Andrist másfél éves korában, nevelőszülőktől fogadták örökbe. Háromévesen beíratták egy jó nevű, kis létszámú magánóvodába, ahová azonban képtelen volt beilleszkedni: amint az anyja kikerült a látóteréből, keserves és vigasztalhatatlan sírásra fakadt, amely egyáltalán nem emlékeztetett a többi gyereknek a kezdetekkor megszokott pityergésére. A helyzet hetek alatt semmit nem javult, így a szülei inkább felmentést kértek a kötelező óvodalátogatás alól.
Külső szemlélőnek is egyértelmű volt, hogy a kisfiú nem egyszerűen hiányolta az anyát, hanem szabályosan rettegett. Nem emlékezett arra, amikor el kellett válnia a nevelőszüleitől, hogy a végleges családjába kerüljön, ám a helyzetet felismerte, és minden idegszálával tiltakozott ellene. Egyszer már elveszítette azokat, akik a biztonságot jelentették számára, és őrjítően félt attól, hogy ez újra bekövetkezik.
Sejtszintű emlékezet
A kora gyerekkori traumák nem múlnak el nyomtalanul. 3 éves korunk előttről szinte semmilyen emléket nem őrzünk meg, később is keveset az élet első tíz évéből, de a hatásuk elkísér.
Vannak, akik mindezt a sejtszintű emlékezettel magyarázzák: a hipotézis szerint nem csak az agy, hanem a test egyéb részei is képesek emlékeket tárolni, és ezeket hívjuk elő bizonyos szituációkban. Akit kicsi korában bántalmazás ért, akkor is szorongani fog az agresszor jelenlétében, ha nem emlékszik az esetre. A sejtszintű emlékezésre vannak ugyan adatok, de egyelőre nem bizonyított minden kétséget kizáróan, hogy az agyon kívül egyéb szövetek is képesek emlékek tárolására.
Hová lesznek az emlékek?
A gyermekkori amnézia kifejezést Freud alkotta meg a huszadik század elején. Mint minden hasonlót, ezt is valamilyen szexuális traumával magyarázta, ami miatt a gyerek elnyomja a korai emlékeit. Később a nyolcvanas évekig úgy tartották, a kisgyermeknek még nincsenek meg a kognitív és nyelvi képességei ahhoz, hogy emlékeket tároljon, ez az elmélet azonban 1987-ben megdőlt, amikor az Emory Egyetem kutatói rájöttek, hogy egy 2,5 éves gyerek még gond nélkül vissza tudhatja idézni, mi történt 6 hónapos korában.
Később Carole Peterson, a Newfoundlandi Memorial Egyetem kutatója úgy tapasztalta, hogy a korai élmények 4-7 éves kor között vesznek el leginkább, és ami tízéves korig kitartott, az valószínűleg meg is marad életünk végéig. Ráadásul amikor arra kérte a gyerekeket, hogy meséljenek el pár dolgot, ami régen történt velük, szinte mindannyian pozitív élményekről számoltak be – olvasható a Psychology Press című szaklapban megjelent tanulmányban.
További figyelemreméltó jelenség, hogy az életben bekövetkező jelentős változás kitörölheti a korai emlékeket. Megfigyelték, hogy azok, akiket óvodáskorukban fogadtak örökbe, gyakran semmire sem emlékeznek arról az időről, amit még a családjuk nélkül töltöttek, pedig az emberek többsége valamennyire már vissza tudja idézni a 3-6 éves kora közti időszakot.
Az emberi tudat a túlélés érdekében könnyen kitörli a félelmetes emlékeket. Tudatalatti szinten azonban nem felejt: bármikor is történt a trauma, az élet nem lesz többé ugyanolyan, mint előtte volt.
Kapcsolódó cikkeink:
- A gyerekkori szeretethiány egész életünkben elkísér
- A génekbe ivódik a gyermekkori bántalmazás emléke
- Ellopott gyerekkor - érzelmileg bántalmazó szülők
- Elfogadott a bántalmazás? - Egy anya küzdelme gyermekeiért
Kép: Free-Photos / pixabay
.jpg){kind=small}
