Kétféle félelemmel születünk: a zajtól és a leeséstől való félelemmel. A többi félelmet a környezet nyomja rá az emberre, a sok elvárás, a rossz nevelés és fegyelmezési, büntetési formák. Fegyelmezni valamiképp mégis kell a gyerek és a társadalom érdekében is. De nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Egy életre lelki sérülést okozhatunk a kicsiben egy rosszul megválasztott fegyelmezési vagy büntetési formával.
„Egy pillanatig sem akarom azt mondani, hogy a szülőknek nem szabad megróniuk vagy korlátozniuk a gyereket, amikor olyasmit tesz, ami az ő megítélésük szerint helytelen, sem azt, hogy sose haragudhatunk meg rá. Minden szülőben, akinek igazán fontos a gyermeke, időnként heves indulatokat ébreszt, ha azt látja, hogy a gyermek valami rosszat tesz. Még a legkedvesebb és a legjobb indulatú szülőt is felbőszítheti néha valami. A különbség az elég jó és a nem elég jó szülő közt ezekben a helyzetekben abban mutatkozik meg, hogy az első rádöbben: bosszúságának forrása sokkal inkább benne magában van, mint abban, amit a gyerek tett, és ha átadja magát a haragnak, ezzel senkinek nem fog használni. Az utóbbi viszont szentül meg van győződve arról, hogy haragjának kizárólagos oka a gyermek, és ezért tökéletesen jogos, ha ennek alapján cselekszik.” - írja Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő című könyvében.
A gyerek, ha egyetlen egyszer is büntetésben részesül, akkor onnantól fél a megrovástól. Leginkább a fájdalommal és szeparációval járó büntetés vált ki tartózkodást, mondhatnánk ezek a leghatásosabbak. A testi fenyítés lehet, hogy a büntetés pillanatában hatásosnak bizonyult, de pszichológiai szempontból hosszú távon semmiképp nem. Hozzá kell tenni azt is, hogy a gyerek sokkal rafináltabb annál, hogy kivárja az újabb büntetést, megtalálja a módját, hogy a csínyt elkövethesse - már csak azért is! -, de a büntetést elkerülje, vagyis akkor cselekszik, amikor a felnőttek nem látják. Amint rájön, hogy akkor is megdorgálják, amikor rájönnek rosszaságára, elkezd dolgozni a lelkiismerete. Megjelenik a szeparációs félelem. Mivel a szülő, a szeretett személy példaként áll előtte viselkedésével, megijed, hogy cselekedete miatt nemcsak rácsapnak a popsijára vagy a kezére, hanem sokkal nagyobb baj éri. Elkezdi a lelkiismeret gyötörni, hogy elveszítheti a szeretett személyt, megszűnhet egy csodás érzés, amiről nem is tudja, hogy mi az: a szeretet.
Nagy gondot kell arra fordítani, milyen fegyelmezést választunk. Leghelyesebb a gyerekkel való szeretetteljes foglalkozás, amelyben a rossz viselkedést konkrét, egyenes módszerekkel büntetjük, semmiképp nem szeretetmegvonással. Szükség van fegyelmezésre, mert ha a gyerek nem érzi a büntetés veszélyét, akkor nem lesz semmi, ami megakadályozza a cselekvés elkövetésében.
„Ha a gyerekre rákényszerítjük a fegyelmet, ezzel gyakran éppen az ellenkező hatást váltjuk ki, mint amit el szerettünk volna érni. Ami pedig a büntetést illeti, ez visszatarthatja a gyereket a rendbontástól, de önfegyelemre soha nem fogja megtanítani; annak ennél sokkal jobb módszerei vannak. Az a szülő, akit annyira kihoz a sodrából a gyermek viselkedése, hogy megbünteti, kétszer is meggondolná a dolgot, és sokkal kevésbé lenne biztos a saját igazában, ha bevallaná magának, hogy csak mérgében cselekedett, és nem álcázná ezt nevelési módszernek.”
„Egy pillanatig sem akarom azt mondani, hogy a szülőknek nem szabad megróniuk vagy korlátozniuk a gyereket, amikor olyasmit tesz, ami az ő megítélésük szerint helytelen, sem azt, hogy sose haragudhatunk meg rá. Minden szülőben, akinek igazán fontos a gyermeke, időnként heves indulatokat ébreszt, ha azt látja, hogy a gyermek valami rosszat tesz. Még a legkedvesebb és a legjobb indulatú szülőt is felbőszítheti néha valami. A különbség az elég jó és a nem elég jó szülő közt ezekben a helyzetekben abban mutatkozik meg, hogy az első rádöbben: bosszúságának forrása sokkal inkább benne magában van, mint abban, amit a gyerek tett, és ha átadja magát a haragnak, ezzel senkinek nem fog használni. Az utóbbi viszont szentül meg van győződve arról, hogy haragjának kizárólagos oka a gyermek, és ezért tökéletesen jogos, ha ennek alapján cselekszik.” - írja Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő című könyvében.
A gyerek, ha egyetlen egyszer is büntetésben részesül, akkor onnantól fél a megrovástól. Leginkább a fájdalommal és szeparációval járó büntetés vált ki tartózkodást, mondhatnánk ezek a leghatásosabbak. A testi fenyítés lehet, hogy a büntetés pillanatában hatásosnak bizonyult, de pszichológiai szempontból hosszú távon semmiképp nem. Hozzá kell tenni azt is, hogy a gyerek sokkal rafináltabb annál, hogy kivárja az újabb büntetést, megtalálja a módját, hogy a csínyt elkövethesse - már csak azért is! -, de a büntetést elkerülje, vagyis akkor cselekszik, amikor a felnőttek nem látják. Amint rájön, hogy akkor is megdorgálják, amikor rájönnek rosszaságára, elkezd dolgozni a lelkiismerete. Megjelenik a szeparációs félelem. Mivel a szülő, a szeretett személy példaként áll előtte viselkedésével, megijed, hogy cselekedete miatt nemcsak rácsapnak a popsijára vagy a kezére, hanem sokkal nagyobb baj éri. Elkezdi a lelkiismeret gyötörni, hogy elveszítheti a szeretett személyt, megszűnhet egy csodás érzés, amiről nem is tudja, hogy mi az: a szeretet. A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
Nagy gondot kell arra fordítani, milyen fegyelmezést választunk. Leghelyesebb a gyerekkel való szeretetteljes foglalkozás, amelyben a rossz viselkedést konkrét, egyenes módszerekkel büntetjük, semmiképp nem szeretetmegvonással. Szükség van fegyelmezésre, mert ha a gyerek nem érzi a büntetés veszélyét, akkor nem lesz semmi, ami megakadályozza a cselekvés elkövetésében.
„Ha a gyerekre rákényszerítjük a fegyelmet, ezzel gyakran éppen az ellenkező hatást váltjuk ki, mint amit el szerettünk volna érni. Ami pedig a büntetést illeti, ez visszatarthatja a gyereket a rendbontástól, de önfegyelemre soha nem fogja megtanítani; annak ennél sokkal jobb módszerei vannak. Az a szülő, akit annyira kihoz a sodrából a gyermek viselkedése, hogy megbünteti, kétszer is meggondolná a dolgot, és sokkal kevésbé lenne biztos a saját igazában, ha bevallaná magának, hogy csak mérgében cselekedett, és nem álcázná ezt nevelési módszernek.”
Családinet hozzászólások
Hozzászólások [1]
ertetek
2011/09/30 18:27
Fegyelmezés és/büntetés
Figyelemmel olvastam a cikket, gondoltam, hogy na most konkrét tippet, javaslatot kapok, ám ez nem így történt. Egy-két utalás (szeretetmegvonás ne!) Igen komoly gond családomban a 3 éves unoka fegyelmezése. Meglehetősen öntörvényű, makacs, akaratos kislány. Az a helyzet, hogy szinte senki nem hinné el, hogy ilyen, hiszen viszonylag ismeretlen környezetben félénknek tűnik, visszahúzódik. Pici "macskakörmeit, énjét már ismerős környezetben adja ki, de akkor nagyon. Másik fórumon, vagy szakemberrel is próbálok bizonyos kérdésekben tanácsot kérni, de itt most a fegyelmezés-büntetés a téma. Szóval hogyan is büntessünk, fegyelmezzünk, amikor már minden verbális (szép szó, kérés urambocsá: könyörgés) hatástalan?
Jómagam a nagymama vagyok, de nagyonis érint a kérdés, hiszen úgylátom,
hogy a szülők már-már tűrőképességük határán túl vannak, félő, hogy akár a kapcsolatuk is rámegy a kicsi viselkedésével kapcsolatos problémákra.
Most kezdte az ovit, de a gondok ott is jelentkeznek már, az óvónők is tanácstalannak tűnnek (nem örülök neki, hiszen nekik komoly gyakorlatuknak kellene lenni különböző típusú gyermekek beszoktatásával és így segítséget is kaphatnak a szülők is.) Szóval pld. nem hajlandó öltözködni, fésülködést nem tűri, pontosabban ilyenkor ragaszkodik ahhoz, hogy csak a papa, vagy csak a mami teheti ezt vele. (Nagyon apás!) A hiszti oly mértékűvé válik, ha nem éri el amit akar, hogy szinte önkivületi állapotba kerül. Képzelhetik azt a reggelt, amikor mindenki készülődik a munkahelyére, nagyobb tesvére az iskolába, ez a pici meg ott veri magát. Mindenki úgy megy el otthonról, hogy a napjának annyi.....Szó mint szó: nem vált be a szeretetteljes reggeli üdvözlés, kérés, követelés. Több terület is van ahol fenti problémák jelentkeznek (szakemberhez is fordultak már! Eredmény 0! Állítólag genetikailag így lett kódolva) Na de mi legyen a fegyelmezés, büntetés? Amennyiben nálam van (ilyenkor csak ketten vagyunk), megszűnnek a hisztis rohamok, szinte teljesen zökkenőmentesen töltjük az időt. Itt az én szabályaim érvényesülnek - persze az ő kis véleménye is számít -, de nincs aki ellen ki tudna játszani, össze tudna ugrasztani. Megvallom én ugyan megteszem, hogyha minden érvem elfogyott, közlöm vele, hogy most a nagyit megbántottad a viselkedéseddel és most szomorú vagyok, így hagyjál kicsit magamra. (Nem hagyom egyedül,csak félrevonulok. Hat a dolog, mert bocsánatkéréssel rövidesen követ. Adjatok, még tippeket, nekem is és másoknak is. Köszönöm!
Figyelemmel olvastam a cikket, gondoltam, hogy na most konkrét tippet, javaslatot kapok, ám ez nem így történt. Egy-két utalás (szeretetmegvonás ne!) Igen komoly gond családomban a 3 éves unoka fegyelmezése. Meglehetősen öntörvényű, makacs, akaratos kislány. Az a helyzet, hogy szinte senki nem hinné el, hogy ilyen, hiszen viszonylag ismeretlen környezetben félénknek tűnik, visszahúzódik. Pici "macskakörmeit, énjét már ismerős környezetben adja ki, de akkor nagyon. Másik fórumon, vagy szakemberrel is próbálok bizonyos kérdésekben tanácsot kérni, de itt most a fegyelmezés-büntetés a téma. Szóval hogyan is büntessünk, fegyelmezzünk, amikor már minden verbális (szép szó, kérés urambocsá: könyörgés) hatástalan?
Jómagam a nagymama vagyok, de nagyonis érint a kérdés, hiszen úgylátom,
hogy a szülők már-már tűrőképességük határán túl vannak, félő, hogy akár a kapcsolatuk is rámegy a kicsi viselkedésével kapcsolatos problémákra.
Most kezdte az ovit, de a gondok ott is jelentkeznek már, az óvónők is tanácstalannak tűnnek (nem örülök neki, hiszen nekik komoly gyakorlatuknak kellene lenni különböző típusú gyermekek beszoktatásával és így segítséget is kaphatnak a szülők is.) Szóval pld. nem hajlandó öltözködni, fésülködést nem tűri, pontosabban ilyenkor ragaszkodik ahhoz, hogy csak a papa, vagy csak a mami teheti ezt vele. (Nagyon apás!) A hiszti oly mértékűvé válik, ha nem éri el amit akar, hogy szinte önkivületi állapotba kerül. Képzelhetik azt a reggelt, amikor mindenki készülődik a munkahelyére, nagyobb tesvére az iskolába, ez a pici meg ott veri magát. Mindenki úgy megy el otthonról, hogy a napjának annyi.....Szó mint szó: nem vált be a szeretetteljes reggeli üdvözlés, kérés, követelés. Több terület is van ahol fenti problémák jelentkeznek (szakemberhez is fordultak már! Eredmény 0! Állítólag genetikailag így lett kódolva) Na de mi legyen a fegyelmezés, büntetés? Amennyiben nálam van (ilyenkor csak ketten vagyunk), megszűnnek a hisztis rohamok, szinte teljesen zökkenőmentesen töltjük az időt. Itt az én szabályaim érvényesülnek - persze az ő kis véleménye is számít -, de nincs aki ellen ki tudna játszani, össze tudna ugrasztani. Megvallom én ugyan megteszem, hogyha minden érvem elfogyott, közlöm vele, hogy most a nagyit megbántottad a viselkedéseddel és most szomorú vagyok, így hagyjál kicsit magamra. (Nem hagyom egyedül,csak félrevonulok. Hat a dolog, mert bocsánatkéréssel rövidesen követ. Adjatok, még tippeket, nekem is és másoknak is. Köszönöm!
az összes hozzászóllás...
.jpg){kind=small}
