Te is a legjobbat akarod a gyerekednek? Lehet, hogy rossz úton jársz

Miért baj az, ha a legjobbat szeretném a gyerekemnek? Természetesen nem baj. Mindenki azt szeretné, hogy fia, lánya különösebb lelki sérülések nélkül élje meg a gyermekkorát, majd felnőve magánéletében és munkájában egyaránt sikeres legyen. A kérdés az, hogy ezt milyen módszerekkel érjük el, és hogy valóban a teljesítmény hajszolása, közben pedig az összes kellemetlenség szülői segítséggel való elkerülése-e a záloga a teljes életnek.

„A gyerek dolga, hogy tanuljon” – szól a szülők egyre nagyobb részének jelmondata már évtizedek óta. Ennek jegyében gyermeküktől elvárják a kitűnő bizonyítványt, esetleg a kiemelkedő sportteljesítményt, de nem tanítják meg őket az alapvető házimunkára sem. A szakértő előadásában az eddigi leghosszabb, követéses jellegű kutatásra, a Harvard Grand Studyra hivatkozva azt állítja: azokból lettek a legsikeresebb felnőttek, akiket gyerekkorukban következetesen rászoktattak a házimunkára.

Hogy miért? Mert a házimunka felelősségre tanít, és hamar megismerteti a jól végzett munka örömét. Aki megszokta, hogy időnként a nem szeretem típusú feladatokat is el kell végezni, annak fiatal munkavállalóként a munkahelyén is magától értetődő lesz, hogy nem bújik ki a feladatok alól, és nagyobb eséllyel kérdez rá magától a feletteseinél, hogy miben lehet a segítségükre. Ez a hozzáállás pedig garantált előmenetelt biztosít bármelyik cégnél.

(Kapcsolódó cikkünk: Házimunka három évesen? Mégis mire jó?)

Manapság azonban mintha egész más lenne a fontos. A teljesítmény az, amire a szülők nagy része kíváncsi, ráadásul igen sokszor nem a valódi teljesítmény, hanem annak osztályzatokban való megjelenése. Egyre gyakoribb, hogy a gyerek házi feladatát a szülő készíti el, és utána együtt örülnek az ötösnek – pedig nem ért volna többet egy négyes vagy akár egy hármas, ha az teljes egészében a gyerek saját keze munkáját dicséri? Sajnos minél több szülő száll be ebbe a játékba, annál kellemetlenebb az ezt bevállalni nem akaró gyerekek helyzete – mi is jártunk úgy nem egyszer, hogy a kisfiam egyedül készítette el a kiállításra szánt tárgyat az iskolába, majd végtelenül csalódott volt, a többiek ugyanis sokkal profibb, egyértelműen a szüleik által készített műalkotásokkal jelentek meg.

Egyre gyakoribb, hogy a látszatteljesítmény elismerésébe az iskolák is beszállnak. A futóversenyen helyezéstől függetlenül mindenki érmet kap, a szavalóversenyen annyiféle kategóriát állítanak fel, hogy senki ne menjen haza elismerés nélkül. Ez megóv a pillanatnyi csalódástól, de azt az üzenetet közvetíti, hogy nem kell különösebb erőfeszítést tenni a sikerhez.

Az így felnőtt generáció huszonéves korára elhiszi, hogy mindez jár neki, és mindig lesz valaki, aki elintézi helyettük a dolgokat. Hatalmas koppanás számukra, amikor a munkaerő-piacra kilépve szembetalálkoznak a valósággal. Rájönnek, hogy a megpályázott állást ezúttal tényleg csak egyvalaki nyerheti el, hogy ott is maguknak kell helyt állni, és ha nem teljesítenek, nyugodt szívvel válnak meg tőlük a cégek. Aki két évtizedig abban a hitben élt, hogy a puszta létéért minden alapból jár neki, az első ilyen elutasításra összeomolhat.

Hasonló probléma merül fel akkor is, amikor a szülő minden kortárskonfliktustól meg akarja óvni a gyermekét. Mindenkinek rossz hallani, ha kisfia, kislánya arról panaszkodik, hogy a barátai elfordulnak tőle, összevesztek, de ha folyamatosan a döntőbíró szerepét játsszuk, attól nem fogja megtanulni, hogyan álljon ki magáért, és hogyan simítsa el a vitás helyzeteket. Ebben a témában igen nagy érzékenységre van szükség, a bántalmazást ugyanis – legyen az fizikai vagy lelki – nem hagyhatjuk szó nélkül. Ha a gyerek heteken-hónapokon át valóban szenved, és nem áll be javulás, érdemes a tanárral vagy a társak szüleivel beszélni, a napi szintű apró konfliktusokba azonban ne folyjunk bele szülőként!

Baj tehát, ha a legjobbat akarjuk a gyereknek? Nem baj. De gondoljuk végig, mi szolgálja hosszú távon az érdekeiket. Jobb-e, ha már gyerekként megtanulnak hibázni, a hibáikért felelősséget vállalni, és ezeket kijavítani? Profitálnak-e abból, ha kisebb-nagyobb nézeteltéréseiket megtanulják elsimítani? (Kis korkülönbséggel született testvérek előnyben!) Támogassuk őket abban, hogy teljes értékű, felelősségteljes felnőttekké válhassanak! Ha pedig ez időnként kisebb kellemetlenségekkel jár, vállaljuk be ezeket – így, és nem máshogy tudjuk őket valóban megóvni az igazi nagy pofonoktól.

Fotó: babyboyfour66 / pixabay