Mit tegyél, hogyan reagáljál, hogy gyermeked is tudja, kíváncsi vagy az érzéseire?
Hol rontják el a jó szándékú szülők, akik egyszer csak azon kapják magukat, hogy gyermekük bezárkózik, érzelmeiről nem beszél, nem osztja meg a családdal, mi bántja? Hogyan alakíthatjuk kicsi kortól a kapcsolatunkat egy olyan irányba, hogy a gyerek akár még nagyobb korában is nyugodtan elmesélje, mi jár a fejében?
A kulcsszó az együttérzés. Annak tudatosítása, hogy a gyerek érzelmei jogosak, nem kell lelkiismeret-furdalást éreznie amiatt, ami a szívében van, ugyanakkor a másik végletbe sem szabad átesni, azaz túlságosan magunkévá tenni a problémát, és a kezünkbe venni az irányítást.
Hogyan néz ki mindez a gyakorlatban?
A legtöbb szülő – talán a saját helytelen családi mintáit is követve – hajlamos kisebbíteni vagy tagadni a gyerek negatív érzéseit. A panaszkodó gyermeket arról próbálják meggyőzni, hogy érzései alaptalanok, vagy egyszerűen nincs is joga hozzájuk. Teszik ezt abból a jó szándékú meggyőződésből, hogy a helyzet elbagatellizálása egyben meg is oldja a bajt (nem oldja meg), vagy akár nevelési célból: senki sem szeretne egy mindenben csak a bajt kereső, energiavámpír embert nevelni.
Ennek a stratégiának az eredménye azonban nem az lesz, hogy a gyerek pozitív életszemléletűvé válik, legfeljebb az, hogy önmaga előtt is szégyelli, ha problémája adódik, az pedig egyenesen kizárt, hogy segítséget kérjen (különösen a szüleitől.)
Ha azt szeretnéd, hogy a gyerek a későbbiekben is nyugodtan öntse ki a szívét neked, próbáld elkerülni a következő mondatok használatát:
- Ne aggódj
- Felesleges így érezned
- Ne legyél csalódott
- Ne legyél ilyen
- Ne legyél dühös
- Túl érzékeny vagy
Ehelyett próbáld magad beleélni a helyzetébe! Ez nem egy túl bonyolult feladat, mivel te magad is voltál gyerek, és nagy valószínűséggel átélted ugyanezeket az érzéseket – legfeljebb nem találtál megértő hallgatóságra… Próbálj visszaemlékezni, hogyan éreztél akkoriban, és végül mi lendített át a problémán. Nem kell feltétlenül tálcán kínálni a megoldási javaslatokat – annak taglalása pedig, hogy az adott helyzetben mit kellett volna másképp csinálni, végképp kontraproduktív – inkább azt éreztesd, hogy az érzések rendben vannak, és mindenkivel előfordulnak. Tagadás helyett érdemes valahogy így reagálni:
- Elhiszem, hogy aggaszt ez a helyzet.
- Megértem, hogy dühös vagy. Én is az lennék.
- Minden okod megvan, hogy csalódott legyél. Én is az voltam, amikor a te korodban ez történt velem.
- Idegesítő, ha valamit meg szeretnél tenni, de még nem teheted.
- Látom mérges vagy, és gondolom, jó okod van rá. Szeretném, ha elmesélnéd.
Ugyanakkor a másik véglet sem célravezető: amikor a szülő annyira nem képes elviselni, hogy gyermekét csalódás érte, hogy azonnal a kezébe veszi a dolgok irányítását. Létezik az a típus, aki azonnal beszalad a tanító nénihez, ha úgy érzi, a gyereket méltánytalanság érte, ezzel azonban hosszú távon inkább árt, mint használ.
Nehéz azt hallgatni, ha kisfiunk arról panaszkodik, hogy az egész focicsapatban "ő a legbénább", és a meccseken végig a cserepadon ül. Rossz látni, ha a kislányunk a táncelőadáson csak a hátsó sorban kap helyet, főleg, ha mindez őt is láthatóan zavarja. Erős a kísértés, hogy beszaladjunk az edzőhöz, és kérdőre vonjuk emiatt, így csikarva ki több játékidőt vagy szereplési lehetőséget. A szándék érthető, de ne tegyük! Inkább emlékeztessük a gyereket arra, hogy a sok gyakorlás előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét, és még Messi sem született profi focistának, ugyanakkor az is teljesen érthető, ha emiatt per pillanat rosszul érzi magát.
Indexkép: flickr - Oleg Afonin
.jpg){kind=small}
