Andrist másfél éves korában, nevelőszülőktől fogadták örökbe. Háromévesen beíratták egy jó nevű, kis létszámú magánóvodába, ahová azonban képtelen volt beilleszkedni: amint az anyja kikerült a látóteréből, keserves és vigasztalhatatlan sírásra fakadt, amely egyáltalán nem emlékeztetett a többi gyereknek a kezdetekkor megszokott pityergésére. A helyzet hetek alatt semmit nem javult, így a szülei inkább felmentést kértek a kötelező óvodalátogatás alól.
Külső szemlélőnek is egyértelmű volt, hogy a kisfiú nem egyszerűen hiányolta az anyát, hanem szabályosan rettegett. Nem emlékezett arra, amikor el kellett válnia a nevelőszüleitől, hogy a végleges családjába kerüljön, ám a helyzetet felismerte, és minden idegszálával tiltakozott ellene. Egyszer már elveszítette azokat, akik a biztonságot jelentették számára, és őrjítően félt attól, hogy ez újra bekövetkezik.
Sejtszintű emlékezet
A kora gyerekkori traumák nem múlnak el nyomtalanul. 3 éves korunk előttről szinte semmilyen emléket nem őrzünk meg, később is keveset az élet első tíz évéből, de a hatásuk elkísér.
Vannak, akik mindezt a sejtszintű emlékezettel magyarázzák: a hipotézis szerint nem csak az agy, hanem a test egyéb részei is képesek emlékeket tárolni, és ezeket hívjuk elő bizonyos szituációkban. Akit kicsi korában bántalmazás ért, akkor is szorongani fog az agresszor jelenlétében, ha nem emlékszik az esetre. A sejtszintű emlékezésre vannak ugyan adatok, de egyelőre nem bizonyított minden kétséget kizáróan, hogy az agyon kívül egyéb szövetek is képesek emlékek tárolására.
Hová lesznek az emlékek?
A gyermekkori amnézia kifejezést Freud alkotta meg a huszadik század elején. Mint minden hasonlót, ezt is valamilyen szexuális traumával magyarázta, ami miatt a gyerek elnyomja a korai emlékeit. Később a nyolcvanas évekig úgy tartották, a kisgyermeknek még nincsenek meg a kognitív és nyelvi képességei ahhoz, hogy emlékeket tároljon, ez az elmélet azonban 1987-ben megdőlt, amikor az Emory Egyetem kutatói rájöttek, hogy egy 2,5 éves gyerek még gond nélkül vissza tudhatja idézni, mi történt 6 hónapos korában.
Később Carole Peterson, a Newfoundlandi Memorial Egyetem kutatója úgy tapasztalta, hogy a korai élmények 4-7 éves kor között vesznek el leginkább, és ami tízéves korig kitartott, az valószínűleg meg is marad életünk végéig. Ráadásul amikor arra kérte a gyerekeket, hogy meséljenek el pár dolgot, ami régen történt velük, szinte mindannyian pozitív élményekről számoltak be – olvasható a Psychology Press című szaklapban megjelent tanulmányban.
További figyelemreméltó jelenség, hogy az életben bekövetkező jelentős változás kitörölheti a korai emlékeket. Megfigyelték, hogy azok, akiket óvodáskorukban fogadtak örökbe, gyakran semmire sem emlékeznek arról az időről, amit még a családjuk nélkül töltöttek, pedig az emberek többsége valamennyire már vissza tudja idézni a 3-6 éves kora közti időszakot.
Az emberi tudat a túlélés érdekében könnyen kitörli a félelmetes emlékeket. Tudatalatti szinten azonban nem felejt: bármikor is történt a trauma, az élet nem lesz többé ugyanolyan, mint előtte volt.
Kapcsolódó cikkeink:
- A gyerekkori szeretethiány egész életünkben elkísér
- A génekbe ivódik a gyermekkori bántalmazás emléke
- Ellopott gyerekkor - érzelmileg bántalmazó szülők
- Elfogadott a bántalmazás? - Egy anya küzdelme gyermekeiért
Kép: Free-Photos / pixabay
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértőnk, vagy ha egyszerűen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)