Volt idő, amikor mániákusan akartam gyereket, pedig szemtelenül fiatal vagyok és egyedülálló. Kaptam egy lehetőséget az élettől, hogy kipróbáljam magamat, mint „anya”. Eleinte persze nem tudtam, hogy valójában főállású mami válik belőlem, így lelkesen vágtam bele a dologba: au pair lettem egy angol családnál.
Elkezdtem blogot írni, hogy kapcsolatot tartsak az otthoniakkal, de később olyan írásokkal lett tele, amik a családi körülményekről szólt. Kezdetben normális családnak látszottak, hiszen a legjobb helyeken is megesik, hogy veszekednek a szülők. Egy idő után viszont feltűnt, hogy mindennaposak lettek a viták. Általában megvárták, hogy a gyerekek elaludjanak és csak utána kezdtek balhézni. Ez egészen addig nem zavart, amíg egymást között intézték. Egy „szép” napon azonban elkezdték a gyerekeken levezetni a feszültséget.
Olyan jelenetnek voltam tanúja, amitől meghűlt bennem a vér és sosem szeretnék többet.jpg)
hasonlót látni. A gyerek hisztizett, nem akart nekem szót fogadni. Engem nem zavart, hiszen a hiszti múló dolog, el lehet magyarázni kedvesen, szép szóval, hogy mit kellene és nem kellene tenni, elvégre a gyerek csak kicsi, nem buta. A gyerekek apja nem várta ki a végét, berohant a szobába, és a hároméves gyereket megragadta a karjánál és lecibálta a székről, és azt felborítva húzta keresztül a szobán, miközben azt ordította, hogy „Mit képzelsz magadról? Azonnal hagyd abba!”. Én a másik gyereket magamhoz szorítva álltam döbbenten, fogalmam sem volt róla, hogy mit tegyek. A kicsik anyja ekkor jött be a szobába és nekiesett a férjének, kiabált, ütötte, ahol érte. A nálam lévő kislányon éreztem, hogy mennyire megijedt, nem győztem nyugtatni. A másik kislány nem sérült meg fizikailag, csak lelkileg. Újra kezdte a bepisilést, ami mind újabb és újabb kiabálásokat és büntetéseket szült.
hasonlót látni. A gyerek hisztizett, nem akart nekem szót fogadni. Engem nem zavart, hiszen a hiszti múló dolog, el lehet magyarázni kedvesen, szép szóval, hogy mit kellene és nem kellene tenni, elvégre a gyerek csak kicsi, nem buta. A gyerekek apja nem várta ki a végét, berohant a szobába, és a hároméves gyereket megragadta a karjánál és lecibálta a székről, és azt felborítva húzta keresztül a szobán, miközben azt ordította, hogy „Mit képzelsz magadról? Azonnal hagyd abba!”. Én a másik gyereket magamhoz szorítva álltam döbbenten, fogalmam sem volt róla, hogy mit tegyek. A kicsik anyja ekkor jött be a szobába és nekiesett a férjének, kiabált, ütötte, ahol érte. A nálam lévő kislányon éreztem, hogy mennyire megijedt, nem győztem nyugtatni. A másik kislány nem sérült meg fizikailag, csak lelkileg. Újra kezdte a bepisilést, ami mind újabb és újabb kiabálásokat és büntetéseket szült.
Az anyjuk nem túl türelmes, hamar felmegy benne a pumpa. Nincs ideje a gyerekekre, neki könnyebb mindenért kiabálni és mást hibáztatni – akár a gyereket, akár az au pairt. Én könnyen elviseltem, csak nyeltem egy nagyot, de ez az állandó stresszhelyzet a kisgyereket gyorsan felőrli. Egy idő után már mind a két gyerek bepisilt, pedig korábban szobatiszták voltak. Naponta elhasználtak 4-5 bugyit és már az óvodában is szóvá tették a dolgot. A szülők nem csináltak semmit, csak megvonták a vállukat, hogy majd elmúlik. Akárhányszor „baleset” történt, kezdődött a kiabálás. Amikor a gyerekek kizárólag velem voltam, csökkent a bepisilések száma, ami nem lehetett véletlen. Sose kiabáltam velük, mert hiszem, hogy csendesen, kedvesen, szép szóval többet el lehet érni, mint dühvel, haraggal.
A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
Nagyon pontosan mutatják az au pair-gyermek-szülő kapcsolatot azok az esetek, amikor az óvodai rajzokon nem anyu és apu, hanem a dadus van a gyerekekkel, vagy amikor csak nekem csináltak tésztából nyakláncot „I love you” felirattal. Nekem mindig volt időm rá, hogy délután sütit süssünk, nem kis koszt generálva, vagy hogy elhasználjunk 20 papírt festésre, vagy meséljek nekik, vagy éppen magyar mondókákra és dalocskára tanítsam őket. Amikor szabadnapos voltam, akkor is tisztán hallottam a hisztit, sírást, ellenkezést, amit a szülő jelenléte váltott ki belőlük, hiszen csak egy emelet választott el minket. A szülőknek is feltűnt, így büntetésképpen már éjszakánként is én keltem fel, ha a kicsiknek rémálva volt, vagy felébredtek, mert WC-re kellett menni. Nem gondoltak bele, hogy ezzel is a köztünk lévő szeretetteljes kapcsolatot erősítik.
Volt, hogy kerti parti vagy születésnapi buli volt nálunk. Olyankor mindenki mosolygott egymásra, készültek a vidám családi fotók, anyuka pedig büszkén mutogatta a kislányait. Az általam tanított magyar dalocskákkal szórakoztatták a vendégeket a gyerekek, a szülőknek pedig büszkeségtől dagadt a melle. A gyerekek még kicsik, könnyű őket pillanatnyilag megtéveszteni, így a családi idill tökéletes volt. Estére pedig minden visszatért a rendes kerékvágásba.
Sokadik gyerekcsősz voltam náluk, de én bírtam a legtovább – 9 hónapig. Ez idő alatt olyan kötődés alakult ki a gyerekek és köztem, amit csakis szeretettel és törődéssel lehet elérni. Nagyon nehéz döntés volt hazajönni és otthagyni a „kislányaimat”, mert tudtam, hogy a segítségem nélkül még idegesebb lesz az anyjuk, még több lesz a kiabálás, veszekedés. Csak az utolsó ottani napomon mondhattam meg a gyerekeknek, hogy másnaptól nem találkozunk. Aznap este sokáig nem aludtak, csak sírtak, gondolom ők is érezték, hogy minden más lesz. Anyukával a mai napig tartom a kapcsolatot, de csakis a gyerekek miatt, mert nagyon fontosak lettek a számomra.
Ez a „munka” segített megtalálni a hivatásomat – óvónőnek tanulok szeptembertől -, és rádöbbentett, hogy még nem készültem fel az anyaságra. Nem akarok én is olyen szülő lenni, aki tönkreteszi a gyermeke lelkét. Kevés a felelősségteljes szülő, sokan nem látják be, hogy a gyerek is ember, akivel törődni, foglalkozni kell, hogy legyen gyermekkora, jövője, teljes élete. A mi feladatunk, hogy tisztességes, kedves, szerethető embert neveljünk a kis emberpalántákból, mert ők a jövő.
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)