Petra története.
Minden évben én kaptam a szeretet-oklevelet
Általános iskolában minden évben kiosztottak egy úgynevezett szeretet-oklevelet. Az volt ráírva, hogy: ”Köszönjük neked a szeretetadás és szeretni tudás nagyszerű művészetét, amellyel megajándékoztad iskolánkban tanáraidat és diáktársaidat.”
Minden évben az egész iskolából csak egyetlen tanuló kaphatta meg ezt az elismerő oklevelet. Négy évig tanultam itt, mert költözés miatt sulit kellett váltanom, de abban a négy évben mindig én kaptam ezt az oklevelet.
Mindenki azt hitte, hogy azért, mert a szüleim biztos rengeteget ölelgetnek, puszilgatnak, szeretgetnek, és én őket utánozva tanultam meg a szeretetadás képességét. Az összes tanáromtól végig kellett hallgatnom, hogy nekem milyen szuper szüleim vannak… Én egy kicsit félénk és visszahúzódó gyerek voltam, ráadásul pedáns is, mindenből kitűnő. Így a tanároknak sem mertem szólni semmit, meghagytam őket abban a hitben, hogy a szüleimtől jön mindez.
Játékot rengeteget kaptam, ölelést egyet sem
Ron Lach fotója a Pexels oldaláról
Végül is… tőlük jött. Csak éppen fordítva, mint azt mindenki gondolta. Az én gyerekkorom ugyanis úgy telt, hogy a szüleim folyamatosan azt hangoztatták felém, hogy ők mindent megadnak nekem, és ezért legyek hálás. Szó, ami szó, anyagilag tényleg nem szenvedtem hiányt semmiben. Kérnem sem kellett soha semmit, még vágyakozni sem tudtam semmilyen játékra, mert mire eljutottam volna odáig, hogy kigondoljam, mire is vágyom valójában, addigra már a szobámban hevert. Karácsonykor is el voltam árasztva a legnagyobb és legdrágább játékokkal.
De ezeket csak úgy odaadták. Semmilyen puszi vagy ölelés, vagy szeretlek kislányom kíséretében.
Sírva fakadtam, amikor a barátnőm anyukája megpuszilt és betakart lefekvéskor
Amikor iskolába mentem, láttam, hogy a többi gyerek úgy köszön el reggel a szüleitől, hogy puszit ad nekik.
Amikor ott aludtam az egyik barátnőmnél, láttam, hogy este jó éjt puszit ad az anyukájának és az apukájának. Láttam, hogy az anyukája mesét olvas a kistestvérének, míg ő a vállára hajtja a fejét. Láttam, ahogy betakargatja őket és teljesen kikerekedett a szemem, amikor utána hozzám fordult, nekem is puszit nyomott az arcomra, majd betakargatott. Akkor és ott sírva fakadtam. A barátnőm anyukája azt hitte, azért sírok, mert furcsa nekem idegen helyen aludni, és erre felajánlotta, hogy aludjak mellette nyugodtan a nagyágyban, ha félek. Ettől csak még jobban elkezdtem sírni. Hüppögve megmondtam neki, hogy azért sírok, mert annyira meglepett a kedvességével, és hogy én még soha senkitől nem kaptam ennyi anyai érintést, ennyi szeretetet. Hozzátettem, hogy erről ne beszéljen anyukámnak, mert az biztos, hogy akkor életem végéig szobafogságban leszek.
Megígérte, hogy megtartja a titkomat és azt mondta, hogy higgyem el, hogy az én anyukám is ugyanannyira szeret, mint ő a barátnőmet, csak biztos nem tudja olyan jól kifejezni, ezért pedig bocsássak meg neki.
Próbáltam kezdeményezni, de elhajtott
Az az igazság, hogy én sosem mertem. Sosem mertem odaszaladni hozzá és beleugrani az ölébe, vagy felkapaszkodni a hátára és puszikat nyomni az arcára, vagy a síró arcomat beletemetni a ruhájába. Mindig arra vártam, hogy ő tegye meg felém ezeket a lépéseket. Gyerek voltam és az volt természetes, amit magam körül láttam, amiben felnőttem. Azt gondoltam, hogy megbüntet vagy leszid, ha másképp viselkedek, mint ő. Bár azért néha tettem rá kísérletet, de akkor megkaptam, hogy jaj, Petra, mi vagy te, kiscica, hogy így dorombolsz? Vagy nem vagy te kismajom, hogy így csimpaszkodj rám!
RODNAE Productions fotója a Pexels oldaláról
Az iskolába több mint 200-an jártunk. És mégis minden évben én kaptam a szeretet-oklevelet. Én aki, sosem tanultam, hogy kell szeretetet adni vagy kapni. A tanárok szerint mégis én értettem hozzá a legjobban. A mai napig nem tudom, mit láttak bennem gyerekként. Én csak arra tudok gondolni, hogy az otthoni óriási szeretetéhségemet az iskolában vezettem le azzal, hogy mindenki felé nagy szeretettel fordultam: sokat mosolyogtam és segítettem mindenkinek, akinek csak tudtam, rám mindig számíthattak a többiek. Jó lenne, ha felnőtteknek is járna ilyen oklevél. Talán nagyobb lenne a motivációnk arra, hogy szeressük a gyerekünket és ezt puszilgatásban, ölelgetésben és simogatásban is kifejezzük.
Olvasd el ezt is:
- "Nem vagyok szerethető" - így érzi magát minden gyerek, aki távolságtartó anya mellett nő fel
- Az anyaság sötét oldala - nők, akik nem szeretik a lányaikat
Indexkép: Benjamin Sz-J. képe a Pixabay-en
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)