A kísérlet egyszerű. Négyéves gyerekeknek kínálnak választási lehetőséget: megehetik azonnal a kapott egy kocka pillecukrot, de ha várnak vele 15 percig – vagyis addig, amíg a kísérletvezető visszajön –, akkor kettőt kapnak.
A „jellempróbáló” kísérletet először a hatvanas években végezte el Walter Michael, a Stanford Egyetem professzora, majd azóta mások máshol többször megismételték, legutóbb dr. David Walsh. Az ő vizsgálatának videóképei vannak fönt az interneten, bárki megnézheti őket a YouTube-on (Marshmallow Test) – nem fog csalatkozni bennük.
A tudósok arra kíváncsiak, hogy ebben a korban a gyerekek mekkora önfegyelemre képesek – ki tudják-e előre számolni, mikor járnak jobban nyalánkságilag: ha azonnal megesznek egyet, vagy ha önmegtartóztatással kiérdemlik a másodikat is. Vagyis: melyik gyerek mennyire képes – és akar – ellenállni az azonnali befalás kísértésének a dupla adag érdekében.
Fontos kísérlet ez a mai világban, amikor egyre jobban tért hódít a mindent azonnal akarás elve, az, hogy csak a jelen létezik: a múlt bonyolult, jobb elfelejteni, a jövő pedig bizonytalan és különben sem érdekes.
Hiszen végeredményben sosincs jövő, mindig csak jelen van – a múlt volt, a jövő csak lesz, ha lesz. Nagyjából egyidős az emberiséggel ez a dilemma: gondoljunk-e a jövőre, hisz mégiscsak ott vár a sorára, előttünk toporog, karnyújtásnyira a jelentől. A gyűjtögető életmód – akár a mókust vagy a hörcsögöt – rákényszerítette az embert, hogy gondoljon a jövőre is, s akkor „spájzolja be” a gyümölcsöt, a magvakat, gyökereket, amikor lehet. És jövő-orientált mindenféle gazdálkodás, a növénytermesztés, az állattenyésztés is: azért vetek, hogy – majd – arathassak.
A téma az irodalomban is jelen van, így Aesopus, később pedig La Fontaine állatmeséiben: a leghíresebb talán a jelennek élő könnyelmű tücsök és a jövőre gondoló szorgos hangya története. De van fordított üzenet is, már az ókorban a hedonisták jelszava lett a horatiusi biztatás: „minden órának szakaszd le virágát”.
Ezerszámra hozhatnánk a „felnőtt” példákat is az egyéni és kollektív önfegyelemre. A múlt század közepén például azt verték a fejünkbe, hogy ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot. Ami lényegében azt jelentette, hogy ne zabáljuk föl a jövőnket, egy kicsit konkrétabban azt, hogy inkább éhezzünk, mert azzal a jövőt szolgáljuk. Az aranytojást tojó tyúk meséjét azóta már többször előadták – a tyúk mindig megmaradt, az aranytojást sosem láttuk...
A gyerekek önuralmi, mérlegelési képességéről és hajlandóságáról szól tehát a kísérlet, azt bizonyítja be nagyon meggyőzően a szülők számára, hogy kellő következetességgel a gyerekek nagyon is nevelhetők az önfegyelemre.
De nekem a tudományos eredménynél is érdekesebb volt a gyermeki metakommunikáció csodája. Mennyi mindent kifejeznek ezek a néma mozdulatok, gesztusok, nézések, mimikák a laboratóriumban – szemben a hívogató cukorkával és a lassú idővel.
- Egyik fiúcska gondolkodás nélkül nyúl a cukorka felé, de észbe kap, és visszarántja kezét.
- A következő kislány megfogja, a csücskéből egy picit leharap (muszáj tudni, hogy milyen, ezt a picit észre sem veszik, különben is arról volt szó, hogy megenni nem szabad, a kóstolás nem volt tiltva). Közben körülnéz, látja-e valaki.
- Ugyanerre építve egy kislány a szájába veszi, forgatja, nyalogatja – szóval csal egy kicsit, de nem eszi meg.
- Vannak, akik csak szagolgatják szorgosan, már az is élvezet, készülődés az evésre, s tudják, ha kibírják a 15 percet, akkor a dupla adagéra.
- Egy kislány erős gondolkodás után szájával nyúl le érte, mintha valami modus vivendit keresne, de aztán fölegyenesedik, belátván, nincs más megoldás: vagy megeszem, vagy nem.
- A bátrabbak kezükbe veszik, morzsolgatják, a fizikai birtokba vétel megtörténik, a pillecukor már darabokra van szaggatva – de megéve nincs.
- Egyik kisfiú arca óriási szellemi koncentrációról tanúskodik, merően nézi a cukorkát, lekönyököl, állát a kezébe rakja, mint aki nagyon nehéz próbának van alávetve, de eltökélt abban, hogy végbeviszi. Közben erősen szenved.
- Egy másik eltakarja a szemét: amit nem látok, az nincs, megint másik eljátssza, hogy bekapja, rágást mímel, de nem teszi, vagyis virtuálisan már meg is ette, a valóságban azonban kivárja a másodikat.
- Az ikerfiúk hol egymásra, hol a cukorra figyelnek, utánozzák egymást, hadonásznak, játszanak, azzal is megy az idő, meg könnyebb is úgy a megpróbáltatásokat átvészelni, ha van példa, ha van másik, s látom, ő is kibírja.
- Egy másik fiúcska felnőttesen dobol ujjával az asztalon, eltökélt a kivárásban, de sürgetné az időt.
Tizenegy gyerekből hét kibírta, négy megette. A megevők közül nekem az a kislány tetszett, aki egyáltalán nem gondolkodott, nem mérlegelt semmit, bement a szobába, egykedvűen végighallgatta a kísérletvezető feltételeit, az még be sem fejezte mondókáját, amikor ő már fogta és kezdte enni a cukorkát. Hamar meg is ette, majd az üres tányérral együtt kivonult a kísérlet helyszínéről. Kész, passz.
A kísérlet filozófiája szerint azokból gyerekekből lesznek sikeresebb, boldogabb, elfogadottabb felnőttek, akik nem ették meg, vagyis nagyobb volt az önkontrolljuk.
Biztosan így van, de azért én szerettem volna belelátni ennek a kislánynak a fejébe. Nem láttam rajta semmi vívódást és mohóságot sem, lehet, hogy azt gondolta: kapok egy cukorkát a fehér köpenyesektől, az nagyon jó lesz, éppen arra fáj a fogam. Várjak negyedórát, s kapok kettőt? Nem akarok kettőt, nekem elég ez az egy. (A mamája talán azt mondta volna hasonló helyzetben: jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.)
Lehet, hogy tényleg azokból a gyerekekből lesz sikeresebb felnőtt, akinek nagyobb önfegyelme van, és aki mindig többet akar, aki nem elégszik meg azzal, ami van: ha egy cukra van, kettőt akar, ha x forint a fizetése, a dupláját szeretné, ha egy háza, egy kocsija van, még egyet szeretne. S ezért sok mindenre képes, kitartó munkára, spórolásra – vagy mások kihasználására, esetleg becsapására is.
Félreértés ne essék, a kísérlet nagyszerű, mert bebizonyítja, hogy a követelődző, mindent azonnal akaró gyermek nevelhető, „csak” annyi kell hozzá, hogy tudjunk nemet mondani neki, ha kell.
Mégis: a kísérlet abból a föltételezésből indul ki, hogy a „kettő később” jobb, mint az „egy most”. Miért? Biztos ez? Mindig? Mindenkinek?
A túzokos mellett is vannak közmondások, amelyek mást sugallnak:
„Aki sokat markol, keveset fog.”
„Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.” Stb.
A kivárók közül annak a fiúcskának a képe maradt meg bennem, aki, amikor megkapta a második pillecukrot, egyszerre a szájába tömte mind a kettőt, s nyomban befalta, mint aki azt mondja: 15 perc nagy idő, most már egy másodpercet se várok. Vagyis két terjedelem volt ugyan, de csak egy élvezet.
Kép: Harsha K R / Flickr
A stanfordi egyetem kutatói a hatvanas években végezték el először a „marshmallow tesztet”, aztán 18 évig nyomon követték a kísérletben részt vevő gyerekek életét, s megállapították: azok a gyerekek, akiknek megvolt a képességük, hogy kivárják a második cukorkát, sikeresebbek voltak az iskolában, boldogabbak, elfogadottabbak az életben.
Dr. David Walsh, aki nemrégiben megismételte az eredeti kísérletet, Nem című könyvében a szülői „nemet” mondani tudás fontosságát hangsúlyozza. Az ő kísérlete nem arra irányul elsősorban, hogy megmondja, mit jelent, ha egy gyerek megeszi a pillecukrot, vagy hogy megjósolja, ezek közül a gyerekek közül ki milyen felnőtt lesz.
Célja az volt, hogy megmutassa a szülőknek: tudnák a gyerekeket több önfegyelemre tanítani, s rengeteg kísérlet bizonyítja, hogy a nemet mondás képessége kulcsfontosságú a sikerességhez.
A kísérletet a szülők is nyomon követhették, s volt olyan mama, aki nem tudta elképzelni, hogy kislánya ebédidőben képes lesz kivárni a negyedórát. Sőt, maga a kislány is meglepődött: „Éreztem a marshmallow illatát, azt gondoltam, meg fogom enni rögtön, de nem!”
D. Walsh végül arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyerek dolga a határok próbálgatása, feszegetése, a szülőké pedig a határok kijelölése, s azok következetes betartatása.
Hogyha egyszer azt mondjuk nekik, hogy nem kaphatod meg a cukorkát, de tíz másodperccel később mégis odaadjuk, akkor azt tanulják meg: a nem nem azt jelenti, hogy nem. Hanem csak azt: erősködj, és megkapod, amit akarsz.
Korábbi generációk kultúrája támogatta a „nem” üzenetét, a mai kultúra azonban a nem helyett azt mondja: akard rögtön. A kutató figyelmeztet: mindannyian tudjuk, hogy az életben szükség van önfegyelemre, és frusztráció jár a kihívásokkal. De ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink képesek legyenek ezt kezelni, arra van szükség, hogy gyakorolják – még idejében. Szerinte a jó dolgok azokhoz jönnek, akik képesek várni rájuk.
Forrás: www.mipszi.hu
Kép: feel-the-silence / Flickr
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértőnk, vagy ha egyszerűen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)