Ha a mérleg egyik nyelvébe azt tesszük, hogy Ön harmonikus házasságban él ilyen hosszú ideje a férjével, aki minden jel szerint szereti magát, ragaszkodik magához, sosem csalta meg, és esze ágában sincs elválni, sőt jó embernek nevezi, a négy négy közös gyermekükről nem is beszélve, a mérleg másik nyelvébe pedig mindössze egy feltehetőleg ártalmatlan csetelést, pusztán egy maga által is megalapozatlannak gondolt gyanút, akkor egyértelmű, hová fog a mérleg nyelve lesüllyedni. Ezt a sok-sok értéket, ami ma már olyan ritka, eldobni egy gyanakvás miatt... nos nem gondolom, hogy bölcs döntés volna, főleg ilyen hirtelen, meggondolatlanul. Önt már a megcsalás lehetősége is kibillentette a lelki egyensúlyából. Persze érthető, hogy ha még hasonló sem fordult elő soha, akkor ez Önt megrázta, megdöbbentette, és nehéz vele mit kezdenie. De én azt mondanám, bízzon a férjében, lassan két évtizede minden okot megadott a bizalomra. Beszélgessenek sokat (ami lehetőleg ne "kihallgatás" legyen), és talán "női praktikákkal" a szexuális életüket is megpróbálhatják feldobni, ami ennyi idő után nem csoda, ha kicsit elfáradt. Azon érdemes elgondolkozni, ez a kis történet miért rendítette meg Önt ilyen mértékben. Nem csak a bizalma rendülhetett meg, de talán az önbizalma is, kételkedik saját vonzerejében. A heves reakciója inkább önmagáról szól, semmint a férjéről. Ha van módjuk rá, érdemes lenne elmenniük egy pár alkalmas családkonzultációra vagy családterápiára, ami segíthet megerősíteni a minden jel szerint alapjaiban nagyon is erős kapcsolatukat. Bízom benne, hogy mindez átmeneti kibillenés, és kívánok még további hosszú és kiegyensúlyozott együttélést.
Gimes Katalin
Családterapeuta, addiktológus konzultáns- Telefon 06-30/250-8020, 2-692-499 (vonalas)
- E-mail gimkat@gmail.com
Pár- és családterápiát vállalok mindenféle problémás családdal.
A VI. kerületi, jó helyen levő lakásomon várom szeretettel az érdeklődőket.
Elérhetőségeim:
Honlap: http://szenvedelystop.hu
Kérdezz-felelek
Böngéssz a korábbi kérdések és szakértői válaszok között.
20 kérdés ezen a lapon · összesen 55
Ha a mérleg egyik nyelvébe azt tesszük, hogy Ön harmonikus házasságban él ilyen hosszú ideje a férjével, aki minden jel szerint szereti magát, ragaszkodik magához, sosem csalta meg, és esze ágában sincs elválni, sőt jó embernek nevezi, a négy négy közös gyermekükről nem is beszélve, a mérleg másik nyelvébe pedig mindössze egy feltehetőleg ártalmatlan csetelést, pusztán egy maga által is megalapozatlannak gondolt gyanút, akkor egyértelmű, hová fog a mérleg nyelve lesüllyedni. Ezt a sok-sok értéket, ami ma már olyan ritka, eldobni egy gyanakvás miatt... nos nem gondolom, hogy bölcs döntés volna, főleg ilyen hirtelen, meggondolatlanul. Önt már a megcsalás lehetősége is kibillentette a lelki egyensúlyából. Persze érthető, hogy ha még hasonló sem fordult elő soha, akkor ez Önt megrázta, megdöbbentette, és nehéz vele mit kezdenie. De én azt mondanám, bízzon a férjében, lassan két évtizede minden okot megadott a bizalomra. Beszélgessenek sokat (ami lehetőleg ne "kihallgatás" legyen), és talán "női praktikákkal" a szexuális életüket is megpróbálhatják feldobni, ami ennyi idő után nem csoda, ha kicsit elfáradt. Azon érdemes elgondolkozni, ez a kis történet miért rendítette meg Önt ilyen mértékben. Nem csak a bizalma rendülhetett meg, de talán az önbizalma is, kételkedik saját vonzerejében. A heves reakciója inkább önmagáról szól, semmint a férjéről. Ha van módjuk rá, érdemes lenne elmenniük egy pár alkalmas családkonzultációra vagy családterápiára, ami segíthet megerősíteni a minden jel szerint alapjaiban nagyon is erős kapcsolatukat. Bízom benne, hogy mindez átmeneti kibillenés, és kívánok még további hosszú és kiegyensúlyozott együttélést.
Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával, és elmondta ezt a nehéz élethelyzetet. A történetben egy jót látok, azt, hogy Ö abbahagyta ezt a férje által javasolt és vitt életformát, mert igaza van, ez semmi jóhoz nem vezet. Sajnos nem tudunk segíteni a szenvedélybeteg családtagjainkon, legfeljebb közvetve. Nem árt, ha Ön tud olyan rehabilitációs helyekről, illetve önsegítő csoportokról, ahová a férje fordulhat, és ha megérik benne a változtatás vágya, annyiban tud segíteni neki, hogy elmondja neki ezeket a lehetőségeket, vagy elé teszi ezen helyek listáját. Nem tudom, hogy Ön dolgozik-e. Ha igen, nem lenne-e mód albérletbe menni a lányával? Nem tudom azt sem, a férje szülei mit szólnak mindehhez, mennyire lojálisak a fiukkal, Ön talál-e megértést náluk. Ha igen, az egy kicsit megkönnyítheti a helyzetét, bár azt nem javaslom, hogy az egész család lépjen szövetségbe a férje ellen. Semmiképpen nem javaslom, hogy veszekedjen a férjével, de azt keményen visszautasítanám, hogy még Ő vádolja magát bármivel is. Ezt érdemes lenne egyszer s mindenkorra leállítani.
Amit javasolnék, hogy Ön menjen el egy ún. hozzátartozói csoportba, ahol sok segítséget, lelki erőt, támaszt kaphatna. Ezek egyébként ingyenesek, és megtalálja a gyűléseiket az interneten. Keresse az Al-Anon vagy az NA gyűléseit.
Sok erőt kívánva, tisztelettel üdvözlöm.
Sajnos szomorú dolog történt a családunkban. Én egy 39 éves nő vagyok van két gyönyörű lányunk és egy férjem. Lassan 10 éve vagyunk házasok. Ez alatt az idő alatt nem igazán voltak köztünk viták. Mondhatnánk hogy szinte jól megvoltunk. Azonban most az elmúlt vasárnap már harmadjára hagyott itt bennünket. Különféle problémák merültek fel leginkább anyagi gondok de a legfőbb ok hogy együtt élünk az én Anyukámmal. Az egész ismét a semmiből robbant ki mert sajnos nem beszéljük meg a problémákat soha. Vasárnap reggel felkelt és azt mondta hogy ezt ő már így nem bírja tovább és elment. Másfél évvel ezelőtt szintén így történt akkor sírtam könyörögtem 2 hétig és visszajött hozzánk. Most nem tettem belefáradtam. Nagyon hiányzik borzasztóan. Azóta csak sírok éjjel nappal. Ő most úgy érzi hogy becsaptam őt,mert nyáron nem fizettem be 2 csekket a kocsira amit ő odaadott nekem. Én abból a pénzből a gáz csekket fizettem be mert akkor jött az éves elszámoló számla. Ellenben szeptemberben rendeztem az elmaradást persze ő az egészről semmit nem tudott. Most robbant ki a botrány múlt héten egy 7000 Ft csekk végett. Az volt a késedelmi kamat. Azt kaptam hogy megloptam őt!Kérdem én hogy tudom meglopni ha ő a férjem és egy klasszán vagyunk?Ezen ő nagyon megharagudott. Ezért felrúgni mindent szerintem nem kéne?Mindezek után fogta magát összecsomagolt pár cuccot és hazaköltözött a szüleihez. Sokszor a fejemhez vágta már hogy csak a pénzéért szeretem. 135000 Ft keres. 5 napig nem hívott minket de a nagyszülők se hívták a gyerekeket .Én mondtam a lányoknak hogy ők nyugodtan telefonálhatnak ha akarnak. Fel is hívták a Mamáékat. Tegnap megtört a jég mert Apa is felhívta őket. Velem is beszélt. Azt mondta elvinne pár ruhát meg a láncfűrészt. Amúgy kedves volt a telefonba. Én is kedves voltam nem hisztiztem de megkérdeztem hogy a döntése végleges és azt mondta IGEN. Egy világ omlott össze bennem és a gyerekekben is. A kisebbik lányom csak zokogott és zokogott. Ennyi miatt itt hagyni mindent hogy lehet ez?Csütörtökön még szó szerint szeretett most meg vége mindennek. Mit tegyek hogy visszakapjuk őt?Tudom csúnya dolog hazudni de nem szórtam el két kézzel a pénzt hanem a megélhetésünkre költöttem. Már csak annyit írnék hogy lenne lehetőség Anyukámtól külön menni. Legutóbb is úgy jött vissza azzal a feltétellel,de semmit nem tett az ügy érdekében. Lehet hogy nekem kellett volna?Mit tegyek?Ennyi miatt szét mehet egy család?Akkor talán nem szeret tiszta szívéből minket?Mi játszódik le benne?Hívjam könyörögjek?Nekünk borzasztóan hiányzik!
Köszönöm hogy meghallgatott.
Szép napot
Bernadett
Nagyon sajnálom, ami Önnel és a két kislánnyal történt. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem a csekkek miatt ment el a férje, hanem gyűlhetett már benne mindenféle sérelem és indulat, csak hirtelen akkor erre tudott hivatkozni. Ön is mondta, hogy már másfél éve is elment egyszer, de akkor nyilván nem voltak semmiféle csekkek. Nem tudhatjuk, mi játszódik le benne, nem látunk bele egy másik ember fejébe, akkor különösen nem, ha - mint írja - nem sokat beszélgettek. Ne könyörögjön neki, de kérjen tőle egy vagy akár több tisztázó beszélgetést. Erre mindkettőjüknek szüksége lenne. Még valami: ha ennyire nem jön ki a férje az anyósával, és az Ön édesanyjának a különköltözése megoldható lenne, én megpróbálnék ebbe az irányba mozdulni. És mindenképpen beszélgessenek: sok bepótolnivalójuk van.
Minden jót kívánok maguknak.
Egy 16 éves lány vagyok. Egyke. Anyukám egyedül nevel engem. Apukám 5 éves koromban hagyott el minket, megismert egy másik nőt és külföldre költözött vele. Nem sok emlékem van róla, csak elszórtan néhány. Akkoriban is elég keveset volt velem, de arra emlékszem, hogy nagyon szerettem játszani és hülyéskedni vele. Néha átfut az agyamon, vajon mennyivel lenne másabb az életem, ha ő is a részese lenne, mégse éreztem soha konkrétan a hiányát. Azóta összesen kétszer láttam őt, nem nagyon jár vissza az országba, de olykor az interneten keresztül ír nekem. Anyukám még mindig nagyon utálja apukámat, ezért nem örül neki, hogy néhanapján levelezem vele.
Anyámmal se túl fényes a kapcsolatom. Sose tudtam vele két értelmes szónál többet váltani. Sohase tudott használható tanácsot adni nekem, sose tudott lelki vigaszt, érzelmi támaszt, megnyugvást nyújtani számomra. Mivel egymaga kell, hogy eltartson kettőnket nagyon sokat robotol és mire hazaér a munkából általában hulla fáradt és teljesen kész van idegileg. Mindenféle különösebb ok nélkül rengeteget ordibál velem, nagyon türelmetlen, mindenbe beleköt és kritizál. Teljesen az idegeimre megy. Most már odáig fajult a dolog, hogy inkább elkerülöm őt és azt, hogy beszédbe kelljen elegyednem vele, mert ha rajta múlik veszekedésbe torkollik az egész. Állandóan dühös vagyok rá, de nem akarom ezt kimutatni, mert tudom, hogy neki is nehéz. Inkább bezárkózom a szobámba, hogy még véletlenül se legyen köztünk semmi konfliktus, de mostanában már egyre kevésbé viselem el az ebből fakadó magányt, úgyhogy a barátaimmal császkálom valamerre, vagy a nagyszüleimnél alszom.
Nincs óriási haveri köröm, nem szokásom bájologni a fél várossal, de van 4-5 barátnőm, akikkel nagyon közeli kapcsolatot ápolok. A nagyszüleimen kívül ők a napsugarak az életemben. Boldog vagyok, hogy vannak nekem.
A fiúk terén sajnos nincs ekkora szerencsém, pedig már egész kicsi korom óta nagyon vágyom az ellenkező nem társaságára. Néha szoktam pszichológiát olvasni, mert érdekel, többek között Freudot is és ő is szót ejt a gyermeki szexualitásról, hogy a gyermekeknek is van szexualitásuk. Ez teljesen rendben is van. Én mégis mindig úgy éreztem, hogy részemről ez meghaladja a normális szintet. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy egész kicsi koromtól kezdve rossz és romlott gyereknek érezzem magamat. Ugyanakkor ez a szégyenérzet fokozta is a szexuális izgalmamat. Már óvodáskoromban is állandóan a szex körül forogtak a gondolataim, mindenről erre asszociáltam. Ennek persze megvoltak a maga előnyei is. Általános iskolában sikerült a társaimat lehengerelnem a perverz vicceimmel, fantáziámmal. Ugyanakkor a srácok inkább a csapat mókamestereként és haverként tekintettek rám. Amikor mint lány a fiúhoz próbáltam közeledni feléjük azt rendszerint elutasították, ráadásul volt, hogy kifejezetten durván. 7 éves koromtól kezdve már rendszeresen önkielégítettem a lakásban található tárgyakkal és felnőtt filmeket néztem, 14 éves koromra pedig már saját vibrátorokat is sikerült beszereznem otthonra.
10 éves koromra már teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a velem egyidős fiúk iránt. A 40 év körüli férfiak voltak azok, akik igazán felkorbácsolták bennem a szexuális vágyat. A korosztályom az idő múlásával egyre kevésbé érdekelt és én sem érdekeltem őket. Az idősebb férfiak viszont rendszerint kimutatták irányomba, hogy tetszem nekik és velük könnyebben találtam meg a közös hangot. Az edzőmmel egy tábor alkalmával kicsit össze is melegedtünk, amikor 14 éves voltam, de a behatolás nem történt meg, csak szájjal kényeztettük egymást. Ez volt az első és utolsó komolyabb szexuális élményem, azóta csak elvétve csattant el egy-két csók, szóval még a mai napig szűz vagyok. Viszont nagyon nehezen bírom türtőztetni magamat, mert nagyon kívánom már a szexet.
Szerencsére a nyári szünet alkalmával egy picikét elterelődött erről a figyelmem, mert sok a szabadidőm és igyekszem mindig csinálni magamnak valamilyen programot. Múlthéten például a nagyszüleimnél töltöttem az egész hetet, mert anyukám felutazott a nővéréhez Pestre, én meg nem szerettem volna egyedül maradni a lakásban. Velük egyébként is nagyon jó a kapcsolatom és örültek neki, hogy többet leszünk együtt. Ők nem olyanok, mint az átlag nagyszülők. Tatám 65 éves, de nagyon fiatalos, mindig bakancsot, farmert és bőrdzsekit hord. Lófarokba kötött vállig érő haja és bajusza van. Sokat sportol, úszik és motorozik, néha engem is elvisz magával egy-két motoros bulira, amit nagyon élvezek. Egy kisvárosban élünk és ő kb. az egész várossal jóban van, mert nagyon barátkozós, közvetlen és vagány. Mamám 63 éves, amolyan háziasszony típus, mert imád sütni, főzni, de ő is nyitott az új dolgokra. Pont ezt szeretem bennük, hogy míg anyukám rendkívül konzervatív, felszínes és pesszimista gondolkodású, ők nagyon szabad szellemiségűek, akárcsak én és sok mindenről hasonlóan gondolkodunk. Ők maguk is és a kapcsolatuk is rendkívül kiegyensúlyozott.
Egyik éjszaka túlzottan is sikerült erről megbizonyosodnom. Általában az MP3 lejátszómmal a fülemben alszom, de akkor sehogy se jött álom a szememre, ezért elhatároztam, hogy verseket írok, amíg el nem álmosodom. Ekkor hallottam meg a nagyszüleim szobája felől kiszűrődő hangokat. Teljesen ledermedtem a nyögések hallatán. Tudtam, hogy jó a házasságuk, de meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogom őket a legintimebb pillanataik közben és hogy őszinte legyek, nem is nagyon vágytam rá. Annak ellenére, hogy kellemetlenül érintett a dolog, mégis volt valami izgató abban, hogy hallottam őket elélvezni. Tatám egyre szaporább, mélyről jövő, férfias nyögdécseléseit kifejezetten izgatónak találtam. Nagyon szégyelltem és szégyellem magamat emiatt, de egy kicsit felizgatott. Általában véve is minden kis apró ingerre izgalomba jövök és megszoktam, hogy pornónézés alatt is vizuális és auditív ingerekre gerjedek be. Ez viszont más volt és nagyon rosszul éreztem magamat, amiért kívántam, hogy magamhoz nyúljak. Talán pont ez az erősödő szégyenérzet volt az, ami ráadásképp hozzájárult ahhoz, hogy izgatónak találjam ezt a szituációt és a tudat, hogy most nem lenne szabad felizgulnom, mert ez egyszerűen undorító. Másnap alig bírtam a szemükbe nézni, persze próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Erre csak rátett még egy lapáttal, amikor tatám a beszélgetés közben átkarolt engem. Még élt bennem a tegnapi bűntudat, ugyanakkor minél inkább tiltakoztam ellene felsejlett bennem a hang, ahogyan tatám elélvezett. Az érintésébe belebizseregtem. Utáltam és utálom magamat. Teljesen össze vagyok zavarodva és meg vagyok ijedve, hogy hogyan lehetek ennyire undorító. Hogyan érezhetek ilyet? Tudom, hogy ez nem normális és beteges és az is, hogy egyáltalán megfordulnak a fejemben ilyesmik. Természetesen nem akarok tőle semmi szexuális jellegű dolgot. Még belegondolni is rossz. Azóta szörnyen rosszul érzem magamat és szégyellem magamat. Azon gondolkodom, hogy fordulhatott egyáltalán elő, hogy ilyet érezzek? Teljesen össze vagyok zavarodva.
Elnézést kérek, hogy ennyire mérhetetlenül hosszúra és részletesre sikeredett a levelem, de tényleg szeretném megtudni a problémám valódi okait és azt, hogy hogyan tudnám megszüntetni magamban ezeket a gondolatok és érzéseket! Azért lett ilyen terjedelmes a leírás, mert féltem, hogy nehogy kihagyjak olyan dolgokat a történetből, amik esetleg fontosak lehetnek ennek elérése érdekében! Nagyon össze vagyok zavarodva és undorodom magamtól. Mennyire számít betegesnek vagy normálisnak a helyzetem? Félek, hogy beteges vagyok!! Várom mielőbbi válaszát!
Először is szeretném megnyugtatni: semmi beteges vagy perverz nincs abban, amit leír. Nehéz helyzetben van, hogy apa nélkül nő fel, és az édesanyjának sem könnyű ez. De becsületére legyen mondva, hogy elejtett szavából kiderül, megérti őt, ha olykor neheztel is rá. Magányos, sokat dolgozó, nehéz sorsú asszony, aki nyilván már abban az életkorban is lehet, amikor nem könnyű új partnert találni. Persze maga is nehéz korban van, a kamaszkor sosem könnyű. De nagyszerű, hogy vannak barátai, és ott vannak a nagyszülei is. A szexuális érdeklődésében sem találok semmi kivetnivalót, akár a kora gyermekkoriban sem. Ebben nem vagyunk egyformák: van, akinek nagy a libidója, van, akinek kisebb a szexuális érdeklődése, de maga most abban az életkorban van, amikor ettől függetlenül is ez fontos, szinte központi kérdéssé válik, ebben sincs semmi rossz, ahogy az önkielégítésben sem. Amikor a nagyszüleit véletlenül meghalotta éjszaka... nos az szokatlan élmény lehetett, zavarba ejtő, de legalább megtudta, hogy egymást szerető pároknál a szex nem múlik el idős korban sem, ez is természetes. Ne érezzen szégyent, bűntudatot, és undort végképp nem. Egészséges "jó fej" nagyszülei vannak.
Egyre szeretném azonban felhívni a figyelmét: óvakodjon a 40-es férfiaktól, hiszen ebben az esetben egyfajta apapótlékot keresne. Ha a kortársaival nem találja meg a hangot, akkor is inkább keressen huszonéves fiatalembereket.
Gratulálok a leveléhez, mert kevés magához hasonló fiatal teremtésnek van ennyi önreflexiója, rálátása a saját és mások életére. Érdemes továbbtanulnia is, arra is fordítson energiát. Higgye el, a tanulás összefér a szexuális érdeklődéssel.
Üdvözlettel
Kissé aggodalommal fordulok önhöz. 3 éve van egy kapcsolatom a párom idősebb tőlem tizenpár évvel nem tudom fontos e azért inkább leírom. Szóval k. 3 hónapja költöztünk össze és mostanában elég keveset foglalkozunk egymással a munkám miatt ill mert ő fáradt és a gyereke miatt (akit szeretek mintha a sajátom lenne). A szexuális életünk eddig rendben volt most is az csak elég ritka heti 1 alkalom és akkor amikor a gyerek nincs itthon és amikor ő akarja. Régebben is volt rá példa, hogy mikor puszilgattam a kezét vagy simogattam a lábát és közben ránéztem azt mondta hogy ez olyan túlzás nyálas. Itt az első kérdésem hogyan érezheti hogy túlzás olyan nyálas. nyilván számomra ez bántó mert ez ösztönösen jön de próbálom nem mutatni amikor sikerül. Az elmúlt napokban is hasonló történt lefeküdtünk, hogy alszunk erre elkezdtem csókolgatni a csípőjét ő reagálásképp: hogy ez neki zavaró és hagyjam aludni mert ő már alszik... félek elhűlt benne felém az érzés? Ill. mostanában észre vettem ha beszélek hozzá nem válaszol és ha megkérdezem miért csinálja ezt az a válasz hogy erre nem tud mit mondani. ő Ritkábban ölel meg mint én őt. A kapcsolatunk elején is így volt én jobban kimutattam mit érzek mint ő. ez kicsit fura érzést kelt bennem. mikor próbálok vele erről beszélni csak azt vágja hozzám hogy nekem csak a szexen jár az eszem és elégedetlen vagyok közben nem mert van mikor csak spontán puszilom meg vagy ölelgetni próbálom de őt zavarja igy elküld . Nyilván a szex is kevesebb és szeretném többet azt is de mindig megvárom míg ő közeledik mert ha én próbálkozom akkor mindig felsülök. Sokat vitatkozunk mert ő mondja az ő véleményét én az enyémet de majd megenyhülünk viszont ő jön ki nyertesen a vitákból valahogy kihozza belőle. Nem tudom mit tegyek lépjünk túl egymás életén vagy hogyan vegyem rá hogy mondja el miért zavarja az érintésem miért sok neki hisz a munkámból kifolyólag nem vagyok sokat itthon. Nem hiszem hogy lenne neki más a láthatáron mert nem olyan tipus. Remélem tud valami olyan választ nyújtani amivel okosabb leszek mert elkeseredtem kicsit mert én szeretem őt és nem akarom hogy elváljanak az útjaink.
Köszönettel.
Problémájára - mert bizony probléma, amit leír - a következőt tudom mondani: Minden jel szerint Ön egy testileg-lelkileg egészséges nő, aki szeretne a társával beszélgetni, kommunikálni, megbeszélni vele a gondjaikat, és szeretne egy egészséges és megfelelő gyakoriságú szexuális életet élni, melyet bármelyikük kezdeményezhet. Mindez a párjára nem mondható el. Feltehetőleg ő beéri kevesebb szexszel, ráadásul nem tudja kimutatni az érzéseit, nem tud beszélni róluk. Lehetséges, hogy ő olyan családból jött, olyan (konzervatív) nevelést kaphatott, mely azt tanította neki, hogy a férfi dolga a kezdeményezés. Ki tudja, talán abban a tévhitben él (előfordul ilyen tévhit is), hogy csak egy prostutáltra jellemző, hogy maga kezdeményez, egy tisztességes asszony ilyet nem tesz. Felteszem, az intimitásal is gondjai lehetnek a párjának, ha elutasítja a maga gyöngédségét. Talán a szeretet elfogadása is nehezére esik.
Az tény, hogy az embereknek nem egyforma a libidójuk, a szexuális igényük, lehet, hogy ő jóval kevesebben beéri, mint Ön. Ebben talán szerepet játszik, hogy idősebb Önnél, de ez korántsem biztos.(Gyakoribb, hogy ez fordítva történik, és a nő az elutasítóbb az ágyban.) Ilyenkor, ha ebben különbség van, szerencsés, ha az igényeiket valahogy közelítik egymáshoz, összeszoknak, de ehhez a kapcsolatban szükség van egy szeretetalapra és arra az intimitásra, amikor bármiről lehet őszintén beszélni.
Most nem is az a fontos, hogy milyen a párja, hanem az, hogy Ön ezt tudja-e tolerálni, el tudja-e fogadni, rá tudja-e venni mélyebb beszélgetésre, és egyáltalán szenved-e ebben a kapcsolatban. Mert ha ez utóbbira "igen" a válasza, akkor nem érdemes folytatnia. Nem szeretnék direkt tanácsot adni, magának kell átgondolni, próbál-e vele létrehozni egy bensőségesebb viszonyt, tudják-e egymáshoz közelíteni az igényeiket, van-e a kapcsolatukban szeretettartalék, vagy nincs.
Amit oly gyakran szoktam mondani, érdemes lenne a partnerének egyéni pszichoterápiára járni, vagy kettőjüknek párterápiára, ami feltárhatja ezeket a problémákat.
Üdvözlöm
Kedves Katalin
Egy hónapja, hogy kiderült, hogy a feleségem hónapokon kersztül megcsalt engem. 13 éve vagyunk házasok, három gyermekünk is van.
A kapcsolatának már több, mint fél éve vége (a szeretője megszakított minden kapcsolatot vele), de nem érzem úgy, hogy ezzel a tudattal tovább tudom folytatni a házasságunkat. ,
Miután a megcsalás ténye kiderült, rengeteget beszélgettünk. Ő azt mondja, hogy őszintén megbánta amit tett, és állítólag szerelmes is volt az illetőbe. Állítása szerint a lelki társát találta meg benne, akivel őszintén meg tudott beszélni dolgokat, amit velem nem. Többször is lefeküdtek egymással, sőt olyan dolgokat is kipróbált vele, amiket korábban sosem. Ő azt állítja, már sikerült túllépnie rajta, és újra megtalálta bennem azt, akibe újra szerelmes lehet. A másik férfit nem ismerem, nem találkoztunk sosem.
Igen elkövettem korábban hibákat én is (néha elhanygoltam, vitatkoztunk), de a probléma inkább az volt, hogy anno valami visszatartotta attól, hogy nekem is beszéljen az igazi problémáiról. Számára könnyebb volt egy másik féfival beszélgetni ezekről adolgokról, aki kihasználta a kivételezett helyzetét, és elcsábította őt. A mi gondjaink nem voltak nagyobbak annál, mint amelyeket bármelyik normális kapcsolatban nap.mint nap megoldanak mások.
Tartok attól, hogy megismétlődik. Ő nem igazán egyenes ember, mindíg szerette "kerülő úton" megoldani a problémáit, függetlenül attól, hogy kit és hogyan bánt meg vele. Utólag persze megbánja ezeket a tetteit. Jelzi ezt, hogy tudtomon kívül többeket is beavatott a kapcsolata részleteibe, egyik ezek közül egy számára szinte vadidegen férfi, akivel isten tudja meddig mentek volna el újra. A korábbi viselkedése miatt eddig is tartottam attól, hogy bekövetkezhet ilyen, de látszólag boldog volt velem, és azt gondoltam, abban bíztam , hogy a kapcsolatunkra és a gyermekeinkre tekintettel nem fog ilyet tenni. Én sosem tettem volna ilyet vele, és ezzel tisztában is volt mindig.
Nehéz ezt feldolgozni. Akkor "megbocsátottam" neki, így is éreztem. Ellenben most többször úgy érzem, hogy hazudok magamnak, hazudok neki, hazudok mindenkinek arról, hogy sikerült ezen túllépnem és továbbra is szeretem őt. Rengetegszer látom őt magam előtt a másik férfi karjaiban, elképzelem, hogy szerelmet vallank egymásnak etc. Sejtem, hogy ez teljesen természetes, de nem érzem úgy, hogy ez valaha változni fog. Lehet, hogy nem is őt szeretem, hanem inkább csak a kényelmes életünket.
A házasságunk értelemszerűen megváltozott. Ő keresi a kegyeimet, próbál kedvemben járni, többször sikerül beszélgetnünk az érzéseinkről, többet vagyunk eggyütt, jobban figyelünk egymásra. Viszont ez a gyötrődés nem tompul, sőt néha úgy érzem, hogy már az egészségemre is megy a játék. Nem tudok megbízni benne, és az ágyban is többször eszembe jutnak ilyen dolgok. Tervezem, hogy szétköltözünk, de akkor mindenki tudomást szerezne arról, hogy mit művelt, és ezt egyelőre nem akarom, mert annál jobban szeretem. Viszont ez az egy, és csak ez az egy dolog tart vissza attól, hogy végleg elhagyjam, gyerekek és anyagiak ide vagy oda.
El tud ez múlni valamikor? Lehet ilyen tudattal, ilyen félelmekkel élni? Sokszor eszembe jut, hogy feladom a küzdelmet saját érzéseimmel és a büszkeségemmel, és otthagyom. Még mindíg jobb, mint ez ami most van. Még talán szeretem őt, de a csalódottság, a becsapottság érzése nem hagyja, hogy túllépjek ezen. Gyerekek, anyagiak ide vagy oda, kezdek rájönni, hogy az önbecsülésem és az egészségem fontosabb annál, minthogy ezt bármilyen módon folytassam. Ez a 13 évet ő dobta a kukába akkor amikor engedett a másik férfinak, nekem csak a szemetes tetejét kellene rácsuknom, de egyelőre tétovázom. Tud valamit tanácsolni?
Kedves Uram!
Megrázóak a sorai, és megértem a fájdalmát, a csalódottságát és a bizalomvesztését is. Leveléből azonban úgy érzem, hogy még nem tisztultak le az érzései, még nem biztos abban, mit is tegyen. Tudja-e vajon szeretni ezek után a feleségét? Meg tud-e bocsátani neki? Tud-e újból bízni benne? Ez mind kérdés. Tanácsot nemigen szoktam adni, most mégis azt javasolnám, adjon időt magának, hagyja magában letisztulni a történteket, mielőtt végleges döntést hozna. Hogy mennyi időt? Ezt nehéz megmondani, ezt magának kéne eldönteni, de én akár fél évet is mondanék. Zaklatott lelkiállapotban nem szerencés komoly döntéseket hozni. Ami nagyon jó, hogy sokat beszélgetnek egymással. Ezt én biztató jelnek vélem.
Egy valamit nem értek: azt írja, nem az anyagiak, nem is a gyerekek miatt maradna (egyelőre), hanem azért, hogy ne tudják meg az emberek, mi történt. Ezt nem értem. Miért foglalkozik mások véleményével? (Azt írja, azért, mert szereti még annyira a felelségét, hogy nem akarja, hogy kiderüljön, mit tett.) Egyrészt nem kellene senkinek megtudnia, másrészt ebben a történetben csak magukkal, Önnek magával és a feleségével és talán a kapcsolatuk rendbehozásával lenne érdemes foglalkoznia. A külvilág, netán a "botrány" mellékes. Ez a történet kettejüket rázta meg, másoknak nincs köze hozzá.
Amit még javasolnék: érdemes lenne párterápiába menniük. Egy elfogulatlan külső, hozzáértő fél tudna segíteni a helyzet és az érzéseik tisztázásában és egy esetleges döntésben is, amit persze magának kellene majd meghoznia.
Tisztelettel üdvözlöm.
Kedves Szakértő Hölgy!
A problémám a következő, 43 éves vagyok 22 éves lányom és 19 éves fiam van, akiket születésüktől fogva anyósom teljesen ellenem hangol, becsmérel előttük és leszólja amit én veszek rendszeresen a fülükbe rágja hogy mindent ő vesz és 2ő fizet nekik. A gyerekek teljesen ellenségesek velem, azt mondják szó szerint hogy bolond
vagyok./depresszióra szedek gyógyszert 17 éve/.Ha valamiről kérdezek akkor az a válasz"mi közöd hozzá?"Anyósom mások és a családom előtt is rendszeresen és folyamatosan lejáratott az elmúlt 22 évben. A férjem másfél éve meghalt de míg élt is az anyját pártolta és nem lett jobb a helyzet aztán sem.Ők az én gyerekeim de szinte hesegettek ők is és anyósom is mindig is és most is ha gondoskodni akartam róluk anyaként. Ha adok 10-20 ezret nagy kegyesen elveszik tőlem.Azténorditva vágják a fejemhez hogy csak ritkán adok.Szeretném velük rendezni a helyzetem. Milyen típus az anyósom milyen személyiség? Hol kezdjem a helyzet javitását.Anyósom egyébként sokszor meglepően tájékozatlan olyan dolgokba amikről magabiztosságot sugároz magáról. Sokszor tévesen itél meg dolgokat és hazugságokat terjeszt amiket talán ő maga is elhisz. A szépen leülni és átbeszélni a problémákat már lejárt dolog gyanis ilyenkor is csak üvöltöznek.Köszönettel Gina
Kedves Gina!
Szomorúan olvastam a problémáját. Hogy miért ilyen az anyósa, nem fontos kérdés, ne foglalkozzon vele. Csak magával foglalkozzon. Nem érdemes a másik lelkét elemezni, megérteni, legalábbis addig nem, amíg a saját "működésünkkel" sem vagyunk teljesen tisztában. Azt a kérdést érdemes feltennie magának, hogy Maga mivel járult hozzá ehhez a helyzethez. Feltehetőleg sokáig nem állt ki önmagáért, hagyta, hogy mások irányítsák a család életét. Gondolom, amolyan önalávető típus. Tapasztalataim szerint a gyerekek ugyan befolyásolhatók, de világosan is tudnak látni. Az anyósát "írja le", nem valószínű, hogy meg fog változni, de a gyerekeknek hagyjon még esélyt, hogy tisztázzák a kapcsolatukat. Nagykorú, felnőtt gyerekekről van szó, ideje, hogy a saját lábukra álljanak (még akkor is, ha még tanulnak). Én megvonnám tőlük az anyagi támogatosomat, sőt megkockáztatom, hogy ha erre módja van, költözzön el az anyósától. Akár egyedül is. Ez a megalázó helyzet tarthatatlan. Érzésem szerint ha a gyermekei látják, hogy végre a sarkára áll, tisztelni fogják érte, és előbb-utóbb van esély rá, hogy visszatalálnak az édesanyjukhoz. Elképzelhető, hogy maguktól fognak jönni egy tisztázó, közeledő beszélgetésre, maga ne erőltesse. Nagyon szerencsés lenne önöknek, négyüknek családterápiába járni, de ha erre nem vehetők rá, magának melegen ajánlom, hogy keressen fel egy jó pszichológust vagy pszichiátert pszichoterápia céljából.
Sok erőt kívánok a döntésekhez.
Nem hiszem, hogy ilyet írtam volna, hogy egy "normális nő" ebben a helyzetben elhagyná a férjét. Maga nagyon is normális a vívódásaival és a szenvedésével együtt, az lenne nem normális, ha nem érezne semmit egy ilyen veszteségtől. Viszont azért azt mégiscsak tanácsolnám, hogy se azzal a "libával", se a férje elgondolásaival ne foglalkozzon! Nem láthatunk ugyanis bele mások fejébe. Mindaz, amit ír, csak feltételezés. Lehet, hogy a férje azért nem válaszol az okokat firtató kérdéseire, mert vagy nem akarja megbántani magát azzal, hogy újra közli, beleszeretett egy másik nőbe, vagy maga sem tudja, pontosan mit érez, mit is szeretne. Elképzelhető, hogy ő is vívódik. A lényeg, hogy csak magával foglalkozzon, a saját maga érzéseivel. Nem hiszem, hogy maga elrontott volna bármit. Magát ne hibáztassa. De másokat sem. Persze lehet dühös, lehetnek indulatai, ez érthető is. Segítene, ha az érzéseit megoszthatná akár egy jó barátnővel, akár egy pszichológussal.
Minden jót kívánok.
Kedves Katalin!
Feleségem 14 év házasság után 3 hónapja elmondta, hogy az elmúlt 1,5 év során elhidegült tőlem és nem úgy érez irántam, mint régebben. Én beláttam, hogy szörnyen elhanyagoltam és rosszul bántam vele és természetesen minden megpróbáltam, hogy bizonyítsam mennyire fontos nekem. 1 hónap után kiderült, hogy van valakije, akivel interneten keresztül ismekedett meg kb. 2 hónappal korábban, afféle távkapcsolat alakult ki közöttük, csak 1 alkalommal találkoztak, majd a helyzet úgy alakult, hogy egy korábbi ballépésem bevallása után feleségem \"szorosabbra\" fűzte a viszonyt ezzel a 3. személlyel, de nem akart tőlem elválni, mondván bizonytalan az érzéseiben, illetve van 2 kiskorú gyerekünk és közös házunk is. Én ebbe belementem (főleg a két gyerek miatt), de nagyon nehezen viseltem azt, hogy egy 3. személy is van \"velünk\". Kb. 1 hónapig tartott ez az állapot, majd az illető 3. személy megszakította a feleségemmel a kapcsolatot, de én gyanakodtam és végül is kiderült, hogy titokban még folytatják ezt a távkapcsolatot. Amikor erre rájöttem elmondtam, hogy nem tudok így élni és el fogok válni, erre a feleségem lezárta a másik férfival való kapcsolatát, de azt mondta, hogy ettől nem érez úgy irántam. Azóta párterápiára járunk (már 2 alkalom volt) és én úgy érzem, hogy egy kis javulás következett be a kapcsolatunkban (beszélgetünk, együtt alszunk, közös programok), a feleségem is közeledik valamennyire hozzám, de sajnos ismételten tapasztaltam, hogy a feleségem valamilyen kapcsolatot továbbra is fenntart az illetővel (telefon, sms). Azzal tisztában vagyok, hogy a kettőnk közötti probléma nem jön helyre 1-2 hét, vagy hónap alatt, hanem hosszabb ideig tartjat, amíg minden jól fog menni, de abban vagyok bizonytalan, hogy a másik férfival való kapcsolatot miért nem zárja le teljesen, illetve, hogy így (egy 3. fél valamilyen szintű jelenlétével) egyáltalán lehet-e esélye annak hogy a házasságunk helyrejöjjön, használhat-e a párterápia? Esetleg arról lehet szó, hogy a feleségem olyan törődést kapott attól a másik férfitól (amit tőlem az elmúlt időszakban nem kapott meg), hogy képtelen teljesen elszakadni tőle egyik pillanatról a másikra, és ettől még működhet a párterápia? Vagy túl naiv vagyok és nem akarom besimerni, hogy a kettőnk viszonya végérvényesen megromlott.
Kedves Uram!
Ritkán kapok férfiaktól ilyen témájú levelet, általában a nők számolnak be hasonló életeseményekről. Megtisztel azzal, hogy hozzám fordul, de a szakmán belül van egy olyan íratlan szabály, hogy párhuzamosan ne folytassunk se terápiát, se tanácsadást. Ezért én még adnék esélyt a párterápiának, hiszen két alkalom nagyon kevés. Annyit azért hozzátennék, hogy alapvető lenne az őszinteség, fontos lenne tudnia, hogy tart-e még a másik kapcsolat (bármilyen formában), vagy már tényleg véget ért. Önök nyilvánvalóan válságot élnek át, és bármi legyen is a terápia vége, csak hasznos lehet annyiban, hogy tisztázódnak az érzelmeik, nagyobb önismeretre tesznek szert, és ha végül mégis a válás mellett döntenek, lesz esély arra, hogy a körülményekhez képest az békésen történjék. Mindketten félreléptek, aminek nyilván voltak előzményei, okai, de mintha mindketten ragaszkodnának is a házasságukhoz. (Amint egyikük azt mondta, hogy vége, a másik azonnal engedményeket tett, majd ugyanez fordítva is megtörtént.) Fontos lenne tisztázniuk magukban, hogy ez a ragaszkodás még a "szeretettartalékok" miatt van-e, vagy az említett közös ház és a gyerekek miatt, ne adj'isten megszokásból. Ezt ennek a levélnek az alapján nem tudom eldönteni.
Javaslom, hogy folytassák a párterápiát.
Minden jót kívánva üdvözlöm.
Számos hasonló tartalmú kérdést kaptam már, és bizony nehéz rá válaszolni. Ilyen helyzetben nincsenek általánosan érvényes szabályok, minden párkapcsolati válság más-más, minden párnál mások a belső tartalékok, a közös értékek, no meg egyéni a tűrőképesség is. Mondhatnám, hogy ezek után hagyja el a férjét, de erről magának kell döntenie. Direkt tanácsot nem adhatok. Tud-e ilyen múlttal együttélni? Persze abban az esetben, ha a férje megint - úgymond - véglegesen visszatérne magukhoz. Tudna-e bízni benne a jövőben?
Egyet mindenképpen javaslok: próbáljon beszélni a férjével. Ne a másik nőről faggassa, hanem arról, hogy végleges-e a döntése. Mindenképp üljenek le beszélni. Egy párterápia is jót tehetne, még akkor is, ha a végén a válás mellett döntenek. Segítene egy békésebb, elfogadóbb válási folyamatban, ami nyilván a kislányt is kevésbé viselné meg. Vagy segíthet a kapcsolatuk helyreállításában.
Ha a férje nem egyezik bele, hogy közösen kérjenek segítséget, akkor magának lenne érdemes egyéni terápiába mennie, mert az segíthetne a kétségek, a bizonytalanságok feloldásában, segíthetne ennek a krízisnek az átvészelésében.
Üdvözlettel és sok erőt kívánva...
Másik dolog, hogy lehet ez már régről indult ki, és ez csak a jéghegy csúcsa?! Mindig is befelé forduló voltam, leginkább egyedül szerettem lenni, és lehetőleg senkivel se megbeszélni a dolgokat. Az első komoly kapcsolatom is olyannal volt akinek volt egy gyereke (összejöttünkkor csak 3 hónapos). Neki sem örültem annyira, sőt sokáig titkoltam a család előtt, hogy olyannal vagyok akinek gyereke van. Lehet ez is közre játszik?
Az is igaz, hogy én szeretek nyugisan lenni, és lehet nem szép dolog, de ha jön hozzánk valaki, alig várom, hogy elmenjenek, mert én inkább csak a férjemmel és a lányommal lennék. Nyugodtan. Ha pl. itt vannak a lányai akkor ennek a nyugalomnak lőttek...
Miért vagyok ilyen? Magamnak való vagyok? Mit tehetek? Kérem segítsen, mert szeretnék jobb lenni!!!! Válaszát köszönöm. üdv. anonymus
Először is ne vádolja, ne hibáztassa magát, mert az nem vezet semmire. Nagyszerű már az is, hogy ki tudta, ki merte mondani, mit érez. Erre kevesen képesek. Mert bizony nehéz kimondani, hogy "nem kedvelem a mostohagyerekeimet". Márpedig ez sokszor így van. "Idegen" gyerekekhez más a viszonyunk, mint a sajátunkhoz. És nyilván ezek a lányok arra is emlékeztetik Önt, hogy a párjának volt egy előző kapcsolata.
Amiben talán Ön hibás, hogy előbb, korábban nem húzta meg a határait. Már azt is sokallom, hogy eltartotta a párját, aki ezt természetesnek vette, és elfogadta. Ezek után ne csodálkozzon, ha azt is természetesnek veszi, hogy a lányait is rendszeresen otthonába fogadja, és ellátja. Húzza meg a határait! Mondja meg a párjának, hogy minderre nem telik. Megjegyzem, azért ha havonta egyszer jön a két kislány (ha jól értem), az talán nem olyan megterhelő, de az ellátásukba szálljon be a férje vagy az gyerekek anyja! És én bizony beleszólnék a fegyelmezésükbe, mégiscsak az Ön otthonában vannak. Meg fogják érteni, hogy itt mások a szabályok, és Ön diktál. ne hagyjon mindent rájuk. Legvégső esetben, ha ez ügyben nem tudnak dülőre jutni a férjével, akkor ő találkozzon a kislányaival másutt. Bár jó lenne, ha erre nem kerülne sor. Bátran vállaja fel az érzéseit - legalább önmaga előtt. A gyerekek meg el szokták fogadni, hogy mindenütt mások a játékszabályok, szóval ne féljen őket fegyelmezni. Így a férjének is jobb lesz, ő is kevésbé lesz feszült, ha megvannak a korlátok, sőt a gyerekek is nagyobb biztonságban érzik magukat olyan felnőttek társaságában, akik megmondják, mit szabad, és mit nem. Korlátok nélkül jön a zűrzavar és az anarchia, ami senkinek sem jó. Azzal sincs semmi baj, hogy maga zárkózott, nyugalmat szerető ember. Ezt is fogadja el. Persze havonta egyszer érdemes lenne "elviselnie" a két kislányt, de ha meghúzza a határokat, felállítja a korlátokat és az Önöknél érvényes szabályokat, akkor már nem "elviselés" lesz, hanem lehet belőle egy elfogadó, akár szeretetteljes kapcsolat is.
Remélem, tudtam valamennyit segíteni.
Kedves Katalin,
tegnapeste volt egy kis problémából adódó nagy lelki beszélgetés,sírás, és vádaskodás, férjem és két huszonéves leányom között (a nagyobbik külföldön tanul, pár napra van itthon)
Sajnos, ezt úgy éltem meg, hogy összefogtak ellenem, pedig én szeretem őket és jót akarok, lehet, hogy rosszul csinálom, de ezt el is mondtam nekik és kértem, segítsenek...
Azt is tudom, ha én változok, ők is változni fognak.
A segítségér az elindulásban kérem, hova menjek, van-e valami nem vényköteles, de erős kedélyjavítő?
A vita a kicsi (19 éves) éjszakai kimaradásán pattant ki, éjfélig van kimenője, kevesli, hajnalig akar maradni, nagyon féltem (városunkban volt nemrég a pszichológusnő-gyilkosság, bár előtte is féltettem, nem is attól, amit ő csinál, mert bízom benne, de a körülményekben nem bízom...)
Nagyon jól sikerült, jól nevelt, érett, megbízható, rendkívül jól teljesítő, okos gyermekeink vannak, saját területükön magasan felettünk teljesítenek...., nagyon sok empátiám, ösztönös anyai nevelésem van benne, a kicsi különösen nehéz dió volt, de csodálatos ember lett belőle..., a baj az, hogy egybeesnek az én hormonjaim (klimax) az ő hormonjaival(kamaszkor), most sérül, sérül, mert 26 éves házasságunk is abba a szakaszba jutott, ahol férjem kissé idegen lett, passzív és hideg irányomban (biztosan tudom, nincs harmadik egyikőnk kapcsolatában sem), de az én szeretet-tankom évek óta üres és hiába hoztam haza G. Chapmann könyveit, férjem el is olvasta, de nem azt látja benne, amit én.. szóval, sajnos nem képviselünk egységet a gyermekek felé, a nagy megúszta sérülésmentesen, mert az ő kamaszkorában még rendben voltunk, de a kicsi...., pedig ösztönösen és tudatosan is tudom, nem az a baj, ha eltérő véleményen vagyunk, de kifele egymást kellene támogatnunk.
Férjem olyan, mint a harmadik gyerek, jóindulatú, de unalmas és önállótlan,mindig mindent én szervezek, találok ki, döntök el, ő mindent megcsinál, amit mondok, állandóan kérdez, mit hova tegyen, mikor induljon el, folyamatosan próbálom bevonni és kérem, de úgy érzem, nincs önálló, engem és egymást segítő törekvése, hirtelen haragú, megbánt és nem veszi észre, már nem tudja és nem is akarja kezelni a sírásomat, a fájdalmamat...
ezt neki is elmondtam, meg azt is, úgy érzem, nem egy csónakban evezünk, nem támogat, nem áll mellém, az inspirációról nem is beszélve..
tudom, hogy én is hibás vagyok, hogy idáig jutott a kapcsolatunk, nekem változnom kell, a gyerekek felnőttek, a \\\"mű kész\\\", új úton kell elindulnom, de félelem van bennem a változástól, hogy egy idő után nem tudom kontrollálni ,végleg eltávolodunk egymástól, de el kell indulnom...., így már nem megy tovább, sok-sok tüskét elhelyeztünk egymásban.
Szégyellem és nagyon bánt, hogy a gyerekek (különösen a kicsi) nem kapja meg a nyugodt, befogadó, biztató családi légkört.
Ne gondoljon véres tragédiákra, csúnya jelenetekre, némi kiabálás, veszekedés, zömében, akkor mikor nincs is itthon,aztán én elkeseredek, megbántódom, sírásba menekülök, felhúzom a falat, megfagyok és marad a feszültség, a szótlanság, az én erőtlenségem (talán már depresszió is), a kicsi azt a légkört érzékeli, nem tudjuk feltölteni egymást (ő talán még az iskolában, a barátai között igen), a férjem a közönnyel védekezik, én meg lemerülök teljesen....tartok tőle, a lelki tüskékből testi tünetek lesznek.
Tudom, életközépi szakaszban vagyunk mindketten, férjem erősebb, kiegyensúlyozottabb, én nagyon érzékeny és sajnos sértődékeny is vagyok,nagyon feszült és kicsit depis is, de mindenképpen pesszimista és melankolikus.
Tudom, hogy én tudok magamon segíteni, s ha én rendben vagyok, ők is rendben lesznek körülöttem.
De most nincs erőm, nincs kedvem semmihez,életuntnak és fáradtnak érzem magam.
Megértésre, cinkos összetartozásra, melegségre vágyom,főleg a férjemtől, mert megfagyok....
Katalin, tudom, neten keresztül nem lehet segíteni, gondolkodom egy megbízható mediátoron, családterapeután, kineziológuson, de nem tudom, merre induljak és a keresés, a döntés, a megoldás terhe megint csak rajtam...., mégis arra kérem, adjon nekem pár percet , segítsen, hogy tisztábban lássak, hogy megtaláljam a megoldáshoz vezető utat.
(biztosan számtalan ilyen esettel találkozik)
(igen, sajnos, nincs körülöttem baráti társaság, nincs barátnőm,(tudom, ez is hatalmas baj), egy -két közös házaspári kötelék van, de velük ilyenről nem beszélünk)
Köszönöm hogy végigolvasta, várom visszajelzését, üdv:
Kedves Asszonyom!
Elég pontosan látja a helyzetüket, bár saját magával szemben túl kritikus. Ne legyen ilyen szigorú önmagához! Azt is megjegyezném, hogy ha Ön rendben lenne, az valóban sokat segítene a családi helyzeten, de nem megoldás mindenre, nem okozza azt, hogy akkor "ők is rendben lesznek". Ugyanis nem vagyunk istenek, nincs ekkora hatalmunk mások felett, szerencsére ahhoz sincs hatalmunk, hogy egymagunkban valaki mást tönkretegyünk, de ahhoz sincs, hogy boldoggá tegyünk, mert ezek mindig többtényezősek.
Pontosan látja, hogy kritikus élethelyzetben vannak: lassan kiürül a fészek, és ez bizony válságos fordulópont a családok életében. (Miközben a gyerek a kamaszkorral küzd, Ön a változókorral, ezt is pontosan látja).
Nagy tisztelője vagyok az említett Chapmann-nek, de ajánlanék egy másik könyvet is, ami épp a témához illik: Verena Kast: Engedd el őket, és találj magadra.
Úgy érzem, Ön még nem fogadta el, hogy a lányai felnőttek, a kisebbet egyértelműen gyereknek kezeli, pedig már ő is nagykorú. Ismerem én is a veszélyeket, melyek az éjszakában rájuk leselkednek, de bizony én már elengedném őt hajnalig. Ha megengedhetik maguknak, adjon neki pénzt taxira hazafelé.
A házasságuk problémája már nehezebb dió: leginkább párterápiát javasolnék (vagy az egész családnak családterápiát). Pécsett vannak kitűnő szakemberek, pl. Koltai Mária.
Azt nem merném a maga helyében diagnosztizálni, hogy depressziós-e, ez orvos feladata. Lehet, hogy ez helytálló, és akkor segíthet gyógyszer és egyéni pszichoterápia is. De az elmondottak alapján főleg a családi dinamikában látok gondot, és a gyerekek leválásának elfogadásában.
A férjének mindenképpen adjon több teret és önállóságot, adjon neki feladatokat, még ha nem is így szokták meg. Ne érezze magát alárendelt helyzetben. Mindketten önálló, felnőtt emberek, a terhekből is közösen vegyék ki a részüket. Feltehetőleg az eddigi állapot mindkettőjüknek valamiért jó volt (Ön pl. nélkülözhetetlennek érezhette magát, a férjének meg kényelmes volt), de ezen érdemes változtatni.
Családi problémáik szerencsére nem tragikusak és jóvátehetetlenek, de nagyon jó, hogy felismerte őket, mert így van esély javítani rajtuk. Mindenképpen kérjen segítséget szakembertől (lehetőleg ne kineziológostól vagy mediátortól).
Kérem, legyen büszke magára, két klassz lányt felnevelt, és az életnek ezzel korántsincs vége! Próbáljon nyitni új örömök, új barátok, új tevékenységek felé, miközben persze ne adja fel a javítható, jobbítható házasságát.
Kérdezi, hogy miért ingott meg a férje. Nos, nem láthatunk bele a másik ember agyába, szívébe. Nem tudom, bevallom, és maga se törje ezen a fejét. Amikor ezt a helyzetet valahogy meg akarja oldani, kizárólag a saját érzéseivel törődjön, azzal, hogy Önnek mi a jó, mi az, ami még elviselhető. Nincs értelme elemezni a férjét, mert az mind csak feltételezés lenne, és felőrli Önt. És ebben a helyzetben racionális érveknek nincs helyük: elmondhatja, mennyivel jobb lenne a férjének magukkal, de itt az észérvek nem számítanak. Nyilván sodorja őt valami, de én sem akarok abba a hibába esni, hogy az ő viselkedését próbálom elemezni.
Arra sem tudok válaszolni, hogy mennyi az ún. egészséges várakozási idő. Nem hiszem, hogy lenne ilyen. Persze Ön megszabhat magának egy határidőt, pl. hogy vár még három hónapot, mert ez valamiféle keretet vagy kapaszkodót jelenthet ebben a helyzetben. Ezt el is mondhatja a férjének, de ne legyen ultimátum jellege. A története elég tipikus, de a ráadott válaszok és lépések ezerfélék lehetnek. Önnek kell eldöntenie, hogyan tovább.
Sok erőt kívánok.
Nagyon nehéz helyzetbe került, de higgye el, a férje is. Többször írta, hogy nem érti a férje érzéseit. Valóban, zavarosnak és ellentmondásosnak tűnnek, de bizony létezik olyan, hogy valaki (akár férfi, akár nő) bizonytalan, maga sem tudja pontosan, mit akar, az érzései összetettek, s akár az is előfordulhat, hogy két nőt (vagy két férfit) szeret. Most Önön múlik, az Ön erejében, tűrőképességében, hogy tud-e várni a férje döntésére (mert az biztos, hogy előbb-utóbb, de inkább előbb dűlőre kell jutnia magában), vagy elege van, és beadja a válópert, vagy valamilyen módon lezárja a kapcsolatukat. Mindkét lépést el tudom fogadni, mégis inkább az első felé hajlanék, hiszen erős kötődését jelezte maguk iránt.
A férje egy okot jelzett: hogy Ön a kisbaba születésekor kevesebb időt, figyelmet tudott rászánni. Ezt bizony sok férfi nehezményezi, holott egy szülés, majd a kisgyerek gondozása már bizony ezzel jár. De lehet egy másik ok is: a férje hamarosan 40 éves lesz, kezdődhet nála a kapuzárási pánik (talán egy kicsit korán), és a hiúságát legyezheti egy fiatal lány szerelme. Ez is nagyon tipikus, bár ez Önt nyilván nem vigasztalja. Nem adhatok közvetlenül tanácsot, ez egyrészt szakmailag sem lenne helyes, másrészt pusztán a leveléből ismerem magukat.
A döntését megkönnyíthetné egy családterápia, amit én is szívesen vállalok, vagy tudok ajánlani magam helyett mást. Sok erőt kívánok.
beleolvasva írásaiba, láttam, hogy azt tanácsolta valakinek, hogy hagyja magára alkoholista párját a problémájával, mert azt neki saját magának kell elhatároznia, hogy kezelteti magát. Nekem nem az a problémám, de azért írok Önnek, kérve a véleményét, mert engem is magamra hagytak. Nem iszom, nem is ittam soha, hanem depressziós vagyok. Múltkor elküldött az orvos, és arra, hogy beteg vagyok, azt mondta: az a maga problémája.
A depressziós esetében is az a helyes, ha magára hagyják?
Biztos rosszul csináltam a dolgokat, hogy magamra lettem hagyva, de szükségem van segítségre.
Hogy magamra hagyott az orvos, nálam is azért lehet, amiért az alkoholbeteget magára hagyják?
Köszönöm a válaszát.
Jobbulást kívánok.
Gyors és biztató válaszát köszönöm! A kérdésem még annyi, hogyan oldató meg ilyen helyzetben a két össze-nem-illő ember közti kapocs számára a lelki béke. Az én testvérem jóban maradt velem, ezért egyre távolabb kerül a feleségétől, akinek én "nem jöttem be". Önök esetében sérülésmentesen megoldható hogy a férje jóban maradjon a testvérével, aki a feleségét "nem kedveli"?
Köszönettel: Miranda
A párkapcsolatban élő emberek vagy akár a barátok is általában elvárják, hogy "akit én szeretek, azt szeresd te is, akit viszont én nem szeretek, azt utáld te is". Ez nagyon hibás elgondolás. Lehetnek a párunkkal másféle barátaink, másféle szimpátiáink is. Persze ezt feltehetőleg a sógornője nem érti. Mintha azt írta volna, hogy a testvére vidéken él. Furcsa ötlet jutott eszembe, bár nem szeretem a titkolódzást. Tartsa a szeretetteli kapcsolatot a testvérével úgy, hogy arról nem kell okvetlenül tudnia a sógornőjének. Bár ha a maguk testvéri szeretete tönkreteszi az ő házasságukat... nos az sokat nem ért. Ezt persze csak passzívan szemlélheti, semmiképp ne járuljon hozzá. De a kapcsolatot a testvérével én mindenképpen megőrízném, mert az nagy érték.
Üdvözlettel
Kedves Katalin,
Az a gondom, hogy nagyon rossz viszonyba keveredtem a sógornőmmel, ami megvisel lelkileg és nem tudom hogyan függetlenítsem magam az ügytől. (Én 40, ő 35) Ők Erdélyben vannak, én Budapesten élek, ritkán találkozunk, mégis nagyon rossz lett a szépnek indult viszonyunk. Valamilyen cselekedetemmel ellenszenvet váltottam ki belőle, és ő azután folyton \"figyel\" engem és tettemeit-cselekedeteimet a leg-negatívabban értelmezi. Miközben nekem semmi bajom nem volt vele, és jóhiszeműen természetesen viselkedtem vele, úgy másfél év után tálalt ki hogy én ezzel meg ezzel bántottam meg, és nem szeretne többet látni. Beteges amit csinál, ebben biztos vagyok, de nem tudom hogy kellene segíteni rajta és próbálok tartózkodni a beleszólástól is. Sajnos az Öcsémmel is egyre rosszabb a viszonya, aminek az okának engem tekint (bizonyára feszültséget kelt köztük hogy az Öcsém mindkettőnket \"szeret\"). A felsorolt sérelmekért bocsánatot kértem, de úgy látom nem képes megbocsájtani, semmit sem tudok jóvátenni, és egyre jobban felkavar minden alkalommal amikor a helyzetre gondolok, és szeretném függetleníteni magam a problémától (annál is inkább hogy közben várandós lettem) ha már segíteni a helyzeten nem áll módomban.
Látom elég zavaros ahogy leírtam. Röviden talán úgy lehetne megfogalmazni hogy van egy -szerintem- valamiféle pszichózisban szenvedő sógornőm (2 kisgyerekkel van otthon 4.-ik éve, érthető az ő lelkiállapota is), aki engem pecézett ki problémája okának, és szeretném ha ez engem nem zavarna... (azt hiszem nem én vagyok az aki segíthetne rajta, habár azt is szeretném, ha tehetném) Én egy konfliktuskerülő, alkalmazkodó személyiég vagyok, ő harciasabb.
Tanácsát várva, Köszönettel: Miranda
Kedves Miranda!
Nem szokásom saját példámmal előhozakodni, de most megteszem, mert kísértetiesen hasonló történt velem is: a sogórnőm (a férjem húga) kitalált és igaztalan okokból megharagudott rám, és minden viszonyt megszakított velem. Engem is nagyon bántott ez, és én is tehetetlen voltam ezzel szemben. Szóval teljesen meg tudom érteni. Igen, el kell fogadnunk, hogy ilyen esetben tehetetlenek vagyunk. Fogadja el ezt a helyzetet, mást nem tudok javasolni, és ne foglalkozzon a sógornője lelkivilágával. A problémái az ő problémái. Élje a maga életét, törődjön a saját családjával, a barátaival, engedje el ezt a volt kapcsolatot. Van ilyen. És ne kérjen többé bocsánatot, feltehetőleg maga semmi rosszat nem tett.
Üdvözlettel
Kedves Katalin!
Segítségét kérném.Férjem alkoholista.2005-ben volt elvonón.5 évig nem ivott.Közben megszületett 2. gyermekünk ,de anyagi helyzetünk miatt kiment külföldre dolgozni.Alkohol problémái 1,5 éve újra jelentkeztek vagyis iszik.
Szeretnék neki ismét segíteni de azt mondja hogy inni akar, elfáradt.
Hogyan segítsek neki?Elmondtam mennyire fontos nekünk és hogy mennyire szeretjük ,de nem jártam sikerrel.
Nem szeretném kitenni a gyermekeimet ennek,főleg a nagy lányomat aki ezen már keresztül ment egyszer.
Kérem segítsen tanácsával.
Köszönettel
Kedves Asszonyom!
Azzal kezdeném – amit kevesen tudnak –, hogy az alkoholizmus betegség, és sajnos nem gyógyítható. Lehet valaki akár hosszú ideig is absztinens, a visszaaesés nem szokatlan, sőt a betegség egyik jellemzője. De ettől ne ijedjen meg, mert van megoldás! Mindjárt rátérek erre is, de előbb a maga segítségéről. Nem tud rajta segíteni, de ne is akarjon. Ez a a férje problémája, a férje felelőssége, a feleség úgymond segítsége csak hátráltatja a gyógyulást. Hogy miért, azzal könyvek hosszú sora foglalkozik, most nem részletezném. Mégis azt kell mondjam: hagyja magára a problémájával, ne akarja megmenteni. (Ezzel nem azt mondom, hogy váljanak el.)
Sajnos az elvonókúrák nem szoktak segíteni (talán ideig-óráig igen, de véglegesen szinte soha.) Csak a fizikai elvonás történik meg ilyenkor, a lelki nem. Ráadásul az orvosok többsége is tehetetlenül áll az alkoholbetegség előtt, nem értenek hozzá, legalábbis a lelki részéhez nem.
A alkoholbetegség, mint írtam, mai tudásunk szerint nem gyógyítható, de felépülés van, és csak teljes és végleges absztinenciával érhető el. Hogyan? Mi az, ami reményt adhat? Nem tudom, hogy a féje hívő-e, vagy legalábbis van-e benne valamilyen affinitás a spirituális létezés iránt? Mert létezik egy-két olyan gyógyító közösség, ami segíthet, pl. a Református Iszákosmentő Misszió. Én a magam részéről - talán szubjektíven - leginkább az AA-ban hiszek, az Anonim Alkoholisták önsegítő csoportjában, ahol a hasonló problémával küzdők osztják meg egymással tapasztalataikat. Rendkívül befogadó és szeretetteljes közeg, és van egy felépülési programjuk. Ma már az ország számos helyén, vidéken is elérhetők (és ingyenesek), Budapesten pedig olyan sok csoportjuk van, hogy minden napra esik egy-kettő, és a város különböző pontjain vannak. Megtalálhatja őket a interneten, a www.anonimalkoholistak.hu honlapon.
Ami Önt illeti (én mindig inkább azzal szoktam foglalkozni, aki hozzám fordul): az alkoholbetegek társainak is vannak önsegítő csoportjai, úgy hívják őket, hogy Al-Anon. Melegen ajánlanám, hogy keresse meg őket, és próbáljon eljárni ebbe a csoportba: mindent megtudhat a hozzátartozók gyakran torz viselkedéséről. És ők is - a sorsközözösség révén - nagy segítséget jelenthetnek – ezúttal Önnek.
Ha még lenne kérdése, szívesen állok rendelkezésére.
Tisztelettel üdvözlöm.
Én 33 éves anyuka vagyok aki egyedül maradt egy 15 hónapos kislánnyal. 2007 márciusában ismerkedtem meg a férjemmel aki velem egy idős és akinek van egy 15 éves lánya egy élettársi kapcsolatból. 2008 májusában összeházasodtunk, közösen házat vettünk 2009.decemberében megszületett a kislányunk akire nagyon vágytunk és aki nagyon nehezen jött össze.Abban az évben kiderült, hogy a férjem megcsalt házasság kötésünk után 2 hónapra rá. Összejött az egyik kolléganőjével, megtaláltam a neki írt leveleket, ahol engem simán letagadott, azt írta vett házat, egyedül költözik stb. Ezt nagy nehezen megbocsájtottam neki, a kislány felejtette úgymond ezt a dolgot. Szép életünk volt megvolt mindenünk.Néha éreztem, mintha lenne megint valakije, ürügyeket talált ki, hogy ide oda kell mennie. Megkérdeztem tőle , van valakid erre már megint képzelödsz. Rosszul esett , de hagytam a dolgot. Idén februárban a férjem szólt , hogy hagyjam abba a gyógyszert legyen még egy baba. Én bele is mentem mivel szerettem volna egy kistesót a kislánynak. Rajta is voltunk a dolgon, hogy legyen baba. Boldognak éreztem magam, tele voltunk tervekkel, másik autó, ház körüli dolgok megvalosítása, nyáron egy hosszú hétvége. Mindent megtettem a családomért, anyosom is azt mondta meg a lánya, hogy ki volt nyalva a hátsója.Látszik, hogy nagyon szeretem a férjem, ez mindd így igaz a férjem volt számomra a nagy ő, más férfit nem szerettem még ennyire mint őt. Márciusban, kiderült hogy férjemnek megint szeretője van el is költözött a hölgy kedvéért, azzal az ürüggyel, hogy neki át kell gondolnia az életét mérlegelnie kell. Az édesanyjánál lakik azóta is. Azóta kiderült, hogy a férjemnek mellettem még 4-5 szeretője volt. A gyerekeivel nem foglalkozik, egy hónapban 1 esetleg 2 alkalommal látogatja meg. , az édesanyja ugyan ez.Se a gyerek szülinapjára se karácsonyra nem jött el sem ő sem az édesanyja. A karácsonyi vacsira is a szerető volt hivatalos. Most derült ki, hogy 1 hónapja az első gyereke anyjánál beprobálkozott, simogatás stb. Ezt velem is eljátsza, majdnem minden alkalommal. A lánya barátnőjénél is probálkozott. Én úgy gondolom, hogyha valaki elhagyja a családját és feláldoz mindent a szeretője kedvéért, akkor fogom és összeköltözöm vele. De ez nem történt meg. A szerető azt mondta nincs lelkiismeret furdalása, hogy mit tett egy kislány életével, tart ameddig tart ez a kapcsolat, nem érdekli hogy a férjem lefekszik más nővel is. A falu k..... mindenki úgy ismeri. Nekem az a véleményem a férjemről , hogy bizonyítási kényszerben szenved, mindig más nő kell neki, és egyszerre több vasat tart a tűzben, úgy érzi jól magát. Azt mondta a kislány feltud nőni apa nélkül is, ő nem tud megváltozni. Kérdem én az ilyen ember minek nősül meg? Minek neki gyerek, ha úgy is eldobja? Most úgy éli világát a szeretőjével mint egy független szabad tinédzser, akinek nincs két gyereke. Nincs semmi felelősség érzete.Sorba teszi tönkre az életeket. Én beadtam a válást ami már több mint fél éve folyamatban van. Sokáig harcoltam a házasságunkért, de csak én sajnos és feladtam. Szeretném megtalálni azt az embert aki megbecsül és elfogad egy aranyos kislánnyal. Nagyon néhéz lesz, mert szeretem a férjem , de elkell engednem , csak tönkre tesz, lefogytam 40kg ra. Röviden az életem története, köszönöm hogy elolvassa a levelem. És várom válaszát
Szomorú történetet ír le, és mindent jól, józanul lát. Sokat nem tudok hozzátenni, a férje feltehetőleg szexfüggőségben szenved, ami mögött kisebbrendűségi érzés és valóban bizonyítási vágy van. De ez az ő története, és az ő dolga (lesz), ha egyszer rászánja magát, hogy gyógyítassa magát.
Én csak magával szeretnék foglalkozni. Csak megerősíteni tudom a válási szándékát. A férje egyébként téved: a gyereknek szüksége lenne apára, legalább egy hétvégi apukára, ezért a láthatással kapcsolatban futnék még egy-két kört.
Érthető, hogy új (és jobb) partnerre vágyik, de kérem, várjon még ezzel, időre van sükség, hogy a félresikerült házasságát feldolgozza. Ha már túl van ezen a traumán, akkor próbáljon új kapcsolatot, de persze legyen körültekintőbb, ne ugorjon bele egy új házasságba, előbb ismerjék meg egymást.
Minden jót és sok erőt kívánok magának és a kislányának.
Megpróbálom röviden összegezni a dolgokat. Férjemmel februárban lesz/lenne 7 éve hogy együtt vagyunk. Ebből 1 év 5 hónapja házasok. Együtt laktunk szinbte az egész kapcsolatunk alatt az ő szüleivel, 1 éve sikerült elköltöznünk tőlük. Elég sok konfliktust okozott köztünk, hogy ott laktunk. Az ok nem is igazán értem. Férjem egyetlen gyerekük és nagyon ragaszkodnak és mindig az volt a fontos, hogy az anyjáék mit találnak ki. Ugy gondoltam ha már külön leszünk más lesz. Sajnos ez csak egy darabig volt így. Anyósom ugy vettem észre folyton rámbeszél pl egyik alkalommal (június)amikor 2 napra el kellett utaznom (a főnököm vitt el) mondta a férjemnek, hogy miért nem kisér el nehogy felcsináltassam magam. Én 25 vagyok a főnököm 60-65 között. Soha nem adtam arra okot, hogy ilyet feltételezzen rólam. Ezután többször is észrevettem, hogy rámbeszél. Hogy ennek a következménye vagy nem de a férjem az elmult 4 hónapban nagyon eltávolodott tőlem. Azzal kezdődött, hogy egyszerűen nem volt velem hajlandó lefeküdni. Egy pár hete odáig jutottunk, hogy minden nap veszekszünk, ő soha sincsen itton. Még csak egy puszit vagy ölelést sem kapok tőle sem kapok tőle.annyira eltávolodtunk egymástól. Én próbáltam közeledni hozzá de nem fogadja. Én még mindig nagyon szeretem, és nem szeretném elveszíteni, de rajta ezt nem látom. Amikor kérdezem azt mondja, hogy szeret. Már felmerült a válás gondolata is. Ő erre csak annyit mondott ha azt akarom legyen. Őn szerint érdemes még próbálkoznom vagy hagyjam? Mindenki nagyon szereti a családomban és talán az lenne a legnehezebb, hogy elmondjam nekik met ők nem tudják, hogy rosszul élünk. Kérem írja meg vélemémyét, mert én már nem tudom mit tegyek. Együtt lakunk, de mégis külön élünk. És ez így nem jó. Valamelyik nap úgy jött haza, hogy azt mondta, hogy próbáljuk meg. De másnap megint tett egy olyan dolgot amin összekaptunk. Nem tudom mit tegyek. Van-e értelme együtt maradni vagy mindketten menjünk a saját utunkon tovább.Segítségét előre is köszönöm.
Nincs könnyű helyzetben, és nehéz tanácsot adnom, mit tegyen, de az biztos, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Írja, hogy sokat veszekednek. De vajon próbáltak-e már nyugodtan beszélgetni egymással? Ez nagyon fontos lenne, hiszen maga sem tudja igazából, mi is a férje baja, mik az érzései. Ha beszélgetnek, arra kérem, arra vigyázzon, hogy csak magáról beszéljen (Pl. nem érzem jól magam ebben a helyzetben. Magányos vagyok.) És ne róla beszéljen (az anyjáról végképp ne!), hogy te ilyen vagy meg olyan... mert az utóbbiból megint csak veszekedés lesz. Az előbbi esetében (amit úgynevezett énbeszédnek is hívnak) nem lesz veszekedés, mert csak a saját érzéseiről beszél, és azokkal nem lehet vitatkozni.
Ha ez az út nem járható, akkor én még megpróbálnám a párterápiát. Egy külső szakértő segítheti rendbetenni a kapcsolatukat. Persze ez pénzbe kerül, de más terápiákkal szemben ez 5-6 alkalom szokott lenni.
Ha egyik sem válik be, akkor viszont nem marad más hátra, mint a különválás. Szeretetlenségben nem érdemes élni.
D adjon még maguknak egy kis esélyt.
Üdvözlöm.
Kérdeznél a szakértőtől?
Tedd fel kérdésedet – a szakértőnk igyekszik válaszolni.
Kérdés a szakértőnek
Kérdésedet rögzítettük. Köszönjük!