Volt idő, amikor mániákusan akartam gyereket, pedig szemtelenül fiatal vagyok és egyedülálló. Kaptam egy lehetőséget az élettől, hogy kipróbáljam magamat, mint „anya”. Eleinte persze nem tudtam, hogy valójában főállású mami válik belőlem, így lelkesen vágtam bele a dologba: au pair lettem egy angol családnál.
Elkezdtem blogot írni, hogy kapcsolatot tartsak az otthoniakkal, de később olyan írásokkal lett tele, amik a családi körülményekről szólt. Kezdetben normális családnak látszottak, hiszen a legjobb helyeken is megesik, hogy veszekednek a szülők. Egy idő után viszont feltűnt, hogy mindennaposak lettek a viták. Általában megvárták, hogy a gyerekek elaludjanak és csak utána kezdtek balhézni. Ez egészen addig nem zavart, amíg egymást között intézték. Egy „szép” napon azonban elkezdték a gyerekeken levezetni a feszültséget.
Olyan jelenetnek voltam tanúja, amitől meghűlt bennem a vér és sosem szeretnék többet.jpg)
hasonlót látni. A gyerek hisztizett, nem akart nekem szót fogadni. Engem nem zavart, hiszen a hiszti múló dolog, el lehet magyarázni kedvesen, szép szóval, hogy mit kellene és nem kellene tenni, elvégre a gyerek csak kicsi, nem buta. A gyerekek apja nem várta ki a végét, berohant a szobába, és a hároméves gyereket megragadta a karjánál és lecibálta a székről, és azt felborítva húzta keresztül a szobán, miközben azt ordította, hogy „Mit képzelsz magadról? Azonnal hagyd abba!”. Én a másik gyereket magamhoz szorítva álltam döbbenten, fogalmam sem volt róla, hogy mit tegyek. A kicsik anyja ekkor jött be a szobába és nekiesett a férjének, kiabált, ütötte, ahol érte. A nálam lévő kislányon éreztem, hogy mennyire megijedt, nem győztem nyugtatni. A másik kislány nem sérült meg fizikailag, csak lelkileg. Újra kezdte a bepisilést, ami mind újabb és újabb kiabálásokat és büntetéseket szült.
hasonlót látni. A gyerek hisztizett, nem akart nekem szót fogadni. Engem nem zavart, hiszen a hiszti múló dolog, el lehet magyarázni kedvesen, szép szóval, hogy mit kellene és nem kellene tenni, elvégre a gyerek csak kicsi, nem buta. A gyerekek apja nem várta ki a végét, berohant a szobába, és a hároméves gyereket megragadta a karjánál és lecibálta a székről, és azt felborítva húzta keresztül a szobán, miközben azt ordította, hogy „Mit képzelsz magadról? Azonnal hagyd abba!”. Én a másik gyereket magamhoz szorítva álltam döbbenten, fogalmam sem volt róla, hogy mit tegyek. A kicsik anyja ekkor jött be a szobába és nekiesett a férjének, kiabált, ütötte, ahol érte. A nálam lévő kislányon éreztem, hogy mennyire megijedt, nem győztem nyugtatni. A másik kislány nem sérült meg fizikailag, csak lelkileg. Újra kezdte a bepisilést, ami mind újabb és újabb kiabálásokat és büntetéseket szült.
Az anyjuk nem túl türelmes, hamar felmegy benne a pumpa. Nincs ideje a gyerekekre, neki könnyebb mindenért kiabálni és mást hibáztatni – akár a gyereket, akár az au pairt. Én könnyen elviseltem, csak nyeltem egy nagyot, de ez az állandó stresszhelyzet a kisgyereket gyorsan felőrli. Egy idő után már mind a két gyerek bepisilt, pedig korábban szobatiszták voltak. Naponta elhasználtak 4-5 bugyit és már az óvodában is szóvá tették a dolgot. A szülők nem csináltak semmit, csak megvonták a vállukat, hogy majd elmúlik. Akárhányszor „baleset” történt, kezdődött a kiabálás. Amikor a gyerekek kizárólag velem voltam, csökkent a bepisilések száma, ami nem lehetett véletlen. Sose kiabáltam velük, mert hiszem, hogy csendesen, kedvesen, szép szóval többet el lehet érni, mint dühvel, haraggal.
A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
Nagyon pontosan mutatják az au pair-gyermek-szülő kapcsolatot azok az esetek, amikor az óvodai rajzokon nem anyu és apu, hanem a dadus van a gyerekekkel, vagy amikor csak nekem csináltak tésztából nyakláncot „I love you” felirattal. Nekem mindig volt időm rá, hogy délután sütit süssünk, nem kis koszt generálva, vagy hogy elhasználjunk 20 papírt festésre, vagy meséljek nekik, vagy éppen magyar mondókákra és dalocskára tanítsam őket. Amikor szabadnapos voltam, akkor is tisztán hallottam a hisztit, sírást, ellenkezést, amit a szülő jelenléte váltott ki belőlük, hiszen csak egy emelet választott el minket. A szülőknek is feltűnt, így büntetésképpen már éjszakánként is én keltem fel, ha a kicsiknek rémálva volt, vagy felébredtek, mert WC-re kellett menni. Nem gondoltak bele, hogy ezzel is a köztünk lévő szeretetteljes kapcsolatot erősítik.
Volt, hogy kerti parti vagy születésnapi buli volt nálunk. Olyankor mindenki mosolygott egymásra, készültek a vidám családi fotók, anyuka pedig büszkén mutogatta a kislányait. Az általam tanított magyar dalocskákkal szórakoztatták a vendégeket a gyerekek, a szülőknek pedig büszkeségtől dagadt a melle. A gyerekek még kicsik, könnyű őket pillanatnyilag megtéveszteni, így a családi idill tökéletes volt. Estére pedig minden visszatért a rendes kerékvágásba.
Sokadik gyerekcsősz voltam náluk, de én bírtam a legtovább – 9 hónapig. Ez idő alatt olyan kötődés alakult ki a gyerekek és köztem, amit csakis szeretettel és törődéssel lehet elérni. Nagyon nehéz döntés volt hazajönni és otthagyni a „kislányaimat”, mert tudtam, hogy a segítségem nélkül még idegesebb lesz az anyjuk, még több lesz a kiabálás, veszekedés. Csak az utolsó ottani napomon mondhattam meg a gyerekeknek, hogy másnaptól nem találkozunk. Aznap este sokáig nem aludtak, csak sírtak, gondolom ők is érezték, hogy minden más lesz. Anyukával a mai napig tartom a kapcsolatot, de csakis a gyerekek miatt, mert nagyon fontosak lettek a számomra.
Ez a „munka” segített megtalálni a hivatásomat – óvónőnek tanulok szeptembertől -, és rádöbbentett, hogy még nem készültem fel az anyaságra. Nem akarok én is olyen szülő lenni, aki tönkreteszi a gyermeke lelkét. Kevés a felelősségteljes szülő, sokan nem látják be, hogy a gyerek is ember, akivel törődni, foglalkozni kell, hogy legyen gyermekkora, jövője, teljes élete. A mi feladatunk, hogy tisztességes, kedves, szerethető embert neveljünk a kis emberpalántákból, mert ők a jövő.
Családinet hozzászólások
Hozzászólások [4]
Viki1976
2011/03/31 15:08
Kedves Kriszta!
Nem lehetett könnyű neked kint, látva mindezeket.
Én is úgy voltam vele, mikor terhesen láttam egy anyukát, aki kiabált az utcán a kisfiával, mert az hisztizve leült, nem akart továbbmenni, hogy na én ilyet nem csinálok...
Aztán 3 fiacskám született, és bizony néha nálam is felmegy a pumpa, és szégyenlem is, de néha rácsapok a popójukra vagy rájuk kiabálok - no aztán jön a lelkiismeret-furdalás, hogy milyen anya is vagyok én. Mondjuk a legnagyobbal - 5 éves - már meg lehet beszélni mindent, de most a középső kisfiam totál ki tud akasztani - 3 éves, dackorszak, bántja a picit stb... Nyilván több törődést igényelne, de a napi teendők mellett (és a cikkolvasás mellett) nem megy a kizárólag rá figyelés.
Nem egyszerű azért a szülőknek sem, de ez persze nem mentség a terrorra. Nagy a felelősség, munka, háztartás, szabadidő szinte semmi, de úgy gondolom, azért arra fel kellene figyelniük, hogy újra bepisilnek a gyerekek.
Hozzáteszem, nálunk a férjemmel nagyon jó a viszonyunk, nem veszekszünk, általában harmónia van, ez nagyon fontos a gyerekeknek. Ez valamelyest ellensúlyozza a türelmetlenséget, ami előfordul nálunk is, emberek vagyunk.
De itt a szülőknek kellene valamit csinálniuk magukkal - egymással, a gyerekeknek nem jó az ilyen légkör. Nyilván érzi anyuka is, azért támadt apukára, amikor az elcibálta a gyereket, hogy fejezze már be a hisztit. Szégyellte nyilván, és amikor az ember már nagyon kivan idegileg, nem mindig tud megfelelően viselkedni.
Én sok szakkönyvet olvasok, igyekszem, hogy jobb anyuka legyek, amely szép hivatás, talán legszebb az életben, de a legnehezebb is egyben. Nincs ugyanis egységes recept, hogy így neveld a gyermeket. Nincs használati útmutató, mert minden gyerkőc más és más.
Írtad, hogy az anyukával tartod a kapcsolatot. Hogyan? Miket szoktál kérdezni? Változott náluk a helyzet? Illetve az anyuka és apuka tudatában van egyáltalán annak, hogy rossz irányba haladnak?
Köszi a cikket, tanulságos. Igyekszem okulni.
Viki
Nem lehetett könnyű neked kint, látva mindezeket.
Én is úgy voltam vele, mikor terhesen láttam egy anyukát, aki kiabált az utcán a kisfiával, mert az hisztizve leült, nem akart továbbmenni, hogy na én ilyet nem csinálok...
Aztán 3 fiacskám született, és bizony néha nálam is felmegy a pumpa, és szégyenlem is, de néha rácsapok a popójukra vagy rájuk kiabálok - no aztán jön a lelkiismeret-furdalás, hogy milyen anya is vagyok én. Mondjuk a legnagyobbal - 5 éves - már meg lehet beszélni mindent, de most a középső kisfiam totál ki tud akasztani - 3 éves, dackorszak, bántja a picit stb... Nyilván több törődést igényelne, de a napi teendők mellett (és a cikkolvasás mellett) nem megy a kizárólag rá figyelés.
Nem egyszerű azért a szülőknek sem, de ez persze nem mentség a terrorra. Nagy a felelősség, munka, háztartás, szabadidő szinte semmi, de úgy gondolom, azért arra fel kellene figyelniük, hogy újra bepisilnek a gyerekek.
Hozzáteszem, nálunk a férjemmel nagyon jó a viszonyunk, nem veszekszünk, általában harmónia van, ez nagyon fontos a gyerekeknek. Ez valamelyest ellensúlyozza a türelmetlenséget, ami előfordul nálunk is, emberek vagyunk.
De itt a szülőknek kellene valamit csinálniuk magukkal - egymással, a gyerekeknek nem jó az ilyen légkör. Nyilván érzi anyuka is, azért támadt apukára, amikor az elcibálta a gyereket, hogy fejezze már be a hisztit. Szégyellte nyilván, és amikor az ember már nagyon kivan idegileg, nem mindig tud megfelelően viselkedni.
Én sok szakkönyvet olvasok, igyekszem, hogy jobb anyuka legyek, amely szép hivatás, talán legszebb az életben, de a legnehezebb is egyben. Nincs ugyanis egységes recept, hogy így neveld a gyermeket. Nincs használati útmutató, mert minden gyerkőc más és más.
Írtad, hogy az anyukával tartod a kapcsolatot. Hogyan? Miket szoktál kérdezni? Változott náluk a helyzet? Illetve az anyuka és apuka tudatában van egyáltalán annak, hogy rossz irányba haladnak?
Köszi a cikket, tanulságos. Igyekszem okulni.
Viki
Maranwe
2011/04/01 08:15
Apuka és anyuka még mindig külön élnek, a gyerekek már iskola-előkészítőbe járnak. Már nem mindennaposak a bepisilések, de még mindig előfordul. Anyukának most nincs segítsége, egyedül kell boldogulnia, legtöbbször fáradt és ideges. Emailben tartjuk a kapcsolatot, ez a leggyorsabb és legolcsóbb. Nem volt egyszerű átélni, túlélni, elválni, de már tudom, hogy én milyen anya nem szeretnék lenni. Örülök, hogy te is arra törekedsz, hogy minél jobb anya legyél, de szerintem (és ez csak egy magánvélemény, nem kritika, félre ne értsd) a szakkönyvek nem segítenek. Ez inkább ösztön, ami minden anyában benne van. Az alapján, amit leírtál, biztos vagyok benne, hogy neked nem kell könyv ahhoz, hogy jó anya legyél
Trilox
2011/04/01 13:13
Kedves Cikkíró!
Én úgy gondolom, senki nem "tud" gyermeket nevelni. Az első gyermek tesz minket szülővé, rajta tanuljuk meg, milyen is anyának, apának lenni. Aki saját maga jó háttérrel, nyugodt, boldog családból jött, jobb példa van előtte, az könnyebben boldogul. "áldozatok áldozatai vagyunk" tartja a pszichológia. Természetesen nem megoldás az erőszak, a lelki terror. De ezek a szülők nem tudatosan tesznek rosszat. Sajnos, nem tudják mit okoznak a gyereküknek, hisz csak kiabálnak ahogy velük is tették és ők is felnőttek...
Az óvónő sokat tehet, mert amikor egy gyermek szüleinek tanácsolja, hogy forduljanak gyermekpszichológushoz vagy fejlesztőpedagógushoz, ők már tudják, hogy a probléma a családi háttérben gyökerezik. Csak együtt lehet az egészet gyógyítani. De okos és kitartó rávezetés kell, mert a szülők többnyire nem szeretnek szembesülni vele, hogy valami baj van a gyerekkel, valami gond van a gyermekneveléssel.
A bentlakó nevelőnő nagy felelőssége, hogy tudnia kell, hogy nem marad örökre, idővel el fog menni. Ha anyai érzelmeket mutat irántuk, ha túl erős szeretetszálakat sző a gyerekekkel, annak a gyerekek isszák meg a levét és a felnőttnek sem könnyű az elválás. Ezt biztosan megtanítják a felkészítésen.
Az biztos, hogy figyelmes, empatikus óvónő leszel és remélem sosem fogsz belefáradni a sok és sokféle családi problémába, a "szörnyű" szülőkbe és neveletlen gyerekeikbe.
Én úgy gondolom, senki nem "tud" gyermeket nevelni. Az első gyermek tesz minket szülővé, rajta tanuljuk meg, milyen is anyának, apának lenni. Aki saját maga jó háttérrel, nyugodt, boldog családból jött, jobb példa van előtte, az könnyebben boldogul. "áldozatok áldozatai vagyunk" tartja a pszichológia. Természetesen nem megoldás az erőszak, a lelki terror. De ezek a szülők nem tudatosan tesznek rosszat. Sajnos, nem tudják mit okoznak a gyereküknek, hisz csak kiabálnak ahogy velük is tették és ők is felnőttek...
Az óvónő sokat tehet, mert amikor egy gyermek szüleinek tanácsolja, hogy forduljanak gyermekpszichológushoz vagy fejlesztőpedagógushoz, ők már tudják, hogy a probléma a családi háttérben gyökerezik. Csak együtt lehet az egészet gyógyítani. De okos és kitartó rávezetés kell, mert a szülők többnyire nem szeretnek szembesülni vele, hogy valami baj van a gyerekkel, valami gond van a gyermekneveléssel.
A bentlakó nevelőnő nagy felelőssége, hogy tudnia kell, hogy nem marad örökre, idővel el fog menni. Ha anyai érzelmeket mutat irántuk, ha túl erős szeretetszálakat sző a gyerekekkel, annak a gyerekek isszák meg a levét és a felnőttnek sem könnyű az elválás. Ezt biztosan megtanítják a felkészítésen.
Az biztos, hogy figyelmes, empatikus óvónő leszel és remélem sosem fogsz belefáradni a sok és sokféle családi problémába, a "szörnyű" szülőkbe és neveletlen gyerekeikbe.
flora89
2011/04/01 14:46
Kedves Cikkíró!
Ez egy jó cikk volt, "ütött"! Szépen fogalmazol (látszik, hogy blogot vezettél), jó témaválasztás. Sajnos az ilyen típusú embereket nehéz kiszűrni, mert a társadalomban teljesen normális módon viselkednek, reggel felhúzzák a maszkot, este leveszik, és a gyereken vezetik le a feszültséget. Jellemző még ezekre az emberekre továbbá az önfejűség, nem nagyon lehet rájuk hatni. Ráadásul ha az apa és az anya is terrort alkalmaz, ott a gyereknek nincs sok esélye a boldog gyermekkorra. De ahhoz már gondolkodni kéne...
Ha érdekel, én is hasonló témában írtam ide egy cikket: https://www.csaladinet.hu/hirek/csaladi_temak/gyerekneveles/15927/kuzdj_az_almaidert_%28cikkiro_palyazatra_bekuldott_iras%29/
Örömmel olvastam e sorokat, így pedig, hogy van tapasztalatod, különösen hiteles volt. Engem is elgondolkodtatott.
Ez egy jó cikk volt, "ütött"! Szépen fogalmazol (látszik, hogy blogot vezettél), jó témaválasztás. Sajnos az ilyen típusú embereket nehéz kiszűrni, mert a társadalomban teljesen normális módon viselkednek, reggel felhúzzák a maszkot, este leveszik, és a gyereken vezetik le a feszültséget. Jellemző még ezekre az emberekre továbbá az önfejűség, nem nagyon lehet rájuk hatni. Ráadásul ha az apa és az anya is terrort alkalmaz, ott a gyereknek nincs sok esélye a boldog gyermekkorra. De ahhoz már gondolkodni kéne...
Ha érdekel, én is hasonló témában írtam ide egy cikket: https://www.csaladinet.hu/hirek/csaladi_temak/gyerekneveles/15927/kuzdj_az_almaidert_%28cikkiro_palyazatra_bekuldott_iras%29/
Örömmel olvastam e sorokat, így pedig, hogy van tapasztalatod, különösen hiteles volt. Engem is elgondolkodtatott.
az összes hozzászóllás...
.jpg){kind=small}
