A tesztelésre szombat kora reggel került sor. Idegesek voltunk, főleg azért, mert nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Tényleg olyan borzalmas lesz a mintavétel, mint ahogy sokan mondták? Hogy fogja bírni a gyermekem, ha nem mehetek be vele a szűrésre? Ezek a gondolatok cikáztak a fejembe.
A mentősök nagyon kedvesek voltak. Annak ellenére is, hogy láttam rajtuk a fáradtságot, a kimerültséget és azt, hogy ez egy újabb nehéz nap lesz. Még így is volt egy-két kedves szavuk a rettegő kisgyerekekhez. A szűrés tényleg 1-2 perc volt. Kis hősöm néhány elmorzsolt könnycsepp után közölte, hogy ez azért egy kicsit kellemetlen volt. Hazaindultunk és próbáltuk egy kicsit elterelni a gondolatainkat, titkon bízva abban, hogy nem lesz gond.
Az eredményt csak hétfőre vártuk, ezért egy kicsit görcsbe rándult a gyomrunk, amikor a vasárnapi ebéd kellős közepén egy körzetbeli vezetékes szám jelent meg a telefonom képernyőjén.
„Jó napot kívánok! Szeretném értesíteni, hogy az ön gyermekének pozitív lett a koronavírus tesztje! – szólt bele egy hölgy. Kicsit fásult volt a hangja, nem tudom, hogy aznap hányadik hasonló telefont bonyolította már le. A családom – látva az arcomon a döbbenetet – ijedten hagyta abba az ebédet. Mikor a beszélgetés közben odasúgtam a férjemnek az eredményt a kislányunk zokogásban tört ki. A szívem szakadt meg, hogy az adatok egyeztetésére kellett figyelnem. Hamar elintéztük a hivatalos dolgokat, így gyorsan megölelhettük egymást, amitől kicsit megnyugodott.
Próbáltam mindenféle okosságot mondani neki, bár nem tudom, hogy honnan jöttek, hiszen én magam sem tudtam, hogy mi vár ránk. Hogy fogjuk megvédeni egymást, hogy fogjuk megvédeni őt, és egyáltalán hogy lehet egy 10 éves gyermeket elkülöníteni egy családon belül.
Elárulom, sehogy. A vaskos határozat 9 oldalon keresztül részletezte, hogy mit kellene csinálnunk, mire kellene figyelnünk és mit kell betartanunk. Ijesztő volt. Nekem mondhatja bárki, hogy ez az egész csak egy felhajtás. Azért amikor a szemedbe mondják, hogy a legféltettebb kincseid egyike koronavírusos, akkor bizony sok mindent átértékelsz.
A vasárnapi napon próbáltunk egy kicsit megnyugodni, erőt önteni egymásba és átgondolni, hogy mit is csinálunk az elkövetkezendő 10 napban. Mert 10 napra mindannyian karanténba kerültünk. A kislányom rettentően megijedt, hogy ő a hibás, ő fog megfertőzni bennünket. Tudtuk, hogy távolságot kellene tartani, de ez nem az a helyzet volt, amikor egy 10 éves gyermeket távol lehet tartani. Ölelésre volt szüksége és arra, hogy megbizonyosodjon róla, hogy biztonságban van, mi ott vagyunk és vigyázunk rá.
Így is történt. Igyekeztük betartani az előírásokat, próbáltunk egy kis távolságot tartani. Odafigyeltünk a személyes dolgok elkülönítésére, nagyobb figyelmet fordítottunk a gyakran használt felületek fertőtlenítésére, és próbáltunk pozitívak maradni. Bár fizikai tüneteink nem voltak, lelkileg nagyon megviselt bennünket ez a pár nap. Nem tudom, talán a bizonytalanság érzését volt a legnehezebb elviselni. Minden nap hálával a szívemben hunytam le a szemem és bíztam benne, hogy a következő nap is hasonlóképpen fog eltelni.
Jelenleg jól vagyunk. Még itthon vagyunk, töltjük a karantént, szigorúan a négy fal között, vigyázva minden szerettünkre. Mert ez a legtöbb, amit most megtehetünk. Pihenünk, erősödünk, vigyázunk egymásra és bízunk abban, hogy egyszer vége lesz. Egyszer tényleg vége lesz.
Mi lesz utána? Hogy fogadnak majd bennünket, ha letelik a karantén? Majd elmeséljük!
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)