"Annyira szeretném jól csinálni" - miért olyan nehéz ma a gyereknevelés?

Két anyuka ül a parkban egy nyári reggelen. Isszák a pékségben vásárolt kávét, egyikük idegesen gyűrögeti a műanyag poharat, a másik meredten bámul maga elé. Nehéz reggelük volt időhúzással, hisztivel, ellenkezéssel – mire megérkeztek az óvodába, úgy érezték, tíz évet öregedtek. Most ülnek a padon egy munka előtti szusszanásra, és az egyik fáradt hangon kérdezi: „Miért nem sikerül, amikor annyira nagyon szeretném jól csinálni?”

Az utca ítélkező népe – avagy hogyan kezeljük a hisztis gyereket?

Mindenki számára, akinek van legalább 3 éves gyereke, ismerős szituáció: gyermek valamiért megmakacsolja magát – fáradt, éhes, rossz napja van, vagy csak épp nincs kedve elfogadni, hogy nem mindig alakulhatnak az ő szája íze szerint a dolgok – és hisztériás jelenetbe kezd a nyílt utcán. Ha idáig eljutottunk, a szülő egészen biztos lehet benne, hogy tehet bármit: valakinek biztos, hogy nem fog tetszeni.

A kézilabdázó Tápai Szabina nemrég bevallotta: néha annyira nehezen viseli kisebbik gyermeke, a kétéves Beni hisztijét, hogy az egyetlen megoldásnak azt látja, ha otthagyja a nyílt utcán. Noha módszerét számos szakember – köztük Ranschburg Jenő is – támogatja, és bizonyára nem is veszíti el a szeme elől a gyermeket, az interneten többen nekitámadtak: felelőtlen, szeretetlen anyának nevezték, aki nem hajlandó biztonságot nyújtani a gyermeknek, és örökre megingatja a világba vetett bizalmát.

Ha te nem értesz egyet a módszerrel, és inkább szeretettel próbálod megnyugtatni a tomboló gyermekedet, ne legyenek illúzióid. Legalább ugyanennyi embernek van meg rólad a véleménye, akik azt gondolják, nem állítasz korlátot, és kis zsarnokot nevelsz.

Bármit csinálsz, nem lehet jó?

 „Miért van az, hogy a szülők mindent megengednek a gyerekeiknek? Múltkor is láttam egy anyát a boltban, aki először nem akart csokit venni a gyereknek, aztán amikor az elkezdett hisztizni, mégis megvette neki. Miért ilyen gyengekezűek az anyák? Aztán majd csodálkoznak, hogy nem bírnak a saját gyerekükkel."

„Miért vállal gyereket az olyan, aki utána magával cipeli a boltba, de egy rohadt szelet csokit nem vesz neki? Egész vásárlás alatt az ordító gyereket kellett hallgatnom, mert az anyja nem volt hajlandó venni neki semmit. Ha már mindenképp le kell vinnie vásárolni, legalább legyen már tekintettel a többi emberre, és ne bömböltesse fél órát a neveletlen kölykét.”

Melyik eszmefuttatás ismerős a kettő közül? Valószínűleg legtöbbünknek mindkettőhöz volt már szerencséje. Ember legyen a talpán, aki képes úgy nevelni a gyerekét, hogy azért senki ne szólja meg. És hiába állítják sokan, hogy őket mindez nem érdekli, hiszen a tét rendkívül magas: a gyermekeink jövőbeli biztonsága, lelki egészsége. Mi van, ha tényleg a kritikusoknak van igazuk, és éppen örökre megnyomorítom a szerencsétlent?

Soha nem szerettünk volna még ennyire jó szülők lenni

A mostani fiatal szülői generáció minden korábbinál jobban törekszik arra, hogy jól csinálja – és látszólag ez minden korábbinál kevésbé sikerül neki. Dörgedelmes írások terjednek arról, hogy mit nem szabad mondani a gyereknek (semmi olyat, amitől rosszul érezhetné magát), hogyan nem szabad büntetni (legjobb sehogy), mennyit kell foglalkozni vele (nem a mennyiség, hanem a minőség számít, de ettől még annyi fejlesztendő terület van, hogy akkor sem férne bele, ha ötven órából állna egy nap) – mert ha nem így teszünk, a gyerek tönkremegy. Emellett pedig a másik oldalról is kapjuk az ívet: túl engedékenyek vagyunk, túl liberálisak (jelentsen ez bármit), a gyerek a fejünkre nő, nem lesz képes az önálló életre – ha így folytatjuk, tönkremegy.

És ki szeretne néhány évtized múlva azzal szembesülni, hogy a gyereke élete miatta futott vakvágányra?

Elengedni a tökéletességet

Ez a leginkább kézenfekvő megoldás, de nem megy könnyen. Addig semmiképpen, amíg magunk körül csak a tökéletesség álarca mögé bújó családokat látunk, akik nem mernek a problémáikról még baráti csevej szintjén sem beszámolni senkinek, mert egészen biztosak benne, hogy ők az egyetlenek, akiknek küzdelmeik vannak. Amíg árgus szemekkel nézzük a másik családot, és gonosz elégtételt érzünk, ha bizonyos területeken rosszabbul teljesítnek, mint mi – és közben rettegünk, hogy a mi gyenge pontjaink valahogy napvilágra ne kerüljenek.

A nyári napon a parkban ülő anyukáknak szerencséjük volt. Megitták a kávét, kitörölték a szemükből az utolsó könnycseppeket, és mentek a dolgukra. Minden könnyebb volt, hiszen nem voltak egyedül.

Bármilyen nehéz is, tudnod kell: másoknál is csak arra várnak a csontvázak, hogy kidőljenek a szekrényből. Te sem vagy egyedül a küzdelmeiddel.

Kapcsolódó cikkeink:

• Miért érzik ilyen sokan rossz anyának magukat? - Szorongásaink szülőként
• 7 elgondolkodtató idézet Ranschburg Jenőtől
• A jó, a rossz és a kiegyensúlyozott anya
• Így válnak a boldog kismamák türelmetlen, kiabálós anyává

Kép: Yuganov Konstantin / shutterstock