Kedves Aggódó Anyuka!
Meglehetősen részletesen és informatívan leírta a helyzetet, ám ahhoz, hogy az óvodai sírások háttere kiderüljön, valójában még többet kellene tudni. Ezen a ponton csak két általános elvvel tudok segíteni.
Az egyik az, hogy igen, a gyerekek rá tudnak tanulni arra, hogy mik azok a mondatok, amikre egy kis plusz törődést, figyelmet, együttlétet lehet kapni. Akár a "fáj a..." kezdetű, akár a "hiányzik a ..." kezdetű mondatokra igaz lehet ez. Ez nem manipuláció, egész egyszerűen egy tanulási folyamat: a gyermek megtanulja, hogy így adja meg a szülő azt, amire neki szüksége van. A valódi kérdés ilyenkor mindig az: miből van hiánya a kisgyereknek? Hol nincs egyensúlyban az élete? Mit tudunk neki megadni, hogy javuljon a helyzet?
És nagyon örülök, hogy a büntetések minimálisak, és a magyarázatok dominálnak. Én akár azt is megreszkíroznám, hogy elég a puszta magyarázat és a szemmel látható rosszallás: a büntetés már édeskeveset ad ehhez hozzá, és az is inkább árt mint használ. Az élmény lényege büntetés során az, hogy azért teszek meg valamit, mert a szülő túlerőben van és félek a büntetéstől.... Holott azért kell megtennie vagy nem tennie a dolgokat, mert a magyarázat alapján belátta, hogy az helyes/helytelen, és igyekszik a szülő kedvére tenni, hiszen szereti őt és azonosul vele.
A másik, amit kihallok a soraiból, az a volt férjével való kapcsolatra vonatkozó elégedetlenség, nyugtalanság, rossz érzés. Valójában a kisgyerek lélektani környezetét Ön határozza meg, ezért az a legfontosabb, hogy az Öntől jövő adás tiszta legyen. Tiszta adáson itt azt értem, hogy a szülő legyen jókedvű, magabiztos, nyugodt; ami azt is jelenti, hogy bűntudattól és aggodalomtól mentes. Tudom, hogy a válás, új kapcsolat, óvodába járás kapcsán nehéz egy szülőnek nem éreznie bűntudatot. De nagyon fontos, hogy a kapcsolatainkat ne mérgezzük bűntudattal. A bűntudatos szülő azt üzeni a gyereknek: nálunk valami nincs rendben, én valamit nem jól csinálok, neked rossz sorsod van. A bűntudatos szülő engesztelni igyekszik a gyereket és kárpótolni, kedvét keresni, kímélni őt.. és ez mind-mind félreviszi a mindennapokat. A gyereknek azt kell éreznie: nálunk rend van, a család jókedvű; anyukám sokat játszik velem, a mindennapi életünk vidám, játékos és humoros. Az édesanya azt is sugározhatja: apukád viselkedéséért nem én vagyok felelős, de ő egyébként is mellékszereplő az életünkben, én a saját hatáskörömben boldog életet adok neked.
Ha az apuka ennyire tart igényt, akkor ennyire... ez az ő döntése. Hogy a kisgyerek valóban szenved-e ettől, vagy éli az életét, várja az örömeit, a többi pedig a felnőttek rávetítése, abban nehéz biztosnak lenni.
Mindezzel azonban még nem derítettük ki, mi van az óvodai zokogások mögött, pedig az sajnálatos, ha ez a kislány mindennapi élménye. Javasolnám, hogy egy ingyenes konzultáción beszéljük át a dolgot, és lássuk meg, hogy a mélyére tudunk-e hatolni, illetve szükséges-e egy néhányszor találkozni, hogy megértsük, mi bántja.

Kedves BZ!

Nagyon örülök, hogy nem a büntetés útjára lépett, hanem pontosan érti, hogy a lopás ilyen korú gyereknél tünet, valamilyen belső feszültség vagy hiányérzet jele. Hogy ez mitől épp most jelentkezik, ha a körülményekben semmi lényeges változás nem történt, arra nézve a kislány életkora kínálhat megoldást. Természetesen ilyen kevés információból semmi bizonyosat nem lehet mondani, de általánosságban igaz, hogy serdülőkorban az ember elkezd a saját sorsán, személyiségén, kilétén gondolkodni - elkezd reflektálni. Mintha egyszeriben tükör elé állna és felgyújtanák a villanyt - a serdülő rengeteget foglalkozik magával, egyszeriben én-tudatra ébred, befelé fordul, végiggondolja, ki ő és mi a története, leltáraz, célokat keres, felméri, mennyit ér ő. Mivel ebben rutintalan, ezek aztán sokszor érzelmekkel színezett, elnagyolt, szenvedélyes értelmezések. Ilyenkor a viszonylag jó életű gyerekek is egészen drámai érzéseket tudnak megélni, szenvedélyes történetekben élik át saját magukat és az életüket, nagy eszmék és nagy elhatározások mozgatják őket. (Ez messze nem baj!) A serdülők ráadásul természettől bezárkóznak ebben az időszakban. A legtöbb serdülőt utoléri az a paradoxon, hogy befelé fordul, bezárkózik, nem osztja meg a belső életét, és közben kutyául szenved attól, hogy őt nem értik, nem ismerik. Azt szeretnék, ha félszavakból, füstjelekből értenénk, mi megy végbe benne és ezt tekintetbe is vennénk. Mivel nehezen hozzáférhetőek, ezért talán külső személynek, pszichológusnak ez a kislány is könnyebben mesélne arról, mi minden jár mostanában a fejében. A lopás oka lehet az is (és nagyon sok gyerek lop életének valamely korszakában), ha örömtelen az élete, az is, ha elhanyagoltnak érzi magát (ez akkor is megtörténhet, ha nem igazán elhanyagolt), lehet az, ha úgy érzi, igazságtalan vele a sors és jár neki némi kárpótlás.... száz és száz különböző belső élmény lehet ennek az oka, egészen odáig elmenően, hogy megnövekednek a vágyai és kiterjed a kívánságainak a köre. A serdülőkor az, amikor azzal kísérletezünk, milyen lesz majd a felnőttek támogatása nélkül élni... ezért megpróbálunk saját erőből elboldogulni. Saját világot alkotunk, magányosan küzdünk vagy a kortársakkal vállvetve. Ezért nem kér segítséget sok serdülő és ezért próbál így vagy úgy egyedül gondoskodni a vágyairól...
A pontos ok mindig teljesen egyéni; az, ha a gyerek beszél róla valakinek, akiben bízik, jó eséllyel segít a problémán.
Ha pedig egyébként sikerül úgy vinni tovább a kapcsolatukat, ahogyan az a serdülőkorban ideális, akkor a probléma jó eséllyel el fog múlni. Kevés ember van, aki serdülőkorába ne csinált volna vad dolgokat. A kislány legyen vidám és tevékeny, lehetőleg sportoljon intenzíven és élvezettel, legyenek örömei, legyen rajta némi felelősség, legyenek működő szeretetkapcsolatai, érezze jól magát a bőrében, ne legyen agyonfegyelmezve, adjuk meg neki a magányos töprengéshez szükséges nyugalmat, álljunk a rendelkezésére, ha igényli, vegyük körül humorral és szeretettel, mi magunk legyünk vidámak, lazák, hitelesek, tevékenyek és boldogok, ezzel maximalizálhatjuk az esélyét, hogy ő is viszonylag kevés szenvedéssel átvészelje a serdülőkort. A serdülésnek gyakran épp az első szakasza a legnehezebb, amíg szülő is és gyerek is rutint szerez ebben a működésmódban. Legjobbakat!

Kedces Levélró!
Tanácstalan vagyok. Úgy látom, hogy leírt egy helyzetet, amely úgy van, ahogyan van; az apuka és két gyermeke között nagyon erős a kötődés, ők a jelenlegi rendszerrel elégedettek; Ön is azt mondja, hogy nem fog tudni változtatni a férfi hozzáállásán, a szülő-gyerek kötelék erején... És azon sem szándékoznak változtatni, hogy Önök együtt élnek... - nemigen tudom, milyen megoldásra gondol. Ha egy nagyobb lakásban Ön el tudna húzódni és a saját életét élni a "gyerekes" napokon... - akkor kevésbé terhelné meg a kettejük kapcsolatát ez a rendszer? Ezt csak Ön ítélheti meg. Lehet, hogy választani lesz kénytelen, lehet, hogy alkalmazkodni...

Az persze kíváncsivá tett, vajon mi lehet a mögött, hogy Ön nem akar gyermeket, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, bár búvópatakként bőven lehet, hogy befolyásolja ezt a helyzetet.


Tartok tőle, hogy ezt senki más nem oldhatja meg...
Legjobbakat!

Kedves Évicka!

Elszorult a szívem attól, amit írt. Igen, elmúlunk, és kevesen néznek ezzel ilyen élesen szembe, mint Ön. Azt hiszem, hogy egy bizonyos életkor fölött minden embernek vannak percei, órái, napjai vagy hónapjai, amikor elszorítja a lélegzetét ez a tudat. Sokszor épp az élet váltópontjain, amikor a gyerekek kirepülnek, vagy más mérföldkő kapcsán. Ám ahogyan Ön is írja - a legtöbb ember szívén mintha lenne valamiféle védőréten, amely segít, hogy ha közel van is ez az igazság a tudatunkhoz, valahogy mégse legyen igazán közel. Vannak emberek, akiknél ez a védőréteg (nevezi a szakma énvédő illúzióknak és hárításoknak, de ez szinte mindegy) valamilyen okból időlegesen elvékonyodik. Van, aki nem olyan könnyen tudja félretenni vagy megszelídíteni ezt az igazságot. Van, akinek a veszélytudata nagyobb, a pozitív gondolatmenetek kevésbé hozzáférhetőek Ennek legtöbbször van egy azonosítható oka, de nem könnyen azonosítható, hanem a lélek mélyére van eltemetve, és terápiás, esetleg hipnoterápiás módszerrel válik hozzáférhetővé. Kérem, ígérje meg, hogy komoly lépéseket tesz ennek kiderítésére, talál magának egy néhány hipnoterapeutát, elmegy hozzájuk egy-egy próbaórára, és akivel a legjobban érzi magát, ott rászánja magát ennek az oknak a felszínre hozatalára. igen, van megoldás, igen, lehetséges ezt a helyzetet átrendezni és akkor még sok-sok-sok évet élhet jó életminőségben, örömben, az élet összes öröméhez és szépségéhez száz csáppal kapcsolódva és mindazt magába szíva. Vannak, akik úgy mennek el, hogy úgy érzik, jóllaktak, sokat kaptak az élettől és sokat kihoztak belőle, akik el tudják fogadni, hogy át kell adnunk a helyet, hogy az élet folyama úgy folyhasson tovább a Földön a megújuló generációkban... de igaázból azt hiszem, nincs köztünk, akit néha meg ne csapna a félelem és a veszteség. Kérem, tegye meg magáért, hogy megkeresi a kapcsolatát az Élettel és éli, tiszta szívől, amíg csak lehet!

Kedves levélíró, ez valóban nem egy könnyű helyzet, de nem is reménytelen, sőt!
Az első, amit visszajeleznék, az az, hogy pontosan el tudom képzelni, mennyit gyötrődik és szenved emiatt az eseménysor miatt.
Ezért rögtön és mindenek előtt azt tartom fontosnak elmondani, hogy más az önvád és más a megértés. Azt nem mondom ,hogy ne foglalkozzon a múlttal, és hogy hogyan alakult ki ez a helyzet. Fontos lenne ezt egyszer – de csak egyszer – valakivel alaposan átbeszélni, azért, hogy megértse, hol áll most a fia, és hol áll Ön. Jó lenne, ha ez a valaki, akivel átbeszéli, szakember lenne. De a múlttal csak annyiban kell foglalkozni, amennyiben segít innentől kezdve a lehető legjobban csinálni a dolgokat. Önmagát vádolni viszont nem szabad. Akkor sem, ha hibázott, akkor sem, ha nem. Azért nem szabad magát vádolni, mert akkor nem tud felszabadult, kedves, vidám, meleg és pozitív lenni a fiával, pedig egy keserű, savanyú, önvádba merevedett, rosszkedvű anyukához senkinek sincs kedve. Mindenki jobban jár, ha Ön megbocsát saját magának azzal, hogy” ennyi telt tőlem akkor; sok mindent nem tudtam és sok mindenben én is máshogy döntöttem volna, ha tudtam volna”. Mondja, nem máshogy döntött volna, ha tudta volna, hogy ez következik?
Tehát egyszer beszélje át a történteket pszichológus szakemberrel, azért, hogy megértsék, hol tart és mit érez most az Ön fia, és hol tart Ön. Ezzel aztán a múltat el is lehet temetni.

A második pont az, hogy ahol most vagyunk, onnantól mindig előrefelé kell gondolkodni. Az egyetlen kérdés az, hogy innen kezdve merre és hogyan megyek tovább. Minden más csak elveszi az erőnket attól, hogy jól menjünk előre. Ha jól értem, szeretné rendezni a fiával a viszonyát, és ha jól értem, úgy érzi, hogy az anya-gyerek kapcsolat a legfontosabb és ezt minél előbb elsődleges szerephez kell juttatni az életében. Ráadásul mindezt úgy, hogy a kisebbik gyermeke se sérüljön!

A fia megértéséhez pedig azt a legfontosabb megérteni, mivel jár az, hogy ő most serdülő lett. A serdülők öntudatra ébrednek. Ekkor kezd az ember igazán gondolkodni azon: „Ki vagyok én?”; „Milyen a sorsom?”; „Hogyan alakult ez így?”; „Kik a szüleim és hogyan neveltek engem?” A gyerek elkezd vizsgálódni meg értelmezni, és – mivel serdülő – általában meglehetősen drámai megállapításokra jutnak. Nagy, szenvedélyes érzéseik vannak, a feneketlen kétségbeeséstől az egekbe lángoló lelkesedésig: biztos Ön is emlékszik tizenéves önmagára, nagy bánataira, sírásaira, örömeire, ideáljaira, szerelmeire, lelkesítő embereire. Ilyenkor hatalmas és színpadias kinyilatkoztatásokra is hajlik az ember: például meglepődne, milyen sok kamasznak kiszalad a száján egy-egy nehezebb pillanatban a „te nem vagy az anyám/apám!” felkiáltás. Fontos, hogy a szülő ezt egyfelől meghallja, és megértse belőle, mi a panasz; másfelől meg ne hallja meg, hanem ugyanúgy tudjon átsiklani rajta, mint mikor a kétéves gyerekünk azt kiabálja, hogy „Kaka Mama!”, vagy az ovis azt, hogy „Utállak! Gonosz Mama!” Kezeljük értékén, ne essünk kétségbe, értsük meg, és lehetőleg minél mélyebben értsük meg, mit üzen!

Fontos lenne, hogy Ön megismerje, hogyan látja a fia a történetet: én két dologban biztos vagyok. Az egyik az, hogy máig is szereti az édesanyját és vágyik a szeretetére (a „Mindig csesztetsz” mondatot úgy fordítjuk magyarra, hogy „Vágyom a jóváhagyásodra és az elismerésedre, de sajnos úgy látom, hogy sose jó neked, amit csinálok.”). A másik pedig az, hogy még egyáltalán nincs kizárva, hogy Önnel együtt lakjon. Ez utóbbihoz viszont – és ez a kulcs – nem csak a múltat, hanem LEGFŐKÉPPEN A JELENBÉLI VISZONYUKAT kellene rendezni. Ez azt jelenti, hogy Önnek egyszer, egyetlenegyszer tisztán és egyenesen el kellene mondania a magától értetődőt: „Kisfiam, nagyon sajnálom, hogy ennyi éven át hol itt voltál, hol ott; nem biztos, hogy mindent jól csináltam; akkor is te vagy a legfontosabb az életemben, ha ez nem mindig volt egyértelmű, és nagyon szeretném, ha innentől kezdve a lehető legtöbb jót adhatnám neked.” Innentől kezdve viszont – bármily furcsa is – az a legfontosabb, hogy Önnek ne legyen bűntudata, és ne bocsánatkérésből működjön! Ezt mondom még egyszer: ne bűntudatból és ne bocsánatkérő pozícióból működjön! Hanem hogyan? Az a fontos, hogy a fiának jó legyen Önnel együtt lenni! Érezze jól magát, ha együtt vannak! Mi kell ehhez? Az, hogy Ön kedves, vicces és könnyed legyen. Fontos, hogy a fia helyeslést, haverságot, jópajtási érzéseket kapjon Öntől! Lepje meg! Lájkolja a fotóit a Facebookon, vagy érdeklődjön nyitottan és kedvesen a barátnője iránt, ismerjen el őszintén valamit, amit őszintén el tud ismerni. Az ajándékon könnyen átlátnak a fiatalok, és akár lekenyerezésnek is érezheti. Jobb ötlet az, ha főz neki valami finomat és egy „jót dumálnak”. Serdülő fiúkkal sokszor segít, ha nem a közös családi dolgokról, hanem külső témákról, olyasmiről, ami a fiatalt érdekli, legyen az sport, napi politika, autók, közélet, filmek, humoristák, zene vagy bármi más, amibe Ön is be tud szállni. Nem baj, ha nem tud sokat a témáról: a fiatalok szívesen tanítgatják az ilyesmit. A külső témáról való beszélgetés remekül össze tud hozni két embert és „titokban” építi kettejük intimitását. Nem kell ajtóstul rontani a házba: nem biztos, hogy azzal kezdeném: „mától lakj nálam!”. Egy-két, vagy még több kellemes, hiteles, őszinte és jókedvű együttlét, egy egyértelműen javulásnak induló viszony – és a gyermek magától is abba az irányba fog billenni, ami neki jobb. Ha pár éve még többször is Önt választotta, akkor a szíve mélyén ma is Önt választaná.

Sok sikert, türelmet kívánok!

Kedves Levélíró!

Nekem nagyon tetszik az Ön kislánya! Egy olyan tényt példáz, amit régivágású védőnők és óvónők gyakran elfelejtenek: a gyerekek NEM EGYFORMÁK. Ahogyan a felnőttek sem egyformák, úgy a gyerekek sem. Akinek gyermeke van, akkor jár el helyesen, ha - úgy mint Ön - türelemmel és megengedő kíváncsisággal, odafigyeléssel szemléli, vajon kit és mit kapott a keze közé fölnevelni, vajon milyen csoda bontakozik ki a kis lényből, aki napról napra velünk él. Azt hallom ki a sorai közül, hogy a legfontosabb engedély, amire ennek a kislánynak ebben a szakaszban szüksége van, az a következő: a SAJÁT TEMPÓM! Engedjétek meg, hogy a megfigyelés és a részvétel közötti átmenetet a nekem komfortos tempóban kezeljem! Mert szemlélődő vagyok, és a szemlélődésben nagyobb biztonságban érzem magam, mint a részvételben. Ez a kislány ilyen, ennek rengeteg gyümölcsét és előnyét tudja majd megélni, ha addig sikerül őt megőrizni az ilyen autizmus-kereső, minden kicsit is különleges dolgot stigmatizáló és gyanúba keverő védőnőktől és pedagógusoktól... Nagyon helyes ösztönnel jár el, amikor az ilyen hatásoktól óvni akarja a gyermekét. Sosem szűnök meg hangsúlyozni (és lehet, hogy most nem ezt esik jól hallani, de fontosnak tartom): a pedagógusok és az intézmények komoly sérüléseket tudnak okozni a kicsiknek. Ha a gyermeke azt "kéri", hogy a saját tempójában merülhessen alá a közösségben és mindig legyen kiútja a szemlélődésbe, a reflexióba, akkor igen, azt gondolom, igaza van és nem lenne helyes elárasztani őt az óvodás élethelyzettel, azzal az ingertömeggel, ami napi 5-8 órában, heti 5 napon úgy éri őt, hogy nincs választása. Míg egy gyerek működhet teljesen jól társas helyzetben, amikor azt válaszhatónak éli meg, addig reagálhat egészen komoly boldogtalansággal, ha ráébred, hogy az ingergazdag társas helyzet immár csapda, nem választhat, akár akarja, akár nem, ez lesz, és nagy töménységben. Tehát az én meglátásom szerint is valami olyan helyzet lenne jó, ahol ő szokhatja az óvodás élethelyzetet, de nem erőltetik túl, nem terhelik túl vele és fokozatos az átmenet. Voltak és talán máig is vannak alternatív óvodák, akár a Waldorf is lehet ilyen, ahol a beszoktatás gyerek-specifikus és adott esetben fokozatos, illetve a gyerekek délben elvihetők, egy-egy nap otthon marafádzól sem dől össze a világ.
Végül pedig hadd hívjam föl a figyelmét egy olyan jelenségre, még így jóval az iskolakezdés előtt, amely épp a boldog, figyelmes, szerető családban nevelkedő gyerekeket fenyegeti. Ez pedig - és számos ilyennel találkoztam - egész egyszerűen az, hogy az ilyen gyerekek egyáltalán nincsenek felkészülve arra, hogy létezhet helyzet, ahol őket nem szeretik. A jól szeretett, sok finomsággal és gondoskodással körülvett, gyanútlan és bizalomtelt gyerekek néha egészen lebénultan és eszköztelenül állnak az előtt, ha őket nem szeretik vagy plána ellenszenvvel, féltékenységgel, irigységgel kezelik pedagógusok vagy osztálytársak, más szülők. Egészen meg tudnak rendülni attól, hogy hogyan lehetnek az emberek gonoszok, hogyan lehet őt nem szeretni, és sokszor el sem mondják a szülőknek, részben mert nem tudják megfogalmazni, részben mert elhiszik, hogy bennük van valami rossz; részben pedig mert annyira idegen a saját családjuktól ez a dolog, hogy azt sem tudják, hogyan fogjanak hozzá. Az én véleményem az, hogy mindig a tanárt kell választani; fontos az iskola IS, fontosak, nagyon fontosak az osztálytársak, az osztály szociológiai összetétele is; de a legfontosabb az óvónő, tanítónő, tanárok személyisége.
Sok sikert!

Kedves Levélíró!

Igen tipikus, amit leír, nagyon sok emberrel találkozom, aki ebben a helyzetben van. A fiatalabb generációnak mindig irgalmat, az idősebbeknek pedig rugalmasságot és tiszteletet szoktam tanácsolni... mindkettőnek azt, ami a számára a legnehezebb. A kérdésére aligha létezik válasz, de ha édesanyja elolvassa a cikkeket és "kritikának veszi", az még nem jelenti, hogy ne tanulhatna belőle, meg ne fontolhatna valamit a tartalmukból. Önnek mint fiatalabbnak mindenképpen figyelmébe ajánlanám, hogy a kettejük kommunikációján Ön tud mozdítani. Talán meg is lepődik majd, de ha egyszer nyugodtan, kedvesen elmondja az édesanyjának, hogy fájdalmat okoz, hogy ő soha nem érdekelődik az Ön dolgai, ügyei, érdekei iránt, még az is előfordulhat, hogy meghallja és változtat valamin. A saját érzések ilyetén megosztásán túl a másik dolog, amit használni lehet, és amiben szintén Önnek kell kezdeményező szerepben lennie, az a cikkekben is említett Szerződés eszköze. Lehet, hogy kisebb-nagyobb sértődések árán, de az idősődő, magányos, érzelmileg önállótlan szülőt is rá lehet szoktatni, hogy bizonyos időpontokban beszéljenek, és bizonyos időszakokban ne; megegyezésre lehet vele jutni az érintkezés rendszerét, gyakoriságát, módját illetően: főként ha az ő igényei is meghallgatásra találnak.
Az azonban, hogy Önnek fájdalmat tud okozni a bántásaival, már csak belső munka árán haladható meg. Ha ebben vagy a kérdés más aspektusában szeretne személyes segítséget kapni, keressen bátran pszichológust, akivel részletesen átbeszélheti a gondjait és megtalálhatja saját megoldásait, megkönnyebbülését.

Kedves Levélíró!

Minden nőnek nehéz hallani és elfogadni, de teljesen normális és szokványos dolog, ha egy hosszú házasság tartama alatt egyik vagy mindkét fél időnként jobban kikacsint azokra a kapcsolatokra, amelyek "lehettek volna". Ez gyakrabban fordul elő férfiakkal, de azért nőkkel is meglehetősen sokszor. Ez egyáltalán (és főleg férfinál) nem jelenti azt, hogy a párját ne szeretné, de az, hogy a külső megkísértésből mi lesz, egy ártalmatlan flört vagy egy komolyabb külső kapcsolat, már nagyban függ az elsődleges kapcsolat minőségétől. Ha Önök között erős jóbarátság és érzelmi kötelék van, ha egymást súlyosan nem bántották, önbecsülésében nem sértették, nem alázták, ha általánosságban támogatóak egymás iránt, ha van közösen mire büszkének lenniük, ha jó szövetségesei voltak egymásnak (és amit leír, abból úgy hallom), akkor nincs komoly oka a párjának, hogy tartalmas emberi kapcsolatokért a szomszédba menjen.
A szex - fontos; a férfiaknak sokszor az egyetlen terület, ahol intimitást tudnak kimutatni és befogadni. Egészen alapvető eleme az életüknek, a legtöbb férfinak nagyon fontos, hogy a szex legyen bőséges, oldott, örömteli, és hogy a társa szemmel láthatóan bátran élvezze ki, élje meg a kettejük szexuális közelségét. Olyan nőt szeretnek, aki szereti a szexet, nem fél tőle, nem fél róla beszélni. Ezt igen szexinek tartják.
Hogy mit tehet megkísértés idején és egyáltalán egy hosszú házasságban a "másik fél" (általában a nő, az, akit megcsapott a megcsalás szele)? A legfontosabb, hogy ne inogjon meg, ne veszítse el az önbecsülését, ne kapaszkodjon, ne sírjon, ne könyörögjön, ne követeljen magyarázatot, ne tegyen szemrehányást. Emelt fővel, magabiztosan, saját értékeinek és érdemeinek megingathatatlan tudatában, és legfőképpen egészséges, vidám, lehetőleg szexi nőként kell tovább élnie az életét. Sok férfi épp arról szeretne titkon megbizonyosodni, hogy az ő párja még mindig megüti a mércét - szeretnének újra elköteleződni, szeretnék megélni, hogy "igen, az én párom még mindig messze a legjobb választás". Ehhez jó, ha a nő nem naiv, tudja, milyenek a felnőttek szexuális és társas viszonyai, de nem is romlott, csupán bölcs. Ha Ön boldog, vidám, magabiztos, és esetleg mer nőiesebben és szexisebben öltözni, viselkedni mint korábban és esetleg még egészen piciben saját maga is flörtöl valahol valakivel, a férje biztosan hamar rá fog ébredni, hogy ennél jobban nem járhat. A férfiak zöem érdekes és változatos szexre és szexuálisan vagány, szókimondó nőre vágyik; szeretik az életvitelben is a változatosságot és azt, ha nem csak a kötelesség, a feladatok, az erényes és dolgos életvitel tölti ki a napjaiat. Az a nő, akiből a kötelességtudat és a feladatra, felelősségre való figyelmeztetés árad, nem szexi. Titkon mind ezt gondolják, csak nem mind mondja ki. A legszexibb a világon a boldog, vidám, egészséges nő, aki kételyek nélkül hisz magában és "tud élni", tud örülni, tud örömteli dolgokat kitalálni. Ha jó mintát akar látni arra, mit nem szabad (kapaszkodni, sírni) és mit szabad (rálicitálni, állni a versenyt), tanácslom nézze meg (a férje nélkül!) Roman Polansky Bitter Moon (magyarül Keserű méz) című filmjét, két nőalak kerül megcsalt helyzetbe, az első katasztrofálisan, a második bölcsen reagál...
Az ilyen fajta házassági kikacsintás bőven belül esik a normális megingások sávján és ha az Önök kapcsolata eddig jó volt, ha a férje mindennapi élete Ön mellett jó, ha nincs bántva, túlságosan dolgoztatva, sok apróságért "csesztetve", ha teljesítménye el van ismerve, és ráadásul van négy szép fia, mindez olyan hihetetlenül mély töltetet ad, hogy a férjének esze ágában sem lesz elmenni vagy megcsalni Önt. De az fontos, hogy ebben a helyzetbe jól, erősen, magabiztosan, indulat és bosszú nélkül reagáljon, élje az életét örömtelin - az öröméből és életenergiájából a férje is részesülni akar majd. A boldogság és az egészség a legszexibb dolog.

Kedves Zsófia!
Nagy öröm, hogy a szíve csupa jót és pontosat mond. Egyetértek Önnel, hogy ha a kislány most van erre nyitva, akkor most kell válaszolni. És abban is, hogy a helyzet egy kicsit bonyolult. A hármévesek mesés-mágikus világához pedig egyébként is nagyon jól illett az a kedves, intuitív válasz, amit a hirtelen jött kérdésre adott.
Az első alapelv, amivel talán segíteni tudok, az az, hogy a gyermeknek mindig a maga szintjén kell válaszolni. A három és fél évesnek három és fél éves nyelven. A kardinális kérdés itt – gondolom – az, hogy tisztán és kereken kimondassék-e, hogy a fiúknak volt egy „külső személy” anyukája és ő meghalt. Őszintén szólva: ez valóban kemény dió. Az a tény, hogy egy anya meghalhat, bizony erősebb annál, amit egy ilyen kicsi kislány könnyen feldolgoz. A nagymama-kérdésre még lehet azt mondani, hogy a fiúknak van egy másik nagymamájuk is, de az anya-kérdés sokkal nehezebb. A kisgyerekeknek az a jó, ha a halál gondolatával, tényével fokozatosan, csepegtetve, a saját teherbírásuknak megfelelő tempóban ismerkednek meg. Ha először – mondjuk – egy halott bogarat látnak, aztán később egy halott egérkét is, ha egy idővel később egy távoli ismerős haláláról hallanak… de a túl korán, túl közelről, védtelenül megtapasztalt halálélmény nagyon megterhelő. Helytálló mondat lehet viszont, hogy a fiúknak van egy másik nagymamájuk is, és hogy miért, „erről majd később mesélek neked”. Ha a kislány még mindig erősködik, én akár odáig is elmennék, hogy azt mondom: „mert ez egy szomorú történet és én nem akarom, hogy szomorú legyél, erről majd később beszélünk, amikor már sokkal nagyobb és erősebb leszel.”
A kicsi gyerekek félig még mesevilágban, mágikus gondolkodásban élnek és meglehetősen védtelenek a saját fantáziáikkal, kevés tényanyagból levont következtetéseikkel szemben. Ha azt hallaná, hogy a fiúk anyukája meghalt, elkezdhetne félni, hogy az ő anyukája is meghal, és esetleg nem tudná ezt megfogalmazni, hanem egyedül szorongana. Nem biztos, és ha már kibukott a dolog, akkor ezt is le lehet esetleg védeni (Pl. „Az a néni nagyon beteg volt, én pedig egyáltalán nem vagyok beteg.”) A lényeg az, hogy a gyerek fejlődés-lélektani szükségleteit szem előtt tartsuk. Az pedig abban áll, hogy a saját teherbíró képessége szerint terheljük.
A második alapelv pedig éppen ez: hogy a saját szintjén is csak a saját teherbírása idejéig válaszoljunk. Akármit akarunk is mondani, ha úgy látjuk, hogy ő már elvesztette az érdeklődését, eleget hallott, menne játszani, másról kezd beszélni, akkor fogadjuk el, hogy ennyi volt az adag.
Mindent egybevetve tehát a gyermeknek alapjában az igazat mondjuk; de a saját szintjén mondjuk; a saját teherbíró képessége határáig mondjuk; és amiről azt gondoljuk, hogy még nem kell tudnia, mert nem eléggé védett (nem eléggé jártas halál, élet, egészség, betegség tárgykörében), azt nem mondjuk el, hanem vállaljuk, hogy erről majd később lesz szó. A családban hosszú távon ne legyen titok, de az igazság néha túl nyers ahhoz, hogy egy háromévesre rászabadítsuk. Ismerje meg, de a saját érési folyamatának megfelelően.
Kedves Zsófia, remélem, arra sikerült válaszolnom, amit kérdezett, és remélem sikerült olyan irányelveket nyújtanom, amelyekkel később is tud magának jó válaszokat generálni. Egy „mozaikcsalád” gyönyörűen működtethető, ha ennyi szeretettel és tudatossággal rendezik egymás mellé a tagjait. A továbbiakra is a legjobbakat kívánom!

Kedves Levélíró!

Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen csapdaszerű helyzetben találja magát. Ez nem olyasmi, amit egyetlen levéllel el lehet intézni, meg lehet oldani. Azt gondolom, az első lépés az, hogy szerezzen magának egy támogatót. Olyasvalakire gondolok, aki a lelki segítésben, kísérésben képzett szakember, akár pszichológus, akár ilyen irányban képzett lelkész vagy más támogató szakember. Ha ez komoly anyagi nehézséget jelent, első lépésben fel lehet hívni a Lelki ElsősegélySZolgálatot. A számuk 116-123, ez "éjjel-nappal, mobilról vagy vezetékesről hívható, mindkettőről ingyenes".
Ők abban is tudnak segíteni, hol és hogyan találhat egy rendszeres segítőre, ahol megvetheti a lábát és átbeszélheti, hogyan szabaduljon ki ebből a helyzetből.
Nekem szemet szúrt, hogy már többször szakított, tehát már többször sikeresen kiszabadult, csak MEGMARADNI nem sikerült ebben az állapotban. Tehát anyagi függés ide, szakképzetlenség oda, már többször is meglépte azt, hogy leváljon erről a férfiról. A kérdés már csak az, mire lenne szüksége ahhoz, hogy ebben az állapotban meg is tudjon maradni. Sokszor ha alaposan és optimistán átgondoljuk a helyzetünket, még az anyagilag megoldhatatlan helyzetekről is kiderül, hogy némi leleményességgel és elszánással megoldhatók. Kérem, keressen magának kísérőt és tegyen aktívan a jobb sorsáért! Sok sikert!

Kedves Levélíró! Bizony nehéz. Sajnos nemigen tudok semmi olyat mondani, amitől rövid időn belül megoldódna a helyzet. Azt érzem a leveléből, hogy ha próbálna komolyan beszélni az anyósával a helyzet képtelenségéről, nemigen találna meghallgatásra. Azt mondja, a férje sem érti, mi a problémája a helyzettel. Nem lehet könnyű, hogy a férje házában, a férje családjától körülvéve él, és csak most, felnőtt fejjel költözött erre a helyre. És ha a munkájuk és lakhatásuk ide köti mindkettejüket, akkor még kisebb az esély,hogy a férjével alaposan megbeszélve a problémát valahogyan rá tudná őt beszélni, hogy önálló családi életet építsenek ki valahol máshol. Azt hallom ki a szavaiból, hogy az egész családból a legerősebb kötelék Ön és a gyerek között van... De hogy az anyaságát nincs módja, ideje megélni. Pedig annak most van az ideje. És nyilván a gyermeknek sem jó, ha versengenek a kegyeiért és nem kap világos határjelzéseket. Amit igazán sajnálok, az az, hogy Ön kevesebbet jut a gyermekhez és a leírt szép, építő együttléteket sem ártatlanul, jóhiszeműen, hanem mindig valamiféle verseny vagy licitálás részeként kínálja a kicsinek. Őszintén szólva nem látom, hogyan fog a kislánnyal zavartalan, egyértelmű, meleg, tiszta kapcsolatot kiépíteni, ha a jelen felállásban semmi nem változik. Természetesen a gyerek nem hibás, és Önnek nem az a dolga, hogy versengjen a kegyeiért: a rendszer, a felállás a hibás. Anyósa nem tudta még túltenni magát rajta, hogy a fia már felnőtt és kisgyermeke neki már nincs, az unokája pedig nem a gyermeke. Valóban saját gyermekeként kezeli és a jelen felállás ezt lehetővé is teszi neki. Az érzések és a kapcsolati dinamikák, amiket megélnek, a családi felállásnak a következményei. Amíg az valahogyan nem változik, addig az érzéseikben, kapcsolataikban sem igen látom, honnan lenne változás, sajnos. Borzasztóan sajnálom, hogy nem tudtam ennél biztatóbbat írni. Ami nagyon tetszik, az az Ön elszánása, hogy a kislányával szép, tiszta, építő kapcsolatot építsen, tetszik a tudatossága és a nagyon pontos megértése, leírása a helyzetről; tetszik, hogy érzem a soraiból, hogy tudja, hogy a gyermek nem hibás; és aggaszt, hogy kétszer is azt írja, hogy ha ebben a rendszerben marad, abba "belebetegszik". Kár lenne, nagyon remélem, hogy megtalálja azt a tetterőt, elszánást, amivel valamilyen szabadabb választást tehet az életéről, ahelyett, hogy sodródna és megbetegedne. Az az érzés, hogy "meg fogok betegedni" akkor ér valamit, ha vészjelzésnek tekintjük és változtatunk a sorsunkon. Kérem, beszéljen minden érintettel, a legnagyobb nyíltsággal és higgadtsággal, és ha nem ér el vele hathatós változást, akkor gondolkodjon el rajta, mik a következő lépések és azokhoz mire van szüksége! Sok sikert!

Kedves Zoltán!

Amit leírt, az nagyon nehéz helyzet, és olyan helyzet, ahol a javításhoz nem elegendő, ha kijelölünk egy haladási irányt és megszabunk egy pár működési alapelvet. Ahogy Ön is érezte, itt már jóval korábban is helye volt segítségkérésnek. Örülök, hogy ezt meg is tette, és az egészen bizonyos, hogy az urna végső nyugalomra helyezése fontos és szükséges lépés volt. Ennek kapcsán rögtön felvetődik bennem a kérdés, vajon Ön saját maga hogyan áll a felesége elgyászolásával, elengedésével? A gyermek szemmel láthatóan nincs túl a gyászán és serdülőként olyan időszakba ért, amikor mindenfajta érzelmi egyenetlenség előtt sebezhetőbb, mint korábban.
Az is egyértelmű, hogy a tanulási nehézségek – csak tünet, a probléma a mélyben van, és ezért a tanulás orvoslása csak felszíni kezelés. Természetesen fontos lenne, hogy a tanulás jó élmény legyen a gyereknek és meg tudja élni a saját remek intellektusát, sikereit, és minél több év telik el úgy, hogy ő nem a sínen fut, hanem a sín mellett, annál nagyobb a veszélye, hogy elkönyveli magát mint nem okos vagy nem sikerre szánt gyereket. Ráadásul az ilyen korú gyerekek nehezen vonhatóak terápiába, némelyik igen, némelyik nem. Ennek ellenére javaslom, hogy keressen olyan pszichológust, akihez a fiú tartósabban járhatna, akivel egy bizalmi, stabil kapcsolatot tud kialakítani és akire afféle fix pontként, bázis-emberként gondolhatna a következő hónapok, 1-2 év során. Ez fontos lenne, de ha nem sikerül, nem szabad kétségbeesni, mert ebben az életkorban – ahogy írtam – ez nehéz, kétesélyes.
Ami a legfontosabb, az az Önnel való viszonya. Ön az egyetlen megmaradt szülője, legközelebbi hozzátartozója, egyetlen igazi családtagja és mindennapi érzelmi környezete. És itt rögtön rátérnék egy fontos pontra: az Ön levele a párja említésével kezdődik és azzal a célkitűzéssel záródik, hogy hármukból egy „CSALÁD” legyen. Értem, hogy Ön is magára maradt, hogy egyedül nehéz, és hogy az Ön érzése szerint akkor állna helyre a rend, ha újra hárman lennének. Hogy egyedül nehéz, és hogy tovább kell lépni. A gyermeke erre talán valami olyasmit mondna, ha meg tudná fogalmazni az érzéseit és tudatosítani a tudattalant: „Anya már nincs, Anya nem pótolható, és akkor van rend a világban, ha legalább beismerjük az igazat, hogy most már csak ketten vagyunk és legalább mi ketten egy rendes, stabil egységet képeznénk, ahol te vagy a szülő, én a gyerek, te foglalkozol velem, nekem meg nincs más gondom, mint tanulni és játszani (élvezni az életet), hisz fiatal vagyok. Most semmi sincs rendben, még én magam is változom, és egyáltalán nem tud érdekelni, mi Columbia fővárosa. Legalább valami legyen rendben. Ha van magánéleted, azt nem akarom tudni és intézd úgy, hogy ne kelljen tudnom róla. Ha behozod ezt a nőt, akkor Anya még jobban meghal és már az üres helye sem marad meg. És akkor azt érzem, hogy nem osztozol a gyászomban, hogy neked már mindegy, nem is fáj, és akkor még jobban egyedül maradok.”
Tisztában vagyok vele, hogy nehezet kérek, nagyon nehezet. Nehéz feladat egy kora-serdülő gyerek érzéseivel egyedül küzdeni, hiszen azok olyan vehemensek és összetettek. Nem is azt kérem, hogy egyedül küzdjön velük, hiszen ki sem ismerheti magát ebbe, hanem azt, hogy tűzze ezt napirendre – és kérjen hozzá segítséget. Tartós, rendszeres segítséget saját maga számára. Ez a dolog akkor tud jól működni, ha – képletesen szólva – Ön áll a gyerek háta mögött és tartja őt, az Ön háta mögött pedig áll a segítő szakember, a pszichológus, és tartja Önt. Ezzel a helyzettel egyedül Ön nem birkózhat meg, mert komoly szaktudást igényel és túlságosan nagy terhet, gondot jelentene egyedül. Márpedig Ön a gyerek elsődleges pszichológiai környezete, tehát Önnek van arra szüksége, hogy egy tanácsadót rendszeresítsen a maga számára, akihez hétről hétre oda tudja hordani a napi helyzeteket, a dilemmákat és a saját küzdelmes érzéseit is, és értő füleket és világos útmutatást kapni egy olyan területen, ami nem a saját szakmája, de amit a leveléből érezhető apai jóérzés és érzelmi intelligencia segítségével egészen biztosan meg tud majd oldani.
Még egyszer: tudom, hogy nehezet kérek. Tudom, hogy céget vezetni milyen igénybevételt jelent, ugyanakkor mégis arra kérem Önt, hogy gondolja át a prioritásokat, mi a sorrend a cég, a hölgy és a gyerek vonatkozásában, főleg ami az időbeosztást, napirendet illeti. Ha személyesen beszélnénk, megkérdezném, hogyan zajlik ennek a fiúnak egy átlagos napja. Hánykor találkozik először az édesapjával, mennyire számíthat rá, hogy iskola után kettesben lesznek és az mit hoz ez neki. A tanulással kapcsolatos számon kérést, vagy a két férfi, apa és fia jó hangulatú haveri együttlétét, ahol legalább egy órára el lehet feledkezni a tanulással kapcsolatos rossz érzésekről és magát a KAPCSOLATOT ÉPÍTGETNI. Pl. kettesben meccset nézni chips és kóla mellett és jó nagyokat nevetni. Higgye el, a kamasszal a legjobb kapcsolatépítő eszköz - az "ökörködés". Ami nem jelenti azt, hogy egy órával később ne tehetnénk föl neki komoly kérdéseket is - ha azok nem bénítóan számonkérőek, hanem támogatóan magabiztosak.
Ami a működési alapelveket illeti: a gyereknek lényegében két dologra van szüksége:
- stabil, meleg, érzelemgazdag KAPCSOLATRA, azaz együttlétre Önnel, ami jó élményt ad neki, amit vár és amibe visszavágyik; ebbe beletartozik a teljes elfogadás és megértés is;
- világos, letisztult, egyszerű normák szerinti TERELGETÉSRE, KERETEZÉSRE, ami nem agresszív, nem indulatos, hanem jóságos, de nagyon egyértelművé teszi, hogy mi helyes és mi helytelen és hol húzódnak a határok.
A csapongó kamaszoknak stabil felnőtteket kell látniuk a háttérben. A felnőttek élete legyen rendben – ez ad a gyerekeknek biztonságérzetet. A legfontosabb, hogy az apja foglalkozzon vele, és úgy, hogy az neki jó legyen, hogy várja, hogy azt érezze, most már ő lett napirendre tűzve és ő a legfontosabb, van kire támaszkodnia és most már nemsokára minden rendben lesz, mert Apa kézbe vette a dolgot. Egyelőre a tanulástól függetlenül.
A logikai sorrend úgy néz ki, hogy előbb a kettejük kapcsolatát kell letisztázni és sínre tenni, a gyereket érzelmileg stabilizálni, a saját párkapcsolatát egyelőre a gyerek látókörén kívül kezelni, ezt követően, ha a kapcsolatuk stabilizálódott, akkor lehet majd a tanulással is foglalkozni, és végül, talán, majd, később a hölggyel való kapcsolatot is napirendre tűzni.
Erről jut eszembe, hogy kíváncsi lennék, MI az, ami miatt hallgatózik a gyermek – mitől retteg, mi az, amit nagyon nem szeretne hallani, de nagyon kíváncsi, hogy nem arról van-e szó? Mit ért Ön azon, hogy „attól fél, bántani fogjuk”?
Ami a tanulást és a hazudást illeti: itt most nem a fegyelmezés a megfelelő eszköz vagy öncél. A cél a bizalom és a stabilitás visszanyerése és végül ezek révén a motiváltság visszaállítása. Ha belegondol, Ön is látni fogja, hogy megvan a léleknek is a maga szigorú logikája. A gyerek akkor fog nem hazudni, ha nem érzi, hogy hazudnia kell. Ha egyszeriben el lesz fogadva az igazság. Nem megy a tanulás? Most nem megy a tanulás. Elfogadjuk tényként. Azt keressük, mire lenne SZÜKSÉGE ahhoz, hogy majd újra menjen a tanulás. Mi tölti ki a gyerek fejét tanulás helyett? Miért huszadrangú cél a számára a matek vagy a történelem? Miért nem tud koncentrálni? „Min pörög?”
Végül pedig (és egy kicsit későbbre): én nagyon hiszek a gyerekekkel való együtt tanulásban. Ha a szülő magáévá tud tenni egy meleg, kedves, stabil, terelgető, de jókedvű hozzáállást, akkor a gyereknek igen nagy élmény, hogy az szülő jól segít neki, hogy együtt vannak, és ez óriási alkalom arra, hogy (a) megértsük, pontosan miben állnak a gyerek elakadásai (b) saját magunk növeljük az önbizalmát és (c) egy életre megtanítsuk tanulni, amivel aztán később is jól boldogulhat. Ez azonban a szülő részéről türelmet, jóindulatot, és bizony hozzáértést is követel. Nehéz is lehet, de megtanulható. Szívesen segítek ebben, ha eljön az ideje.
Kérem tehát, hogy első sorban szerezzen be a saját maga számára egy olyan pszichológust, akit Ön hitelesnek, hozzáértőnek él meg és aki hajlandó Önnel hosszabb távon abban a felállásban dolgozni, hogy ebbe a két fős családi rendszerbe a pozitív működéseket Ön tudja bevinni, ehhez viszont háttértámogatásra és útmutatásra van szüksége. Akár több pszichológushoz is elmehet, ugyanúgy, mint amikor bármilyen más szolgáltatást keres az ember, és akár 3 szakember meglátogatása után is kiválaszthatja, kivel érzi a legjobban magát. Így fogják tudni megállítani a gyermeke állapotromlását és újra sínre tenni őt, így tudja magát megkímélni a későbbi önvádtól, így tudja maga elé képzelni a fiát tíz év múlva mint sikeres, lelkes fiatal felnőttet és elindulni efelé, így tud megtanulni saját maga is rengeteg hasznos dolgot és megosztani a terheit, és így fogja tudni szétszálazni, mi az, ami normális serdülési jelenség (befelé fordulás) és mi az, ami valóban problématünet. Hogy hogyan néz ki a probléma és a problémamegoldás az emberi psziché gépezetében. Higgye el, nem ördöngösség. Egyben javaslom, mivel a gyerek serdülőkorba ért, olvassa el Vekerdy Tamás Kamaszkor körül c. könyvét és Kulcsár Éva: A serdülőkori fejlődés pszichológiai jellemzői c. füzetét (Iskolapszichológis 29.), hogy a gyermekhez használati útmutatót nyerjen a következő pár évre. Mindkettő olvasmányos, emészthető és hasznos információban gazdag olvasmány.
Remélem, sikerült használható irányokat adnom, és kérem, küldjön beszámolót nekem az előrehaladásról, a megtett lépésekről és bátran tegye föl kérdéseit. Írhat a posta@arete.hu címre.
Sok sikert kívánok!

Kedves Asszonyom!
Köszönöm levelét - egy ilyen rövid leírásból meglehetősen nehéz megítélni, hogy van-e egyáltalán bármi aggasztó vagy rendellenes a gyerek viselkedésében. Sem megerősíteni, sem kizárni nem lehet. Amint Ön leír, abból azért inkább úgy hangzik, mintha arról lenne szó, hogy a gyerek elérte a 9 éves kort, ami egyfajta mérföldkő - ez még nem a serdülés, de nagyon sok gyereknél éreznek ilyenkor a felnőttek egyfajta hirtelen jött ellenállást, darabosságot - a kisgyerekek természetes bizalma és odaadása itt egy kicsit megtörik és egyfajta óvatosabb, távolságtartóbb, keményebb viselkedés állhat be. A gyerekek egyre jobban reflektálni kezdenek magukra, társaikra, társas viszonyaikra. Kérdezzen meg bármely alsós tanítót, megmondja, mennyire élesen mások a harmadikos, negyedikes gyerekek, mint a kis elsősök. A gyerek viselkedéseinek efféle hullámzásaira jó már most felkészülni. Higgye el, hogy kellő ráhangolódással és megértéssel ezt is, és serdülőkort is nagyon jól lehet kezelni és érteni. Ugyanakkor fontos, hogy a szülő ne azzal foglalkozzék, hogy saját magában keresi a hibát, mert A BŰNTUDAT ÉS A SZORONGÁS NAGYON ROSSZ TANÁCSADÓK, hanem törekedjen minél pontosabban ISMERNI ÉS ÉRTENI A GYEREKET. Ehhez az is kell, hogy olvassunk - pl. Vekerdy Tamás Jól szeretni c. újabb írása sokat segíthet ebben,vagy Kamaszkor körül c. könyve is. A saját gyerek megismerése pedig úgy a legegyszerűbb, ha sokat és jól beszélgetünk vele az életéről, nem a "mi újság az iskolában?" hangnemében (nem volt még gyerek a világon, aki erre ne azt mondta volna: "Semmi.") hanem érdeklődő, nyitott kedves konkrét kérdésekkel azokra a részletekre vonatkozóan, amikről a gyerek előzőleg mesélt; ha vele tanulunk jókedvben és bajtársi szellemben; ha néha a társas helyzeteiből is el-el tudunk csípni pillanatokat (zsúron, iskolaudvaron, kiránduláson, az osztályban, amikor magunkhoz hívjuk meg a barátait, stb.). A gyerekkel való beszélgetésről is vannak jó szakkönyvek (Pl. a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című írás).
A gyermeknek Ön a legfontosabb kapcsolata, az érzelmi hátországa, és mivel Ön látja, hogy a gyerek rendben van, ezért az Önök kapcsolata erős, megtartó és tiszta. Ez a legfontosabb. A gyereknek az apjával való kapcsolata abban az értelemben az ő kettejük ügye, hogy Ön nem tudja befolyásolni - amit tehet, az az, hogy érti és tudja a gyerek vágyódását, csalódását, fájdalmát, és mellette áll ennek elviselésében, feldolgozásában. Azt jól érzi, hogy az apjával kapcsolatos kielégületlenség akadályozza abban, hogy a másik férfihoz közeledni tudjon. Ez nem az új társa személyének szól, hanem a státusának. A gyermek érezhet olyasmit, hogy az apját veszítené el még jobban, ha a másik férfihoz közeledne... Ezek irracionális, de a maguk módján teljesen logikus és minden esetre kiirthatatlan érzések, amiket el kell fogadnunk.
Sok sikert!

Kedves Levélíró!
Igen nehéz olyan helyzetben segíteni, amikor nem az fordul segítségért, akinek szüksége van rá. Az édesapjának van problémája, neki van szüksége segítségre, és épp ő nem kér és nem is fogad el segítséget. A problémája nagy és sokrétű, talán túlságosan is sokrétű ahhoz, hogy szembenézzen vele. Ilyenkor könnyen beáll a hárítás, amikor az illető nem csak a baj elől menekül, de azok elől is, akik ezekre a bajokra emlékeztetik. Minél élesebb lesz a szembenállásuk, annál reménytelenebb, hogy szót értsenek - hiszen állóháború alakul ki. Minél inkább azt érzi az édesapja, hogy Ön erősen tereli valami olyan irányba, amiben ő nem akar elmozdulni, annál konokabbul fog ellenállni. Ráadásul valószínű, hogy a család nőtagjait egységfrontként éli meg és az egész "női front" elől menekül. Nem szeretnék semmiféle hiú reményt kelteni, hogy könnyen lehet rajta segíteni - lehet, hogy sehogyan sem lehet. Sokszor az a legnehezebb, hogy elnézzük, amint szeretteink rontják saját sorsukat.
Azt gondolom, az lenne a legfontosabb, hogy vegyék le az apukájáról a nyomást. Tegyék lehetővé a számára, hogy ne meneküljön, hogy ne presszionálják folyton azzal, hogy vegye be a gyógyszert, mert akkor minden rendbe jön - hiszen még ez sem biztos.
Minden ember a maga útján halad az élete során. Ezen az úton kísérhetjük, de helyette nem járhatjuk az útját.
Ha az apukája kikerül a nyomás alól, ahol a tiltakozásba és hárításba-tagadásba menekül; ha nem Önök ellen kell hadakoznia, hanem szembekerül magával a betegségével és a helyzetével, akkor hamarabb megérti, hogy mi a tét. Amíg kettejük ellen harcol, nem kell a betegségével, a helyzetével szembefordulnia. Ha kettesben maradna a problémájával, talán eldöntené, hogy akar még javítani a sorsán.
Ha pedig akar, akkor tudni fogja, mihez nyúljon.
Ha beszél is vele, mindenképp külön négyszemközt tegye, semmiképp se próbálja rábeszélni a gyógyszerre, inkább érdeklődjön a saját gyógyítási módszerei iránt, érdekelődéssel és elismeréssel. Ha egyszer kimondhatja, amit gondol, talán túl is jut ezeken a gondolatokon.

Ugyanakkor azt hogy valaki tegyen magáért és az élete hosszabbításáért, minőségéért, sokkal mélyebb szinteken dől el - ahhoz, hogy akarjunk élni, minőségien, hosszan tartóan és jó kilátásokkal, ahhoz alapjában életcél, életöröm és belső késztetés szükséges. A legjobb megtartó a megértő szeretet, a jó hangulat, a kényelmes élethelyzet.
Legjobbakat!

Kedves Levélíró!
Mennyire pontosan tudja tudatosítani a megfogalmazni az érzéseit! És milyen szép, hogy előre igyekszik érzelmileg elrendezni a terepet a majdani közös gyerek vállalásához! Nem tudom, a párjának beszélt-e ezekről az érzéseiről... talán megérné. Ezzel együtt is, amit ír, az tipikusan az a feladat, amit pszichológusnál lehet és érdemes elvégezi. Javaslom, keressen föl pszichoterapeutát és talán nem is túl sok ülésben sikerülhet eljutni egy megbékélt állapotba.
Minden jót!

Kedves Jolán!

Nagyon megértem az álláspontját: roppant nehéz, ha az ember anyai érzése mást mond, mint a közvélemény egy jelentős része. Annyira könnyű a kívülállóknak kemény és már-már spártai álláspontot elfoglalni és azt sugalmazni, hogy a gyereket idomítani kell, nem hagyni, hogy az érzései felülkerekedjenek, hanem megtörni, megtanítani neki, hogy az élet kemény és be kell állni a sorba. A baj csak az, hogy ez az üzenet még nagy gyerekkel, még felnőtt emberrel szemben is embertelen és pszichológiailag elhibázott. A kisgyerekek akkor fejlődnek egészségesen, ha a pszichológiai fejlődési, tanulási igényeik teljesülnek. A három év alatti gyerek élettani és lelki igénye pedig az, hogy az anyukája biztonságos közelségében felfedezhesse a világot és kísérletezhessen a tárgyakkal, a mozgással, a többi emberrel. A három, vagy talán négy év alatti gyereknek nem közösségben van a helye. A bölcsőde kényszermegoldás, kritikus, nehéz élethelyzetben egy végső menedék. Az óvodai lét pedig akkor működik jól, ha a gyermek önként, szívesen megy oda és annyi időt tölt ott, amennyit szívesen vagy könnyen elvisel. A jól végzett beszoktatásnak éppen ez a célja. Nem az a kérdés, hogy a gyerek ellenállását hogyan törjük meg, vagy hogy a gyerek sírásán hogyan jussunk túl - a beszoktatás célja az, hogy ne legyen ellenállás, ne legyen sírás. A leveléből meghasonlottságot, elbizonytalanodást vélek hallani. Mintha nem lenne már biztos a saját érzéseiben, anyai ösztönében, intuíciójában. Mint aki elvesztette az iránytűjét. És mintha a saját szíve azt mondaná: hagyjuk most ezt az egész zűrzavart, vissza az alapvonalra, az anya és gyermeke biztonságos kapcsolatához, és majd később, amikor a gyerek is érettebb és a lelke is megnyugodott, akkor kísérletezzünk újra a közösségi élettel.
Ha engem kérdezett volna, ugyanezt javasoltam volna. A kisgyerek életében egyetlen stabil bázis van: az, hogy a szüleim, és köztük is elsősorban az édesanyám nem hagy cserben, nem tesz rosszat nekem, nem hagy magamra, nem mond le rólam. Mindig ott van, ő a bázis, oda mindig vissza lehet térni, ott mindig föl lehet töltődni, onnan lehet új kalandra, próbatételre indulni. Akár hiszi, akár nem, harmincéves korában is így fog Önre tekinteni a fia. A szülő mindig ott van mint végső mentsvár. A szülő legyen az, akire bármikor és bármilyen körülményben számítani lehet és akinek a reakciója, az elfogadása nem is képezheti kérdés tárgyát. "Persze, hogy ő mellém fog állni" - gondolja jó esetben a gyerek. Az a huzavona, zűrzavaros helyzet, amiben most van, semmiképp sem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon bármiféle "leckét". És egy 3-4 éves gyereknek nem is efféle spártai alkalmazkodási leckéket kell tanulnia. Az ő "tananyaga" most a biztonság, és a biztonságos bázisra támaszkodva az örömteli játékos felfedezés. Nagyon messze van ő még a kötelességteljesítéstől meg az önsanyargatástól mint elvárástól. Azt mondja, Ön sok melegséggel és szeretettel nevel. Ez fontos és jó. Az aggodalom már más kérdés. Természetesen a túlféltés, az aggodalomból fakadó korlátozás, a gyerek kísérletező-felfedező kedvének, mozgásának, kalandjainak visszametszése szintén nemkívánatos. Hiszen az a fontos, hogy a gyerek ősbizalma ne csak a Mama közelségére terjedjen ki, hanem a nagyvilágban való magabiztos mozgásra is. Ha a gyereknek azt üzenjük: igen, meg tudod csinálni, mehetsz, kísérletezhetsz, én pedig vigyázok rád, akkor magabiztos, a világban ügyesen mozgó embert kapunk. Ha ésszerűen megtanítjuk neki a veszélyeket, de hagyjuk felfedezni, akkor a kíváncsisága a tudás és a magabiztosság felé viszi őt. Az óvodába majd annak idején fokozatosan, és azzal a szilárd hittel kell beszoktatni, hogy az tényleg jó neki. De ez csak akkor meggyőző, ha az édesanyja ezt tiszta szívvel hiszi, mert olyan a hely és olyanok a pedagógusok. És: olyan a beszoktatás. Minél természetesebb, minél észrevétlenebb, annál jobb .Az ilyen korú gyerek még nem észérvekben gondolkodik, és nem következtet. Közvetlenül megéli az élményeit. Ha valahol jó, akkor ott jó. Ha belefeledkezem a játékba, mert jó nekem, akkor nem nagyon érdekel, ha elmegy a Mama, de jöjjön vissza hamar, legyen itt, amikor majd vágyom rá. Jó, ha az óvoda kínál valamiféle átmenetet az első időszakra, pl. az anya jelenlétében zajló játszóházat, ahogyan a Waldorf óvodákban szokás. Az is jó, ha az óvodában töltött napok számát és hosszát a szülő és a gyerek igénye határozhatja meg. Ha a család megteheti, hogy délután már otthon van a kisgyerek, akkor teljesen fölösleges bent aludni. Az is egy kényszermegoldás. Az óvoda egyetlen célja, hogy a gyerek társas viselkedését fejlessze abban a 4-7 éves korban, amikor erre már alkalmas, sőt igénye van, és amikor ez még nem a teljesítés, hanem a játék jegyében zajlik. Erre pedig napi 3-4 óra heti néhány napban bőven elegendő. A többi csak a ránk örökített intézményi rutin.
Sok sikert kívánok!

Kedves Levélíró! Sajnos nemigen tudok hozzászólni a kérdéséhez. Az ilyesfajta diagnózisokkal, mint "nárcisztikus személyiség" érdemes vigyázni. Mindannyiunk személyiségének természetes és fontos része egy jó adag nárcizmus, azaz önszeretet. Viszont ha valakit "felcimkézünk", azaz ráakasztunk egy diagnózist, az inkább csak eltávolít, hiszen haragunkat fejezzük ki rajta keresztül és elszigeteljük magunktól az illetőt. Abba pedig végképp nem szólhatok bele, hogy az édesapja milyen döntéseket hoz a pénzével kapcsolatban. Csak azt tudom mondani, hogy igyekezzen vele kapcsolatot, kommunikációt építeni.

Kedves Anyuka!
Nagyon nehéz így látatlanban segíteni. Természetesen nagyon helyes, ha mindig nyugtatja a gyereket, hogy a kiváló teljesítmény nem elvárás, de természetesen ez az üzenet csak a tudatos szinten „megy át”. Azokra a tudattalan tényezőkre, amik a gyerekben munkálnak (pl. hogy a testvérei is kitűnőek, vagy hogy eddig ő is az volt) nem könnyű hatni. A némettanárral talán érdemes lehet beszélgetni, elmesélni neki, hogyan hatnak az Önök kisfiára az ő elvárásai – anélkül persze, hogy őt hibáztatnák. Valamiért ez a kisfiú már rettentően komolyan veszi az iskolát és nagyon erősen hiszi, hogy nagyon sok múlik a jegyeken... Talán aránytalanul is. Hogy ennek mik a mélyebb okai, azt természetesen nagyobb munka lenne kideríteni. Tartok tőle, hogy nem igazán tudtam így pár sorban és látatlanban segíteni, de az biztos, hogy minden, ami a gyermek szorongását oldja (humor, játék, engedékenység), csak jót tehet. Jó lenne, ha az idő előrehaladtával felismerné, hogy az iskolai teljesítmény ugyan fontos dolog, de nem annyira fontos, hogy magunknak ártsunk miatta, és hogy a hibáinkat mindig ki lehet javítani, mindig van második esély, hogy sokszor még az egészen közepes tanulók is belehúznak később és sokra viszik... ha a környezete lazulni, lazítani tud, akkor nyilvánvalóan a gyermeknek is könnyebb lesz.

Kedves Levélíró!

Köszönöm a bizalmát - amit leír, eléggé világos képet ad a helyzetről. Értem a csalódását, amiért az anyukájának bizonyos dolgokban talán nem sikerült felnőni, az ember megérdemelné, hogy példaadó szülei legyenek, akikre büszke lehet és akik jól támogatják. De sajnos tényleg nincs mindig így. Ha ennyire erősen foglalkoztatja az igény, hogy megértse, mi történt a családjában,pontosan erre szolgál az egyéni önismereti munka, ami a pszichológusnál történik. Ott egyben arra is megoldásokat lehet találni, hogyan kezelje a helyzetet, az anyukáját, aki olyan, amilyen. Az ő életkorában a személyiségét már nem lehet átrendezni - Ön viszont megtanulhatja azokat a viselkedéseket, amelyekkel az eredeti családjához képest távolságot tud teremteni, határokat beállítani, hogy a párkapcsolatát és a születendő saját családját le tudja védeni és ott már jobb érzelmi viszonyokat beüzemelni. Ezt nagyon fontos lenne elvégezni, mert ellenkező esetben számos automatizmus működhet, ami a legjobb szándékát is tévútra viheti. Az önismeret és a tudatos életvezetés, kapcsolatkezelés egész életünkre felbecsülhetetlen értékű útitárs. Sok sikert kívánok!

Kedves Levélíró!

Nem értem, miért ennyire fontos az önálló evés. Az ilyen korú kisgyereknek az a "dolga", hogy pancsoljon, ha vizet lát, maszatoljon, ha van mivel, kísérletezzen, játsszon, tapasztaljon, mindent kipróbáljon. Az önállóság úgy szokott jelentkezni, hogy a gyerek ki akar valamit próbálni, önálló akar lenni, egyedül akarja csinálni, és mi hagyjuk, megengedjük, szemmel láthatóan örülünk neki, stb. De ha már EGY éves korában arra próbálták tanítani, hogy önállóan egyen (!!), akkor ez tipikusan az a dolog, amikor egy témára, feladatra egy gyerek-szülő páros "rágörcsöl", és a dolog köré egyre több feszültség gyűlik. Aligha van más megoldás, mint nem foglalkozni a dologgal, és semmi kétség, a gyerek egy napon majd akarni fog egyedül enni. Érdemes kint felejteni ezt-azt, egy süteményt, egy kiflit, egy puha gyümölcsöt, ha éhes, majd megfogja, és megeszi. De én sokkal kíváncsibb lennék arra, miért volt fontos egy-másfél éves korában, hogy ez a gyermek egyedül egyen. Számos két éves gyereket is etetnek még, illetve ekkor folyhat az áttérés. Két éves kor után a legtöbb gyereknek rettentően fontos lesz az önállóság, a felnőttekről való leválás, az, az élmény, hogy én más vagyok, mint te, én különálló lény vagyok. Ilyenkor büszkén és boldogan szoktak egyedül csinálni különféle dolgokat. Lehet, hogy ezt a hullámot majd sikerül meglovagolni - de csak akkor, ha addig lehetne lazán kezelni a dolgot. Az is biztos, hogy a gyerek - bármit csinálnak is - előbb-utóbb eleget fog enni, egyszerűen mert éhes. Az izgés-mozgás ebben a korban nagyon fontos, ha nem izegne-mozogna, nyúlkálna és próbálkozna, komoly aggodalomra adna okot. Egy ekkorka gyerektől nem várható fegyelem, feladat-tudat, jó teljesítmény, katonás viselkedés. A viccet, játékosságot, kedvességet szeretik és igen, sok türelem kell hozzájuk. Sajnálom, hogy nem úgy segítettem, ahogyan elképzelte, de a gyerek életkori igényét és sajátosságait felismerni, megérteni, elfogadni mindenképpen érdemes, mert megkönnyíti a dolgunkat. Érdemes lenne valakivel arról beszélgetni, hogy Önnek miért fontos, mi a tétje annak, hogy a gyerek minél előbb önálló legyen. Minden jót!