![]() |
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
A következő problémában szeretnék tanácsot kérni: egy faluban élek családommal, párommal és 3 éves kislányommal, közvetlen közelben a nagyszülők és a házban a dédimama (párom családja). A legnagyobb problémám az anyósom. Sajnos valamiféle beteges módon magáénak szeretné tudni a gyereket. Születése óta a sarkunkban van, legszívesebben azt szerette mindig, ha a gyerek nála van, ha ő fogja, ha az ő házában van. Sajnos én régebben alá adtam a lovat azzal, hogy amíg otthon voltam a picivel, örültem neki, ha elviszi néha, mert valljuk be, sokszor elfáradtam. Mindig elvállalta a picit, nekem furcsa is volt, de a párom szorgalmazta ezt, mert ő meg sajnos nem egy mintaapa és örül, ha a gyerek nincs otthon :(. Sajnos sem őt (gyermekem apját) se a családját nem sikerült eléggé kiismernem, mielőtt a pici megszületett volna (még nem terveztünk gyereket) és ráadásul le kellett költöznünk a párom falujába, mert itt jobb lakhatás várt ránk, meg neki itt van munkája. Szóval nekem itt van ez a túlbuzgó anyós, aki viszont már beteges végletekig megy el. Mindent megtesz, hogy a gyerek nála szeressen lenni (édességek, mindent megengedés, TV nézés, amit a pici imád, én keveset engedem, cumi engedése, plusz minket is lejárat, amit mi mondunk, annak mindig az ellentétjét mondja a gyerek előtt, mindig neki ad igazat, biztatja, hogy tegye azt, amit mi tiltunk.) Sajnos mióta dolgozom, azóta lett ez ilyen beteges, mert a munkám miatt sokszor nem érek rá a gyerkőc körül intézni a dolgokat (érte menni a bölcsibe, orvoshoz vinni, tornára vinni, szóval intézkedni körülötte.) Ő mindent a tudtom és beleegyezésem nélkül intéz, nem szól, nem kérdez meg semmiről. Az a legnagyobb baj, hogy homlokegyenest ellenkezőleg csinál mindent, ahogy én kérem, a gyerek születésétől fogva, mindenben eltér a véleményünk, a szemléletünk és nem alkalmazkodik hozzám. Ha kérek valamit a gyerekkel kapcsolatban, meg se hallja, vagy még ki is nevet. Sajnos helyzeti előnye van, mert neki van kocsija, nekem nincs, neki rövidebb a munkaideje, jobban ráér, mindig előbb ér a gyerekért, mint én. A gyerek persze már megszokta ezt és hát az az igazság, hogy már egyre gyakrabban választja, hogy a mamával, a mamához megy. Én pedig ebbe belebetegszem. Nem vagyok elég határozott, ez tény. De értetlenül és tehetetlenül állok azzal szemben, hogy nap, mint nap közelharcba kell bocsátkoznom a gyerekem kegyeiért. Nem tudom, mit tegyek. Otthon nem tudom, miért nem szeret annyira lenni, mondjuk több a szabály, kevesebb az édesség és nasi, kevesebb a TV, és igen, velem sétálni kell haza vagy biciklizni, és nem kap tőlem mindennap nyalókát, viszont szedünk virágot és jókat beszélgetünk, megállunk kiskutyával játszani, otthon virágot öntüzünk, főzőcskézünk, együtt vacsorázunk, Apával legózik és mesélünk este az ágyban, reggel meg ágyba kapja a reggelit... és mégsem, mégsem jó neki valami itthon. Vagy nem eléggé jó. Pedig igazán mindent megteszek. Párommal lehetne jobb a kapcsolatunk, ez szent igaz. Szoktunk néha morogni egymásra is meg türelmetlenek is vagyunk néha, a gyerekkel is. De ki nem?? Apja sajnos nem mintaapa, az anyagiakat biztosítja a családnak, de a gyerekkel csak addig foglalkozik, míg ő is élvezi (néha legóznak, nagy néha megvacsoráznak együtt, néha egy kis birkózás, csipkelődés is megy, de 1 óránál többet képtelen a gyerekkel tölteni) Emiatt ő örül. ha lepasszolhatja a gyereket az anyósnak, mindenben támogatja ebben az anyóst. Én meg igazi családot szeretnék (anya, apa+ gyerek és néha nagyi) de ez itt nem megy, itt nagyi van meg néha anya :(((( Páromat nem érdekli, hogy én ebbe belebetegszem, neki csak az fontos, hogy a szex-adagja meg legyen. De nekem így ehhez sem sok kedvem van... Köszönök bármilyen tanácsot.
Tudom, hogy hosszan írok, de a történetem nem rövid,de nem lenne érthető, ha jobban tömöriteném:
13 éves a fiam.3,5 éve halt meg az édesanyja súlyos betegségben,5 évig tartó nehéz kezelések után.Amikor ketten maradtunk, nehezen döcögve indult űrja az életünk.A családunk külföldön él hosszú idő óta,a gyermekem is itt kezdte a óvodát is,igy minetegy második anyanyelvere is szert tett.Az anyja halála után nem sírt.Szomorú volt, de jól megvoltunk egymással.Napközben a saját vállakozásomban dolgozom ,mindenkinek meg volt a saját feladata,sokszor segitett, aztán együtt játszottunk, stb.Felsó tagozatba kerülésével egyidejüleg kialakult egy új kapcsolatom, kb 2 éve.
Eleinte úgy látszott, hogy ők ketten el fogják fogadni egymást,a közös életünk normálisnak indult.A meglepetés a a 6.osztály első féléve közepén ért amikor kiderült, hogy a fiam nem tanul.A tanárjai értelmesnek tartván behivtak fogadóórákra, ahol ezzel a problémával szembesültem.Beirattatták velem a fiam egy un.korrepetáló, délutános iskolába ahol heti 3 alkalommal tanári segitséggel és kontroll alattt tanultak.A 6. második féléve közepén jöttek az első jelek, hogy mégsem fogadja el az új páromat.Ezt akkor keztük el érezni, amikor az anyai nagyszülőknől maradt az akkor 11 éves fiam.Tudni kell azt is hogy az anyja végakarata szerint hamvasztás volt,és az urna velünk maradt.Sokszor próbáltunk a problémákos esténként hosszú beszélgetéssekkel segíteni, de eredménytelenül.A fiam elkezdett dacosan harcolni a párom ellen aki pedig nem akart az anyukája helyére lépni.Végül helyi gyermenpszichológus segitségét kértük két alkalommal is, ahol is azt a tanácsot kaptuk, hogy az anyja urnáját helyezzük el végső nyughelyére,mert a gyermekünk lelke addig nem nyugszik meg,és mondta, hogy a fiam azt hangsúlyozta,hogy neki semmi baja az új párommal(?).Megtettük, amit kért.Ezek után még egy alkalommal ott maradt az anyai nagyszülőknél.Ezután már súlyosbodtak a konfliktusok, amiután arra következtetésre jutván ,hogy a nagyszülők sem viselik el a jelen helyzetet,felfüggesztettük velük a kapcsolatot.Félévkor több tárgyból bukott,amit évvégére annyira korrigált, hogy épp továbbengedték.A gyermekemnél úgy tünt hogy ez valamelyest segitett oldani a feszültséget Most a 7.osztályban magántanárhoz jár,hogy segitsen felzárkózni a többiekhez,azonban fedeztük, fel hogy a gyerek hazudik.Az én szüleim , akiktől az unoka eddig a feleségem ,és a családi béke miatt szinte el volt tiltva, nyugdijas pedagógusok.A párkapcsolatom kezdete óta azonban ők újra igazi nagyszülők lehettek.Sajnos a kialakult helyzetben már a több mint 40 éves tapasztalataik ellenére nekik is elfogyott az ötletük, mit lehetne tenni. A fiam továbbra sem tanul,fütyül az elvárásokra, a kötelességére,mindent úgy akar beállitani, hogy minél később jöjjünk rá arra, hogy átver bennünket a tanulást illetően.Eleinte arra gondoltam,hogy a rosszabb jegyekért maghatározott időre eltiltjuk a számitógépétől.Később már ez sem segitett.Képes volt annyira megvezetni bennünket, hogy a jobb jegyeket beirta az ellenőrzőbe a rosszabakat nem.. A mostani 7. évvégi biziosztáskor derült ki hogy a javulás szinte nem is mérhető számokkal.A gyermekem közben folyamatosan vesziti el velünk a kapcsolatát.Egy dolog érdekli: a számitógép és ennek érdekében minden rafináltságra képes.A figyelme teljesen szétesett,mindent 2szer-3 szor el kell ismételnem hogy megtegye amire kérem,a szorgalma zéró.Állandóan azt lesi mikor beszélünkróla a párommal,hallgatózik,és a kihallgatott dolgokból pedig kombinál. Minden szót, pillantást, tanácsot ,kérést ellenséges szándéknak véli,azt feltételezi,hogy biztosan bántani akarjuk,ezért aztán nem hagy ki semmilyen helyzetet sem, hogy vissza nem vágjon egy sértő, vagy gúnyos megjegyzéssel.
Mit tegyek,a gyermek újra szetetné felvenni a kapcsolatot az anyai nagyszülőkkel.Én félek ettől, hogy minden baj újrakezdődik.Az anyja szabadelvűnek nevelte, mindett szabad volt a fiamnak, hiszen ő egy zseni.Én a vállakozással voltam elfoglalva kora reggeltől késő estig.Bár sokat játszottam a fiammal,de igazándiből az anyjával volt napi 24 órán keresztül.Az anyja halála után minden rám maradt,egyedül neveltem(mostam -főztem takaritottam,)céget vezettem egy külföldi országban mindenféle segitség nélkül.Mostanra elfogytak az ötleteim,hogyan faraghatnék amostani állapotból egy CSALÁD-ot.
Zoltán
Kedves Zoltán!
Amit leírt, az nagyon nehéz helyzet, és olyan helyzet, ahol a javításhoz nem elegendő, ha kijelölünk egy haladási irányt és megszabunk egy pár működési alapelvet. Ahogy Ön is érezte, itt már jóval korábban is helye volt segítségkérésnek. Örülök, hogy ezt meg is tette, és az egészen bizonyos, hogy az urna végső nyugalomra helyezése fontos és szükséges lépés volt. Ennek kapcsán rögtön felvetődik bennem a kérdés, vajon Ön saját maga hogyan áll a felesége elgyászolásával, elengedésével? A gyermek szemmel láthatóan nincs túl a gyászán és serdülőként olyan időszakba ért, amikor mindenfajta érzelmi egyenetlenség előtt sebezhetőbb, mint korábban.
Az is egyértelmű, hogy a tanulási nehézségek csak tünet, a probléma a mélyben van, és ezért a tanulás orvoslása csak felszíni kezelés. Természetesen fontos lenne, hogy a tanulás jó élmény legyen a gyereknek és meg tudja élni a saját remek intellektusát, sikereit, és minél több év telik el úgy, hogy ő nem a sínen fut, hanem a sín mellett, annál nagyobb a veszélye, hogy elkönyveli magát mint nem okos vagy nem sikerre szánt gyereket. Ráadásul az ilyen korú gyerekek nehezen vonhatóak terápiába, némelyik igen, némelyik nem. Ennek ellenére javaslom, hogy keressen olyan pszichológust, akihez a fiú tartósabban járhatna, akivel egy bizalmi, stabil kapcsolatot tud kialakítani és akire afféle fix pontként, bázis-emberként gondolhatna a következő hónapok, 1-2 év során. Ez fontos lenne, de ha nem sikerül, nem szabad kétségbeesni, mert ebben az életkorban ahogy írtam ez nehéz, kétesélyes.
Ami a legfontosabb, az az Önnel való viszonya. Ön az egyetlen megmaradt szülője, legközelebbi hozzátartozója, egyetlen igazi családtagja és mindennapi érzelmi környezete. És itt rögtön rátérnék egy fontos pontra: az Ön levele a párja említésével kezdődik és azzal a célkitűzéssel záródik, hogy hármukból egy CSALÁD legyen. Értem, hogy Ön is magára maradt, hogy egyedül nehéz, és hogy az Ön érzése szerint akkor állna helyre a rend, ha újra hárman lennének. Hogy egyedül nehéz, és hogy tovább kell lépni. A gyermeke erre talán valami olyasmit mondna, ha meg tudná fogalmazni az érzéseit és tudatosítani a tudattalant: Anya már nincs, Anya nem pótolható, és akkor van rend a világban, ha legalább beismerjük az igazat, hogy most már csak ketten vagyunk és legalább mi ketten egy rendes, stabil egységet képeznénk, ahol te vagy a szülő, én a gyerek, te foglalkozol velem, nekem meg nincs más gondom, mint tanulni és játszani (élvezni az életet), hisz fiatal vagyok. Most semmi sincs rendben, még én magam is változom, és egyáltalán nem tud érdekelni, mi Columbia fővárosa. Legalább valami legyen rendben. Ha van magánéleted, azt nem akarom tudni és intézd úgy, hogy ne kelljen tudnom róla. Ha behozod ezt a nőt, akkor Anya még jobban meghal és már az üres helye sem marad meg. És akkor azt érzem, hogy nem osztozol a gyászomban, hogy neked már mindegy, nem is fáj, és akkor még jobban egyedül maradok.
Tisztában vagyok vele, hogy nehezet kérek, nagyon nehezet. Nehéz feladat egy kora-serdülő gyerek érzéseivel egyedül küzdeni, hiszen azok olyan vehemensek és összetettek. Nem is azt kérem, hogy egyedül küzdjön velük, hiszen ki sem ismerheti magát ebbe, hanem azt, hogy tűzze ezt napirendre és kérjen hozzá segítséget. Tartós, rendszeres segítséget saját maga számára. Ez a dolog akkor tud jól működni, ha képletesen szólva Ön áll a gyerek háta mögött és tartja őt, az Ön háta mögött pedig áll a segítő szakember, a pszichológus, és tartja Önt. Ezzel a helyzettel egyedül Ön nem birkózhat meg, mert komoly szaktudást igényel és túlságosan nagy terhet, gondot jelentene egyedül. Márpedig Ön a gyerek elsődleges pszichológiai környezete, tehát Önnek van arra szüksége, hogy egy tanácsadót rendszeresítsen a maga számára, akihez hétről hétre oda tudja hordani a napi helyzeteket, a dilemmákat és a saját küzdelmes érzéseit is, és értő füleket és világos útmutatást kapni egy olyan területen, ami nem a saját szakmája, de amit a leveléből érezhető apai jóérzés és érzelmi intelligencia segítségével egészen biztosan meg tud majd oldani.
Még egyszer: tudom, hogy nehezet kérek. Tudom, hogy céget vezetni milyen igénybevételt jelent, ugyanakkor mégis arra kérem Önt, hogy gondolja át a prioritásokat, mi a sorrend a cég, a hölgy és a gyerek vonatkozásában, főleg ami az időbeosztást, napirendet illeti. Ha személyesen beszélnénk, megkérdezném, hogyan zajlik ennek a fiúnak egy átlagos napja. Hánykor találkozik először az édesapjával, mennyire számíthat rá, hogy iskola után kettesben lesznek és az mit hoz ez neki. A tanulással kapcsolatos számon kérést, vagy a két férfi, apa és fia jó hangulatú haveri együttlétét, ahol legalább egy órára el lehet feledkezni a tanulással kapcsolatos rossz érzésekről és magát a KAPCSOLATOT ÉPÍTGETNI. Pl. kettesben meccset nézni chips és kóla mellett és jó nagyokat nevetni. Higgye el, a kamasszal a legjobb kapcsolatépítő eszköz - az "ökörködés". Ami nem jelenti azt, hogy egy órával később ne tehetnénk föl neki komoly kérdéseket is - ha azok nem bénítóan számonkérőek, hanem támogatóan magabiztosak.
Ami a működési alapelveket illeti: a gyereknek lényegében két dologra van szüksége:
- stabil, meleg, érzelemgazdag KAPCSOLATRA, azaz együttlétre Önnel, ami jó élményt ad neki, amit vár és amibe visszavágyik; ebbe beletartozik a teljes elfogadás és megértés is;
- világos, letisztult, egyszerű normák szerinti TERELGETÉSRE, KERETEZÉSRE, ami nem agresszív, nem indulatos, hanem jóságos, de nagyon egyértelművé teszi, hogy mi helyes és mi helytelen és hol húzódnak a határok.
A csapongó kamaszoknak stabil felnőtteket kell látniuk a háttérben. A felnőttek élete legyen rendben ez ad a gyerekeknek biztonságérzetet. A legfontosabb, hogy az apja foglalkozzon vele, és úgy, hogy az neki jó legyen, hogy várja, hogy azt érezze, most már ő lett napirendre tűzve és ő a legfontosabb, van kire támaszkodnia és most már nemsokára minden rendben lesz, mert Apa kézbe vette a dolgot. Egyelőre a tanulástól függetlenül.
A logikai sorrend úgy néz ki, hogy előbb a kettejük kapcsolatát kell letisztázni és sínre tenni, a gyereket érzelmileg stabilizálni, a saját párkapcsolatát egyelőre a gyerek látókörén kívül kezelni, ezt követően, ha a kapcsolatuk stabilizálódott, akkor lehet majd a tanulással is foglalkozni, és végül, talán, majd, később a hölggyel való kapcsolatot is napirendre tűzni.
Erről jut eszembe, hogy kíváncsi lennék, MI az, ami miatt hallgatózik a gyermek mitől retteg, mi az, amit nagyon nem szeretne hallani, de nagyon kíváncsi, hogy nem arról van-e szó? Mit ért Ön azon, hogy attól fél, bántani fogjuk?
Ami a tanulást és a hazudást illeti: itt most nem a fegyelmezés a megfelelő eszköz vagy öncél. A cél a bizalom és a stabilitás visszanyerése és végül ezek révén a motiváltság visszaállítása. Ha belegondol, Ön is látni fogja, hogy megvan a léleknek is a maga szigorú logikája. A gyerek akkor fog nem hazudni, ha nem érzi, hogy hazudnia kell. Ha egyszeriben el lesz fogadva az igazság. Nem megy a tanulás? Most nem megy a tanulás. Elfogadjuk tényként. Azt keressük, mire lenne SZÜKSÉGE ahhoz, hogy majd újra menjen a tanulás. Mi tölti ki a gyerek fejét tanulás helyett? Miért huszadrangú cél a számára a matek vagy a történelem? Miért nem tud koncentrálni? Min pörög?
Végül pedig (és egy kicsit későbbre): én nagyon hiszek a gyerekekkel való együtt tanulásban. Ha a szülő magáévá tud tenni egy meleg, kedves, stabil, terelgető, de jókedvű hozzáállást, akkor a gyereknek igen nagy élmény, hogy az szülő jól segít neki, hogy együtt vannak, és ez óriási alkalom arra, hogy (a) megértsük, pontosan miben állnak a gyerek elakadásai (b) saját magunk növeljük az önbizalmát és (c) egy életre megtanítsuk tanulni, amivel aztán később is jól boldogulhat. Ez azonban a szülő részéről türelmet, jóindulatot, és bizony hozzáértést is követel. Nehéz is lehet, de megtanulható. Szívesen segítek ebben, ha eljön az ideje.
Kérem tehát, hogy első sorban szerezzen be a saját maga számára egy olyan pszichológust, akit Ön hitelesnek, hozzáértőnek él meg és aki hajlandó Önnel hosszabb távon abban a felállásban dolgozni, hogy ebbe a két fős családi rendszerbe a pozitív működéseket Ön tudja bevinni, ehhez viszont háttértámogatásra és útmutatásra van szüksége. Akár több pszichológushoz is elmehet, ugyanúgy, mint amikor bármilyen más szolgáltatást keres az ember, és akár 3 szakember meglátogatása után is kiválaszthatja, kivel érzi a legjobban magát. Így fogják tudni megállítani a gyermeke állapotromlását és újra sínre tenni őt, így tudja magát megkímélni a későbbi önvádtól, így tudja maga elé képzelni a fiát tíz év múlva mint sikeres, lelkes fiatal felnőttet és elindulni efelé, így tud megtanulni saját maga is rengeteg hasznos dolgot és megosztani a terheit, és így fogja tudni szétszálazni, mi az, ami normális serdülési jelenség (befelé fordulás) és mi az, ami valóban problématünet. Hogy hogyan néz ki a probléma és a problémamegoldás az emberi psziché gépezetében. Higgye el, nem ördöngösség. Egyben javaslom, mivel a gyerek serdülőkorba ért, olvassa el Vekerdy Tamás Kamaszkor körül c. könyvét és Kulcsár Éva: A serdülőkori fejlődés pszichológiai jellemzői c. füzetét (Iskolapszichológis 29.), hogy a gyermekhez használati útmutatót nyerjen a következő pár évre. Mindkettő olvasmányos, emészthető és hasznos információban gazdag olvasmány.
Remélem, sikerült használható irányokat adnom, és kérem, küldjön beszámolót nekem az előrehaladásról, a megtett lépésekről és bátran tegye föl kérdéseit. Írhat a posta@arete.hu címre.
Sok sikert kívánok!
Frank Orsolya 2014. 07. 02. 06:52
Elváltam, egyedül nevelem 9 éves kisfiam. Van egy párom, akivel nem élünk együtt, de sokat vagyunk együtt. Kisfiam elég távolságtartó párommal kapcsolatban. Édesapját nagyon szereti, de keveset látja. Sokszor ígérgeti, hogy elviszi, de ezek a találkozások vagy meg sem valósulnak, vagy nagyon rövidek. Átlagosan havonta 3 nap. Édesapjával nem mondható jónak a kapcsolatunk. Amíg az édesapjával éltünk jó anyagi körülményeink voltak, miután eljöttem tőle, elég szűkösen élünk.
A probléma amiben a segítségét szeretném kérni.
Velem a gyermek illedelmes, szófogadó, mivel ketten vagyunk, teljesen számíthatunk egymásra, megbízató. Én úgy érzem, teljesen rendben van minden vele. Gyerekes csínytevései vannak, de nem kirívóak.
Közvetlen környezetünkből viszont egyre több a visszajelzés, hogy furcsán viselkedik.
Az iskolában társai előtt nagyon "vagánynak" próbál látszani. Olyan dolgokat is megcsinál amit esetleg más nem. Beszólogat nagyobb gyerekeknek. Ez mellett jól tanul, és összességében viselkedni is tud.
A nagyszülőknél is érdekesen viselkedik, ott szemtelen, követelőző.
Olyan mintha nem is az én fiam lenne.
Sokat vagyunk együtt kisfiammal, sok közös programot szervezünk. Van hogy barátokat is meghívunk ezekre a programokra. Más gyerekek szüleivel is vannak közös programjaink.
Ha én ott vagyok, nem mondhatom, hogy gond van a viselkedésével. Viszont ha nem lát, elszabadul a pokol. Mit csinálok rosszul? Mi lehet a hiba?
Teljesen el vagyok keseredve.
Válaszát előre is köszönöm!
Köszönöm levelét - egy ilyen rövid leírásból meglehetősen nehéz megítélni, hogy van-e egyáltalán bármi aggasztó vagy rendellenes a gyerek viselkedésében. Sem megerősíteni, sem kizárni nem lehet. Amint Ön leír, abból azért inkább úgy hangzik, mintha arról lenne szó, hogy a gyerek elérte a 9 éves kort, ami egyfajta mérföldkő - ez még nem a serdülés, de nagyon sok gyereknél éreznek ilyenkor a felnőttek egyfajta hirtelen jött ellenállást, darabosságot - a kisgyerekek természetes bizalma és odaadása itt egy kicsit megtörik és egyfajta óvatosabb, távolságtartóbb, keményebb viselkedés állhat be. A gyerekek egyre jobban reflektálni kezdenek magukra, társaikra, társas viszonyaikra. Kérdezzen meg bármely alsós tanítót, megmondja, mennyire élesen mások a harmadikos, negyedikes gyerekek, mint a kis elsősök. A gyerek viselkedéseinek efféle hullámzásaira jó már most felkészülni. Higgye el, hogy kellő ráhangolódással és megértéssel ezt is, és serdülőkort is nagyon jól lehet kezelni és érteni. Ugyanakkor fontos, hogy a szülő ne azzal foglalkozzék, hogy saját magában keresi a hibát, mert A BŰNTUDAT ÉS A SZORONGÁS NAGYON ROSSZ TANÁCSADÓK, hanem törekedjen minél pontosabban ISMERNI ÉS ÉRTENI A GYEREKET. Ehhez az is kell, hogy olvassunk - pl. Vekerdy Tamás Jól szeretni c. újabb írása sokat segíthet ebben,vagy Kamaszkor körül c. könyve is. A saját gyerek megismerése pedig úgy a legegyszerűbb, ha sokat és jól beszélgetünk vele az életéről, nem a "mi újság az iskolában?" hangnemében (nem volt még gyerek a világon, aki erre ne azt mondta volna: "Semmi.") hanem érdeklődő, nyitott kedves konkrét kérdésekkel azokra a részletekre vonatkozóan, amikről a gyerek előzőleg mesélt; ha vele tanulunk jókedvben és bajtársi szellemben; ha néha a társas helyzeteiből is el-el tudunk csípni pillanatokat (zsúron, iskolaudvaron, kiránduláson, az osztályban, amikor magunkhoz hívjuk meg a barátait, stb.). A gyerekkel való beszélgetésről is vannak jó szakkönyvek (Pl. a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című írás).
A gyermeknek Ön a legfontosabb kapcsolata, az érzelmi hátországa, és mivel Ön látja, hogy a gyerek rendben van, ezért az Önök kapcsolata erős, megtartó és tiszta. Ez a legfontosabb. A gyereknek az apjával való kapcsolata abban az értelemben az ő kettejük ügye, hogy Ön nem tudja befolyásolni - amit tehet, az az, hogy érti és tudja a gyerek vágyódását, csalódását, fájdalmát, és mellette áll ennek elviselésében, feldolgozásában. Azt jól érzi, hogy az apjával kapcsolatos kielégületlenség akadályozza abban, hogy a másik férfihoz közeledni tudjon. Ez nem az új társa személyének szól, hanem a státusának. A gyermek érezhet olyasmit, hogy az apját veszítené el még jobban, ha a másik férfihoz közeledne... Ezek irracionális, de a maguk módján teljesen logikus és minden esetre kiirthatatlan érzések, amiket el kell fogadnunk.
Sok sikert!
Frank Orsolya 2014. 06. 27. 20:08
Abban az ügyben szeretném tanácsát kérni, hogy édesapám sajnos túl lőtt a célon. Sérve van, ami miatt már lassan járni sem tud, ezért felírtak neki gyógyszert ami segítené a porcképződés és hosszútávon meggyógyulhat tőle (már ez lehet nem igaz), de a gyógyszert semmilyen módon nem hajlandó beszedni. Az állapota egyre romlik. Ő egyre gyengébb és egyre jobban belemegy abba, hogy magát gyógyítja és ez majd jobb lesz. Hiába próáljuk magyarázni, hogy az öngyógyítás nem zárja ki, hogy bevegye a gyógyszerét (én személy szerint nem értek egyett az öngyógyítással, szerintem is számít, hogy mit gondolunk, de ha ccsak ez számítani akkor nem lenne annyival nagyobb a halálozási arány egy orvosi szakértelemtől elzárt helyen) de ez magánügy, ha hatna a dolog nem is zavarna, de csak ront a helyzeten. Szüleim viszonyát teljesen megrontja az állandó fájdalom miatt üvöltözik és esetenként széttöri ami a kezében van (csak ha előtte veszekszenek). Mivel kicsit olyan néha mintha üldözési mániája is lenne, ezért próbáltuk már elvinni pszichológushoz, de nem hajlandó menni. Egyszer régen még miattam fel kellett kersniük egyet, de ott "elsumákolja" a részeleteket és úgy hozza ki a dolgokat hogy ő a jó és mindent jól csinál.
Nem tudom mi tévő legyek.
Válaszát előre is köszönöm!
csecsebecse
Igen nehéz olyan helyzetben segíteni, amikor nem az fordul segítségért, akinek szüksége van rá. Az édesapjának van problémája, neki van szüksége segítségre, és épp ő nem kér és nem is fogad el segítséget. A problémája nagy és sokrétű, talán túlságosan is sokrétű ahhoz, hogy szembenézzen vele. Ilyenkor könnyen beáll a hárítás, amikor az illető nem csak a baj elől menekül, de azok elől is, akik ezekre a bajokra emlékeztetik. Minél élesebb lesz a szembenállásuk, annál reménytelenebb, hogy szót értsenek - hiszen állóháború alakul ki. Minél inkább azt érzi az édesapja, hogy Ön erősen tereli valami olyan irányba, amiben ő nem akar elmozdulni, annál konokabbul fog ellenállni. Ráadásul valószínű, hogy a család nőtagjait egységfrontként éli meg és az egész "női front" elől menekül. Nem szeretnék semmiféle hiú reményt kelteni, hogy könnyen lehet rajta segíteni - lehet, hogy sehogyan sem lehet. Sokszor az a legnehezebb, hogy elnézzük, amint szeretteink rontják saját sorsukat.
Azt gondolom, az lenne a legfontosabb, hogy vegyék le az apukájáról a nyomást. Tegyék lehetővé a számára, hogy ne meneküljön, hogy ne presszionálják folyton azzal, hogy vegye be a gyógyszert, mert akkor minden rendbe jön - hiszen még ez sem biztos.
Minden ember a maga útján halad az élete során. Ezen az úton kísérhetjük, de helyette nem járhatjuk az útját.
Ha az apukája kikerül a nyomás alól, ahol a tiltakozásba és hárításba-tagadásba menekül; ha nem Önök ellen kell hadakoznia, hanem szembekerül magával a betegségével és a helyzetével, akkor hamarabb megérti, hogy mi a tét. Amíg kettejük ellen harcol, nem kell a betegségével, a helyzetével szembefordulnia. Ha kettesben maradna a problémájával, talán eldöntené, hogy akar még javítani a sorsán.
Ha pedig akar, akkor tudni fogja, mihez nyúljon.
Ha beszél is vele, mindenképp külön négyszemközt tegye, semmiképp se próbálja rábeszélni a gyógyszerre, inkább érdeklődjön a saját gyógyítási módszerei iránt, érdekelődéssel és elismeréssel. Ha egyszer kimondhatja, amit gondol, talán túl is jut ezeken a gondolatokon.
Ugyanakkor azt hogy valaki tegyen magáért és az élete hosszabbításáért, minőségéért, sokkal mélyebb szinteken dől el - ahhoz, hogy akarjunk élni, minőségien, hosszan tartóan és jó kilátásokkal, ahhoz alapjában életcél, életöröm és belső késztetés szükséges. A legjobb megtartó a megértő szeretet, a jó hangulat, a kényelmes élethelyzet.
Legjobbakat!
Frank Orsolya 2014. 05. 03. 15:55
A parommal 4 es fel eve vagyunk egyutt es egyutt gondoskodunk az ido rank eso reszeben az o elozo hazassagabol szuletett 3 gyermekerol ( a gyerekek az anyukajuknak laknak, hozzank hetvegente es a vakacio egyik feleben jonnek).
A gyerekekekkel az elmult negy ev alatt kialakult egy szeretetteljes es harmonikus kapcsolat, ami magaba foglalja, hogy kimondjuk es megbeszeljuk a nehez dolgokat is.
Mindezek ellenere bennem kezdettol fogva bujkal egy erzes, aminek ugy erzem ki kell keresnem a gyokereit es tisztaznom kell magamban. Van bennem egyfajta feltekenyseg es felelem a parom multjaval kapcsolatban. A feltekenyseg arra vonatkozik, hogy o mar egy masik novel megelte a kozos gyermek szuleteset, raadasul haromszor is. Bar elmondasa szerint a kapcsolatukban komoly gondok voltak az intimitassal es a kommunikacioval. A felelem pedig arra vonatkozik, hogy ha mi egyutt vallalunk gyereket, akkor o ezt a tapasztalatai miatt mar nem eli meg olyan kivancsisaggal es olyan csodakent. Es hogy majd hasonlitgatja az akkori elmenyeit a mostanival, amivel ugy erzem elrontana a mi elmenyunket. Nekem ugyanis nehez es fajo torteneteket hallgatni az o hazassaguk idejerol.
Hogyan tudnam magamban tisztazni az erzelmeimet, es teljes bekeben lenni a parom multjaval, es az arrol szolo tortenetekkel? Tudna nekem ebben tanacsot adni?
Segitseget elore is koszonom.
Mennyire pontosan tudja tudatosítani a megfogalmazni az érzéseit! És milyen szép, hogy előre igyekszik érzelmileg elrendezni a terepet a majdani közös gyerek vállalásához! Nem tudom, a párjának beszélt-e ezekről az érzéseiről... talán megérné. Ezzel együtt is, amit ír, az tipikusan az a feladat, amit pszichológusnál lehet és érdemes elvégezi. Javaslom, keressen föl pszichoterapeutát és talán nem is túl sok ülésben sikerülhet eljutni egy megbékélt állapotba.
Minden jót! Frank Orsolya 2014. 03. 29. 05:58
Kisfiam most 3 éves, ő egy érzékenyebb, nehezen fegyelmezhető, temperamentumos gyermek alapjában. 2 évesen elkezdtünk vele egy nagy létszámú körzetes bölcsődét, ahová nagyon nem szeretett járni, végigüvöltötte az összes reggelt,menekült onnan délután, majd az okot kutatva kiderült, hogy ott rendszeresen bántja több erős és nagyobb gyerek, ami nem oldódott meg többszöri kérésre sem, így kivettük onnan a gyereket fél év után. Találtunk egy jó intézményt, kis létszámú, gyerekbarát közeg. Fél éve jár ide is, sosem ment be igazán szívélyesen, de nem is volt olyasmi mint a másik helyen. Most 3 hónapja sokat volt beteg, sokat volt itthon és valami megtört. Azóta nem akar menni, ugyanúgy sír, mint a másik helyen, sőt, mondja is, hogy ott is bántják és keressünk másikat. Ez persze nem igaz, az egészen biztos, csak nyilván emlékszik, hogy nem volt jó neki az előző és onnan is elhoztuk. Azt is mondja, hogy anyával akar itthon maradni.Ott a bölcsiben mostanában sok a beszokó, sok anyuka mozog és nem is érti mások anyukája miért van ott. Gyakran dühös a kisebbekre. Főleg engem, mint anyát manipulál érzelmileg reggel, szívszaggatóan sír, ezért legtöbbször apukája vagy más viszi. Én egy eléggé izgulós, aggódós anyuka vagyok, aki nagyon sok melegséggel és simogatással, dicsérettel nevel, talán kicsit túl is kényeztet. Többször megkaptam már orvostól, védőnőtől, gondozótól , hogy azért nem akar közösségbe járni, mert itthon agyon van kényeztetve és ott pedig alkalmazkodni kell. Mégis úgy érzem valami ott nem jó neki,de félek, hogy egy újabb váltással azt tanulná meg, hogy ha nem jó, elvisszük onnan és egy idő után nem lehetne tudni, mi a valós alapja a dolgoknak. Nehezen érthető a beszéde, és a bölcsiről nem szívesen mesél, ezért sem tudom pontosan mi zajlik benne. Viszont aggódom és nem jó érzés minden nap ennyire sírva elengedni. Ott is nehezen nyugszik meg, de azért elvan. Hétvégén azonban sokkal vidámabb, nyitottabb, kommunikatívabb, szinte kivirágzik, ami vasárnap este már visszaesik a hétfő szó hallatára.Hogy kellene kezelnem , megoldanom ezt a problémát? Tényleg ott lehet a kulcs, hogy én vagyok túl aggódó, engedékeny és itt lehetnek a problémák? Már kezdem ezt hinni, és nyilván ha elvesztem az önbizalmam, mindez még inkább ördögi körré válhat. Már ott tartok, hogy innen is kiveszem, erősödjön meg őszig, de nem biztos, hogy ez a jó megoldás.Várom szíves véleményüket, ha nem baj, itt még 2-3 szakértőt is megkérdezek ebben a témában, hiszen több szem többet lát és biztos kapok hasznos tanácsot vagy ötletet, min gondolkozzak, mi lehet mindez mögött, mit érdemes tenni. Ősszel ovis lesz és már előre félek, ott hogy fogja magát egy új, nagyobb létszámú, nagyobb önállóságra szoruló közösségi életben érezni, a tapasztalatok alapján, ezért is kérek segítséget! Köszönöm előre is, minden jót kívánva: Jolán
Nagyon megértem az álláspontját: roppant nehéz, ha az ember anyai érzése mást mond, mint a közvélemény egy jelentős része. Annyira könnyű a kívülállóknak kemény és már-már spártai álláspontot elfoglalni és azt sugalmazni, hogy a gyereket idomítani kell, nem hagyni, hogy az érzései felülkerekedjenek, hanem megtörni, megtanítani neki, hogy az élet kemény és be kell állni a sorba. A baj csak az, hogy ez az üzenet még nagy gyerekkel, még felnőtt emberrel szemben is embertelen és pszichológiailag elhibázott. A kisgyerekek akkor fejlődnek egészségesen, ha a pszichológiai fejlődési, tanulási igényeik teljesülnek. A három év alatti gyerek élettani és lelki igénye pedig az, hogy az anyukája biztonságos közelségében felfedezhesse a világot és kísérletezhessen a tárgyakkal, a mozgással, a többi emberrel. A három, vagy talán négy év alatti gyereknek nem közösségben van a helye. A bölcsőde kényszermegoldás, kritikus, nehéz élethelyzetben egy végső menedék. Az óvodai lét pedig akkor működik jól, ha a gyermek önként, szívesen megy oda és annyi időt tölt ott, amennyit szívesen vagy könnyen elvisel. A jól végzett beszoktatásnak éppen ez a célja. Nem az a kérdés, hogy a gyerek ellenállását hogyan törjük meg, vagy hogy a gyerek sírásán hogyan jussunk túl - a beszoktatás célja az, hogy ne legyen ellenállás, ne legyen sírás. A leveléből meghasonlottságot, elbizonytalanodást vélek hallani. Mintha nem lenne már biztos a saját érzéseiben, anyai ösztönében, intuíciójában. Mint aki elvesztette az iránytűjét. És mintha a saját szíve azt mondaná: hagyjuk most ezt az egész zűrzavart, vissza az alapvonalra, az anya és gyermeke biztonságos kapcsolatához, és majd később, amikor a gyerek is érettebb és a lelke is megnyugodott, akkor kísérletezzünk újra a közösségi élettel.
Ha engem kérdezett volna, ugyanezt javasoltam volna. A kisgyerek életében egyetlen stabil bázis van: az, hogy a szüleim, és köztük is elsősorban az édesanyám nem hagy cserben, nem tesz rosszat nekem, nem hagy magamra, nem mond le rólam. Mindig ott van, ő a bázis, oda mindig vissza lehet térni, ott mindig föl lehet töltődni, onnan lehet új kalandra, próbatételre indulni. Akár hiszi, akár nem, harmincéves korában is így fog Önre tekinteni a fia. A szülő mindig ott van mint végső mentsvár. A szülő legyen az, akire bármikor és bármilyen körülményben számítani lehet és akinek a reakciója, az elfogadása nem is képezheti kérdés tárgyát. "Persze, hogy ő mellém fog állni" - gondolja jó esetben a gyerek. Az a huzavona, zűrzavaros helyzet, amiben most van, semmiképp sem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon bármiféle "leckét". És egy 3-4 éves gyereknek nem is efféle spártai alkalmazkodási leckéket kell tanulnia. Az ő "tananyaga" most a biztonság, és a biztonságos bázisra támaszkodva az örömteli játékos felfedezés. Nagyon messze van ő még a kötelességteljesítéstől meg az önsanyargatástól mint elvárástól. Azt mondja, Ön sok melegséggel és szeretettel nevel. Ez fontos és jó. Az aggodalom már más kérdés. Természetesen a túlféltés, az aggodalomból fakadó korlátozás, a gyerek kísérletező-felfedező kedvének, mozgásának, kalandjainak visszametszése szintén nemkívánatos. Hiszen az a fontos, hogy a gyerek ősbizalma ne csak a Mama közelségére terjedjen ki, hanem a nagyvilágban való magabiztos mozgásra is. Ha a gyereknek azt üzenjük: igen, meg tudod csinálni, mehetsz, kísérletezhetsz, én pedig vigyázok rád, akkor magabiztos, a világban ügyesen mozgó embert kapunk. Ha ésszerűen megtanítjuk neki a veszélyeket, de hagyjuk felfedezni, akkor a kíváncsisága a tudás és a magabiztosság felé viszi őt. Az óvodába majd annak idején fokozatosan, és azzal a szilárd hittel kell beszoktatni, hogy az tényleg jó neki. De ez csak akkor meggyőző, ha az édesanyja ezt tiszta szívvel hiszi, mert olyan a hely és olyanok a pedagógusok. És: olyan a beszoktatás. Minél természetesebb, minél észrevétlenebb, annál jobb .Az ilyen korú gyerek még nem észérvekben gondolkodik, és nem következtet. Közvetlenül megéli az élményeit. Ha valahol jó, akkor ott jó. Ha belefeledkezem a játékba, mert jó nekem, akkor nem nagyon érdekel, ha elmegy a Mama, de jöjjön vissza hamar, legyen itt, amikor majd vágyom rá. Jó, ha az óvoda kínál valamiféle átmenetet az első időszakra, pl. az anya jelenlétében zajló játszóházat, ahogyan a Waldorf óvodákban szokás. Az is jó, ha az óvodában töltött napok számát és hosszát a szülő és a gyerek igénye határozhatja meg. Ha a család megteheti, hogy délután már otthon van a kisgyerek, akkor teljesen fölösleges bent aludni. Az is egy kényszermegoldás. Az óvoda egyetlen célja, hogy a gyerek társas viselkedését fejlessze abban a 4-7 éves korban, amikor erre már alkalmas, sőt igénye van, és amikor ez még nem a teljesítés, hanem a játék jegyében zajlik. Erre pedig napi 3-4 óra heti néhány napban bőven elegendő. A többi csak a ránk örökített intézményi rutin.
Sok sikert kívánok! Frank Orsolya 2014. 02. 26. 22:15
Néhány hónapja rájöttem, hogy apu nárcisztikus szemályiségű. Nagyobb mértékben. Arra most jöttem kb. rá, hogy azért nem akar nekem lakás vásárlásban segíteni, mert az ilyen emberek csak akkor adnak valamit, ha az illetővel a kapcsolatot nem érik stabilnak. Anyu és a mami erőn felül gyűjtenek, (én is), hogy saját lakásom lehessen. Még nem mondtam el apunak, hogy tudom, hogy ő milyen személyiségű. Elég nagy dumás, csípőből tud nem igazat mondani. A jelenlegi bnőjére már elég sokat költött. Mégis azon gondolkodom hetek, hónapok óta, kicsit hogyan tudatosítsam benne, hogy tudok dolgokat, tudom, hogy milyen. Benne is valóban szégyenérzet, megvetés, és némiképp önbizalom hiány lenne? Sajnos megalomániás is. (nem tudom jól írtam-e) Mások felé nem figyelmes, de ha az ő születésnapját valaki elfelejti, az baj. Szóval hogyan lehet őt kezelni? Szüleim rég elváltak, apuval azért kommunikáció megmaradt. APuval jó beszélgetni, mert modern gondolkodásmódja van. Vállalkozó. Köszönöm segítségét.
Eddig az iskola semmilyen problémát nem okozott a számukra. Kitűnő tanulók mind a hárman . Vannak barátaik.
A legkisebb gyermekem most a téli szünet után el kezdett szorongani. Most írják a dolgozatokat, így félév előtt, de eddig ez sem volt számára megerőltető. Külön gyakorolni itthon sosem gyakoroltunk rá. Mindig így is ötös volt. Most ahogy hazaér játszik egy kicsit uzsonnázik, és kezdődne a leckézés, de ekkor elkezdi mondani, hogy nagyon nagyon izgul, szédül és dolgozatot fognak írni ... tantárgyakból ,és
sírni kezd. Oda ülök mellé próbálom megnyugtatni, hogy semmi baj, nem baj ha nem sikerül a dolgozata annyira jól majd kijavítja, és különben is, tudja. Legjobban a némettől tart. Most harmadikos, de eddig négy tanára volt az osztálynak németből ( német nemzetiségi állt. isk. járnak.) Ősztől van egy fiatal férfi tanár aki talán gyakorlatlan . Olyan feladatokat ad fel házi feladatnak amit teljesen nem beszélnek meg, órán. Itthon egyedül nem tudja megoldani csak ha segítünk neki. Dolgozatai a kisfiamnak ennek ellenére eddig ötösök voltak. Olyan minthogyha innen eredne a szorongása, de már más tantárgytól is fél, pedig oka nincs rá. Ma reggel (első óra német dolgozat) nem bírt reggelizni, hányt. Nem tudom helyesen tettük- e , rábeszéltük , hogy azért menjen iskolába, hátha a dolgozat után enyhül a görcs.
Szerintem nincs túlterhelve sem, matek szakkörre, dzsúdóra, és angol szakkörre jár, amiket az iskola szervez. Úszni a férjemmel esetleg a tesókkal, ha van kedvük. A szombati úszás úgy láttam jót tett a számára. A szakköröket ő választotta, járnak a barátai is.
Most mégis azt kérte a héten, had ne menjen mert rosszul érzi magát. Természetesen megengedtem neki. Nem tudom mit tehetünk , kérem segítsen! Iskolába kell járnia, és a szünet utáni második hét elején olyan mintha egyre rosszabb lenne a helyzet. Egyre stresszesebb lenne.
Segítségét előre is köszönöm!
egy aggódó anya
Kedves Anyuka!
Nagyon nehéz így látatlanban segíteni. Természetesen nagyon helyes, ha mindig nyugtatja a gyereket, hogy a kiváló teljesítmény nem elvárás, de természetesen ez az üzenet csak a tudatos szinten megy át. Azokra a tudattalan tényezőkre, amik a gyerekben munkálnak (pl. hogy a testvérei is kitűnőek, vagy hogy eddig ő is az volt) nem könnyű hatni. A némettanárral talán érdemes lehet beszélgetni, elmesélni neki, hogyan hatnak az Önök kisfiára az ő elvárásai anélkül persze, hogy őt hibáztatnák. Valamiért ez a kisfiú már rettentően komolyan veszi az iskolát és nagyon erősen hiszi, hogy nagyon sok múlik a jegyeken... Talán aránytalanul is. Hogy ennek mik a mélyebb okai, azt természetesen nagyobb munka lenne kideríteni. Tartok tőle, hogy nem igazán tudtam így pár sorban és látatlanban segíteni, de az biztos, hogy minden, ami a gyermek szorongását oldja (humor, játék, engedékenység), csak jót tehet. Jó lenne, ha az idő előrehaladtával felismerné, hogy az iskolai teljesítmény ugyan fontos dolog, de nem annyira fontos, hogy magunknak ártsunk miatta, és hogy a hibáinkat mindig ki lehet javítani, mindig van második esély, hogy sokszor még az egészen közepes tanulók is belehúznak később és sokra viszik... ha a környezete lazulni, lazítani tud, akkor nyilvánvalóan a gyermeknek is könnyebb lesz. Frank Orsolya 2014. 02. 17. 20:35
32éves vagyok, családi problémám van. Pontosabban anyu. Sajnos nehéz tud lenni vele, mert egyrészt egy szinten meg van rekedve, másrészt sajnos elég gyerekesen tud kezelni dolgokat. Hogy miért, azt nem tudom. Ő felnőtt egy túlszerető, családban, a negatív dolgokat nem tudja kivédeni, mert nem is tanulta meg. A párkapcsolatomba is bele akarna szólni. MEgbántotta anyut, persze bocsánatot kért személyesen és őszintén. Mivel anyu sajnos gyerekesen tud kezelni dolgokat és a gondolkodásmódja is elég rossz tud lenni, ezt sem kezeli jól. Anyu pedagógus, én is, bár én úgy gondolom anyunak nincs dolgokhoz kellő intelligenciája. Párom és köztem vannak classisbeli különbségek, némelyek zavarnak, ám a párom ettől független egyedi. Sajnos anyu csak a rosszat látja benne. De hát olyan ember nincs, aki hibátlan. Sajnos anyu olyan és a mama is olyan tud lenni, hogy ők szentek és sérthetetlenek. Olykor azt gondolom magukat hibátlannak gondolják és csak a környezetük a hibás. Miért kezeli egy felnőtt gyerekesen a dolgokat? Miér téri meg neki nem fejlődni, továbbhaladni? Azt sem tudom hogyan érjem el, hogy pszichológushoz menjünk el.
Leginkább azt nem értem hogyan maradt dolgokban gyerekes? Bár egyke, kissé elkényeztetett volt, a mama mindig kipártolta. Köszönöm segítségét,.
Köszönöm a bizalmát - amit leír, eléggé világos képet ad a helyzetről. Értem a csalódását, amiért az anyukájának bizonyos dolgokban talán nem sikerült felnőni, az ember megérdemelné, hogy példaadó szülei legyenek, akikre büszke lehet és akik jól támogatják. De sajnos tényleg nincs mindig így. Ha ennyire erősen foglalkoztatja az igény, hogy megértse, mi történt a családjában,pontosan erre szolgál az egyéni önismereti munka, ami a pszichológusnál történik. Ott egyben arra is megoldásokat lehet találni, hogyan kezelje a helyzetet, az anyukáját, aki olyan, amilyen. Az ő életkorában a személyiségét már nem lehet átrendezni - Ön viszont megtanulhatja azokat a viselkedéseket, amelyekkel az eredeti családjához képest távolságot tud teremteni, határokat beállítani, hogy a párkapcsolatát és a születendő saját családját le tudja védeni és ott már jobb érzelmi viszonyokat beüzemelni. Ezt nagyon fontos lenne elvégezni, mert ellenkező esetben számos automatizmus működhet, ami a legjobb szándékát is tévútra viheti. Az önismeret és a tudatos életvezetés, kapcsolatkezelés egész életünkre felbecsülhetetlen értékű útitárs. Sok sikert kívánok! Frank Orsolya 2013. 12. 19. 04:09
Kislányom 22 hónapos, és nem hajlandó az önálló evésre. Nem fogja meg a kanalat, de amit kézből tudna enni, azt sem veszi el,vagy ha mégis akkor is nagy hisztik árán. Korábban (1-1,5 éves korában) fordultam ezzel a problémával orvoshoz, ill. védőnőhöz, de ők azt mondták ne erőltessem, ráér még önálló lenni. Én nem is erőltettem, de még mindig nem mutat semmi féle hajlamot az evés iránt. Ha megfogja a kanalat, akkor is csak játszik az étellel. De enni nem hajlandó vele.
Van, hogy néha-néha megfogja a kanalat, ha én is fogom, és belevezeti a szájába, de ha elengedem, utánna már meg se akarja fogni.
A pohárból ivás is nehéz. Tegnap nagy nehezen (sírás és hiszti árán) rávettem, hogy igyon egyedül pohárból, szépen fogta a poharat egyedül és ivott is belőle. De este már rájött arra, hogy a pohárban lehet pancsikolni, és nem megfogni és inni akart belőle, hanem bele nyúlkálni.Ma is próbáltam többszőr, de mióta rájött, hogy abban lehet locsizni, csak játszana benne, és inkább nem iszik.
Úgy veszem észre minden más jobban érdekli mint az evés-ivás, inkább játszik.
Arra is gondoltam, lehet hogy az a baj, míg más gyerek már a cumis üveget is saját maga fogja, ő egészen pici korától fogva kis pohárból itta az anyatejet is, mert a cumis üvegből nem volt hajlandó inni, ez által ugye a cumit se igényelte, így ő az üvegből sem tudott önállóan inni.
Sőt mikor elérkezett az idő, hogy 8 hós körüli korára etetőszékből egyen, onnan is ki kellett vennem, mert volt egy furcsa szokása.Ez egy másik probléma, ami már hála Istennek elmúlt, de bizony lehet, hogy maradandó hátránya keletkezett.
Ez a furcsa szokás az volt, hogy az etetőszék asztallapjához, nyomkodta a pocakját, folyamatos ütemes mozgásokkal, de olyan erővel, ha oda raktam a kezemet, az már nekem fájt(a fotelhez letérdelve is hasonló dolgot csinált, de szerencsére ezt is elhagyta). Az orvos azt tanácsolta vegyem ki az etetőszékből, és egyen kisszéken, kisasztalnál.
Hát igen, így tettem ,de az én kislányom olyan izgő-mozgó, hogy abszolút nem akart megmaradni a kisszéken, inkább elfut és játszik. Tehát maradt az ölben etetés, ill. kb. egy hete vissza raktam az etetőszékbe, de nem nagy sikerrel, mindig ki akar mászni.
Nem tudom mit csináljak vele, kérem adjon valami tanácsot, hogyan vezessem rá az önálló evésre?
Nem értem, miért ennyire fontos az önálló evés. Az ilyen korú kisgyereknek az a "dolga", hogy pancsoljon, ha vizet lát, maszatoljon, ha van mivel, kísérletezzen, játsszon, tapasztaljon, mindent kipróbáljon. Az önállóság úgy szokott jelentkezni, hogy a gyerek ki akar valamit próbálni, önálló akar lenni, egyedül akarja csinálni, és mi hagyjuk, megengedjük, szemmel láthatóan örülünk neki, stb. De ha már EGY éves korában arra próbálták tanítani, hogy önállóan egyen (!!), akkor ez tipikusan az a dolog, amikor egy témára, feladatra egy gyerek-szülő páros "rágörcsöl", és a dolog köré egyre több feszültség gyűlik. Aligha van más megoldás, mint nem foglalkozni a dologgal, és semmi kétség, a gyerek egy napon majd akarni fog egyedül enni. Érdemes kint felejteni ezt-azt, egy süteményt, egy kiflit, egy puha gyümölcsöt, ha éhes, majd megfogja, és megeszi. De én sokkal kíváncsibb lennék arra, miért volt fontos egy-másfél éves korában, hogy ez a gyermek egyedül egyen. Számos két éves gyereket is etetnek még, illetve ekkor folyhat az áttérés. Két éves kor után a legtöbb gyereknek rettentően fontos lesz az önállóság, a felnőttekről való leválás, az, az élmény, hogy én más vagyok, mint te, én különálló lény vagyok. Ilyenkor büszkén és boldogan szoktak egyedül csinálni különféle dolgokat. Lehet, hogy ezt a hullámot majd sikerül meglovagolni - de csak akkor, ha addig lehetne lazán kezelni a dolgot. Az is biztos, hogy a gyerek - bármit csinálnak is - előbb-utóbb eleget fog enni, egyszerűen mert éhes. Az izgés-mozgás ebben a korban nagyon fontos, ha nem izegne-mozogna, nyúlkálna és próbálkozna, komoly aggodalomra adna okot. Egy ekkorka gyerektől nem várható fegyelem, feladat-tudat, jó teljesítmény, katonás viselkedés. A viccet, játékosságot, kedvességet szeretik és igen, sok türelem kell hozzájuk. Sajnálom, hogy nem úgy segítettem, ahogyan elképzelte, de a gyerek életkori igényét és sajátosságait felismerni, megérteni, elfogadni mindenképpen érdemes, mert megkönnyíti a dolgunkat. Érdemes lenne valakivel arról beszélgetni, hogy Önnek miért fontos, mi a tétje annak, hogy a gyerek minél előbb önálló legyen. Minden jót! Frank Orsolya 2013. 12. 06. 21:29
Kilenc éves unokámmal, annak édesanyjával (a lányommal) és férjemmel egy lakásban, egy háztartásban élünk. A lányom elvált a férjétől az unokám 2,5 éves korában. Férjem édesanyja is velünk élt, amíg el nem hunyt 6 évvel ezelőtt. A dédnagymama, nyugdíjasként sokat foglalkozott az unokámmal, rengeteg éneket, verset tanított neki. Amikor, pár hónapos betegség után, kórházban elhunyt, az unokám megsiratta, de nemigen fogta fel, hogy mi történt, hiszen 3 éves volt csak. A dédnagymama kérése az volt, hogy hamvasszák el, és amíg a városunk egyik templomában épülő urnatemető el nem készül, addig otthon őrizzük a hamvakat. Ezért csak egyházi temetés volt, ahol mi, a szűk család voltunk csak jelen, és a pap képletesen örök nyugalomra helyezte a dédnagymamát. Az unokám ezen nem volt jelen, mivel nem tudtuk, hogy mit lehet mondani egy 3 éves gyermeknek, hogy előttünk, abban a kis dobozban van a dédi. Az urnatemető azóta sem épült fel, a hamvak itthon vannak.
A dédiről halála után is sokat beszélgettünk, unokám emlékszik, hogy mikre tanította őt.
Pár évvel ezelőtt azt megkérdezte miért nem megyünk ki a temetőbe a dédihez? Akkor azt mondtuk, hogy mi nem járunk temetőbe, mert a dédi templomban van eltemetve (egyrészt azért mondtuk ezt, mert még mindig kicsi volt és nem tudtuk hogyan megmondani, hogy a dédi elhamvasztva lett és otthon vannak a hamvak, másrészt azért mondtuk, mert azt hittük, hogy hamarosan felépül az urnatemető és a dédi tényleg a templomban lesz eltemetve).
Most viszont azt mondta, szeretne elmenni a templomba ahol a dédi van.
Hogyan mondjuk meg, hogy otthon vannak a hamvak, hogy hazugságban se kerüljünk? Ráadásul hogyan lehet elmondani egy 9 évesnek, hogy a dédnagymamája igaz, hogy saját kérésére -, de el lett hamvasztva? Hogy mondjuk el, hogy mi az a hamvasztás?
Kérem, segítsen ebből a csapdából kimászni!
Nagyon várom/várjuk válaszát, köszönettel!
Nem szívesen adok konkrét megoldásokat, hiszen nem valószínű, hogy lenne olyan lehetséges megoldás, ami Önöknek ne jutott volna eszébe, nekem viszont igen. Hiszen szemmel láthatóan sokat gondolkodtak a dolgon. Én csak azt tudom megerősíteni, hogy még egy iskolás korú gyereknél is kockázatos lehet, ha arról értesül, hogy a dédi földi maradványai a lakásban találhatók. Még felnőttet is megterhelhet ez a kissé bizarr helyzet. A hamvasztás mibenléte talán már világos a számára, de lehet, hogy ezt is elnagyolnám egyelőre... nem is tudjuk, pontosan mennyit tud a temetés, hamvasztás vagy akár a halál mibenlétéről. Tehát ha pl. az urna egy templomban lenne eltemetve vagy elhelyezve, akkor már bőven rá lehetne mondani, hogy itt van eltemetve a dédi, ide van írva a neve, ez az a hely, ahova jövünk, hogy rá gondoljunk és emlékezzünk, hogy milyen aranyos volt és hogy szerettük őt. A gyereket figyelve meg lehet állapítani, elég érett-e, higgadt-e ahhoz, hogy fölfedjük, hogy nem temetés, hanem hamvasztás volt. Még az sem biztos, hogy ezt a különbséget a gyerek drámainak éli meg. A gyermeknek úgyis leginkább egy ilyesfajta szimbolikus helyre van szüksége... A halállal a gyerekek csak fokozatosan szembesülnek és ismerkednek, ez a lépcsőzetesség fontos védőmechanizmus. Egyszerre mindig csak egy picit engedünk be az érzésvilágunkba ebből a szörnyű tényből, hogy egyszer vége lesz a létezésünknek, a szeretteink életének. Tehát ezt a fokozatos befogadást érdemes neki biztosítani. A gyerekek általában jelzik, mennyit kívánnak valamiből tudni, és mikor volt elég. A tiszta beszéd és a kímélet közötti vékony mezsgyén úgy a legegyszerűbb járni, ha a gyerek teherbírását figyeljük. Minden jót! Frank Orsolya 2013. 12. 06. 21:14
Tisztelt Orsolya!
Alábbi problémával fordulok Önhöz. Kislányom jelenleg 3 éves. Egészséges, mindent megért. De amit kérek tőlle, azt 100 x el kell mondanom neki, és 101x-re sem úgy és azt csinálja amit kérek tőle. Ezt elég nehezen viselem. Baj nincs vele, orvosok kóros elváltozást nem állapítottak meg sem a hallásával sem mással. Ikrek jegyben született benne van egyszerre a kisördög és az angyalka is. De leginkább az első. Amúgy alapvelőlegesen vidám, huncut és ravasz. Beszélni is beszél. Ugyan néhány hangot nem ejt ki szépen, gondolom ezzel később beszédfejlesztőre kell vinnem. De amit mond és akar azt meg szépen kitudja mondani. Úgy érzem, hogy ez csak szelektív. A dologhoz hozzá tartozik, hogy márciusban elvesztettem az állásomat és azóta ideges vagyok, állást nem találok végzettséggel. Kereskedelemben sem tudok elhelyezkedni és 3 műszakot vállalni, mert nincs aki menjen a gyerekért. Próballok ennek ellenére nyugodt, higgadt maradni, de azóta nem sikerül. A gyerek eddig 3-4 naponta kakil, már teljesen szobatiszta lett, mikor egyszer csak elkezdett éjszaka és nappal is bepisilni, későn szól. Pedig tudja jelezni. Már magától is ráül a bilire vagy a w.c-re. Kaki ügyben is szenvedünk, 1 hétig nem volt kakija, vittem orvoshoz, 3 napig kapta a beöntést, aztán 4. nap belázasodott. 1 napig volt láza, utánna semmi. Hashajtók , sem hajtják ki belőlle. Teljes étrend változás meg van, sok gyümölcs, rost, folyadék. Hashajtónak a Laevolacot és paraffin olajat használjuk, de semmi. Tamarinlax lekvár sem használ már, glicerines kúpot előbb kinyomja, mint a kakit, pedig jól felhelyezem szegénykémnek. Itt már arra gondolok, hogy lelkileg van nála, hogy mostanában sokat kiabálok vele a fenti helyzet miatt és már nem vagyok türelmes. Pedig szegény nem tehet róla. Úgy sajnálom szegényt ilyenkor és bezzeg lelkiismeret furdalásom van ilyenkor. Már a bölcsödében is bepisilt ma, és azt mondta a gondozó néniknek, hogy anya kiabál velem, mert rossz vagyok. Hogyan hozhatnám helyre mielőbb a dolgot??? Segítsen kérem. Megpróbálok a jövőben türelmesebb lenni. De szeretném azt is, ha ő is elsőre, de legfeljebb másodszorra megcsinálná szépen amit kérek tőle. Meg kell értenie neki is, hogy mindenkinek a helyzetét megkönnyítené, ha szótfogadna. Szeretném ha kiegyensúlyozott , vidám és huncut gyerek lenne továbbra is. Mielőbb a kaki ügynek rendeződnie kell, mert nem szeretném kórházba vinni műtétre. Nem szeretnék odáig eljutni. Már leültem vele sokszor és szépen, nyugodtan elmondtam neki, hogy mi a helyzet, mi helyes és mi nem. Mit miért kell. Van amikor úgy látszik, hogy megértette, de aztán csinája előről a dolgokat ( azt, hogy nem fogad szót. ). Már alakítottam ki bünti sarkot, hogy nem csinálhat azt amit szeretne pl: film nézést...stb) De nem használ. Kétségbe vagyok esve. Hogyan vehetem rá, hogy csinálja meg amit kérek. Hiába kérdezem nap mint nap, mi volt a bölcsiben, nem mesél. Csak azt mondja, hogy nem. Vagy azt, hogy kakaót evett és kakaót játszott. Várom mielőbbi válaszát, egy aggódó anyuka.
Kedves Levélíró!
Ha újraolvassa saját levelét, akkor Ön is látni fogja, hogy milyen sokszor leírta, hogy a hároméves, bölcsis kislányánál az észérvekkel való magyarázat NEM VÁLIK BE. Nem működik. Elmondja neki, kéri, magyarázza, mégsem. Ez azért van, mert az ilyen korú gyerekek még nem úgy gondolkodnak, mint a felnőttek. Az agyuknak még nem azt a részét használják, amit mi, mivel az az agyi terület még nem is kellően érett náluk. A hat évnél kisebb gyerekek még varázslatban, fantáziában, mesékben gondolkodnak és még ha látszólag meg is értik az ésszerű összefüggéseket, akkor sem ez irányítja a viselkedésüket. Egy ilyen korú gyereknek még csak minimálisan kell "szót fogadnia". És főleg nem fog szót fogadni akkor, amikor pontosan érzi, hogy a családban nagy a baj, hogy Anya kiabál, semmi sem a régi. Egyetlen vágya van: együtt lenni kettesben, biztonságban, örömben. Arra ő még nem képes, hogy egy magyarázatot megértsen és ennek alapján elhatározza, hogy mostantól ezt vagy azt teszem vagy nem teszem. Öt perc múlva elfelejti. Még nem erre való az agya. Ő még arra van "drótozva", hogy csak játsszon, fantáziáljon, mesét hallgasson, homokvárat építsen, abba mindenfélét beleképzeljen és csak játsszon, játsszon és játsszon. A büntető sarokra sincs az égvilágon semmi szükség: nemigen ért többet belőle, mint hogy anyukám valamiért nem jó hozzám néha. Ebben a korban a gyerekek még csak 2-3 apró szabályt tudnak betartani, azt is inkább csak mint afféle szokást vagy szertartást, és azt is inkább felnőtt segítséggel. Ilyenkor még mindent játékosan és lehetőleg együtt kell csinálni. Ha akarunk is apró szabályokat és jó szokásokat tanítani, azt mindig együtt, szertartás-szerűen és játékosan kell csinálni ebben az életkorban, legalább 6-7 éves koráig.
A széklet visszatartása tipikus szorongásos tünet, nem lehet rajta műtéttel segíteni. Akkor fog rendeződni, ha érzelmileg nyugodt, rendezett helyzet lesz, ha a kislány békességben és érzelmi melegben fog élni. Ehhez nem szükséges, hogy Ön munkát kapjon, de ha a büntetést, kiabálás, szófogadás követelés megszűnik, és a hangsúly a játékra, az összebújásra, együtt mesélésre, ölben ülésre helyeződik át, akkor máris könnyebb lesz az élete. A bepisiléssel sincs más teendő, mint továbblépni, azt mondani, előfordul, semmi baj, és reménykedni, hogy minél hamarabb békés, meleg érzelmi környezet veszi majd körül ezt a nagyon fiatal kisgyereket.
Tudom, hogy az Ön helyzete most nagyon nehéz, de talán sikerül könnyebbségnek felfogni, hogy a gyereket nem kell "megnevelni", nem kell nála semmit "elérni", nincs más elvárás, mint hogy boldog legyen. Teljesíteni ráér majd iskolás korától, akkor is csak fokozatosan.
Minden jót!
Az utolsó óvodai év már nem volt túl zökkenőmentes, mivel vegyes csoport lévén sok kicsi került be, kevés korabelivel volt együtt. Az iskolaválasztás is egy nagy stresszhelyzetet okozott, mivel sajnos már itt is szinte "felvételizni" kell. Heti egyszer előkészítőbe jártunk 6 hétig. Újból előjöttek a reggeli hasfájás, hányás tünetek. Szerencsére az óvónők jól kezelték, és mindent megtettek, hogy ebből kilábaljunk. Most nyári szünet van, így hát a nagymamánál kell menni. Még ott szeret is lenni, csak ne menjenek sehová (bolt, zöldséges stb.). Ha tudja, hogy menőke van, akkor már ébredés után kezdődik, hogy fáj a hasam.. és már nincs megállás.. Ha szabin vagyunk együtt, akkor semmi gond, velem eljön mindehova. Itthon egy felszabadult, értelmes, érzelmes, erősen megfelelni akaró kislány, máshol kicsit szégyellős. Az iskolát várja, próbálom finoman ráhangolni. Attól tartok, hogy az iskolai stressztől, az új környezet megszokásától újra kezdődik a problémánk, és ez még csak rosszabb lesz. Szeretném kérdezni, hogy van-e valami módszer, vagy nevelési tanács amivel segíthetnék neki.
Üdvözlettel - Tímea
Úgy látom, egészen pontosan érti az összefüggéseket. Igen, az iskolás és ritkábban az óvodás korú gyerekek, főleg a kislányok, sokszor hasfájás, hasi, gyomortáji tünetek formájában élik meg a szorongásaikat. Ez nem hazugság, hanem teljesen valódi fájdalom, ugyanakkor nem az ételekkel vagy kórokozókkal kapcsolatos oka van, hanem a szorongástól keletkezik. Ennek megfelelően nem is igen lehet mást tenni ellene, mint amiket már Ön is felsorolt:
- minél békésebb az élet (iskolaszünet, családi együttlét, sok játék, kevés követelmény);
- minél melegebb és stresszmentesebb az intézményi környezet
- minél elfogadhatóbbak és teljesíthetőbek az elvárások az iskolában
- minél jobban sikerül a gyerekkel elfogadtatni, hogy nem kell tökéletesen teljesítenie
- minél több otthon a játék, melegség, nevetés, törődés, békesség
annál kevesebb lesz a szorongás és a stressz - így a hasfájás is.
A másik dolog, amit tenni lehet, az az, ha a gyereket meg tudjuk tanítani, hogy a saját érzéseit felismerje, megértse, el tudja mondani, és ezek mentén arra is rátaláljon, hogy mire lenne szüksége az adott pillanatban. Erre kiváló módszert kínál Thomas Gordon A szülői eredményesség tanulása (PET) c. könyve, amely módszert Gordon-tanfolyamon bármely szülő elsajátíthat. Ez később is sokféle módon erősíti a családi kapcsolatokat és csökkenti a gyerekre nehezedő érzelmi terhet.
Minden jót! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 23:56
Egy 16 éves lány vagyok. Egyke. Anyukám egyedül nevel engem. Apukám 5 éves koromban hagyott el minket, megismert egy másik nőt és külföldre költözött vele. Nem sok emlékem van róla, csak elszórtan néhány. Akkoriban is elég keveset volt velem, de arra emlékszem, hogy nagyon szerettem játszani és hülyéskedni vele. Néha átfut az agyamon, vajon mennyivel lenne másabb az életem, ha ő is a részese lenne, mégse éreztem soha konkrétan a hiányát. Azóta összesen kétszer láttam őt, nem nagyon jár vissza az országba, de olykor az interneten keresztül ír nekem. Anyukám még mindig nagyon utálja apukámat, ezért nem örül neki, hogy néhanapján levelezem vele.
Anyámmal se túl fényes a kapcsolatom. Sose tudtam vele két értelmes szónál többet váltani. Sohase tudott használható tanácsot adni nekem, sose tudott lelki vigaszt, érzelmi támaszt, megnyugvást nyújtani számomra. Mivel egymaga kell, hogy eltartson kettőnket nagyon sokat robotol és mire hazaér a munkából általában hulla fáradt és teljesen kész van idegileg. Mindenféle különösebb ok nélkül rengeteget ordibál velem, nagyon türelmetlen, mindenbe beleköt és kritizál. Teljesen az idegeimre megy. Most már odáig fajult a dolog, hogy inkább elkerülöm őt és azt, hogy beszédbe kelljen elegyednem vele, mert ha rajta múlik veszekedésbe torkollik az egész. Állandóan dühös vagyok rá, de nem akarom ezt kimutatni, mert tudom, hogy neki is nehéz. Inkább bezárkózom a szobámba, hogy még véletlenül se legyen köztünk semmi konfliktus, de mostanában már egyre kevésbé viselem el az ebből fakadó magányt, úgyhogy a barátaimmal császkálom valamerre, vagy a nagyszüleimnél alszom.
Nincs óriási haveri köröm, nem szokásom bájologni a fél várossal, de van 4-5 barátnőm, akikkel nagyon közeli kapcsolatot ápolok. A nagyszüleimen kívül ők a napsugarak az életemben. Boldog vagyok, hogy vannak nekem.
A fiúk terén sajnos nincs ekkora szerencsém, pedig már egész kicsi korom óta nagyon vágyom az ellenkező nem társaságára. Néha szoktam pszichológiát olvasni, mert érdekel, többek között Freudot is és ő is szót ejt a gyermeki szexualitásról, hogy a gyermekeknek is van szexualitásuk. Ez teljesen rendben is van. Én mégis mindig úgy éreztem, hogy részemről ez meghaladja a normális szintet. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy egész kicsi koromtól kezdve rossz és romlott gyereknek érezzem magamat. Ugyanakkor ez a szégyenérzet fokozta is a szexuális izgalmamat. Már óvodáskoromban is állandóan a szex körül forogtak a gondolataim, mindenről erre asszociáltam. Ennek persze megvoltak a maga előnyei is. Általános iskolában sikerült a társaimat lehengerelnem a perverz vicceimmel, fantáziámmal. Ugyanakkor a srácok inkább a csapat mókamestereként és haverként tekintettek rám. Amikor mint lány a fiúhoz próbáltam közeledni feléjük azt rendszerint elutasították, ráadásul volt, hogy kifejezetten durván. 7 éves koromtól kezdve már rendszeresen önkielégítettem a lakásban található tárgyakkal és felnőtt filmeket néztem, 14 éves koromra pedig már saját vibrátorokat is sikerült beszereznem otthonra.
10 éves koromra már teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a velem egyidős fiúk iránt. A 40 év körüli férfiak voltak azok, akik igazán felkorbácsolták bennem a szexuális vágyat. A korosztályom az idő múlásával egyre kevésbé érdekelt és én sem érdekeltem őket. Az idősebb férfiak viszont rendszerint kimutatták irányomba, hogy tetszem nekik és velük könnyebben találtam meg a közös hangot. Az edzőmmel egy tábor alkalmával kicsit össze is melegedtünk, amikor 14 éves voltam, de a behatolás nem történt meg, csak szájjal kényeztettük egymást. Ez volt az első és utolsó komolyabb szexuális élményem, azóta csak elvétve csattant el egy-két csók, szóval még a mai napig szűz vagyok. Viszont nagyon nehezen bírom türtőztetni magamat, mert nagyon kívánom már a szexet.
Szerencsére a nyári szünet alkalmával egy picikét elterelődött erről a figyelmem, mert sok a szabadidőm és igyekszem mindig csinálni magamnak valamilyen programot. Múlthéten például a nagyszüleimnél töltöttem az egész hetet, mert anyukám felutazott a nővéréhez Pestre, én meg nem szerettem volna egyedül maradni a lakásban. Velük egyébként is nagyon jó a kapcsolatom és örültek neki, hogy többet leszünk együtt. Ők nem olyanok, mint az átlag nagyszülők. Tatám 65 éves, de nagyon fiatalos, mindig bakancsot, farmert és bőrdzsekit hord. Lófarokba kötött vállig érő haja és bajusza van. Sokat sportol, úszik és motorozik, néha engem is elvisz magával egy-két motoros bulira, amit nagyon élvezek. Egy kisvárosban élünk és ő kb. az egész várossal jóban van, mert nagyon barátkozós, közvetlen és vagány. Mamám 63 éves, amolyan háziasszony típus, mert imád sütni, főzni, de ő is nyitott az új dolgokra. Pont ezt szeretem bennük, hogy míg anyukám rendkívül konzervatív, felszínes és pesszimista gondolkodású, ők nagyon szabad szellemiségűek, akárcsak én és sok mindenről hasonlóan gondolkodunk. Ők maguk is és a kapcsolatuk is rendkívül kiegyensúlyozott.
Egyik éjszaka túlzottan is sikerült erről megbizonyosodnom. Általában az MP3 lejátszómmal a fülemben alszom, de akkor sehogy se jött álom a szememre, ezért elhatároztam, hogy verseket írok, amíg el nem álmosodom. Ekkor hallottam meg a nagyszüleim szobája felől kiszűrődő hangokat. Teljesen ledermedtem a nyögések hallatán. Tudtam, hogy jó a házasságuk, de meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogom őket a legintimebb pillanataik közben és hogy őszinte legyek, nem is nagyon vágytam rá. Annak ellenére, hogy kellemetlenül érintett a dolog, mégis volt valami izgató abban, hogy hallottam őket elélvezni. Tatám egyre szaporább, mélyről jövő, férfias nyögdécseléseit kifejezetten izgatónak találtam. Nagyon szégyelltem és szégyellem magamat emiatt, de egy kicsit felizgatott. Általában véve is minden kis apró ingerre izgalomba jövök és megszoktam, hogy pornónézés alatt is vizuális és auditív ingerekre gerjedek be. Ez viszont más volt és nagyon rosszul éreztem magamat, amiért kívántam, hogy magamhoz nyúljak. Talán pont ez az erősödő szégyenérzet volt az, ami ráadásképp hozzájárult ahhoz, hogy izgatónak találjam ezt a szituációt és a tudat, hogy most nem lenne szabad felizgulnom, mert ez egyszerűen undorító. Másnap alig bírtam a szemükbe nézni, persze próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Erre csak rátett még egy lapáttal, amikor tatám a beszélgetés közben átkarolt engem. Még élt bennem a tegnapi bűntudat, ugyanakkor minél inkább tiltakoztam ellene felsejlett bennem a hang, ahogyan tatám elélvezett. Az érintésébe belebizseregtem. Utáltam és utálom magamat. Teljesen össze vagyok zavarodva és meg vagyok ijedve, hogy hogyan lehetek ennyire undorító. Hogyan érezhetek ilyet? Tudom, hogy ez nem normális és beteges és az is, hogy egyáltalán megfordulnak a fejemben ilyesmik. Természetesen nem akarok tőle semmi szexuális jellegű dolgot. Még belegondolni is rossz. Azóta szörnyen rosszul érzem magamat és szégyellem magamat. Azon gondolkodom, hogy fordulhatott egyáltalán elő, hogy ilyet érezzek? Teljesen össze vagyok zavarodva.
Elnézést kérek, hogy ennyire mérhetetlenül hosszúra és részletesre sikeredett a levelem, de tényleg szeretném megtudni a problémám valódi okait és azt, hogy hogyan tudnám megszüntetni magamban ezeket a gondolatok és érzéseket! Azért lett ilyen terjedelmes a leírás, mert féltem, hogy nehogy kihagyjak olyan dolgokat a történetből, amik esetleg fontosak lehetnek ennek elérése érdekében! Nagyon össze vagyok zavarodva és undorodom magamtól. Mennyire számít betegesnek vagy normálisnak a helyzetem? Félek, hogy beteges vagyok!! Várom mielőbbi válaszát!
Kedves Levélíró!
Nagyon-nagyon jó dolognak tartom, hogy sok gondja, zavarodottsága, feszültsége közepette segítséget kér és nem egyedül küzd! Folytassa, kérjen ennél több, huzamosabb, tartósabb segítséget! Pszichológus kísérete mellett végig tudja beszélni az összes gondját, mert úgy látom, van mit kipakolni, van mit rendbe rakni. Az mégsem könnyű pálya, hogy a apukája elment,a z anyukája pedig érzelmileg gyakorlatilag elérhetetlen és nem nyújt ahogyan most megéli semmit. Én úgy emlékszem, hogy serdülő korban nagyon fontos, hogy legyen valaki, aki ugyan nem szól bele a dolgainkba, de igenis ott van és rendelkezésre áll, ha szükséges, és egyáltalán egy stabil, meleg hátteret és hangulatot teremt. Mert a barátnők nagyon-nagyon értékesek, csak stabil útmutatást nem úgy tudnak adni, mint egy felnőtt.
Azt is nagyon jó dolognak tartom, hogy olvas pszichológiát és hogy tudja Freudtól, hogy a gyerekkori szexuális késztetés teljesen szokványos dolog. A legtöbb ovis érintett a kisgyerekkori szexualitás 3 területén, vagy legalábbis némelyiken: az önkielégítés, saját testével való játszás; a másik nem testének kíváncsi felderítése, általában titokban és izgalmas körülmények között; az ovis szerelmek világa.
És azt is teljesen természetesnek tartom, ha serdülő korának megfelelően érdekli a szex.
Az is jó hír, hogy mindezekkel együtt a nagyobb, konkrétabb nemi élmények még csak most következnek: drukkolok annak, hogy szép és erős érzelmi háttér nélkül a testét se adja bele az élménybe, kár lenne érte.
Továbbá azt is jó hírnek tekintem, hogy a nagyszüleivel kapcsoaltos szexuális érintettségtől rémülten elhátrál: igen, ez a viszolygás úgy természetes és egészséges, ahogy van. A szüleinkre, nagyszüleinkre nem szeretünk szexuális tárgyként tekinteni, és az sem esik jól, ha ők szexuális vággyal tekintenek ránk. Egészségtelen, természetellenes. Velük egészen más típusú és irányú kapcsolatunk van, és ez a kettő kizárja egymást. Tehát a viszolygása helyénvaló. Kár, hogy meghallotta a nagyszülőket, sajnálatos, hogy így alakult. Az természetes, ha van nemi életük, de erről jobb lett volna nem értesülni. Talán szerencsésebb lett volna, ha a vendégség napjai alatt ők megtartóztatják magukat.
Ha pedig elmegy szakemberhez, hogy kibeszélje sokféle szomorú és izgató és aggasztó gondolatát, akkor arra is fény derülhet, hogy hogyan alakult úgy, hogy a szokványosnál talán nagyobb szerepet kapott a gondolatai, érzései világában a szexualitás, és hogyan lenne érdemes ezt a dolgot helyén kezelni úgy, hogy végül minél inkább saját magához hasonló, érzelmileg, barátságban, szellemileg, lelkileg és testileg is sokat adó párt találhasson maga mellé. Nincs oka, hogy undorodjon magától semmi sem véletlenül alakult úgy, ahogyan, és semmi rosszat nem csinált. Viszont lehet, hogy tud tenni valamit azért, hogy később teljes értékű boldogságot élhessen meg minden sávban a párkapcsolataiban! Ezért kérem, keressen olyan pszichológust, akivel rendszeresen, több beszélgetés során ki tudja fésülni az érzéseit és a gondolatait, mígnem minden helyre kerül! Már csak azért is, hogy az anyukája helyett legyen egy másik felnőtt, aki érti Önt, és drukkolva, szeretettel, kíváncsian figyeli a fejlődését! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 23:45
36 eves vagyok es a szulokkel kapcsolatban szeretnek kerdezni. Teljes csaladban nottem fel, nagyon jo korulmenyek kozt. Panaszra nem lehet okom, megis van...
Valahogy ugy erzem, hogy szuleim a mai napig nem fogadjak el, hogy felnottem, sot mar sajat gyermekem van. Tanacsok,tanacsok es tanacsok minden teren, a nap minden napjan. Kulfoldon elunk ferjemmel es kislanyommal, megis erzem az allando feszultseget. Sokszor vitazunk apro, semmi dolgokon meg igy tavuton is, mert ugy erzem, hogy allandoan iranyitananak. Amit csinalok valahogy soha nem eleg jo, elismero szot nem kaptam vagy 20 eves es allando bennem a bizonyitasi vagy - gondolom ebbol kifolyolag. Miota megvan a kislanyom, a helyzet szinte rosszabbodott, mindig van egy mondat, ami megkerdojelezi tetteim helyesseget.
Probaltam tobbszor is beszelni veluk, egyszeruen nem megy. Nincs valtozas. Mindig egy nagy vita a vege, es ugy latom, hogy meg sem ertik, hogy mi a problemam. Mintha nem is hallanak, hogy mit beszelek. Nagyon frusztralo, mert imadom oket es csak arra vagyom,hogy hagyjak elni az eletem es nevelni sajat gyermekem (neha ugy viselkednek, mintha tegnap kaptam volna kolcson a lanyom ) es fogadjak el, hogy mas vagyok mint ok.
Csak peldanak hozom fel, hogy mikor 28 evesen szerettem volna elkoltozni, a kerdes az volt, hogy miert, nem jo nekem otthon veluk?
Mit tehet az ember lanya, ha egyreszt ugy erzi, hogy legszivesebben tobbet nem allna szoba a szuleivel, masreszt meg gyotor a lelkiismeret, hogy rossz vagyok hozzajuk, ritkan latom oket, ha igen, akkor vitazunk, de ennek ellenere jol vagyok es elem az eletem? Van megoldas? Nem egyetlen gyerek vagyok/
Nem szeretnem, hogy onzonek tunjek es barmit megtennek, hogy javitsak a helyzeteten, de tanacstalan vagyok. Ugy erzem tele vagyunk apro sertesekkel, melyeket egymasnak okoztunk es nem tudunk rola beszelni. Szerintuk nincs semmi gond, hisz mi bajom is lehetne...
Koszonom a valaszt, tovabbi jo munkat
Valahányszor olyan felnőttől kapok levelet, akit a szülei saját tulajdonuknak tekintenek, mindig ugyanaz a két ellentmondás okoz fájdalmas tehetetlenség-érzést bennem. Az egyik az, hogy az idős szülők nem értik meg, hogy akkor kapnának többet, azaz jobb minőségű kapcsolatot a gyereküktől, ha elengednék, de nem értik meg és nem változnak, mert idősek. A másik pedig, hogy a fiatal felnőttben is egyszerre munkál az "imádom őket; nekik akarok bizonyítani; javítani akarok a helyzetükön" és a "legszívesebben többet nem állna szóba a szüleivel". És mégis egészen nehezen teszik meg a legkisebb lépést is, hogy távolságot teremtsenek olyan szülőkkel szemben, akik sokszor már a felnőtt gyermekük párkapcsolati, családi békéjét fenyegetik és semmilyen mértékben vagy módon nem befolyásolható a viselkedésük. Ezért ez nem olyan helyzet, ahol a szakember megmondhatja, mit helyes tenni: hiába is mondaná. Ez olyan helyzet, ahol az érintettnek magának kell végigmenni egy folyamaton, amely során aprólékosan megérti ezt a helyzetet és saját elhatározásra jut. Szakember segítségével ugyanakkor esetleg egy-egy olyan komoly beszélgetést is elő lehet készíteni, amelynek a során talán sikerül a szülők füléig mégis elhatolni. Mindenképpen azt gondolom, hogy szakszerű segítség nélkül ezt a helyzetet nehéz megoldani, és hogy feltétlen találni kell valamilyen megoldást, mert az nem rendjén való, hogy az Ön mindennapi életvitelét, életminőségét, hangulatát napi szinten befolyásolják, harminc éves kor fölött!, a több száz kilométerre élő szülei. Ez mind Önnek, mind a kapcsolatainak, családjának árt és semmiképpen sem kívánatos. Van, ahol a megértés nem segít, csak a távolság, de annyira minden esetben tartozunk a szüleinknek, hogy ha távolságot, korlátokat iktatunk be, akkor azt érthető - akár írásos - kommentárral lássuk el, hogy a szülő értse, milyen feltételekkel, módon, mértékben kell közelednie ahhoz, hogy a viszony helyreálljon. Az írásos közlés jelentőségteljesebb is, és egyben módot ad a szülőknek, hogy amikor az első felháborodásuk vagy fájdalmuk elmúlt, újra elolvashassák és megértsék az üzenet lényegét. Azonban nagyon, de nagyon nem mindegy, hogy egy ilyen - akár írásbeli, akár szóbeli - üzenet hogyan van megfogalmazva. A "hogyan" fontosabb, mint a "mit", és ez is egy ok, hogy feltétlen kérem, kérje szakember segítségét.
Sok sikert! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 23:25
Különös problémával fordulok Önhöz. Szeretném megérteni a történteket, és ezért így utólag kérem segítsen ebben.
A párommal 4 éve jöttem össze, aki ekkor túl volt már egy váláson, a házasságban született egy fiú gyermek, aki akkor 4 évesen az anyánál maradt és szinte azonnal a válás után az új férfihoz költöztek. Nagy-nagy szerelem és megértés volt közöttünk, annak ellenére, hogy a munkája miatt 250 km választott el egymástól. Pénteken sietett haza, és mindig csak hétfőn hajnalban indult vissza. A hétvégék programjai elég zsúfoltak voltak, mindig volt valami: neki a tanulmányai miatt, hol a gyerekkel való látogatás, ekkor vagy hozzám hozta, vagy vitte a nagyszülőkhöz és közösen töltötték vagy csak kettesben voltak programjaink vagy csak egyszerűen pihentünk itthon.
Csaknem 1 év után merült fel először a közös gyermek kérdése. Ő borzasztóan vágyott "normális" családra/társra. Bennem megtalálta élete párját. Sokat mondogatta, hogy a válásának legfőbb oka a felesége volt. A gyerek megszületése után nem tudtak közös nevezőre jutni a nevelésben és szinte a hétköznapi életben sem. Sokat veszekedtek és jobbnak látta kilépni a házasságból. Az anya oldaláról az volt a magyarázat, hogy elhidegült a párom tőle és a gyerekkel sem igazán törődött.
Én eleinte ezt elképzelhetetlennek tartottam, de szó mi szó, a gyerekével való kapcsolata valóban nem volt olyan bensőséges. A gyerek zárkózott, nehezen kommunikáló volt, velem pedig különösen. Eleinte jártunk közös programokra, de szinte semmi nem érdekelte a gyereket és átnézett rajtam. Sokszor beszélgettünk erről, sőt vita helyzet is kialakult, amikor szóvá tettem, hogy nem helyes az, hogy egész nap csak tv-t néz, nem köszön ha belép az ajtón, nem válaszol, ha kérdezem stb Próbálja meg ő nevelni, ne én szólítgassam, mert akkor megutál és nem akar majd idejönni. A párom erre mindig ingerülten csak azt válaszolta, hogy kéthetente nem tud csodát tenni.
Ekkor döntöttem el, hogy én ebbe több energiát nem fektetek, többször kiborultam, amikor idehozta, és a párom tőlem várta a csodát, hogy én közeledjek a gyerekhez, mert én vagyok a felnőtt. Tulajdonképpen két idegen voltunk egymásnak és a köztünk lévő falat csak az apa tudta volna lerombolni..ha akarta volna..de inkább az volt a reakció, hogy nem hozza ide többet. Valóban ritkán hozta, de nem csak ide, hanem ő maga is gyakran 3 hetente látogatta csak. Nem igazán volt látogatási rendszer a gyerek és ő közte.
Ekkor már dolgoztunk a közös gyereken, sajnos orvosi segítséggel, mivel a párom alacsony spermaszáma miatt csak lombik program jöhetett szóba. Nagyon lelkesen támogatott, és minden vizsgálatra örömmel kísért el. Sokszor mondta, hogy kislányt szeretne, de ha ikrek lennének sem lenne baj. 4 beültetés volt, sikertelenül a negatív tesztek után kb. 2 napig voltam a padlón, ezután felálltam erőt gyűjtöttem és mentünk tovább. A babusgatásból nem igazán vette ki a részét, de ha erőre kaptam, akkor már teljesen ott állt mellettem.
Konkrét terveink voltak, szinte összhangba hoztunk meg minden fontos döntést. Intenzív, színvonalas életet éltünk, gazdag programokkal, boldogok voltunk.
Ekkor már nem beszéltünk a fia és a köztünk lévő problémáról .Ha elhozta, akkor elfogadtam, hogy nem köszön, nem szól hozzám .
Ez ment csaknem 1 évig ,de az utolsó sikertelen beültetés után pár nappal 1 hét szabadságra ment a fiával és a nagyival, előre tervezett szabadság volt, és úgy jött haza, hogy a kapcsolatunkat befejezi. Váratlanul ért a hír. Próbáltam értelmes választ kapni, de azon kívül, hogy a gyerekével való rossz kapcsolatomat rótta fel nekem, elmondta, hogy az egy hét alatt rájött, hogy a közös gyereket sem akarja már. Hamarosan elvitte a dolgait és kilépett az életemből.
Amikor elment, csak annyit mondott búcsúzóul, hogy soha nem akart köztem és a gyereke között választani, én erre azt válaszoltam, nem is kellett volna, de kellett volna ő is (mármint a párom), mert egyedül kevés voltam. Semmilyen megbeszélésre, kompromisszumra nem volt nyitott. Egyedül eldöntötte, akármit is mondhattam ekkor már .
Valóban én hibáztam, mit kellett volna másképp tennem? Elképzelhető, hogy felébredt benne egy bűntudat, a 8 éves fia miatt? Ön szerint egyedül helyre tudja hozni a normális apa-fia kapcsolatot?
Köszönöm megtisztelő válaszát!
B. Anna
Elolvasva a történetét azt gondolom, hogy ez a hosszú, fájdalmas és szövevényes eseménysor minden bizonnyal nagyon sok energiáját fölemésztette és nagyon fájó nyomot hagyott maga után. A földolgozásában gyanúm szerint semmit nem segít, ha bármilyen okos ítéletet vagy magyarázatot írok egy pár soros levélben. Ön semmiképp sem hibázott, hisz megtette, amit lehetett, hogy a kisfiúval működő viszont létesítsen, de az adott helyzetben nagyon érthető, ha ez nem sikerült. A gyerek zártsága csak azt kommunikálja napnál világosabban: ez a helyzet nekem nem jó, nem akarom, hogy így legyen, nem akarok hozzájárulni. Ez a legtermészetesebb egy ilyen korú kisfiúnál ilyen helyzetben. Ön a legnagyobb jóindulattal és a legmelegebb személyiséggel is akadályba ütközhet, pusztán a szerepénél, "helyiértékénél" fogva. Igen, az apa TALÁN segíthetett volna, ha lett volna benne meggyőződés és képesség. Talán az apában is a "tiszta helyzet" iránti sóvárgás munkált a legjobban, és ez volt a kisfiú vágya is. Ami pedig Önnel történt, az borzasztóan igénybe vehette és meggyötörhette - nem hiszem, hogy racionális magyarázatokra volna szüksége, inkább arra, hogy értő fülnek elmondja, hogyan érezte magát alatta, utána... és most. Ez a gyászfolyamat sajnos nem megkerülhető és nem lesz könnyű. Ha szeretne ehhez megértő támogatást kapni, hívjon bátran! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 23:11
Férjem elhagyott (másfél éve csal), válni fogunk. Továbbra is gyakran jön a gyerekekhez, amikor tudja elhozza őket az oviból/isiből, velük tölti a hétvégét. Két lányunk van 4,5 és 7,5 évesek.
Már elmondtuk nekik mi a helyzet, hogy apa már nem szereti anyát, ezért költözött el. Volt nagy sírás-rívás. Aztán a nagy nem hozza elő a témát de a kicsit többször is kérdezgette miért van ez. Én csak annyit tudok mondani, hogy apa így akarta, vele beszélje meg. Én nem ezt akartam, nem is tudom felvállani, hogy közös döntés lenne.
Hogyan segíthetnénk őket a feldolgozásban?
Ön szerint jelenthet-e problémát, ha az apukájuk gyakran van nálunk?
egyesek szerint ez hamis illúziót kelt a gyerekben a párkapcsolatunkat tekintve. Szerintem hülyeség lenne eltiltani az apukát, ha velük akar lenni. Önnek mi erről a véleménye?
Milyen jelekre figyeljek, mikor kell szakemberhez fordulni?
Köszönettel várom válaszát!
Lulu
Nagyon sajnálom, hogy így alakult a családjuk története, de azért a tapasztalat azt mutatja, hogy ha minden egyéb tényező rendben van, akkor a gyerekek előbb-utóbb feldolgozzák az ilyen átalakulást és túlteszik magukat rajta. Azt gondolom, az ilyenkor követendő lépésekről, megfontolásokról meglehetősen könnyen talál szakirodalmat a könyvesboltokban is, számos írás született arról, hogyan lehet viszonylag sikeresen átvészelni a válást. Ezért csak egy néhány dologra mutatnék rá. Az egyik az, hogy a gyerekeknek fontos a tiszta helyzet, az átláthatóság és kiszámíthatóság, a rendszer. Nem feltétlen gond, ha Önöknél is találkoznak az apjukkal, de az új helyzetet mégiscsak jobban leképezi, hogyha a saját lakásukban Önnel vannak együtt, az édesapjukkal pedig annak az új lakhelyén. De még fontosabb, hogy ők mind a két szülőt továbbra is szerethessék és mind a kettőnek a szeretetében biztosak lehessenek. Ezért az a leglényegesebb - bár ezt sokan nehezen tartják be, pedig fontos! - hogy egyik szülő se mondjon rosszat a másikról, hanem fogadja el, sőt, legyen hálás, hogy a gyerekek és a szülő közötti szeretet töretlen. Természetesen nagyon fontos, hogy a gyerekek előtt ne veszekedjenek és az új életüket, párjukat, kapcsolatukat, magánéletüket se a gyerekek előtt tárgyalják meg. Közös ügyeiket külön, a gyerekek nélküli helyzetekben érdemes intézni. Az is lényeges, hogy a gyerekek kapcsolattartása a két szülővel kiegyenlített legyen, mindkettővel sok időt töltsenek, az apa is része maradjon az életüknek (ez jó, hogy elhozza őket az óvodából, iskolából, játszótérre viszi őket, stb.), hogy ha külön is, de mindkét szülővel intenzív, élő kapcsolatuk maradjon. Ellenkező esetben a gyerekek azt érzik, hogy egyik szülejüket elveszítik.
Ha még egy év múlva is tart a "sírás-rívás", vagy súlyos szorongásos tüneteket észlel (pl. székletvisszatartás), akkor érdemes szakemberhez fordulni. Minél hamarabb rendeződik az Ön érzelmi hogyléte, minél hamarabb tud nyugodt, élhető, letisztult új életet mutatni a gyerekeknek, példát mutatva, hogy így is lehet teljes értékű, nyugodt, sőt, örömteli életet élni, annál hamarabb fogják ők is ezt érezni. Az, hogy mennyire nagy megrázkódtatást élnek meg, részben attól is függ, hogy Ön mekkora megrendüléssel viseli. Az ilyen változás ugyanakkor elkerülhetetlenül törést okoz, és a gyerekeknek szükségképpen végig kell járni a tiltakozás, harag, szomorúság, felépülés különféle stációit, hullámzóan, váltakozó intenzitással és stratégiákkal. Fontos, hogy sokat legyen velük, hogy mindegyikük a maga módján élhesse meg a gyászát, hiszen nagyon eltérő életszakaszban vannak, amikor a lelki működésük is különbözik. A legfontosabb a melegség, a nyugalom, a tiszta helyzet és - ha kérik - a tömör, értelmes, nyugodt, hibáztatástól mentes válaszok. Sok sikert! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 22:57
A problémám nem kicsi, ezért is fordulok Önhöz. A lányom 8 és fél éves. Tavaly 7 éves volt, amikor megszületett a kisöccse. Ő ezt nagyon nehezen élte meg. Mindennaposak voltak a hisztik és a veszekedések. Nyár folyamán minden rendeződni látszott, mivel elég sok időt töltöttünk együtt. Látta, hogy ő is ugyan olyan fontos, mint a testvére. Aztán, mintha nem is ugyan az a gyermek lenne, nem ügyel a dolgaira, ruháit szétpakolja. A szobájában általános káosz uralkodik (ha csak össze nem pakolom). A tesójával is néha gonoszkodik. Hiába mondunk neki bármit a férjemmel, mint aki nem is hallja. Naponta elmondom neki, hogy mi a dolga este: zuhanyzás, fogmosás, hajának kibontása....stb. más nap tuti valami elmarad. Az iskolában a ruháit torna óra előtt csak leszórja. Nem értem miért vannak ezek a dolgok. Nyáron történt, hogy az udvaron játszott a társaival és megfogdosta őket. Már nagyon el vagyok keseredve. Tegnap történt az iskolában, hogy órán (hogy a társait szórakoztassa) lehúzta a nadrágját. Persze utána mindent megbánt és megígérte, hogy többet nem lesz ilyen.
Nagyon szégyenlem magam és igazából nem tudom mit tegyek vele, mert tőlünk nem ezt látja. Mindig ügyeltünk az intim dolgokra. A lakásunk, ruháink, szekrényünk rendezett. Túl sokat várunk tőle? Mi lehet a probléma?
Várom mielőbbi válaszát! Egy elkeseredett szülő
Szeretném megnyugtatni, hogy tökéletesen normális, ha egy kisgyerek nehezen éli meg a testvére érkezését és mindenféle módon igyekszik kifejezni a zavarodottságát és a figyeleméhségét. Tetszik, hogy érzi: ha többet vannak együtt a kislánnyal és nyugodtabb az élete - mint nyáron -, akkor a viselkedése is rendeződik. Mi sem természetesebb, mint hogy ősszel, amikor az iskolában újra nyomás alá kerül, akkor újra visszacsúszik a "teljesítménye" is. Az ilyen korú gyerekeknél a rend, a rendrakás még nem természetes viselkedés és nem várható el. Ekkor még az a legegyszerűbb, ha anyuka és a gyermek játékosan együtt rak rendet. Ugyanez vonatkozik az esti tisztálkodási feladatokkal. Ez is remek alkalom az együttlétre - nem csoda, ha a kislány egyedül nem végzi el a kijelölt feladatsort, ha épp az a fájdalma, hogy nem kap elegendő kényeztetést, nem lehet ugyanúgy gyerek, mint a testvére. Ilyenkor különösen fájó neki, ha hirtelen "fel kell nőni" épp azért, hogy a gyerek státuszt átadja kistestvérének. Ha az iskolában is kifejezi, hogy ő most zavarodott és boldogtalan, ez szintén természetes, semmi szégyellni való nincs benne. Ez a kislány még gyerek, és módot is kell neki adni rá. Ha a boldogsága, gyereksége, szüleivel való közelsége újra helyreáll, akkor a viselkedése is valószínűleg rendeződni fog.
Sok sikert! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 22:39
Egy 4 éves kislány anyukája vagyok. Az alábbi helyzetre kérnék valami tanácsot!
A kislányomnak az óvódában van a csoporttársa/barátnője. Ha az óvódában együtt vannak akkor folyamatosan azt hallom az óvónéniktől, hogy a lányom ugyan azt csinálja mint a barátnő. Önálló tevékenységet nem akar folytatni. Mindenben utánozza, akkor is ha pisilni kell a barátnőnek illetve a múltkor is összetéptek egy mese könyvet mert a barátnő azt mondta. Az óvónéni állitása szerint mint egy kis majom mindent megcsinál a lányom amit a barátnő mond. Ha nincs a baratnő akkor teljesen más a lányom szofogadó, nem hisztizik, belehet vonni a mindennapi tevékenységekbe. Itthon is másképpen viselkedik ha nem jár a barátnő pl betegség vagy hiányzás miatt.
Kérdeztem a lányom miért utánozza mindenben , a válasz mindig mert szereti. Próbáltam már elmagyarázni a kislányomnak nem kell mindig azt tenni és játszani amit a barátnő, de nem hat semmi. Hiszti van belőle mindig, meg kell várni mindig a barátnőt akkor is ha én hamarabb eltudnám már hozzni. Üvölt velem, kiabál , verekszik ilyenkor a lányom. Sajnos a baratnőtől már a harapást és a csúnya szavakat is hamar eltanultuk. A játszótéren azonban ha együtt játszanak az óvódán kivül ezeket a dolgokat nem tapasztalom, de lehet azért sem mert mi szülök ott vagyunk.
Kérem , adjon valami tanácsot, hogy hogy tudnám elmagyarázni a kislányomnak, hogy szeretheti a barátnőjét és játszhat vele, de ne ugyanazt csinálja amit ő mond. Okos , értelmes, nyitott, kreatív egyébként a lányom. Elfáradtam és elkeseredtem már abban , hogy amikor megyek az oviba akkor azt halljam mindig hogy a lányom már megint rosszat csinált a barátnő miatt és mint a tükör másolja minden lépését. Az óvónénik foglalkazások alkalmával szétszedik őket, de nem sokáig bírják ki egymás nélkül. Mit tehetnék , hogy a lányom a baratnője jelenlétében is olyan legyen mint nélküle?!
Előre is köszönöm a válaszát.
Üdvözlettel, egy anyuka
Azt a célt, amit a levele végén olyan tisztán megfogalmaz, "hogy a lányom a barátnője jelenlétében is olyan legyen, mint nélküle" aligha lehet közvetlenül, direkt módon elérni ,megvalósítani. De nem tudom, szükséges-e. Hiszen látja: a kislánynak semmi baja, ha más környezetben van, nem mutat semmiféle aggasztó viselkedést. Valamit megél, valamit tanul ezzel a kislánnyal - talán a barátságot, az egymásra hangolódást, ami neki most nagyon fontos. Nem vagyok benne biztos, hogy be kell avatkozni; illetve Önök már eddig is beavatkoznak, hiszen az óvónők is, Önök is beleteszik őt barátnő-mentes helyzetekbe... ez épp elég lehet ahhoz, hogy ő megőrizze önmagát. Az ovis korosztály - mindig mondom - nagyon furcsán, irracionálisan működik, teljesen eltér a gondolkodásuk a miénktől, hiába tűnnek "olyannak mint egy ember". Ezért is van, hogy minden "elmagyarázom neki, hogy..." típusú igyekezet meglehetősen reménytelen. Elmagyarázni ilyesmit inkább majd kisikolás korban lehet, de ott is az lesz a fontos, hogy megélje ezeket a társas viselkedési kísérletezéseket. Tehát most inkább arra törekedném, hogy legyenek más helyzetek is, más barátok, óvodamentes napok. A másik, ami még érdekes lehet, az az, hogy mit mesél erről a barátnőről: ha megengedjük, ha nem stressszelünk miatta, ha nem akarjuk letiltani, csak puszta kíváncsisággal fordulunk felé, vajon mit tudunk meg, mit él meg vele?
Ha a helyzet nem javulna, hívjon bizalommal, egy néhány konzultáció alatt biztosan találunk megértést, megoldást! Frank Orsolya 2013. 09. 11. 19:40
Kedves Orsolya! A kislányunk immár 4 éves és születése óta drasztikusan rossz irányba változott a kapcsolatunk férjem szüleivel. Nehéz ezt röviden összefoglalni, de megpróbálom. Én azt érzékeltem, hogy férjem szülei szemébe megszüntem létezni unokájuk születésével; nekik semmi sem számított csak az, hogy hogyan tudnak segíteni fiuknak a ház körül vagy milyen gyakran és hosszú ideig tudják az unokát a magukénak. Ezt úgy szóban mint manipulatív tetteken keresztül érzékeltették csakis irányomban, amikor a férjem nem volt a közelünkben. Előszőr hihetetlenül megdöbbentem és még magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy mi történik, mivel kapcsolatunk felhőtlen volt a kislány születése előtt, csak azt éreztem, hogy fáj és megfulladok. Többszörösen próbáltam közölni velük nem tetszésemet, de mindig süket fülekre találtam. Sajnos a férjem nem hitt nekem és nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy rájöjjön, hogy "nem bolondultam meg a késői szülésben és nem féltem anyósomtól a gyerekemet és nem vagyok betege annak, hogy elszeretik előlem a kislányom" (ezt apósom mondta a páromnak), hanem valójában gyerekkori, leválási, elengedési és határproblémákkal nézünk szembe. Ez nekem "csupán" egy teljes idegkimerüléshez vezetett... Éppen ezért most már, hogy megmentettük házasságunkat (mert ez a gond olyan kimondottan hatalmas éket vert kettőnk közé, hogy majdnem válásra került a sor)és fájó szívvel meggyöződtünk, hogy sajnos nem alakulhat ki egy laza és szeretetteljes gyerek-szülő-nagyszülő kapcsolat közöttünk, kialakítottunk egy nekünk elfogadható kapcsolattartást, felállítva határokat előnybe helyezve saját igényünket. Csakhogy megint kitört a családi botrány (a sógorom miatt), és a szülők nagyon igazságtalanok voltak férjemmel szembe; ezt részünkről "elvonulás" követte, mert megsértettek minket és egyáltalán nem kívántunk olyan emberek társaságába lenni, akik csak vádolnak és piszkálódnak . 2 hónapig nem találkoztunk, de a párom egy párszor beszélt velük telefonon, mire megegyeztünk, hogy találkozhatnánk egy óra erejéig. Ezt sértődötten és felháborodva viszzautasították, nevetségesnek nevezték, hogy mi csak egy órára engedjük nekik, hogy lássák az unokát valamint kikötötték, hogy azt hazudjuk a kislánynak, hogy azért nem találkozhatnak vele, mert betegek. Azóta pedig csönd.. (Azt meg sem említem, hogy sem az unoka sem a fiuk születésnapjára nem látogattak meg, persze minket hibáztatnak, mert mi nem hívtuk meg őket... nekünk családi ebédhez erőnk nem volt, de 1-2 órát még kibírtunk volna).... Többek között apósom említette a férjemnek, hogy beszélni szeretne négyesbe (após,anyós, férjem meg én)... Nagyon tartok attól, hogy nem lesz kellemes ez a találkozás. Nem is tudjuk, hogy miről akarnak beszélni, én a múltat felhozni nem szeretném, mert nagyon fájdalmas és nem akarom, hogy megint minden felelevenedjen. A jövőre szeretnénk koncentrálni , második gyermeket is zeretnénk és egy elfogadható kapcsolattartás lenne a cél. Mi a tanácsa? Hogyan tudnánk ezt úgy lebonyolítani, hogy a mi (férj és én) kapcsolatunk ne szenvedjen, meg ne a gyűlölködés és a harag irányítsa ezt a beszélgetést? Mi itt az egészséges határ? Hogyan tudnánk őket rávezetni arra, hogy mi külön család vagyunk külön igényekkel és ehhez kellene alkalmazkodniuk ahelyett, hogy kéretlen segítséget adjanak, követelöző manipulatív játszmákkal éljenek valamint ezt mind a "szeretet" nevével takargasság lelkiismeret furdalást okozva nekünk megmérgezve kapcsolatunkat a férjemmel. Előre is köszönöm válaszát. TV
Kedves Levélíró!
Úgy látom, hogy Ön is és a férje is eléggé tisztán látja, hogy mire van szükségük. Nagyon jó, hogy a jövőre koncentrálnak, és természetes, hogy Önök határozzák meg, a nagyszülők mennyit legyenek az unokával. Sajnálatos, hogy ezt korlátozni kell, hogy Ön és az apósa-anyósa között megromlott a viszony a gyermek születése után - nem egészen értem, hogyan, mitől. De itt nyilvánvalóan a nagyszülők lelkében-fejében történt valami. Jobb lett volna, ha Önt tiszteletben tartják és elismerik, megbecsülök, mint unokájuk édesanyját. Az is nagyon tetszik, hogy előtérbe helyezték a házasságuk megmentését. Kár, hogy így alakult, mert alapvetően a gyerekeknek nagycsaládban felnőni egészséges és természetes dolog - de ez csak akkor működik, ha a nagyszülőkkel egészséges a viszony és ha a hatásuk áldásos. A jövendő beszélgetést fontosnak és elkerülhetetlennek tartom, és abban is igaza van, hogy erre érdemes lenne okosan és jól felkészülni: az ideális végkimenet az lenne, hogy határok is legyenek, és kapcsolat is legyen. Az lenne a leghasznosabb, ha Önnel és a férjével közösen személes találkozás során tudnánk felkészülni erre a beszélgetésre. Ha gondolják, hívjanak bátran!