor is megőrizhesse mozgásszabadságát. Az ilyen korú fiatal, ha van választása, hogy otthon aludjon vagy ne, akkor bizony akkor megy haza, ha hazamenni jó. Ha részben jókedv, kedvesség és rendezettség várja, például gondoskodás, étel, tiszta ruha; részben pedig békén csinálhatja a saját dolgait. Ha kevés negatív és sok semleges és pozitív viselkedéssel találkozik.
Az Ön feladata tehát mindenek előtt az, hogy jól legyen, az érzéseit letisztázza, a fia felől megnyugodjon, mert semmi komoly baj nincs vele a jelek szerint, a fia dolga pedig az, hogy tanuljon, edzésre járjon, és hogy ki-ki gyászoljon a maga módján, hogy végül a kettejük kapcsolata is rendeződni tudjon. Érdemes megkérdezni, mi az, amit a fia szívesen hallana Öntől? Talán azt, hogy ügyes, hogy jól csinálja, hogy becsülni való a teljesítménye vagy bármi más a viselkedésében – ahányszor őszintén tudja dicsérni, tegye meg. Ahányszor ételt tud elé rakni, valamit, ami a kedvence, vagy más olyan módon gondoskodni róla, ami öröm neki, esetleg egy-egy kis meglepetéssel, tegye meg. Ha megsérti, bátran szóljon neki, hogy amit mondott, az fáj. Amennyire meg tudja állni – és biztos, hogy sokszor nem könnyű, hisz Ön is sok mindent nélkülöz most – legyen fegyelmezett, tartózkodjon a kritikától, a nagyanyja szidalmazásától, az apja szidalmazásától, a saját életével kapcsolatos panaszoktól. Amennyire bír, legyen pozitív. Ez nehéz, és lelkierőt igényel, de azt a lelkierőt máshol kell beszereznie, nem a fiától. Bármily hihetetlen is, a nagyfiú még mindig Öntől várja, hogy szép csöndesen ott legyen a háttérben, rendezett és pozitív hozzáállással. Tudom, a jelen dúlt és kétségbeesett lelkiállapotában ez már-már elérhetetlennek tűnhet, de jó, ha tudja, hogy ez a cél. Ez azonban csak akkor fog sikerülni, ha a férjét és a házasságukat, az egykori reményeiket és múltjukat sikerül meggyászolni megsiratni, és nyugovóra helyezni. Bátran vállalja föl a férje iránti haragját is, és – ami talán még nehezebb – azt is, hogy hiányzik, és a házassági kudarc fájdalmát is. Ehhez jó ha keres magának segítőt; egyáltalán: az elkövetkező hónapok még sok nehézséget hoznak, ezért jó lenne, ha lenne egy vagy több olyan ismerőse, barátja, segítője, akiknek erről beszámolhat, akiknek az eseményeket sorra elmesélheti, és akik értő füllel, figyelmesen meghallgatják. Mindig vannak jó barátok, akik válságos helyzetben hajlandók efféle támogató hálót biztosítani, tudván, hogy ha ő kerülnének nehéz helyzetbe, Ön is megtenné nekik ugyanezt. Minden jót, sok sikert!
Biztosan nem vagyok, vele egyedül, de egyre nehezebben viselem anyósom szeszélyeit. Pedig már vagy tizenöt éve együtt élünk. Ő, nagyon magába zárkózó, nem szereti megosztani másokkal a gondjait, én ennek épp az ellenkezője vagyok. Ezért is szenvedek miatta, mert zavar, hogy nem mond semmit,ha kérdezem akkor is csak a maga módján, ad válaszokat, vagy azt a választ kapom, hogy nincs semmi baja. Mégis előfordul, hogy napokig, sőt hetekig nem szól hozzám, ha igen akkor is csak egy-két szót mond. Én megértem, számos egészségügyi problémája van, de nagyon idegesítő nap mint nap a viselkedése. Sajnos, nincs módunk arra, hogy külön költözzünk, bár ez lenne a megoldás. A férjem, pedig ő a fia, néha ő is ki van készülve tőle. Egyébként is gyakran szorongok és néha vannak pánikrohamaim. Már kaptam olyan tanácsot, hogy ne foglalkozzak vele, ő ilyen, ne vegyem annyira magamra a viselkedését, de sajnos nem könnyű. Éppen elég gondom, és problémám van, két kiskorú gyermeket nevelünk, gondolom nem kell részleteznem a napi dolgokat. Így nem lehet, a másik érzéseivel játszani. Ön mit tanácsol? Mégis mit kellene tennem, hogy jobban el tudjam viselni ezt a problémát? Próbálok nem figyelni rá, nem foglalkozni vele, de mégis legbelül őrlődöm, és ez nagyon nem tesz jót. Válaszát előre is köszönöm.
Üdvözlettel Betti.
Nem minden lelki problémára van tisztán pszichológiai megoldás. Tanácsolhatnék Önnek én is olyasmiket, hogy "ne vegyen róla tudomást" vagy "gondoljon erre vagy arra", de nem tudom elképzelni, hogy komoly javulást hozna. Az ilyen kényszerű együttélések mindig nagyon megterhelik az érintetteket - az egész családi rendszert. Minden tagot külön-külön és az összes kapcsolatot is. Nem tudok mást javasolni, mint a környezet, a lakáshelyzet átalakítását bármilyen módon: akár az Önök, akár az anyós költözése formájában. Nagyon fontos lenne, hogy külön, vagy legalább némi távolságra éljenek, akkor is, ha jobb híján az idős hölgy csak egy különálló épületbe kerül akár ugyanabban az udvarban, vagy településen... Az állandó szorongás, az időnkénti pánikrohamok, a sűrűsödő feszültségek, a kilátás, hogy ki tudja, még hány évig kell így élni, és Önnek is csak egy élete van; a tudat, hogy a két gyerek is ebben a feszültségben él, pedig ők is valószínűleg megsínyylik ezt - épp elég ok arra, hogy valahogyan feloldják ezt a feszültséget. Tudom, hogy nehéz, de nem hiszem, hogy lenne másfajta megoldás mint gyakorlati. És nagyon fontos lenne, hogy Ön megőrizze saját magát a közvetlen családja, a férje, a gyerekei számára. Az az elsődleges feladata, hogy óvja és táplálja a házasságát és a két gyerekét. Ehhez pedig mindenek előtt saját magának kell jól lennie, egyensúlyban, testileg és lelkileg egészségesen.
Az életben néha jó sebész módjára vágni kell ahhoz, hogy utána jól érezzük magunkat, és engem mindig nagyon elszomorít, ha egy egész család él boldogtalanul egyetlen beteg vagy idős ember miatt. Kell, hogy legyen más módja is a róla való gondoskodásnak.Sok erőt kívánok a fontos döntések meghozatalához. Frank Orsolya 2012. 04. 02. 08:24
Szeretném segítségét kérni egy olyan dologban, amely előtt én sajnos tanácstalanul állok. Kisfiam 3 éves, és pár hónapja nem hajlandó kiszállni az autóból, és az én nagyszüleimet, azaz az ő dédszüleit meglátogatni. Korábban nem volt ilyen gondunk, amikor kisebb volt hetente-kéthetente meglátogattuk a nagyszüleimet, és tavaly májusban olyan is volt, hogy ők vigyáztak rá, amíg én egy hivatalos ügyemet intéztem. Ismeri őket, és nem volt semmi gond náluk, evett, ivott, játszott, amikor ott voltunk. Tavaly ősszel kezdődtek a gondok, odamentünk a dédik házához, és nem jött be, legutóbb már annyira sírt és hisztizett az autóban, hogy be is pisilt. Igaziból előzményét nem látom, mert ez egyik hétről a másikra történt, nem telt el több idő a látogatások között, mint máskor, és nem volt semmi olyan esemény, amit ilyen szempontból említésre méltónak találnék, pl. veszekedés, de még csak egy hangos szó sem. A nagyszüleim nagyon szeretnek minket, amiben tudnak, segítenek, pedig már idősek nagyon, 77 (nagymamám) és 87 (nagypapám) évesek. Ezért is bánt nagyon, hogy a kisfiam nem akar velük találkozni, és az öregek is sírva mesélik, hogy a dédunokájuk nem akart bemenni a házukba, de még az autónál sem akart beszélni velük. Kérdeztem a kisfiamat, azt mondta, bántották őt a dédiék, de ez nem igaz, és azt, hogy a parkolótól a házukhoz vezető kis járdaszakaszon fél a kutyáktól (a szomszéd kutyái meg szoktak ugatni minket). Ugyanakkor ha máshol, pl. az én szüleimnél találkozunk a nagyszüleimmel, akkor semmi gond nincs. Mi lehet az igazság, miért nem akar a kisfiam a dédszüleihez menni? Válaszát előre is köszönöm! Üdvözlettel: Lívia
Javaslom, hogy ha hároméves kisfia nem akarja látogatni a dédszüleit, akkor ne vigyék oda!
Üdvözlettel,
Frank Orsolya 2012. 04. 01. 23:23
Végső elkeseredésemben írok önnek. Apukám kétszer elvált, az első és a második házassága után is 2-2 gyereket hagyott hátra. Hetente egyszer járunk hozzá. Apa nagyon aranyos, imádja a gyerekeket, de sajnos elég nehéz természetű. A második feleségétől haragban váltak el. Az ebből a házasságból származó 12 éves húgommal mostanában elég nehezen jön ki. Folyamatosan veszekednek, apa a bolhából is elefántot csinál, szinte várja, hogy mikor veszekedhet vele, ez érződik a hangján. Ahogy utasítja valamire, olyan a hangja, mintha azt mondaná: \"nehogy engedelmeskedj, akkor nem tudok veled veszekedni\". Önzőnek, nyafogósnak tartja a húgomat, aki egyébként annyira \"önző\", hogy ha pl. pókerezünk és valaki sokat vesztett, akkor megosztja vele a zsetonjait. Úgy gondoljuk, azért csinálja ezt, mert a kislány annyira hasonlít az anyjára, hogy apa így akar bosszút állni az őt ért sérelmek miatt. Egyébként a húgom nagyon szereti őt, de félek, hogy nagyon megromlik majd a kapcsolatuk, ha ez így megy tovább. Már a családból mindenki próbált apával beszélni, eredménytelenül. Eddig az volt a legrosszabb, ami most történt. Filmet néztünk, a tesómnak hamarabb el kellett mennie, ezért csak az első 3/4 órát láthatta. Megjegyzem, azért nem kezdhettük el hamarabb nézni, mert apa Facebookozott, egyébként naponta több órán át csinálja, szerintem függő. Kb. fél óra múlva a húgom kijelentette, hogy WC-re kell mennie és kérte, hogy állítsuk 5 percre le a filmet, majd már nyúlt volna a távirányítóért. Apa mérgesen rászólt, hogy nem! A tesóm elkezdett méltatlankodni, mert amúgy az a természetes, hogy leállítjuk a filmet, ha valakinek vécéznie kell, apa teljesen indokolatlanul reagált mérgesen. Erre apa még jobban veszekedni kezdett, hogy most már biztosan nem állítja le a filmet, meg hogy képzeli ezt, hogy nyafog. Pedig apa provokálta ki. Végül én állítottam le a filmet. A tesóm kiment, mi meg teljesen le voltunk döbbenve és számon kértük apát , hogy miért veszekedett vele, mikor nem csinált semmi rosszat, nyilvánvalóan apa provokálta ki a nyafogást. Erre apa elkezdett valamit magyarázni arról, hogy milyen önző, amiért leállíttatja a filmet, mikor amúgy is megy el hamarosan. Pedig talán a tesómat érdekelte leginkább a film, nekünk meg semmi hátrányunk nem származott az 5 perces szünetből. Igazából látszott, hogy apa nem igazán tudja, miért dühös, \"csak azért, mert\". Amúgy általában nem ilyen nyilvánvalóan provokálja a húgomat, hanem sokkal burkoltabban. Ezért is nehéz rábizonyítani. Van önnek valami ötlete, hogy mit csináljunk, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet? Arra is gondoltam már, hogy felhívom a nevelési tanácsadót, kérek egy időpontot és rájuk parancsolok, hogy menjenek el. Talán így, hogy kész helyzet elé állítom őket, kénytelenek lesznek elmenni. De nem tudom, hogy a húgom anyja hogyan reagálna, ha pszichológushoz küldeném a lányát.
Előre is köszönöm a segítséget,
Egy aggódó nővér
Nagyon megindít, hogy az egész családja békéjéért, a féltestvére jólétéért aggódik és kész tevékenyen is közbeavatkozni. Tényleg nagyon nehéz a helyzet, mert épp az érintett - az édesapjuk - nem vesz tudomást róla, hogy pszichológiai segítségre volna szüksége. Éppen ezért tartok tőle, hogy semmi igazán hasznosat nem fogok tudni tanácsolni. Számos kérdés nem világos a számomra, ami nélkül nehéz választ adni: pl. a húga megteheti-e, hogy nem találkozik az édesapjával; akar-e távol maradni tőle; a húg édesanyja mit tud a problémáról (valójában az ő feladata lenne megoldást keresni). A nevelési tanácsadót felhívni, és előzetesen tájékozódni, megkérdezni, miben és hogyan tudnak segíteni, nem rossz ötlet. A húg édesanyját megkérdezni, hogy mit tud a problémáról szintén segíthet. Az is érdekes lehet, van-e a húga iskolájában iskolapszichológus. De ha a nevelési tanácsadó hajlandó behívni az apukát, az is előrelépést hozhat. Azt tanácsolom, hogy keressen minél több felnőtt szövetségest.
Sajnálom, hogy ennél többet nem tudok segíteni,
üdvözlettel minden jót kívánok Frank Orsolya 2012. 04. 01. 23:19
Van egy 6 éves fiam Ármin aki az életem.A próblémam igazából az,hogy sokszor ugy érzem van egy fal köztünk ezt nem tudom elmagyarázni amit nem tudom ,hogy lehetne lebontani?A párom szerint nem igy van,de én érzem és nagyon rossz érzés.Van ,hogy azt mondja mostanában,hogy utál minden elözmény nélkül és nem tudom ezt hova tenni,ilyenkor nem mutatom de nekem ez nagyon rosszul esik elég lelkis vagyok.Ő az egyetlen gyerekünk és azt szeretném,ha jobb lenne a kapcsolatunk kérem segítsen vagy ajáljon valami közös programot amitöl közelebb kerülhetnénk egymáshoz.Mondjuk az igazság az ,hogy probálok mindent megtenni,hogy jó anya legyek és mindig az a félelmem hogy nem igy van,ezért az ilyen helyzetek mindig megviselnek.Üdv Ági
Nagyon fájó, amit ír Ármin és saját maga viszonyáról. Az ilyen jellegű problémák általában nem magukból a szereplőkből adódnak, hanem olyan tudattalan folyamatokból, amiket nem lehet hétköznapi eszközökkel, elhatározással, közös programmal orvosolni. Ezeknek a tudattalan folyamatoknak a feltárása és hatástalanítása pszichológus segítségével történik, és belátható időn belül átformálható a szülő és a gyerek kapcsolata. Csak dicsérni tudom az intuícióját, hogy ragaszkodik hozzá, hogy ha FAL van, akkor fal van, függetlenül attól, hogy más kívülről mit lát. És az is nagyon szívet melengető, hogy ebbe nem nyugszik bele - megérzi, tudatosítja, szóvá teszi és elindul, hogy változtasson rajta. Mindig megindít az anyák végtelen eltökélt jósága és szeretete. Újra csak azt tudom javasolni, hogy forduljon pszichológushoz, mondja el neki ugyanazt, amit ide leírt, és ő tudni fogja, milyen fonálon induljon el. Ha gondolja, hívjon föl és segítek elindulni ezen az ösvényen.
Minden jót kívánok, üdvözlettel Frank Orsolya 2012. 03. 07. 21:22
7 éves lányom első osztályos. Észrevettem, hogy nem igazán van barátja az osztályban. Az iskolához egészen máshogy áll hozzá, mint hajdan az óvodához. Itt kiegyensúlyozottabb, mint az oviban volt. Legalábbis én eddig így gondoltam. Ma este azonban, amikor a baráti \"kapcsolatairól\" kérdezgettem finoman, elsírta magát, és azt mondta, hogy vele nem akar senki sem jászani. Én is észrevettem már, hogy míg a többiek játszanak egymással, az én lányom csak érdeklődve bámulja őket, de csak kevés alkalommal vesz részt benne. A történethez az is hozzártozik, hogy minden hónap első napján ültetés van, és az utóbbi két padtársával nem jött ki. Pontosabban ők nem akartak mellette ülni, és agresszíven rátámadtak a lányomra, ő meg hagyta. Mindezeket nem előzte meg sem vita, sem egyéb \"heccelés\" a lányom részéről. Ezt pedig onnan tudom, hogy szemtanúja voltam az eseteknek, a gyerekek nem láttak engem.
A kérdésem az lenne, hogy mivel segíthetném a lányomat a társas kapcsolatai kialakításában a kortársaival? Hogyan könnyíthetném meg az \"életét\" az iskolában? A lányom nem agresszív, nem egy elkényeztetett kislány, azonban az iskolában olyan \"tutyi-mutyi\" módon viselkedik. Vajon miért? És még valami: összefügghet-e mindezzel, hogy az iskolakezdéskor a tanítói szerint iskolaértelen volt?
Válaszát előre is köszönöm: egy nagyon aggódó, kétségbeesett anyuka
7 éves lányom első osztályos. Észrevettem, hogy nem igazán van barátja az osztályban. Az iskolához egészen máshogy áll hozzá, mint hajdan az óvodához. Itt kiegyensúlyozottabb, mint az oviban volt. Legalábbis én eddig így gondoltam. Ma este azonban, amikor a baráti \"kapcsolatairól\" kérdezgettem finoman, elsírta magát, és azt mondta, hogy vele nem akar senki sem jászani. Én is észrevettem már, hogy míg a többiek játszanak egymással, az én lányom csak érdeklődve bámulja őket, de csak kevés alkalommal vesz részt benne. A történethez az is hozzártozik, hogy minden hónap első napján ültetés van, és az utóbbi két padtársával nem jött ki. Pontosabban ők nem akartak mellette ülni, és agresszíven rátámadtak a lányomra, ő meg hagyta. Mindezeket nem előzte meg sem vita, sem egyéb \"heccelés\" a lányom részéről. Ezt pedig onnan tudom, hogy szemtanúja voltam az eseteknek, a gyerekek nem láttak engem.
A kérdésem az lenne, hogy mivel segíthetném a lányomat a társas kapcsolatai kialakításában a kortársaival? Hogyan könnyíthetném meg az \"életét\" az iskolában? A lányom nem agresszív, nem egy elkényeztetett kislány, azonban az iskolában olyan \"tutyi-mutyi\" módon viselkedik. Vajon miért? És még valami: összefügghet-e mindezzel, hogy az iskolakezdéskor a tanítói szerint iskolaértelen volt?
Válaszát előre is köszönöm: egy nagyon aggódó, kétségbeesett anyuka
Mindenek előtt azt tanácsolnám, hogy a kérdését tegye föl kimondottan gyerekpszichológusnak is. Az is természetes, hogy a gyermek közelebbi ismerete nélkül semmi igazán okosat nem tudok mondani. Csak általánosságban válaszolhatom egyrészt azt, hogy ebben az életkorban általában megnyugszanak a gyerekek az ovis korhoz képest, ugyanakkor valóban a társas kapcsolatok kialakítása és az válik feladattá, hogy kiismerjék magukat a társas közegben. Ez némelyeknek nehezebben megy mint másoknak. A befelé forduló, csöndes gyerekeknek problémát szokott okozni, hogy nem tudják magukat megmutatni, és ezért a többiek nehezebben kötődnek hozzájuk. Nagyon jó látni, hogy figyel a gyerekre és próbálja elkerülni, hogy sérüljön. Mindenképp csak jól járhat, ha keres egy jó gyerekpszichológust és különösen segíthet a kislányon a gyerek pszichodráma. Ilyen csoportokat többen is indítanak, akár én is tudok ebben segíteni, ha fölhív, vagy az interneten is találhat. Mindenképp csak jót tehet a kislánynak, ha a társas készségeit fejleszti.
Gratulálok gondos, szeretetteli anyaságához és biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz! Frank Orsolya 2012. 03. 04. 19:35
A problémám kistestvérrel kapcsolatos, illetve azzal, hogy nem akar érkezni a kistestvér. 3,4 éves a kisfiam, már amikor megszületett tudtuk a párommal, hogy szeretnénk még gyermeket és azóta nem is védekezünk. Egészségileg rendben vagyunk mindketten, de valamiért mégsem jön össze...Mostanában már nagyon központi kérdés az életemben ez a baba téma, akármennyire is nem akarok rágondolni...akaratlanul is számolgatom a napokat, hogy mikor jön meg a menstruációm, milyen tüneteim vannak...stb. Hogyan tudnék egy kicsit kikapcsolni ebből? Nem akarok rágörcsölni, de nem sikerül! Újra belemerültem a munkába is, új kihívásokat keresek, hogy ezzel is eltereljem a figyelmemet, és természetesen sokat foglalkozom a nagyfiammal is, de sokszor eszembe jut, hogy jaj de jó lenne egy pici baba újra! Tanácsát előre is nagyon köszönöm!
Először arról érdemes meggyőződni, hogy tényleg minden rendben van-e fizikailag, tehát pl. eléggé nagyok-e az érő tüszők. Ha nem, ezen nagyon egyszerűen lehet segíteni. Tehát egy alapos nőgyógyászati vizsgálat indokolt. Ha tényleg nem találnak fizikai okot, akkor érdemes pszichológushoz fordulni, ez valóban segíthet.
Sok szerencsét! Frank Orsolya 2012. 03. 04. 19:14
Tisztelt Szakértő!
Nem is tudom, hogy írjam le, annyira bánt, ami történt. Van egy imádott, 16 hónapos kisfiam, aki nagyon okos, mosolygós és roppant érdeklődő kisfiú. Igyekszem vele sokat foglalkozni, de időnként nehéz mellette megfőzni, vagy a házimunkát elvégezni.. Az utolsó néhány éjszaka többször is felébredt, így a nappalok is nyűgösebben alakulnak. Ma már annyira nyűgös, fáradt volt, hogy bármit csináltam, nem volt jó, de közben muszály volt legalább neki megfőznöm, így nem tudtam folyamatosan vele foglalkozni, betettem a konyhában lévő elég nagy járókába, hogy velem legyen, tudjunk beszélgetni vagy a mellettem játsszon a játékaival, de ő csak sírt, most sehogysem akart maradni. Én viszont nem vettem ki, főztem tovább, mire ő már sokadjára lerántotta a szemüvegét (sajnos szemüveges) és a földhöz vágta. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem szabad, többször is visszatettem, végül elszakadt a cérna és a kezére ütöttem. Persze ő sírt 1-2 percig, majd minden kezdődött elölről. Fáradt voltam én is, és ideges lettem, amit nagyon szégyellek. a délelőtt folyamán ez 4x megismétlődött, 4x csaptam a kis kezére a szemüveg miatt, utoljára talán még nagyobbat is úgy, hogy piros lett a kis keze, kiabáltam vele. Nagyon nagyon bántanak a történtek, nagyon szégyellem is, hisz tudom, az ütlegelés nem vezet semmi jóra, nem is tudom magam túltenni ezen. Most alszik az én kis Drágám, mint minden ebéd után. Kérem, mondja el a véleményét! Rossz anya vagyok?? A férjemmel is az utóbbi időben nézeteltéréseink vannak, talán ez az alapja mindennek? Annyira szeretném, ha kisfiam egészséges, boldog életet élne majd!! Ugye a történtek nem hagynak maradandó nyomokat a kis lelkében? Ugye mindezek miatt nem fog eltávolodni tőlem, az anyukájától, aki annyira imádja??!!
Előre is köszönöm válaszát!
Üdvözlettel:
Egy aggódó anyuka
Kedves Aggódó Anyuka!
Természetesen Ön jó anya, ha ennyire megviseli, hogy "elszakadt a cérna". Az a fontos, hogy megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy minél nyugodtabban tudja eltölteni a kisgyerekkel azt az első néhány évet, ami az életének indításához annyira fontos. Neki NEM az a fontos, hogy minden nap kapott-e főtt ételt, egyáltalán nem érdekli, ha a bolti bébiételt rakja be neki egy percre a mikróba; és az meg pláne mindegy neki, hogy ki van-e takarítva, mosva vagy vasalva. Ilyen korú gyerek mellett mindig azt tanácsolom az anyukáknak, hogy "hagyják a dagadt ruhát másra" és a gyerekkel törődjenek. A házimunkát pedig minimumra kell redukálni. A másik nagyon fontos dolog a férjeket nem elhanyagolni. Általában nekik is az érzelmiek a fontosak: a gondoskodás - igen, neki esetleg főtt étel formájában, esetleg tiszta ing formájában, de legalább annyira a jó szó, a tisztelet, az együtt töltött idő formájában. Meg is lehet kérdezni a férjét, hogy mi az, ami hiányzik neki, amióta megvan a gyermek. Nagyon hálás lesz érte, a legtöbb férfi ilyenkor méltatlanul háttérbe szorul és sok házasság rámegy erre - holott a gyereknek is, Önnek is, mindenkinek az a fontos, hogy ez a kapcsolat még sokáig jó karban legyen. Minél kevesebbet szoronganak fölösleges dolgokon, minél többet tudnak örülni egymásnak - és a gondjaikról szeretettel, jó szívvel beszélni, annál jobb.
38 éves vagyok. 11 éve házas vagyok,de mégsem vágytam gyerekre. Még a látványa is sokkolt, hogy mennyit kell nevelgetni, rendezgetni a gyereket, hogy okos gyerek legyen belőle.
Most gondolkodtam el és egy kis vágy felébredt bennem, hogy esetleg saját gyereket vállaljak,de mégsem tudom,melyik az igazi énem. Félek,hogy idősebb koromban magányos leszek, már nem lesz izgalmas az életem. Hiányolom majd a gyereket. Jelenleg még felvidít egy balatoni nyaralás, egy szoláriumos bőr, sportolás,de amikor ezek már nem vidítanak fel,mert idősebb leszek és nem szívesen mutogatom magam bikiniben, mi lesz a boldogságom?
Tanácstalan vagyok és az idő pereg.
A kérdései jogosak. Ez terápiás kérdés. Én azt tanácsolnám, hogy keressen egy jó pszichológust és ott, az ő segítségével kezdje megismeri az érzései hátterét. Valóban minél előbb.
Frank Orsolya 2012. 03. 04. 19:01
Valóban nem szükséges már ez. Vajon a férjének miért fontos? Vajon miért kérdés ez most? Lehet, hogy más probléma is van? Talán érdemes lenne szakemberrel beszélgetni? Az Ön megítélésére bízom. Frank Orsolya 2012. 03. 04. 18:58
Nem is tudom hol kezdjem.Szerintem problémáim vannak.ami miatt mindig én vagyok a vesztes.Az előző régi párkapcsolatomból van egy nagy fiam aki most 18 éves.2002 telén találkoztam egy nálam 10 évvel fiatalabb férfival akivel 2003 őszén össze házasodtunk.imádta a fiamat is.2005 márciusában közös gyermekünk született.Kisebb nagyobb vitáink voltak ez idő alatt,a haverjai meg a kocsma miatt,már akkor úgy volt külön megyünk.Megtörtént az a hiba,hogy én félre léptem 2006 nyarán,a férjem legjobb haverjával.persze ez titokban maradt.Éltük tovább együtt az életünket jóban ,rosszban.A titkot tudta az egész családja.Életünk jobbra fordult kb 8 hónapja,ami számomra meglepő volt.A múlt héten pénteken 2012.01.20.napján kiderült a nagy titok.A saját öccse árult el.Férjem miután mindennek elhordott,ő is terítette a lapjait,kupikba járt.Kizárólag engem hibáztat,mivel a legjobb haverjával tettem meg a dolgot.Saját magát nem hibáztatja,erről nem is lehet vele beszélni,mindig csak az Én hibámról, nem tud Nekem megbocsájtani.Nagyon szeretem a férjemet nem bírom ki hogy elhagyott.Kérem írja meg mit tegyek.Várom mielőbbi szíves válaszát.Tisztelettel:Ria
Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával. Azt gondolom, egyformán vagy egymásnak megbocsátani valójuk, és nincs más esélyük, mint mindenről beszélni, ami kettejük között történt, elmondani, miért érezték szükségét, mik voltak a hiányérzeteik. Ne csüggjön a férjén, hanem viselkedjen egészségesen, méltósággal és magabiztosan, egy ideig akár békén is hagyhatja, aztán érdemes megpróbálni, hátha hajlandó tényszerűen beszélni arról, ami történt.
Frank Orsolya 2012. 03. 04. 18:37
Több mint másfél éve vagyok együtt a párommal, aki elvált (nem miattam váltak külön, nem ismertük egymást akkor). Előző kapcsolatából van egy 3,5 éves kisfia. Váláskor a bíróság kimondta, hogy a gyermeket 3 éves koráig az anya lakhelyén lehet látogatni, utána pedig megegyezés kérdése. Nem lehetett megegyezni az anyával, így a gyámhatósághoz fordultunk, aki határozatott hozott, hogy minden második hétvégét velünk tölthet a gyerek. Sajnos az édesanya nem igazán foglalkozik vele (fontosabb neki az, hogy párt találjon magának), ami meg is látszik rajta, kortársaihoz képest le van maradva. A gyereket a nagymama neveli. Párom az utóbbi időben azt vette észre, hogy az el hozatalkor a gyermek húzza az időt (játszik, eszik, mesét néz), illetve hangot is ad annak, hogy nem szeretne hozzánk jönni, mert én itt vagyok. . Mihelyt bejön a lakásba, nyomát se látni ezeknek, jön, megy, ugrál, szaladgál. Mászik az ölembe, megkér, hogy rajzoljuk, játszunk együtt, sőt még puszikat is kapok, amit másnak nem igazán ad. Kezdetektől fogva igyekszem a gyerek kedvében járni, sütikkel, játékokkal, bármivel. Játszva tanulással igyekszem felzárkóztatni a társaihoz. Mindezek után nagyon rosszul esett, hogy a gyerek így áll hozzám, ilyeneket mond. Régebben többször említette, hogy mondania kell valamit, de nem meri mert csúnya.
Új észrevétel, hogy mostanában csak fekete színű ceruzával akar rajzolni.
Gondoltunk már arra is, hogy a nagymama próbálja a gyereket irányítani, illetve üzengetni vele. Párom rákérdezett, felháborítást keltett benne, hogy ez eszünkbe jutott.
Mit tegyek?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: Eszter
A leveléből úgy veszem ki, hogy Ön is tudja, amit mondani tudok erre - hogy a kisgyereknek szeretetre és figyelemre, jó ingerekre, törődésre van szüksége, és hogy túlságosan kicsi ahhoz, hogy tőle bármi is 'rosszul essen', hogy ő a szavaiért felelős legyen. A kicsi helyzete annyira méltatlanul bonyolult, feszült és megterhelő, hogy még egy felnőtt sem igazodna ki benne érzelmileg. Tökéletesen mindegy, mit mond és honnan hozza - az Önök viszonyát az fogja meghatározni, hogy Öntől megértést, bölcs, belátó figyelmet kap. Még évekbe fog telni, amíg ez a kisgyerek feldolgozza mindazt, ami történt vele, hiszen nem csak az apját veszítette el, hanem az anyját, az egész bázisát is. Ráadásul újra és újra meg kell majd ezt értenie, ahogyan előrehalad a fejlődésben. Önnek és a gyermek apjának kell a toleráns hátteret biztosítani ehhez. Várhatóan lesznek különböző korszakai, ide és oda pártol majd, amíg végül nagy nehezen megtalálja a helyét a helyzetben, ezeket Önöknek mind csak TÜNETként kell kezelniük, semmiképp sem mint a gyerek "véleményét" vagy "álláspontját". A nagyszülővel is a legjobb viszonyt érdemes fenntartani.
Türelmet és szeretetet kívánok ehhez az összetett helyzethez, Frank Orsolya 2012. 03. 04. 18:32
.jpg){kind=small}
