Kedves Levélíró! Bizony nehéz. Sajnos nemigen tudok semmi olyat mondani, amitől rövid időn belül megoldódna a helyzet. Azt érzem a leveléből, hogy ha próbálna komolyan beszélni az anyósával a helyzet képtelenségéről, nemigen találna meghallgatásra. Azt mondja, a férje sem érti, mi a problémája a helyzettel. Nem lehet könnyű, hogy a férje házában, a férje családjától körülvéve él, és csak most, felnőtt fejjel költözött erre a helyre. És ha a munkájuk és lakhatásuk ide köti mindkettejüket, akkor még kisebb az esély,hogy a férjével alaposan megbeszélve a problémát valahogyan rá tudná őt beszélni, hogy önálló családi életet építsenek ki valahol máshol. Azt hallom ki a szavaiból, hogy az egész családból a legerősebb kötelék Ön és a gyerek között van... De hogy az anyaságát nincs módja, ideje megélni. Pedig annak most van az ideje. És nyilván a gyermeknek sem jó, ha versengenek a kegyeiért és nem kap világos határjelzéseket. Amit igazán sajnálok, az az, hogy Ön kevesebbet jut a gyermekhez és a leírt szép, építő együttléteket sem ártatlanul, jóhiszeműen, hanem mindig valamiféle verseny vagy licitálás részeként kínálja a kicsinek. Őszintén szólva nem látom, hogyan fog a kislánnyal zavartalan, egyértelmű, meleg, tiszta kapcsolatot kiépíteni, ha a jelen felállásban semmi nem változik. Természetesen a gyerek nem hibás, és Önnek nem az a dolga, hogy versengjen a kegyeiért: a rendszer, a felállás a hibás. Anyósa nem tudta még túltenni magát rajta, hogy a fia már felnőtt és kisgyermeke neki már nincs, az unokája pedig nem a gyermeke. Valóban saját gyermekeként kezeli és a jelen felállás ezt lehetővé is teszi neki. Az érzések és a kapcsolati dinamikák, amiket megélnek, a családi felállásnak a következményei. Amíg az valahogyan nem változik, addig az érzéseikben, kapcsolataikban sem igen látom, honnan lenne változás, sajnos. Borzasztóan sajnálom, hogy nem tudtam ennél biztatóbbat írni. Ami nagyon tetszik, az az Ön elszánása, hogy a kislányával szép, tiszta, építő kapcsolatot építsen, tetszik a tudatossága és a nagyon pontos megértése, leírása a helyzetről; tetszik, hogy érzem a soraiból, hogy tudja, hogy a gyermek nem hibás; és aggaszt, hogy kétszer is azt írja, hogy ha ebben a rendszerben marad, abba "belebetegszik". Kár lenne, nagyon remélem, hogy megtalálja azt a tetterőt, elszánást, amivel valamilyen szabadabb választást tehet az életéről, ahelyett, hogy sodródna és megbetegedne. Az az érzés, hogy "meg fogok betegedni" akkor ér valamit, ha vészjelzésnek tekintjük és változtatunk a sorsunkon. Kérem, beszéljen minden érintettel, a legnagyobb nyíltsággal és higgadtsággal, és ha nem ér el vele hathatós változást, akkor gondolkodjon el rajta, mik a következő lépések és azokhoz mire van szüksége! Sok sikert! Frank Orsolya 2014. 07. 23. 21:39

Kedves Zoltán!

Amit leírt, az nagyon nehéz helyzet, és olyan helyzet, ahol a javításhoz nem elegendő, ha kijelölünk egy haladási irányt és megszabunk egy pár működési alapelvet. Ahogy Ön is érezte, itt már jóval korábban is helye volt segítségkérésnek. Örülök, hogy ezt meg is tette, és az egészen bizonyos, hogy az urna végső nyugalomra helyezése fontos és szükséges lépés volt. Ennek kapcsán rögtön felvetődik bennem a kérdés, vajon Ön saját maga hogyan áll a felesége elgyászolásával, elengedésével? A gyermek szemmel láthatóan nincs túl a gyászán és serdülőként olyan időszakba ért, amikor mindenfajta érzelmi egyenetlenség előtt sebezhetőbb, mint korábban.
Az is egyértelmű, hogy a tanulási nehézségek – csak tünet, a probléma a mélyben van, és ezért a tanulás orvoslása csak felszíni kezelés. Természetesen fontos lenne, hogy a tanulás jó élmény legyen a gyereknek és meg tudja élni a saját remek intellektusát, sikereit, és minél több év telik el úgy, hogy ő nem a sínen fut, hanem a sín mellett, annál nagyobb a veszélye, hogy elkönyveli magát mint nem okos vagy nem sikerre szánt gyereket. Ráadásul az ilyen korú gyerekek nehezen vonhatóak terápiába, némelyik igen, némelyik nem. Ennek ellenére javaslom, hogy keressen olyan pszichológust, akihez a fiú tartósabban járhatna, akivel egy bizalmi, stabil kapcsolatot tud kialakítani és akire afféle fix pontként, bázis-emberként gondolhatna a következő hónapok, 1-2 év során. Ez fontos lenne, de ha nem sikerül, nem szabad kétségbeesni, mert ebben az életkorban – ahogy írtam – ez nehéz, kétesélyes.
Ami a legfontosabb, az az Önnel való viszonya. Ön az egyetlen megmaradt szülője, legközelebbi hozzátartozója, egyetlen igazi családtagja és mindennapi érzelmi környezete. És itt rögtön rátérnék egy fontos pontra: az Ön levele a párja említésével kezdődik és azzal a célkitűzéssel záródik, hogy hármukból egy „CSALÁD” legyen. Értem, hogy Ön is magára maradt, hogy egyedül nehéz, és hogy az Ön érzése szerint akkor állna helyre a rend, ha újra hárman lennének. Hogy egyedül nehéz, és hogy tovább kell lépni. A gyermeke erre talán valami olyasmit mondna, ha meg tudná fogalmazni az érzéseit és tudatosítani a tudattalant: „Anya már nincs, Anya nem pótolható, és akkor van rend a világban, ha legalább beismerjük az igazat, hogy most már csak ketten vagyunk és legalább mi ketten egy rendes, stabil egységet képeznénk, ahol te vagy a szülő, én a gyerek, te foglalkozol velem, nekem meg nincs más gondom, mint tanulni és játszani (élvezni az életet), hisz fiatal vagyok. Most semmi sincs rendben, még én magam is változom, és egyáltalán nem tud érdekelni, mi Columbia fővárosa. Legalább valami legyen rendben. Ha van magánéleted, azt nem akarom tudni és intézd úgy, hogy ne kelljen tudnom róla. Ha behozod ezt a nőt, akkor Anya még jobban meghal és már az üres helye sem marad meg. És akkor azt érzem, hogy nem osztozol a gyászomban, hogy neked már mindegy, nem is fáj, és akkor még jobban egyedül maradok.”
Tisztában vagyok vele, hogy nehezet kérek, nagyon nehezet. Nehéz feladat egy kora-serdülő gyerek érzéseivel egyedül küzdeni, hiszen azok olyan vehemensek és összetettek. Nem is azt kérem, hogy egyedül küzdjön velük, hiszen ki sem ismerheti magát ebbe, hanem azt, hogy tűzze ezt napirendre – és kérjen hozzá segítséget. Tartós, rendszeres segítséget saját maga számára. Ez a dolog akkor tud jól működni, ha – képletesen szólva – Ön áll a gyerek háta mögött és tartja őt, az Ön háta mögött pedig áll a segítő szakember, a pszichológus, és tartja Önt. Ezzel a helyzettel egyedül Ön nem birkózhat meg, mert komoly szaktudást igényel és túlságosan nagy terhet, gondot jelentene egyedül. Márpedig Ön a gyerek elsődleges pszichológiai környezete, tehát Önnek van arra szüksége, hogy egy tanácsadót rendszeresítsen a maga számára, akihez hétről hétre oda tudja hordani a napi helyzeteket, a dilemmákat és a saját küzdelmes érzéseit is, és értő füleket és világos útmutatást kapni egy olyan területen, ami nem a saját szakmája, de amit a leveléből érezhető apai jóérzés és érzelmi intelligencia segítségével egészen biztosan meg tud majd oldani.
Még egyszer: tudom, hogy nehezet kérek. Tudom, hogy céget vezetni milyen igénybevételt jelent, ugyanakkor mégis arra kérem Önt, hogy gondolja át a prioritásokat, mi a sorrend a cég, a hölgy és a gyerek vonatkozásában, főleg ami az időbeosztást, napirendet illeti. Ha személyesen beszélnénk, megkérdezném, hogyan zajlik ennek a fiúnak egy átlagos napja. Hánykor találkozik először az édesapjával, mennyire számíthat rá, hogy iskola után kettesben lesznek és az mit hoz ez neki. A tanulással kapcsolatos számon kérést, vagy a két férfi, apa és fia jó hangulatú haveri együttlétét, ahol legalább egy órára el lehet feledkezni a tanulással kapcsolatos rossz érzésekről és magát a KAPCSOLATOT ÉPÍTGETNI. Pl. kettesben meccset nézni chips és kóla mellett és jó nagyokat nevetni. Higgye el, a kamasszal a legjobb kapcsolatépítő eszköz - az "ökörködés". Ami nem jelenti azt, hogy egy órával később ne tehetnénk föl neki komoly kérdéseket is - ha azok nem bénítóan számonkérőek, hanem támogatóan magabiztosak.
Ami a működési alapelveket illeti: a gyereknek lényegében két dologra van szüksége:
- stabil, meleg, érzelemgazdag KAPCSOLATRA, azaz együttlétre Önnel, ami jó élményt ad neki, amit vár és amibe visszavágyik; ebbe beletartozik a teljes elfogadás és megértés is;
- világos, letisztult, egyszerű normák szerinti TERELGETÉSRE, KERETEZÉSRE, ami nem agresszív, nem indulatos, hanem jóságos, de nagyon egyértelművé teszi, hogy mi helyes és mi helytelen és hol húzódnak a határok.
A csapongó kamaszoknak stabil felnőtteket kell látniuk a háttérben. A felnőttek élete legyen rendben – ez ad a gyerekeknek biztonságérzetet. A legfontosabb, hogy az apja foglalkozzon vele, és úgy, hogy az neki jó legyen, hogy várja, hogy azt érezze, most már ő lett napirendre tűzve és ő a legfontosabb, van kire támaszkodnia és most már nemsokára minden rendben lesz, mert Apa kézbe vette a dolgot. Egyelőre a tanulástól függetlenül.
A logikai sorrend úgy néz ki, hogy előbb a kettejük kapcsolatát kell letisztázni és sínre tenni, a gyereket érzelmileg stabilizálni, a saját párkapcsolatát egyelőre a gyerek látókörén kívül kezelni, ezt követően, ha a kapcsolatuk stabilizálódott, akkor lehet majd a tanulással is foglalkozni, és végül, talán, majd, később a hölggyel való kapcsolatot is napirendre tűzni.
Erről jut eszembe, hogy kíváncsi lennék, MI az, ami miatt hallgatózik a gyermek – mitől retteg, mi az, amit nagyon nem szeretne hallani, de nagyon kíváncsi, hogy nem arról van-e szó? Mit ért Ön azon, hogy „attól fél, bántani fogjuk”?
Ami a tanulást és a hazudást illeti: itt most nem a fegyelmezés a megfelelő eszköz vagy öncél. A cél a bizalom és a stabilitás visszanyerése és végül ezek révén a motiváltság visszaállítása. Ha belegondol, Ön is látni fogja, hogy megvan a léleknek is a maga szigorú logikája. A gyerek akkor fog nem hazudni, ha nem érzi, hogy hazudnia kell. Ha egyszeriben el lesz fogadva az igazság. Nem megy a tanulás? Most nem megy a tanulás. Elfogadjuk tényként. Azt keressük, mire lenne SZÜKSÉGE ahhoz, hogy majd újra menjen a tanulás. Mi tölti ki a gyerek fejét tanulás helyett? Miért huszadrangú cél a számára a matek vagy a történelem? Miért nem tud koncentrálni? „Min pörög?”
Végül pedig (és egy kicsit későbbre): én nagyon hiszek a gyerekekkel való együtt tanulásban. Ha a szülő magáévá tud tenni egy meleg, kedves, stabil, terelgető, de jókedvű hozzáállást, akkor a gyereknek igen nagy élmény, hogy az szülő jól segít neki, hogy együtt vannak, és ez óriási alkalom arra, hogy (a) megértsük, pontosan miben állnak a gyerek elakadásai (b) saját magunk növeljük az önbizalmát és (c) egy életre megtanítsuk tanulni, amivel aztán később is jól boldogulhat. Ez azonban a szülő részéről türelmet, jóindulatot, és bizony hozzáértést is követel. Nehéz is lehet, de megtanulható. Szívesen segítek ebben, ha eljön az ideje.
Kérem tehát, hogy első sorban szerezzen be a saját maga számára egy olyan pszichológust, akit Ön hitelesnek, hozzáértőnek él meg és aki hajlandó Önnel hosszabb távon abban a felállásban dolgozni, hogy ebbe a két fős családi rendszerbe a pozitív működéseket Ön tudja bevinni, ehhez viszont háttértámogatásra és útmutatásra van szüksége. Akár több pszichológushoz is elmehet, ugyanúgy, mint amikor bármilyen más szolgáltatást keres az ember, és akár 3 szakember meglátogatása után is kiválaszthatja, kivel érzi a legjobban magát. Így fogják tudni megállítani a gyermeke állapotromlását és újra sínre tenni őt, így tudja magát megkímélni a későbbi önvádtól, így tudja maga elé képzelni a fiát tíz év múlva mint sikeres, lelkes fiatal felnőttet és elindulni efelé, így tud megtanulni saját maga is rengeteg hasznos dolgot és megosztani a terheit, és így fogja tudni szétszálazni, mi az, ami normális serdülési jelenség (befelé fordulás) és mi az, ami valóban problématünet. Hogy hogyan néz ki a probléma és a problémamegoldás az emberi psziché gépezetében. Higgye el, nem ördöngösség. Egyben javaslom, mivel a gyerek serdülőkorba ért, olvassa el Vekerdy Tamás Kamaszkor körül c. könyvét és Kulcsár Éva: A serdülőkori fejlődés pszichológiai jellemzői c. füzetét (Iskolapszichológis 29.), hogy a gyermekhez használati útmutatót nyerjen a következő pár évre. Mindkettő olvasmányos, emészthető és hasznos információban gazdag olvasmány.
Remélem, sikerült használható irányokat adnom, és kérem, küldjön beszámolót nekem az előrehaladásról, a megtett lépésekről és bátran tegye föl kérdéseit. Írhat a posta@arete.hu címre.
Sok sikert kívánok!

Frank Orsolya 2014. 07. 02. 06:52

Kedves Asszonyom!
Köszönöm levelét - egy ilyen rövid leírásból meglehetősen nehéz megítélni, hogy van-e egyáltalán bármi aggasztó vagy rendellenes a gyerek viselkedésében. Sem megerősíteni, sem kizárni nem lehet. Amint Ön leír, abból azért inkább úgy hangzik, mintha arról lenne szó, hogy a gyerek elérte a 9 éves kort, ami egyfajta mérföldkő - ez még nem a serdülés, de nagyon sok gyereknél éreznek ilyenkor a felnőttek egyfajta hirtelen jött ellenállást, darabosságot - a kisgyerekek természetes bizalma és odaadása itt egy kicsit megtörik és egyfajta óvatosabb, távolságtartóbb, keményebb viselkedés állhat be. A gyerekek egyre jobban reflektálni kezdenek magukra, társaikra, társas viszonyaikra. Kérdezzen meg bármely alsós tanítót, megmondja, mennyire élesen mások a harmadikos, negyedikes gyerekek, mint a kis elsősök. A gyerek viselkedéseinek efféle hullámzásaira jó már most felkészülni. Higgye el, hogy kellő ráhangolódással és megértéssel ezt is, és serdülőkort is nagyon jól lehet kezelni és érteni. Ugyanakkor fontos, hogy a szülő ne azzal foglalkozzék, hogy saját magában keresi a hibát, mert A BŰNTUDAT ÉS A SZORONGÁS NAGYON ROSSZ TANÁCSADÓK, hanem törekedjen minél pontosabban ISMERNI ÉS ÉRTENI A GYEREKET. Ehhez az is kell, hogy olvassunk - pl. Vekerdy Tamás Jól szeretni c. újabb írása sokat segíthet ebben,vagy Kamaszkor körül c. könyve is. A saját gyerek megismerése pedig úgy a legegyszerűbb, ha sokat és jól beszélgetünk vele az életéről, nem a "mi újság az iskolában?" hangnemében (nem volt még gyerek a világon, aki erre ne azt mondta volna: "Semmi.") hanem érdeklődő, nyitott kedves konkrét kérdésekkel azokra a részletekre vonatkozóan, amikről a gyerek előzőleg mesélt; ha vele tanulunk jókedvben és bajtársi szellemben; ha néha a társas helyzeteiből is el-el tudunk csípni pillanatokat (zsúron, iskolaudvaron, kiránduláson, az osztályban, amikor magunkhoz hívjuk meg a barátait, stb.). A gyerekkel való beszélgetésről is vannak jó szakkönyvek (Pl. a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című írás).
A gyermeknek Ön a legfontosabb kapcsolata, az érzelmi hátországa, és mivel Ön látja, hogy a gyerek rendben van, ezért az Önök kapcsolata erős, megtartó és tiszta. Ez a legfontosabb. A gyereknek az apjával való kapcsolata abban az értelemben az ő kettejük ügye, hogy Ön nem tudja befolyásolni - amit tehet, az az, hogy érti és tudja a gyerek vágyódását, csalódását, fájdalmát, és mellette áll ennek elviselésében, feldolgozásában. Azt jól érzi, hogy az apjával kapcsolatos kielégületlenség akadályozza abban, hogy a másik férfihoz közeledni tudjon. Ez nem az új társa személyének szól, hanem a státusának. A gyermek érezhet olyasmit, hogy az apját veszítené el még jobban, ha a másik férfihoz közeledne... Ezek irracionális, de a maguk módján teljesen logikus és minden esetre kiirthatatlan érzések, amiket el kell fogadnunk.
Sok sikert!

Frank Orsolya 2014. 06. 27. 20:08

Kedves Levélíró!
Igen nehéz olyan helyzetben segíteni, amikor nem az fordul segítségért, akinek szüksége van rá. Az édesapjának van problémája, neki van szüksége segítségre, és épp ő nem kér és nem is fogad el segítséget. A problémája nagy és sokrétű, talán túlságosan is sokrétű ahhoz, hogy szembenézzen vele. Ilyenkor könnyen beáll a hárítás, amikor az illető nem csak a baj elől menekül, de azok elől is, akik ezekre a bajokra emlékeztetik. Minél élesebb lesz a szembenállásuk, annál reménytelenebb, hogy szót értsenek - hiszen állóháború alakul ki. Minél inkább azt érzi az édesapja, hogy Ön erősen tereli valami olyan irányba, amiben ő nem akar elmozdulni, annál konokabbul fog ellenállni. Ráadásul valószínű, hogy a család nőtagjait egységfrontként éli meg és az egész "női front" elől menekül. Nem szeretnék semmiféle hiú reményt kelteni, hogy könnyen lehet rajta segíteni - lehet, hogy sehogyan sem lehet. Sokszor az a legnehezebb, hogy elnézzük, amint szeretteink rontják saját sorsukat.
Azt gondolom, az lenne a legfontosabb, hogy vegyék le az apukájáról a nyomást. Tegyék lehetővé a számára, hogy ne meneküljön, hogy ne presszionálják folyton azzal, hogy vegye be a gyógyszert, mert akkor minden rendbe jön - hiszen még ez sem biztos.
Minden ember a maga útján halad az élete során. Ezen az úton kísérhetjük, de helyette nem járhatjuk az útját.
Ha az apukája kikerül a nyomás alól, ahol a tiltakozásba és hárításba-tagadásba menekül; ha nem Önök ellen kell hadakoznia, hanem szembekerül magával a betegségével és a helyzetével, akkor hamarabb megérti, hogy mi a tét. Amíg kettejük ellen harcol, nem kell a betegségével, a helyzetével szembefordulnia. Ha kettesben maradna a problémájával, talán eldöntené, hogy akar még javítani a sorsán.
Ha pedig akar, akkor tudni fogja, mihez nyúljon.
Ha beszél is vele, mindenképp külön négyszemközt tegye, semmiképp se próbálja rábeszélni a gyógyszerre, inkább érdeklődjön a saját gyógyítási módszerei iránt, érdekelődéssel és elismeréssel. Ha egyszer kimondhatja, amit gondol, talán túl is jut ezeken a gondolatokon.

Ugyanakkor azt hogy valaki tegyen magáért és az élete hosszabbításáért, minőségéért, sokkal mélyebb szinteken dől el - ahhoz, hogy akarjunk élni, minőségien, hosszan tartóan és jó kilátásokkal, ahhoz alapjában életcél, életöröm és belső késztetés szükséges. A legjobb megtartó a megértő szeretet, a jó hangulat, a kényelmes élethelyzet.
Legjobbakat!
Frank Orsolya 2014. 05. 03. 15:55

Kedves Levélíró!
Mennyire pontosan tudja tudatosítani a megfogalmazni az érzéseit! És milyen szép, hogy előre igyekszik érzelmileg elrendezni a terepet a majdani közös gyerek vállalásához! Nem tudom, a párjának beszélt-e ezekről az érzéseiről... talán megérné. Ezzel együtt is, amit ír, az tipikusan az a feladat, amit pszichológusnál lehet és érdemes elvégezi. Javaslom, keressen föl pszichoterapeutát és talán nem is túl sok ülésben sikerülhet eljutni egy megbékélt állapotba.
Minden jót! Frank Orsolya 2014. 03. 29. 05:58

Kedves Jolán!

Nagyon megértem az álláspontját: roppant nehéz, ha az ember anyai érzése mást mond, mint a közvélemény egy jelentős része. Annyira könnyű a kívülállóknak kemény és már-már spártai álláspontot elfoglalni és azt sugalmazni, hogy a gyereket idomítani kell, nem hagyni, hogy az érzései felülkerekedjenek, hanem megtörni, megtanítani neki, hogy az élet kemény és be kell állni a sorba. A baj csak az, hogy ez az üzenet még nagy gyerekkel, még felnőtt emberrel szemben is embertelen és pszichológiailag elhibázott. A kisgyerekek akkor fejlődnek egészségesen, ha a pszichológiai fejlődési, tanulási igényeik teljesülnek. A három év alatti gyerek élettani és lelki igénye pedig az, hogy az anyukája biztonságos közelségében felfedezhesse a világot és kísérletezhessen a tárgyakkal, a mozgással, a többi emberrel. A három, vagy talán négy év alatti gyereknek nem közösségben van a helye. A bölcsőde kényszermegoldás, kritikus, nehéz élethelyzetben egy végső menedék. Az óvodai lét pedig akkor működik jól, ha a gyermek önként, szívesen megy oda és annyi időt tölt ott, amennyit szívesen vagy könnyen elvisel. A jól végzett beszoktatásnak éppen ez a célja. Nem az a kérdés, hogy a gyerek ellenállását hogyan törjük meg, vagy hogy a gyerek sírásán hogyan jussunk túl - a beszoktatás célja az, hogy ne legyen ellenállás, ne legyen sírás. A leveléből meghasonlottságot, elbizonytalanodást vélek hallani. Mintha nem lenne már biztos a saját érzéseiben, anyai ösztönében, intuíciójában. Mint aki elvesztette az iránytűjét. És mintha a saját szíve azt mondaná: hagyjuk most ezt az egész zűrzavart, vissza az alapvonalra, az anya és gyermeke biztonságos kapcsolatához, és majd később, amikor a gyerek is érettebb és a lelke is megnyugodott, akkor kísérletezzünk újra a közösségi élettel.
Ha engem kérdezett volna, ugyanezt javasoltam volna. A kisgyerek életében egyetlen stabil bázis van: az, hogy a szüleim, és köztük is elsősorban az édesanyám nem hagy cserben, nem tesz rosszat nekem, nem hagy magamra, nem mond le rólam. Mindig ott van, ő a bázis, oda mindig vissza lehet térni, ott mindig föl lehet töltődni, onnan lehet új kalandra, próbatételre indulni. Akár hiszi, akár nem, harmincéves korában is így fog Önre tekinteni a fia. A szülő mindig ott van mint végső mentsvár. A szülő legyen az, akire bármikor és bármilyen körülményben számítani lehet és akinek a reakciója, az elfogadása nem is képezheti kérdés tárgyát. "Persze, hogy ő mellém fog állni" - gondolja jó esetben a gyerek. Az a huzavona, zűrzavaros helyzet, amiben most van, semmiképp sem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon bármiféle "leckét". És egy 3-4 éves gyereknek nem is efféle spártai alkalmazkodási leckéket kell tanulnia. Az ő "tananyaga" most a biztonság, és a biztonságos bázisra támaszkodva az örömteli játékos felfedezés. Nagyon messze van ő még a kötelességteljesítéstől meg az önsanyargatástól mint elvárástól. Azt mondja, Ön sok melegséggel és szeretettel nevel. Ez fontos és jó. Az aggodalom már más kérdés. Természetesen a túlféltés, az aggodalomból fakadó korlátozás, a gyerek kísérletező-felfedező kedvének, mozgásának, kalandjainak visszametszése szintén nemkívánatos. Hiszen az a fontos, hogy a gyerek ősbizalma ne csak a Mama közelségére terjedjen ki, hanem a nagyvilágban való magabiztos mozgásra is. Ha a gyereknek azt üzenjük: igen, meg tudod csinálni, mehetsz, kísérletezhetsz, én pedig vigyázok rád, akkor magabiztos, a világban ügyesen mozgó embert kapunk. Ha ésszerűen megtanítjuk neki a veszélyeket, de hagyjuk felfedezni, akkor a kíváncsisága a tudás és a magabiztosság felé viszi őt. Az óvodába majd annak idején fokozatosan, és azzal a szilárd hittel kell beszoktatni, hogy az tényleg jó neki. De ez csak akkor meggyőző, ha az édesanyja ezt tiszta szívvel hiszi, mert olyan a hely és olyanok a pedagógusok. És: olyan a beszoktatás. Minél természetesebb, minél észrevétlenebb, annál jobb .Az ilyen korú gyerek még nem észérvekben gondolkodik, és nem következtet. Közvetlenül megéli az élményeit. Ha valahol jó, akkor ott jó. Ha belefeledkezem a játékba, mert jó nekem, akkor nem nagyon érdekel, ha elmegy a Mama, de jöjjön vissza hamar, legyen itt, amikor majd vágyom rá. Jó, ha az óvoda kínál valamiféle átmenetet az első időszakra, pl. az anya jelenlétében zajló játszóházat, ahogyan a Waldorf óvodákban szokás. Az is jó, ha az óvodában töltött napok számát és hosszát a szülő és a gyerek igénye határozhatja meg. Ha a család megteheti, hogy délután már otthon van a kisgyerek, akkor teljesen fölösleges bent aludni. Az is egy kényszermegoldás. Az óvoda egyetlen célja, hogy a gyerek társas viselkedését fejlessze abban a 4-7 éves korban, amikor erre már alkalmas, sőt igénye van, és amikor ez még nem a teljesítés, hanem a játék jegyében zajlik. Erre pedig napi 3-4 óra heti néhány napban bőven elegendő. A többi csak a ránk örökített intézményi rutin.
Sok sikert kívánok! Frank Orsolya 2014. 02. 26. 22:15

Kedves Levélíró! Sajnos nemigen tudok hozzászólni a kérdéséhez. Az ilyesfajta diagnózisokkal, mint "nárcisztikus személyiség" érdemes vigyázni. Mindannyiunk személyiségének természetes és fontos része egy jó adag nárcizmus, azaz önszeretet. Viszont ha valakit "felcimkézünk", azaz ráakasztunk egy diagnózist, az inkább csak eltávolít, hiszen haragunkat fejezzük ki rajta keresztül és elszigeteljük magunktól az illetőt. Abba pedig végképp nem szólhatok bele, hogy az édesapja milyen döntéseket hoz a pénzével kapcsolatban. Csak azt tudom mondani, hogy igyekezzen vele kapcsolatot, kommunikációt építeni. Frank Orsolya 2014. 02. 17. 20:39

Kedves Anyuka!
Nagyon nehéz így látatlanban segíteni. Természetesen nagyon helyes, ha mindig nyugtatja a gyereket, hogy a kiváló teljesítmény nem elvárás, de természetesen ez az üzenet csak a tudatos szinten „megy át”. Azokra a tudattalan tényezőkre, amik a gyerekben munkálnak (pl. hogy a testvérei is kitűnőek, vagy hogy eddig ő is az volt) nem könnyű hatni. A némettanárral talán érdemes lehet beszélgetni, elmesélni neki, hogyan hatnak az Önök kisfiára az ő elvárásai – anélkül persze, hogy őt hibáztatnák. Valamiért ez a kisfiú már rettentően komolyan veszi az iskolát és nagyon erősen hiszi, hogy nagyon sok múlik a jegyeken... Talán aránytalanul is. Hogy ennek mik a mélyebb okai, azt természetesen nagyobb munka lenne kideríteni. Tartok tőle, hogy nem igazán tudtam így pár sorban és látatlanban segíteni, de az biztos, hogy minden, ami a gyermek szorongását oldja (humor, játék, engedékenység), csak jót tehet. Jó lenne, ha az idő előrehaladtával felismerné, hogy az iskolai teljesítmény ugyan fontos dolog, de nem annyira fontos, hogy magunknak ártsunk miatta, és hogy a hibáinkat mindig ki lehet javítani, mindig van második esély, hogy sokszor még az egészen közepes tanulók is belehúznak később és sokra viszik... ha a környezete lazulni, lazítani tud, akkor nyilvánvalóan a gyermeknek is könnyebb lesz. Frank Orsolya 2014. 02. 17. 20:35

Kedves Levélíró!

Köszönöm a bizalmát - amit leír, eléggé világos képet ad a helyzetről. Értem a csalódását, amiért az anyukájának bizonyos dolgokban talán nem sikerült felnőni, az ember megérdemelné, hogy példaadó szülei legyenek, akikre büszke lehet és akik jól támogatják. De sajnos tényleg nincs mindig így. Ha ennyire erősen foglalkoztatja az igény, hogy megértse, mi történt a családjában,pontosan erre szolgál az egyéni önismereti munka, ami a pszichológusnál történik. Ott egyben arra is megoldásokat lehet találni, hogyan kezelje a helyzetet, az anyukáját, aki olyan, amilyen. Az ő életkorában a személyiségét már nem lehet átrendezni - Ön viszont megtanulhatja azokat a viselkedéseket, amelyekkel az eredeti családjához képest távolságot tud teremteni, határokat beállítani, hogy a párkapcsolatát és a születendő saját családját le tudja védeni és ott már jobb érzelmi viszonyokat beüzemelni. Ezt nagyon fontos lenne elvégezni, mert ellenkező esetben számos automatizmus működhet, ami a legjobb szándékát is tévútra viheti. Az önismeret és a tudatos életvezetés, kapcsolatkezelés egész életünkre felbecsülhetetlen értékű útitárs. Sok sikert kívánok! Frank Orsolya 2013. 12. 19. 04:09

Kedves Levélíró!

Nem értem, miért ennyire fontos az önálló evés. Az ilyen korú kisgyereknek az a "dolga", hogy pancsoljon, ha vizet lát, maszatoljon, ha van mivel, kísérletezzen, játsszon, tapasztaljon, mindent kipróbáljon. Az önállóság úgy szokott jelentkezni, hogy a gyerek ki akar valamit próbálni, önálló akar lenni, egyedül akarja csinálni, és mi hagyjuk, megengedjük, szemmel láthatóan örülünk neki, stb. De ha már EGY éves korában arra próbálták tanítani, hogy önállóan egyen (!!), akkor ez tipikusan az a dolog, amikor egy témára, feladatra egy gyerek-szülő páros "rágörcsöl", és a dolog köré egyre több feszültség gyűlik. Aligha van más megoldás, mint nem foglalkozni a dologgal, és semmi kétség, a gyerek egy napon majd akarni fog egyedül enni. Érdemes kint felejteni ezt-azt, egy süteményt, egy kiflit, egy puha gyümölcsöt, ha éhes, majd megfogja, és megeszi. De én sokkal kíváncsibb lennék arra, miért volt fontos egy-másfél éves korában, hogy ez a gyermek egyedül egyen. Számos két éves gyereket is etetnek még, illetve ekkor folyhat az áttérés. Két éves kor után a legtöbb gyereknek rettentően fontos lesz az önállóság, a felnőttekről való leválás, az, az élmény, hogy én más vagyok, mint te, én különálló lény vagyok. Ilyenkor büszkén és boldogan szoktak egyedül csinálni különféle dolgokat. Lehet, hogy ezt a hullámot majd sikerül meglovagolni - de csak akkor, ha addig lehetne lazán kezelni a dolgot. Az is biztos, hogy a gyerek - bármit csinálnak is - előbb-utóbb eleget fog enni, egyszerűen mert éhes. Az izgés-mozgás ebben a korban nagyon fontos, ha nem izegne-mozogna, nyúlkálna és próbálkozna, komoly aggodalomra adna okot. Egy ekkorka gyerektől nem várható fegyelem, feladat-tudat, jó teljesítmény, katonás viselkedés. A viccet, játékosságot, kedvességet szeretik és igen, sok türelem kell hozzájuk. Sajnálom, hogy nem úgy segítettem, ahogyan elképzelte, de a gyerek életkori igényét és sajátosságait felismerni, megérteni, elfogadni mindenképpen érdemes, mert megkönnyíti a dolgunkat. Érdemes lenne valakivel arról beszélgetni, hogy Önnek miért fontos, mi a tétje annak, hogy a gyerek minél előbb önálló legyen. Minden jót! Frank Orsolya 2013. 12. 06. 21:29

Kedves Levélíró!

Nem szívesen adok konkrét megoldásokat, hiszen nem valószínű, hogy lenne olyan lehetséges megoldás, ami Önöknek ne jutott volna eszébe, nekem viszont igen. Hiszen szemmel láthatóan sokat gondolkodtak a dolgon. Én csak azt tudom megerősíteni, hogy még egy iskolás korú gyereknél is kockázatos lehet, ha arról értesül, hogy a dédi földi maradványai a lakásban találhatók. Még felnőttet is megterhelhet ez a kissé bizarr helyzet. A hamvasztás mibenléte talán már világos a számára, de lehet, hogy ezt is elnagyolnám egyelőre... nem is tudjuk, pontosan mennyit tud a temetés, hamvasztás vagy akár a halál mibenlétéről. Tehát ha pl. az urna egy templomban lenne eltemetve vagy elhelyezve, akkor már bőven rá lehetne mondani, hogy itt van eltemetve a dédi, ide van írva a neve, ez az a hely, ahova jövünk, hogy rá gondoljunk és emlékezzünk, hogy milyen aranyos volt és hogy szerettük őt. A gyereket figyelve meg lehet állapítani, elég érett-e, higgadt-e ahhoz, hogy fölfedjük, hogy nem temetés, hanem hamvasztás volt. Még az sem biztos, hogy ezt a különbséget a gyerek drámainak éli meg. A gyermeknek úgyis leginkább egy ilyesfajta szimbolikus helyre van szüksége... A halállal a gyerekek csak fokozatosan szembesülnek és ismerkednek, ez a lépcsőzetesség fontos védőmechanizmus. Egyszerre mindig csak egy picit engedünk be az érzésvilágunkba ebből a szörnyű tényből, hogy egyszer vége lesz a létezésünknek, a szeretteink életének. Tehát ezt a fokozatos befogadást érdemes neki biztosítani. A gyerekek általában jelzik, mennyit kívánnak valamiből tudni, és mikor volt elég. A tiszta beszéd és a kímélet közötti vékony mezsgyén úgy a legegyszerűbb járni, ha a gyerek teherbírását figyeljük. Minden jót! Frank Orsolya 2013. 12. 06. 21:14

Kedves Levélíró!

Ha újraolvassa saját levelét, akkor Ön is látni fogja, hogy milyen sokszor leírta, hogy a hároméves, bölcsis kislányánál az észérvekkel való magyarázat NEM VÁLIK BE. Nem működik. Elmondja neki, kéri, magyarázza, mégsem. Ez azért van, mert az ilyen korú gyerekek még nem úgy gondolkodnak, mint a felnőttek. Az agyuknak még nem azt a részét használják, amit mi, mivel az az agyi terület még nem is kellően érett náluk. A hat évnél kisebb gyerekek még varázslatban, fantáziában, mesékben gondolkodnak és még ha látszólag meg is értik az ésszerű összefüggéseket, akkor sem ez irányítja a viselkedésüket. Egy ilyen korú gyereknek még csak minimálisan kell "szót fogadnia". És főleg nem fog szót fogadni akkor, amikor pontosan érzi, hogy a családban nagy a baj, hogy Anya kiabál, semmi sem a régi. Egyetlen vágya van: együtt lenni kettesben, biztonságban, örömben. Arra ő még nem képes, hogy egy magyarázatot megértsen és ennek alapján elhatározza, hogy mostantól ezt vagy azt teszem vagy nem teszem. Öt perc múlva elfelejti. Még nem erre való az agya. Ő még arra van "drótozva", hogy csak játsszon, fantáziáljon, mesét hallgasson, homokvárat építsen, abba mindenfélét beleképzeljen és csak játsszon, játsszon és játsszon. A büntető sarokra sincs az égvilágon semmi szükség: nemigen ért többet belőle, mint hogy anyukám valamiért nem jó hozzám néha. Ebben a korban a gyerekek még csak 2-3 apró szabályt tudnak betartani, azt is inkább csak mint afféle szokást vagy szertartást, és azt is inkább felnőtt segítséggel. Ilyenkor még mindent játékosan és lehetőleg együtt kell csinálni. Ha akarunk is apró szabályokat és jó szokásokat tanítani, azt mindig együtt, szertartás-szerűen és játékosan kell csinálni ebben az életkorban, legalább 6-7 éves koráig.
A széklet visszatartása tipikus szorongásos tünet, nem lehet rajta műtéttel segíteni. Akkor fog rendeződni, ha érzelmileg nyugodt, rendezett helyzet lesz, ha a kislány békességben és érzelmi melegben fog élni. Ehhez nem szükséges, hogy Ön munkát kapjon, de ha a büntetést, kiabálás, szófogadás követelés megszűnik, és a hangsúly a játékra, az összebújásra, együtt mesélésre, ölben ülésre helyeződik át, akkor máris könnyebb lesz az élete. A bepisiléssel sincs más teendő, mint továbblépni, azt mondani, előfordul, semmi baj, és reménykedni, hogy minél hamarabb békés, meleg érzelmi környezet veszi majd körül ezt a nagyon fiatal kisgyereket.
Tudom, hogy az Ön helyzete most nagyon nehéz, de talán sikerül könnyebbségnek felfogni, hogy a gyereket nem kell "megnevelni", nem kell nála semmit "elérni", nincs más elvárás, mint hogy boldog legyen. Teljesíteni ráér majd iskolás korától, akkor is csak fokozatosan.
Minden jót!

Frank Orsolya 2013. 10. 27. 00:10

Kedves Tímea!

Úgy látom, egészen pontosan érti az összefüggéseket. Igen, az iskolás és ritkábban az óvodás korú gyerekek, főleg a kislányok, sokszor hasfájás, hasi, gyomortáji tünetek formájában élik meg a szorongásaikat. Ez nem hazugság, hanem teljesen valódi fájdalom, ugyanakkor nem az ételekkel vagy kórokozókkal kapcsolatos oka van, hanem a szorongástól keletkezik. Ennek megfelelően nem is igen lehet mást tenni ellene, mint amiket már Ön is felsorolt:
- minél békésebb az élet (iskolaszünet, családi együttlét, sok játék, kevés követelmény);
- minél melegebb és stresszmentesebb az intézményi környezet
- minél elfogadhatóbbak és teljesíthetőbek az elvárások az iskolában
- minél jobban sikerül a gyerekkel elfogadtatni, hogy nem kell tökéletesen teljesítenie
- minél több otthon a játék, melegség, nevetés, törődés, békesség
annál kevesebb lesz a szorongás és a stressz - így a hasfájás is.
A másik dolog, amit tenni lehet, az az, ha a gyereket meg tudjuk tanítani, hogy a saját érzéseit felismerje, megértse, el tudja mondani, és ezek mentén arra is rátaláljon, hogy mire lenne szüksége az adott pillanatban. Erre kiváló módszert kínál Thomas Gordon A szülői eredményesség tanulása (PET) c. könyve, amely módszert Gordon-tanfolyamon bármely szülő elsajátíthat. Ez később is sokféle módon erősíti a családi kapcsolatokat és csökkenti a gyerekre nehezedő érzelmi terhet.
Minden jót! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 23:56

Kedves Levélíró!

Nagyon-nagyon jó dolognak tartom, hogy sok gondja, zavarodottsága, feszültsége közepette segítséget kér és nem egyedül küzd! Folytassa, kérjen ennél több, huzamosabb, tartósabb segítséget! Pszichológus kísérete mellett végig tudja beszélni az összes gondját, mert úgy látom, van mit kipakolni, van mit rendbe rakni. Az mégsem könnyű pálya, hogy a apukája elment,a z anyukája pedig érzelmileg gyakorlatilag elérhetetlen és nem nyújt – ahogyan most megéli – semmit. Én úgy emlékszem, hogy serdülő korban nagyon fontos, hogy legyen valaki, aki ugyan nem szól bele a dolgainkba, de igenis ott van és rendelkezésre áll, ha szükséges, és egyáltalán egy stabil, meleg hátteret és hangulatot teremt. Mert a barátnők nagyon-nagyon értékesek, csak stabil útmutatást nem úgy tudnak adni, mint egy felnőtt.
Azt is nagyon jó dolognak tartom, hogy olvas pszichológiát és hogy tudja Freudtól, hogy a gyerekkori szexuális késztetés teljesen szokványos dolog. A legtöbb ovis érintett a kisgyerekkori szexualitás 3 területén, vagy legalábbis némelyiken: az önkielégítés, saját testével való játszás; a másik nem testének kíváncsi felderítése, általában titokban és izgalmas körülmények között; az ovis szerelmek világa.
És azt is teljesen természetesnek tartom, ha serdülő korának megfelelően érdekli a szex.
Az is jó hír, hogy mindezekkel együtt a nagyobb, konkrétabb nemi élmények még csak most következnek: drukkolok annak, hogy szép és erős érzelmi háttér nélkül a testét se adja bele az élménybe, kár lenne érte.
Továbbá azt is jó hírnek tekintem, hogy a nagyszüleivel kapcsoaltos szexuális érintettségtől rémülten elhátrál: igen, ez a viszolygás úgy természetes és egészséges, ahogy van. A szüleinkre, nagyszüleinkre nem szeretünk szexuális tárgyként tekinteni, és az sem esik jól, ha ők szexuális vággyal tekintenek ránk. Egészségtelen, természetellenes. Velük egészen más típusú és irányú kapcsolatunk van, és ez a kettő kizárja egymást. Tehát a viszolygása helyénvaló. Kár, hogy meghallotta a nagyszülőket, sajnálatos, hogy így alakult. Az természetes, ha van nemi életük, de erről jobb lett volna nem értesülni. Talán szerencsésebb lett volna, ha a vendégség napjai alatt ők megtartóztatják magukat.
Ha pedig elmegy szakemberhez, hogy kibeszélje sokféle szomorú és izgató és aggasztó gondolatát, akkor arra is fény derülhet, hogy hogyan alakult úgy, hogy a szokványosnál talán nagyobb szerepet kapott a gondolatai, érzései világában a szexualitás, és hogyan lenne érdemes ezt a dolgot helyén kezelni úgy, hogy végül minél inkább saját magához hasonló, érzelmileg, barátságban, szellemileg, lelkileg és testileg is sokat adó párt találhasson maga mellé. Nincs oka, hogy undorodjon magától – semmi sem véletlenül alakult úgy, ahogyan, és semmi rosszat nem csinált. Viszont lehet, hogy tud tenni valamit azért, hogy később teljes értékű boldogságot élhessen meg minden sávban a párkapcsolataiban! Ezért kérem, keressen olyan pszichológust, akivel rendszeresen, több beszélgetés során ki tudja fésülni az érzéseit és a gondolatait, mígnem minden helyre kerül! Már csak azért is, hogy az anyukája helyett legyen egy másik felnőtt, aki érti Önt, és drukkolva, szeretettel, kíváncsian figyeli a fejlődését! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 23:45

Kedves Levélíró!
Valahányszor olyan felnőttől kapok levelet, akit a szülei saját tulajdonuknak tekintenek, mindig ugyanaz a két ellentmondás okoz fájdalmas tehetetlenség-érzést bennem. Az egyik az, hogy az idős szülők nem értik meg, hogy akkor kapnának többet, azaz jobb minőségű kapcsolatot a gyereküktől, ha elengednék, de nem értik meg és nem változnak, mert idősek. A másik pedig, hogy a fiatal felnőttben is egyszerre munkál az "imádom őket; nekik akarok bizonyítani; javítani akarok a helyzetükön" és a "legszívesebben többet nem állna szóba a szüleivel". És mégis egészen nehezen teszik meg a legkisebb lépést is, hogy távolságot teremtsenek olyan szülőkkel szemben, akik sokszor már a felnőtt gyermekük párkapcsolati, családi békéjét fenyegetik és semmilyen mértékben vagy módon nem befolyásolható a viselkedésük. Ezért ez nem olyan helyzet, ahol a szakember megmondhatja, mit helyes tenni: hiába is mondaná. Ez olyan helyzet, ahol az érintettnek magának kell végigmenni egy folyamaton, amely során aprólékosan megérti ezt a helyzetet és saját elhatározásra jut. Szakember segítségével ugyanakkor esetleg egy-egy olyan komoly beszélgetést is elő lehet készíteni, amelynek a során talán sikerül a szülők füléig mégis elhatolni. Mindenképpen azt gondolom, hogy szakszerű segítség nélkül ezt a helyzetet nehéz megoldani, és hogy feltétlen találni kell valamilyen megoldást, mert az nem rendjén való, hogy az Ön mindennapi életvitelét, életminőségét, hangulatát napi szinten befolyásolják, harminc éves kor fölött!, a több száz kilométerre élő szülei. Ez mind Önnek, mind a kapcsolatainak, családjának árt és semmiképpen sem kívánatos. Van, ahol a megértés nem segít, csak a távolság, de annyira minden esetben tartozunk a szüleinknek, hogy ha távolságot, korlátokat iktatunk be, akkor azt érthető - akár írásos - kommentárral lássuk el, hogy a szülő értse, milyen feltételekkel, módon, mértékben kell közelednie ahhoz, hogy a viszony helyreálljon. Az írásos közlés jelentőségteljesebb is, és egyben módot ad a szülőknek, hogy amikor az első felháborodásuk vagy fájdalmuk elmúlt, újra elolvashassák és megértsék az üzenet lényegét. Azonban nagyon, de nagyon nem mindegy, hogy egy ilyen - akár írásbeli, akár szóbeli - üzenet hogyan van megfogalmazva. A "hogyan" fontosabb, mint a "mit", és ez is egy ok, hogy feltétlen kérem, kérje szakember segítségét.
Sok sikert! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 23:25

Kedves Anna!

Elolvasva a történetét azt gondolom, hogy ez a hosszú, fájdalmas és szövevényes eseménysor minden bizonnyal nagyon sok energiáját fölemésztette és nagyon fájó nyomot hagyott maga után. A földolgozásában gyanúm szerint semmit nem segít, ha bármilyen okos ítéletet vagy magyarázatot írok egy pár soros levélben. Ön semmiképp sem hibázott, hisz megtette, amit lehetett, hogy a kisfiúval működő viszont létesítsen, de az adott helyzetben nagyon érthető, ha ez nem sikerült. A gyerek zártsága csak azt kommunikálja napnál világosabban: ez a helyzet nekem nem jó, nem akarom, hogy így legyen, nem akarok hozzájárulni. Ez a legtermészetesebb egy ilyen korú kisfiúnál ilyen helyzetben. Ön a legnagyobb jóindulattal és a legmelegebb személyiséggel is akadályba ütközhet, pusztán a szerepénél, "helyiértékénél" fogva. Igen, az apa TALÁN segíthetett volna, ha lett volna benne meggyőződés és képesség. Talán az apában is a "tiszta helyzet" iránti sóvárgás munkált a legjobban, és ez volt a kisfiú vágya is. Ami pedig Önnel történt, az borzasztóan igénybe vehette és meggyötörhette - nem hiszem, hogy racionális magyarázatokra volna szüksége, inkább arra, hogy értő fülnek elmondja, hogyan érezte magát alatta, utána... és most. Ez a gyászfolyamat sajnos nem megkerülhető és nem lesz könnyű. Ha szeretne ehhez megértő támogatást kapni, hívjon bátran! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 23:11

Kedves Lulu!
Nagyon sajnálom, hogy így alakult a családjuk története, de azért a tapasztalat azt mutatja, hogy ha minden egyéb tényező rendben van, akkor a gyerekek előbb-utóbb feldolgozzák az ilyen átalakulást és túlteszik magukat rajta. Azt gondolom, az ilyenkor követendő lépésekről, megfontolásokról meglehetősen könnyen talál szakirodalmat a könyvesboltokban is, számos írás született arról, hogyan lehet viszonylag sikeresen átvészelni a válást. Ezért csak egy néhány dologra mutatnék rá. Az egyik az, hogy a gyerekeknek fontos a tiszta helyzet, az átláthatóság és kiszámíthatóság, a rendszer. Nem feltétlen gond, ha Önöknél is találkoznak az apjukkal, de az új helyzetet mégiscsak jobban leképezi, hogyha a saját lakásukban Önnel vannak együtt, az édesapjukkal pedig annak az új lakhelyén. De még fontosabb, hogy ők mind a két szülőt továbbra is szerethessék és mind a kettőnek a szeretetében biztosak lehessenek. Ezért az a leglényegesebb - bár ezt sokan nehezen tartják be, pedig fontos! - hogy egyik szülő se mondjon rosszat a másikról, hanem fogadja el, sőt, legyen hálás, hogy a gyerekek és a szülő közötti szeretet töretlen. Természetesen nagyon fontos, hogy a gyerekek előtt ne veszekedjenek és az új életüket, párjukat, kapcsolatukat, magánéletüket se a gyerekek előtt tárgyalják meg. Közös ügyeiket külön, a gyerekek nélküli helyzetekben érdemes intézni. Az is lényeges, hogy a gyerekek kapcsolattartása a két szülővel kiegyenlített legyen, mindkettővel sok időt töltsenek, az apa is része maradjon az életüknek (ez jó, hogy elhozza őket az óvodából, iskolából, játszótérre viszi őket, stb.), hogy ha külön is, de mindkét szülővel intenzív, élő kapcsolatuk maradjon. Ellenkező esetben a gyerekek azt érzik, hogy egyik szülejüket elveszítik.
Ha még egy év múlva is tart a "sírás-rívás", vagy súlyos szorongásos tüneteket észlel (pl. székletvisszatartás), akkor érdemes szakemberhez fordulni. Minél hamarabb rendeződik az Ön érzelmi hogyléte, minél hamarabb tud nyugodt, élhető, letisztult új életet mutatni a gyerekeknek, példát mutatva, hogy így is lehet teljes értékű, nyugodt, sőt, örömteli életet élni, annál hamarabb fogják ők is ezt érezni. Az, hogy mennyire nagy megrázkódtatást élnek meg, részben attól is függ, hogy Ön mekkora megrendüléssel viseli. Az ilyen változás ugyanakkor elkerülhetetlenül törést okoz, és a gyerekeknek szükségképpen végig kell járni a tiltakozás, harag, szomorúság, felépülés különféle stációit, hullámzóan, váltakozó intenzitással és stratégiákkal. Fontos, hogy sokat legyen velük, hogy mindegyikük a maga módján élhesse meg a gyászát, hiszen nagyon eltérő életszakaszban vannak, amikor a lelki működésük is különbözik. A legfontosabb a melegség, a nyugalom, a tiszta helyzet és - ha kérik - a tömör, értelmes, nyugodt, hibáztatástól mentes válaszok. Sok sikert! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 22:57

Kedves Levélíró!

Szeretném megnyugtatni, hogy tökéletesen normális, ha egy kisgyerek nehezen éli meg a testvére érkezését és mindenféle módon igyekszik kifejezni a zavarodottságát és a figyeleméhségét. Tetszik, hogy érzi: ha többet vannak együtt a kislánnyal és nyugodtabb az élete - mint nyáron -, akkor a viselkedése is rendeződik. Mi sem természetesebb, mint hogy ősszel, amikor az iskolában újra nyomás alá kerül, akkor újra visszacsúszik a "teljesítménye" is. Az ilyen korú gyerekeknél a rend, a rendrakás még nem természetes viselkedés és nem várható el. Ekkor még az a legegyszerűbb, ha anyuka és a gyermek játékosan együtt rak rendet. Ugyanez vonatkozik az esti tisztálkodási feladatokkal. Ez is remek alkalom az együttlétre - nem csoda, ha a kislány egyedül nem végzi el a kijelölt feladatsort, ha épp az a fájdalma, hogy nem kap elegendő kényeztetést, nem lehet ugyanúgy gyerek, mint a testvére. Ilyenkor különösen fájó neki, ha hirtelen "fel kell nőni" épp azért, hogy a gyerek státuszt átadja kistestvérének. Ha az iskolában is kifejezi, hogy ő most zavarodott és boldogtalan, ez szintén természetes, semmi szégyellni való nincs benne. Ez a kislány még gyerek, és módot is kell neki adni rá. Ha a boldogsága, gyereksége, szüleivel való közelsége újra helyreáll, akkor a viselkedése is valószínűleg rendeződni fog.
Sok sikert! Frank Orsolya 2013. 10. 26. 22:39

Kedves Levélíró!
Azt a célt, amit a levele végén olyan tisztán megfogalmaz, "hogy a lányom a barátnője jelenlétében is olyan legyen, mint nélküle" aligha lehet közvetlenül, direkt módon elérni ,megvalósítani. De nem tudom, szükséges-e. Hiszen látja: a kislánynak semmi baja, ha más környezetben van, nem mutat semmiféle aggasztó viselkedést. Valamit megél, valamit tanul ezzel a kislánnyal - talán a barátságot, az egymásra hangolódást, ami neki most nagyon fontos. Nem vagyok benne biztos, hogy be kell avatkozni; illetve Önök már eddig is beavatkoznak, hiszen az óvónők is, Önök is beleteszik őt barátnő-mentes helyzetekbe... ez épp elég lehet ahhoz, hogy ő megőrizze önmagát. Az ovis korosztály - mindig mondom - nagyon furcsán, irracionálisan működik, teljesen eltér a gondolkodásuk a miénktől, hiába tűnnek "olyannak mint egy ember". Ezért is van, hogy minden "elmagyarázom neki, hogy..." típusú igyekezet meglehetősen reménytelen. Elmagyarázni ilyesmit inkább majd kisikolás korban lehet, de ott is az lesz a fontos, hogy megélje ezeket a társas viselkedési kísérletezéseket. Tehát most inkább arra törekedném, hogy legyenek más helyzetek is, más barátok, óvodamentes napok. A másik, ami még érdekes lehet, az az, hogy mit mesél erről a barátnőről: ha megengedjük, ha nem stressszelünk miatta, ha nem akarjuk letiltani, csak puszta kíváncsisággal fordulunk felé, vajon mit tudunk meg, mit él meg vele?
Ha a helyzet nem javulna, hívjon bizalommal, egy néhány konzultáció alatt biztosan találunk megértést, megoldást! Frank Orsolya 2013. 09. 11. 19:40

Kedves Levélíró!
Úgy látom, hogy Ön is és a férje is eléggé tisztán látja, hogy mire van szükségük. Nagyon jó, hogy a jövőre koncentrálnak, és természetes, hogy Önök határozzák meg, a nagyszülők mennyit legyenek az unokával. Sajnálatos, hogy ezt korlátozni kell, hogy Ön és az apósa-anyósa között megromlott a viszony a gyermek születése után - nem egészen értem, hogyan, mitől. De itt nyilvánvalóan a nagyszülők lelkében-fejében történt valami. Jobb lett volna, ha Önt tiszteletben tartják és elismerik, megbecsülök, mint unokájuk édesanyját. Az is nagyon tetszik, hogy előtérbe helyezték a házasságuk megmentését. Kár, hogy így alakult, mert alapvetően a gyerekeknek nagycsaládban felnőni egészséges és természetes dolog - de ez csak akkor működik, ha a nagyszülőkkel egészséges a viszony és ha a hatásuk áldásos. A jövendő beszélgetést fontosnak és elkerülhetetlennek tartom, és abban is igaza van, hogy erre érdemes lenne okosan és jól felkészülni: az ideális végkimenet az lenne, hogy határok is legyenek, és kapcsolat is legyen. Az lenne a leghasznosabb, ha Önnel és a férjével közösen személes találkozás során tudnánk felkészülni erre a beszélgetésre. Ha gondolják, hívjanak bátran!

Frank Orsolya 2013. 09. 11. 14:07