Sári néni története.
Körülnézek a világban és egyre kevésbé tetszik
80 éves leszek az idén. Kevesen mondanák meg rólam, mert szerencsére jól tartom magamat. Van egy lányom, lassan már ő is nyugdíjas. A kisunokám is felnőtt már, van egy másfél éves kislánya. Különös, de egyben bámulatos is, hogy ennyi lánygyermek született a családban. Sokat merengek azon, hogy vajon milyen jövő vár az én kis dédunokámra?
Mert körülnézek a világban és egyre kevésbé tetszik. Nem azért mert öreg vagyok, vagy, mert nem tudok azonosulni az új trendekkel. Nagyon is fiatalos vagyok. Hanem mert valamiért azt látom, hogy megváltoztak az emberek. Rohanunk. Nem figyelünk a másikra. Nem segítünk a szenvedőknek. Tisztelet a kivételnek.
Miért nem azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy ez egy olyan világ, ahol mindenkiben bízhat, és ahol mindenkire számíthat? Ehelyett azt mondjuk neki, hogy senkiben sem bízhat és senkire sem számíthat. És ez így is lesz. Pedig az ellenkezője is lehetne, hiszen ők azok a gyerekek, akik egyszer felnőttek lesznek, és akik megváltoztathatják a másik emberhez való hozzáállást.
A poklot a mennyországtól csak az emberek hozzáállása különbözteti meg
Sabine van Erp képe a Pixabay-en
Egy nagyon bölcs ember egyszer megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy mi különbözteti meg a poklot a menyországtól. Mondtam, hogy nem tudom. Azt felelte: a pokolban mindenféle finomság van, de csak óriás kanalak vannak az ételhez. Ha az ember nagy nehezen feltesz valamit a kanalára, azt sehogy sem tudja a szájába tenni, olyan hosszú a kanál nyele. A mennyországban ugyanazok a finomságok és ugyanazok a nagy kanalak várják az embereket. De ott az emberek egymást etetik, egymás szájába teszik az ételt.
Miért nem lehet ezt az életben is így csinálni? Amikor fiatal voltam, egyszer leestem a lóról. Senki sem sétált el mellettem, mindenki odajött és segített, velem maradt, amíg nem sikerült orvost hívni. Hoztak vizes borogatást, felültettek, beszéltettek.
Az unokám gyakran járkál be a városba a másfél éves dédunokámmal. Azt mondja, hogy soha senki nem kérdezi meg őt, hogy segítsen-e felszállni a buszra vagy a villamosra a babakocsival. Hogy az aluljáróba is egyedül vinné le a babakocsit, mert elmennek mellette az emberek. Persze nem viszi le egyedül, mert mindig odamegy valakihez és megkéri, hogy segítsenek neki. De maguktól nem veszik észre az emberek, hogy segíteni kellene. Csak elrohannak mellette. Miért?
Félek, hogy magányosan halok meg
Sabine van Erp képe a Pixabay-en
Nem félek a haláltól. Eleget éltem már és egy kicsit bele is fáradtam már az életbe. De attól nagyon félek, hogy magányosan halok meg. A férjem már évekkel ezelőtt itt hagyott. Fogtam a kezét, amikor elment. Az én kezemet senki sem fogja fogni. Még a gondolatba is beleborzongok. Nem akarok egyedül, magányosan meghalni! Félek!
A lányom… ő azért néha felhív. Nem mondanám, hogy rossz a kapcsolatunk. Sőt. De tudom, hogy megvan a maga baja. Mindig van valami vagy a munkahelyén, vagy otthon, vagy a lányával, unokájával. Sosem ér rá semmire.
A kisunokám… ő rohan a legtöbbet. Azt mondja nekem: - Mama, te ezt nem érted. Ma mindenki így él, ez a természetes. Túl sok az elvárás, túl sok a feladat, túl sok a minden.
És amikor megkérdezem, minek nyomkodja már megint a telefonját, miközben beszélünk, azt mondja, azért, mert ezt az emailt még muszáj volt elküldenie, de most már itt van és figyel.
Hamis illúziókat kergető fiatalok! Még nem késő változtatni!
Sajnálom a fiatalokat. Hamis illúziókat kergetnek. Belépnek a munkahelyükre, ahol sok ember veszi őket körül és máris azt hiszik, hogy milyen fontosak a másiknak. Csevegnek ruhákról, időjárásról, de komoly dolgokról alig. Aztán történik valami, megszűnik az érdek, vagy másfelé sodorja őket az élet, esetleg az egyikük hibázik a munkahelyen. És mi történik? Nem áll melléjük senki. Nem védi meg őket senki. Nincs ott senki. Nem vigyáz rájuk senki. Nem beszélget velük senki.
- Ha van egy ember, aki csak rád figyel, annál nagyobb ajándék nincs is ebben a rohanó világban.
- Ha van egy ember, akire igazán számíthatsz, akit éjjel egykor is felhívhatsz, hogy segítsen, és jönni is fog, azt nagyon becsüld meg.
- Ha van egy ember, aki nem hagyja, hogy magányos legyél, akkor az egész világ a tiéd.
Mert nem a világ rossz. Mi, emberek formáljuk a világot ilyenné vagy olyanná. Ne arra neveljük a gyerekeinket, hogy ez a világ rossz. Tanítsuk őket arra, hogy ez a világ jó. És akkor jobbá is válhat.
Lehet, hogy én magányosan fogok meghalni, de nem szeretném, ha az unokámmal is ez történne…
Indexkép: Depositphotos.com
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)