Kedves Katalin,
tegnapeste volt egy kis problémából adódó nagy lelki beszélgetés,sírás, és vádaskodás, férjem és két huszonéves leányom között (a nagyobbik külföldön tanul, pár napra van itthon)
Sajnos, ezt úgy éltem meg, hogy összefogtak ellenem, pedig én szeretem őket és jót akarok, lehet, hogy rosszul csinálom, de ezt el is mondtam nekik és kértem, segítsenek...
Azt is tudom, ha én változok, ők is változni fognak.
A segítségér az elindulásban kérem, hova menjek, van-e valami nem vényköteles, de erős kedélyjavítő?
A vita a kicsi (19 éves) éjszakai kimaradásán pattant ki, éjfélig van kimenője, kevesli, hajnalig akar maradni, nagyon féltem (városunkban volt nemrég a pszichológusnő-gyilkosság, bár előtte is féltettem, nem is attól, amit ő csinál, mert bízom benne, de a körülményekben nem bízom...)
Nagyon jól sikerült, jól nevelt, érett, megbízható, rendkívül jól teljesítő, okos gyermekeink vannak, saját területükön magasan felettünk teljesítenek...., nagyon sok empátiám, ösztönös anyai nevelésem van benne, a kicsi különösen nehéz dió volt, de csodálatos ember lett belőle..., a baj az, hogy egybeesnek az én hormonjaim (klimax) az ő hormonjaival(kamaszkor), most sérül, sérül, mert 26 éves házasságunk is abba a szakaszba jutott, ahol férjem kissé idegen lett, passzív és hideg irányomban (biztosan tudom, nincs harmadik egyikőnk kapcsolatában sem), de az én szeretet-tankom évek óta üres és hiába hoztam haza G. Chapmann könyveit, férjem el is olvasta, de nem azt látja benne, amit én.. szóval, sajnos nem képviselünk egységet a gyermekek felé, a nagy megúszta sérülésmentesen, mert az ő kamaszkorában még rendben voltunk, de a kicsi...., pedig ösztönösen és tudatosan is tudom, nem az a baj, ha eltérő véleményen vagyunk, de kifele egymást kellene támogatnunk.
Férjem olyan, mint a harmadik gyerek, jóindulatú, de unalmas és önállótlan,mindig mindent én szervezek, találok ki, döntök el, ő mindent megcsinál, amit mondok, állandóan kérdez, mit hova tegyen, mikor induljon el, folyamatosan próbálom bevonni és kérem, de úgy érzem, nincs önálló, engem és egymást segítő törekvése, hirtelen haragú, megbánt és nem veszi észre, már nem tudja és nem is akarja kezelni a sírásomat, a fájdalmamat...
ezt neki is elmondtam, meg azt is, úgy érzem, nem egy csónakban evezünk, nem támogat, nem áll mellém, az inspirációról nem is beszélve..
tudom, hogy én is hibás vagyok, hogy idáig jutott a kapcsolatunk, nekem változnom kell, a gyerekek felnőttek, a \\\"mű kész\\\", új úton kell elindulnom, de félelem van bennem a változástól, hogy egy idő után nem tudom kontrollálni ,végleg eltávolodunk egymástól, de el kell indulnom...., így már nem megy tovább, sok-sok tüskét elhelyeztünk egymásban.
Szégyellem és nagyon bánt, hogy a gyerekek (különösen a kicsi) nem kapja meg a nyugodt, befogadó, biztató családi légkört.
Ne gondoljon véres tragédiákra, csúnya jelenetekre, némi kiabálás, veszekedés, zömében, akkor mikor nincs is itthon,aztán én elkeseredek, megbántódom, sírásba menekülök, felhúzom a falat, megfagyok és marad a feszültség, a szótlanság, az én erőtlenségem (talán már depresszió is), a kicsi azt a légkört érzékeli, nem tudjuk feltölteni egymást (ő talán még az iskolában, a barátai között igen), a férjem a közönnyel védekezik, én meg lemerülök teljesen....tartok tőle, a lelki tüskékből testi tünetek lesznek.
Tudom, életközépi szakaszban vagyunk mindketten, férjem erősebb, kiegyensúlyozottabb, én nagyon érzékeny és sajnos sértődékeny is vagyok,nagyon feszült és kicsit depis is, de mindenképpen pesszimista és melankolikus.
Tudom, hogy én tudok magamon segíteni, s ha én rendben vagyok, ők is rendben lesznek körülöttem.
De most nincs erőm, nincs kedvem semmihez,életuntnak és fáradtnak érzem magam.
Megértésre, cinkos összetartozásra, melegségre vágyom,főleg a férjemtől, mert megfagyok....
Katalin, tudom, neten keresztül nem lehet segíteni, gondolkodom egy megbízható mediátoron, családterapeután, kineziológuson, de nem tudom, merre induljak és a keresés, a döntés, a megoldás terhe megint csak rajtam...., mégis arra kérem, adjon nekem pár percet , segítsen, hogy tisztábban lássak, hogy megtaláljam a megoldáshoz vezető utat.
(biztosan számtalan ilyen esettel találkozik)
(igen, sajnos, nincs körülöttem baráti társaság, nincs barátnőm,(tudom, ez is hatalmas baj), egy -két közös házaspári kötelék van, de velük ilyenről nem beszélünk)
Köszönöm hogy végigolvasta, várom visszajelzését, üdv:
Kedves Asszonyom!
Elég pontosan látja a helyzetüket, bár saját magával szemben túl kritikus. Ne legyen ilyen szigorú önmagához! Azt is megjegyezném, hogy ha Ön rendben lenne, az valóban sokat segítene a családi helyzeten, de nem megoldás mindenre, nem okozza azt, hogy akkor "ők is rendben lesznek". Ugyanis nem vagyunk istenek, nincs ekkora hatalmunk mások felett, szerencsére ahhoz sincs hatalmunk, hogy egymagunkban valaki mást tönkretegyünk, de ahhoz sincs, hogy boldoggá tegyünk, mert ezek mindig többtényezősek.
Pontosan látja, hogy kritikus élethelyzetben vannak: lassan kiürül a fészek, és ez bizony válságos fordulópont a családok életében. (Miközben a gyerek a kamaszkorral küzd, Ön a változókorral, ezt is pontosan látja).
Nagy tisztelője vagyok az említett Chapmann-nek, de ajánlanék egy másik könyvet is, ami épp a témához illik: Verena Kast: Engedd el őket, és találj magadra.
Úgy érzem, Ön még nem fogadta el, hogy a lányai felnőttek, a kisebbet egyértelműen gyereknek kezeli, pedig már ő is nagykorú. Ismerem én is a veszélyeket, melyek az éjszakában rájuk leselkednek, de bizony én már elengedném őt hajnalig. Ha megengedhetik maguknak, adjon neki pénzt taxira hazafelé.
A házasságuk problémája már nehezebb dió: leginkább párterápiát javasolnék (vagy az egész családnak családterápiát). Pécsett vannak kitűnő szakemberek, pl. Koltai Mária.
Azt nem merném a maga helyében diagnosztizálni, hogy depressziós-e, ez orvos feladata. Lehet, hogy ez helytálló, és akkor segíthet gyógyszer és egyéni pszichoterápia is. De az elmondottak alapján főleg a családi dinamikában látok gondot, és a gyerekek leválásának elfogadásában.
A férjének mindenképpen adjon több teret és önállóságot, adjon neki feladatokat, még ha nem is így szokták meg. Ne érezze magát alárendelt helyzetben. Mindketten önálló, felnőtt emberek, a terhekből is közösen vegyék ki a részüket. Feltehetőleg az eddigi állapot mindkettőjüknek valamiért jó volt (Ön pl. nélkülözhetetlennek érezhette magát, a férjének meg kényelmes volt), de ezen érdemes változtatni.
Családi problémáik szerencsére nem tragikusak és jóvátehetetlenek, de nagyon jó, hogy felismerte őket, mert így van esély javítani rajtuk. Mindenképpen kérjen segítséget szakembertől (lehetőleg ne kineziológostól vagy mediátortól).
Kérem, legyen büszke magára, két klassz lányt felnevelt, és az életnek ezzel korántsincs vége! Próbáljon nyitni új örömök, új barátok, új tevékenységek felé, miközben persze ne adja fel a javítható, jobbítható házasságát.
Gimes Katalin