Engedd el a tökéletességet! - Így válunk mindent tudó kismamákból tökéletlen szülőkké

Az elengedés művészete

Jól akartam csinálni, ez nem vitás. Ahogyan jól akarja mindenki, aki legalább egy minimális tudatossággal vág bele a gyereknevelésbe. Persze arról, hogy mi a „jó”, már ekkor megoszlanak a vélemények, de én kismamaként még meglehetősen biztos voltam a dolgomban, és a szerető szigorra esküdtem. Biztos voltam benne, hogy ha az első naptól következetesen neveljük a gyereket, nem marad el az eredmény. Olyan egyértelmű az egész, nem is értettem, mit kell ezen annyit bonyolítani.

A szülés utáni hormonbomba persze nem volt benne a tervben. Nyilvánvaló volt, hogy szeretni fogom a gyerekemet – de hogy ez a szeretet valami olyasmi lesz, amit azelőtt soha nem tapasztaltam, hogy szorítani fogja a mellkasomat, és a legváratlanabb helyzetekben fogom magam elbőgni miatta, arra nem voltam felkészülve. A következetes nevelésnek lőttek.

Annyira jól akartam csinálni – és annyira félelmetes volt, hogy bármit is teszek, valaki biztos lesz a környezetemben vagy az online térben, aki szerint épp most teszem tönkre a gyereket végleg.
Anyósom szerint a kéthetes csecsemő azért sír sokat, mert „finom meleg mézes-citromos teára vágyik”. Az LLL szerint pedig azért, mert félóránként szoptatni kell. Teát nem adok neki, pláne nem mézzel, ennyire azért már kiművelődtem eddigre, a maratoni szoptatást pedig nem bírtam sem fizikailag, sem idegileg. Inkább sétálgattam a lakásban fel-le, vállamon a síró csecsemővel, abban a biztos tudatban, hogy éppen most „kapatom el” őt, és ágyazok meg annak, hogy kamaszként drogos legyen. Vagy épp attól lesz drogos, ha hagyom sírni? Mindenki mást mond, az ösztöneim pedig csak egy dolgot súgnak: hogy így vagy úgy, de szüntessük be ezt a fülsértő sírást.

Később jöttem rá, hogy milyen jó túlélők is ezek a gyerekek. Hogy a babasírást azért alakította olyan idegesítővé az evolúció, mert ez biztosítja, hogy a felnőtt odafigyeljen rá, és kielégítse a gyerek szükségleteit. Hogy megetesse, ha éhes, megölelje, ha fél. Hogy feladja a következetes nevelési elveket, és helyette inkább koncentráljon arra, amire a babának pillanatnyilag szüksége van.

Nem tudom, anyáink korában is ilyen fontosnak tartották-e a tökéletességet, vagy annak legalább a látszatát. Valamennyire biztosan, de ők legalább annyi előnyben voltak hozzánk képest, hogy csak a családtagjaikkal és a barátnőikkel beszélték meg a nevelési problémákat, akik talán nem vágtak válogatott sértéseket a fejükhöz. A mai, tanácstalan, és elszigeteltségben élő anyatársadalom azonban jobb híján az internetes anyacsoportokból próbál társakat találni, azonban a többség rendszerint csak bántást kap onnan.

Bármiért a földbe lehet döngölni egy tanácstalan anyukát. Azért is, ha könyvből mesél a babájának („Milyen sznob vagy, azt hiszed, érti??”), és azért is, ha nem („Így nem fog fejlődni a szókincse, és soha nem fogod tudni olvasóvá nevelni”). Össze lehet veszni azon, hogy ki főz otthon, és ki rendeli az ételt, ki meddig szoptat, kinél hol áll a kiságy, ki milyen babafoglalkozásra jár, és jár-e egyáltalán.

A játszótér egy fokkal finomabb közeg, de az összesúgás, a lesújtó pillantás, a célozgatás ott is mindennapos. „A fiad kétéves és még nem beszél? Nem tudom, Lilike másfél éves kora óta mondókázik, mondjuk én nagyon sokat beszélek hozzá” – Kösz, ez most tényleg kellett a lelkemnek.

A tökéletesség elengedése nagyon lassan ment. Sokat segített, amikor cseperedett a második gyerek egészen más személyiséggel és más jellegű problémákkal, akkor kezdtem kapizsgálni, hogy a gyerek viselkedése nem feltétlen az én vizsgabizonyítványom. Hogy nem az az anyaságom fokmérője, hogy mennyire megy gördülékenyen a fektetés, hogy mennyi idősen alussza át az éjszakát, és hogy el lehet-e vele menni egyéves korában étterembe. Nem az mutatja, jó anya vagyok-e, hány mondókát tud a második születésnapján, hanem hogy jókedvű, kötődik, és esténként szorosan átöleli a nyakamat.

A nagy mindjárt kilencéves. Imádnivaló és szemtelen, cuki és flegma. Napközben még felteszem a kérdést, hogy hol rontottam el. De este, amikor átöleli a nyakamat, és azt suttogja a fülembe, „Anya, te vagy a legjobb”, biztosan tudom, hogy nincs nálunk tökéletesebb csapat az egész világon.

Kép: Oleksandr Pidvalnyi / Pexels