Időzavar a fürdőszobában - egy apa szélmalomharca a fiával a zuhanyért

A kép illusztráció

- Balááázs... - szívom fel magam (utálom a pazarlást, kaját se dobok ki soha: nem romlik rám, erre kínosan ügyelek). Semmi válasz, én meg nézem, hogy a munkával megkeresett forintjaim hogy tűnnek el feleslegesen elfolyt vízként a lefolyóban.

Sok helyzetben bele tudom magam élni egy gyerek helyébe (vannak dolgok, amikben én is inkább gyerekként gondolkodom), de ezt nem fogom tudni megérteni. Mert ha bele akarna ülni a kádba és teleereszteni vízzel, az oké - hiszen nem fegyház ez, hogy hetente egyszer van tusolás -, azt meg szoktam engedni időnként, nyilván persze nem minden nap - kisebb koromban én is szerettem a kádban ráncosra áztatni tenyeremet-talpamat, amikor meg kezdett hűlni a víz, akkor belepisilni, mert annyival is melegebb lesz, ugyebár -, de ezt nem fogom fel ésszel, hogy ebben mi a jó, hogy a markába folyatja a vizet. Ha legalább a hátára csorgatná, hát aszondom, oké, mert az tényleg katartikus, de hogy annak mi értelme, hogy a tenyerébe folyik, azt nem értem.

A magyarázat nyilván az, jutott eszembe kínomban a sokadik ilyen eset után egyszer - miután hiába festettem le a legszörnyűbb képet a világszerte szomjazó emberekről és lassan kiszáradó erdőkről -, hogy a kádnál extra erős a gravitáció, de csak forró vízre aktivizálódik; ha ott ülünk benne, akkor sokkal lassabban telik a mi relatív időnk, mint a környezetünk ideje. Érdemes lenne ráuszítani a brit tudósokat a témára.
Egyszer gonosz voltam, és a feje fölött benyúlva áttoltam a csap szabályzóját hidegre, na, az használt, és én is megnyugodtam, hogy a gyerekem normális és a fürdések alkalmával mégsem veszíti el a kapcsolatot a külvilággal és megérti, milyen fontos a rezsicsökkentés.

- Balááááááááázs, légy szíveees - nyújtom ezúttal hosszabbra és mondom hangosabban. Semmi reakció. Vagy tényleg nem hallja, vagy eszméletlen jó színész.
- Hééé! - emelem meg a hangom. - Hagyd már ezt abba, kezdj el mosakodni végre, légy szíves!
- Jó - tér magához, majd egy pillanat alatt visszazuhan abba az önkívületbe, amibe akkor kerül, ha beül a kádba és az első csepp meleg víz hozzáér a testéhez.
- Balázs - kezdem a példabeszédet a pazarlásról -, ezerszer beszéltünk már arról, hogy mekkora érték az édesvíz, meg hogy nincs azzal gond, ha alkalmanként több vizet használsz az indokoltnál, de ez túlzás. Pl. fütyimosás volt már?
- Tessék...? - kérdez vissza tíz, végtelennek tűnő másodperc múlva olyan hangon, mint aki most ébred.
- Balázskám, lecsutakoltad a szerszámodat?
- Igen.
- Szuper, akkor szállj ki.
- Ja, még nem mostam meg!
- Akkor csináljad, légy szíves.
Ahogy az lenni szokott, ettől vagy eközben pisilnie kell - legalábbis ezt szokta kitalálni.
Be is jelenti.
- Mindjárt megmosom, csak pisilek előtte.
- Nagyon kellhet... - sóhajtok - már legalább negyed órája nem pisiltél.
Mivel mindig elmegy fürdés előtt WC-re - vagy eleve ezzel kezdi, mikor beszáll a kádba, mert milyen jó az, ha másfél méterről beletalál a lefolyóba -, erőlködnie kell, hogy kijöjjön két csepp. Feszül a hasa, vörösödik a feje és remegnek az izmai, hogy kipréseljen magából legalább annyit, amennyi már szabad szemmel is látható, hogy bebizonyítsa: tényleg kellett neki.
- Fenekedet is megmostad? - húzom fel az egyik szemöldököm.
Nem mintha nem láttam volna, hogy megmosta, de nem szóltam, mert kíváncsi voltam, hogy emlékszik-e rá.
- Ööö... nem tudom.
- Akkor mosd meg.
- Ja, még nem mostam meg.
- Dehogynem. Na, pattanj ki, mert már húsz perce ülsz ott.
- Csak a biztonság kedvéért mosom meg még egyszer - mondja és tényleg csinálja, amit kivétel nélkül úgy végez, hogy hanyatt vágja magát, amitől a feneke mögött felgyűlt víznek nincs más választása, mint csattanva kiömleni a földre. Ahogy általában, úgy most másodszorra sem csinálja alaposabban, mint amit az előbb pár centivel előrébb mosott, de mivel más vágyam sincs, hogy én is zuhanyozhassak végre, ezúttal nem szólok rá - ez már úgyis a második volt -, legalábbis emiatt nem, de mivel tudom, hogy egy pillanat múlva beáll az önhipnózis, és az idők végezetéig csorgatná a megmarkolt zuhanyrózsából az ujjai között a vizet a lefolyóba, megint megemlítem neki, hogy ugyan, legyen már olyan kedves, és engedje oda az apját is.
- Apa, a fülemet elfelejtettem megmosni.
- Nem volt rá időd, mi?

Végül aztán csak kiszáll és viszonylag rövid idő alatt felveszi a pizsamáját úgy, hogy a törölközés után csak a háta maradt vizes. Ez egész jó arány, mondom magamban, miközben türelmetlenül, a zuhanyzás gyönyörének kézzelfogható közelségébe kerülve állok egyik lábamról a másikra a fürdőszobaszőnyegen.
Kinyitom a csapot, és bevizezem magam: először a bal karomat, aztán a jobbat, majd mindenhol máshol. Kicsit persze én is áztatom magam, a meleg víz a világ egyik legjobb dolga, megérdemlem; elvégre nem a katonaságnál vagyunk, hát de nem? Természetesen jó példát mutatok a gyereknek - aki menő énekesnek képzelve magát a tükör előtt áll, és a vizes kezével az égnek borzolt hajában gyönyörködve dalol valamit teljes hangerővel -, és nem használok sok vizet. Oké, szappanozás megvolt, jöhet a lemosás, "Balázs, mosd a fogad, ja, még ne mosd, még nem ettünk!", nem sietek, de nem is folyatom a vizet, hiszen nem pazarlunk, nemde? Azért még egy picit melegítem magam, nehéz napom volt, nekem ez most jár, és kész, "Balázs, megcsináltam a vacsorát, ott van az asztalon, kezdd el, mindjárt megyek én is, jó?"
Kiszállok, megtörölközöm, "Balázs, halkabban egyél egy picit, kérlek", csak úgy megszokásból megnézem a telefonomat, és - micsoda? Tizenhét percig tusoltam?! Azt a ku... lturálatlan jelzőkkel illetett életbe, ez meg hogy lehet? Csak pár perce szálltam be a kádba, komolyan nem értem, hogy ment el ott ennyi idő...

Indexkép: flickr - Julija Rauluševičiūtė