Számos családban előfordul legalább egy megfelelési kényszerben szenvedő ember. Azonban az én cikkem azokról a gyermekekről fog szólni, akik szüleiknek szeretnének megfelelni bármi áron. Ezek a gyerekek többnyire sikeresek valamiben: tanulásban, sportban, művészetekben, de nem elégedettek. Folyton többet és többet akarnak, hajtják magukat, mert kevésnek érzik teljesítményüket és többet akar kihozni belőlük a szülő. Ez önmagában nem volna probléma, de mikor a gyerek értékrendjének rovására megy, az már gond. Sok esetben az ilyen szülők saját magukat akarják megvalósítani gyermekükben. Elszalasztott vagy meg nem kapott lehetőségeket teremtenek a gyermek számára és nem veszik figyelembe, hogy gyermeküknek van-e kedve az adott dologgal olyan mélységig foglalkozni, ahogy elvárják tőle, ráerőltetik.
Sok lányt ismerek, akik nem vékonyak, nem kitünő tanulók, nem élsportolók, vagy nem zseninek kikiáltott zongoristák. Az átlag felett vannak, küzdenek, hajtanak, eredményeket érnek el, versenyeket nyernek... De még is romokban az önbecsülésük.
Ezek a gyermekek egy sikeres vizsga, vagy verseny után nem dicséretet kapnak otthon, hanem fejmosást... míg az edző, a felkészítő tanár és egyéb támogatók azt mondják "ezaz fiam, jó voltál" otthon a gyermek által második vagy sokadik helyet, a szülő kudarcként hisztériás rohamok közepette éli meg.
Mivel a szülő elégedetlen, a gyerek is az lesz saját magával szemben. Általában van egy kor, amíg a gyerek ad szülei szavára, az a helyes és az a jó, amit otthon hall. Hogy ez mennyire van rendjén, egy másik cikk témája is lehetne, de ebben az esetben bizony káros, mivel a szülő nincs meleglégedve utóda eredményével a gyermek sem lesz. Nem sikerhajhászásról van itt szó, hanem megfelelési kényszerről.
A gyerek talán örülne a kemény munkával elért 3. helyezésnek, vagy a 4,2-es átlagnak, de otthon veszekedés és elégedetlenkedés várja. Ettől kezdve a gyerek is úgy fogja fel a dolgot, hogy ő rossz, elrontotta, elszurta, még keményebben kell küzdenie. Nem számít, hogy nincs élete, talán barátai sem, a folyton elégedetlenkedő szülő csak azt súlykolja gyerekébe, hogy: kevés a teljesítménye, nem ad bele mindent, így nem fog elérni semmit, még még még.
Ezek a gyerekek dicséretet nem, vagy csak nagyon ritkán kapnak, pedig általános igazság, hogy a siker visz előre! Az ily módon elnyomott gyermekekben azonban semmiféle önbizalom nem fejlődik ki, mert otthon csak az elégedetlenkedést, a panaszt hallja.
Sok szülő nem is gondol bele, hogy gyermeke számára mennyit jelent a szava, még akkor is, ha ezt nem mondja vagy nem mutatja ki. Még is egy "undorítóan kövér vagy" jellegű mondatnak, vagy "ezzel az átlaggal csak utcaseprő leszel, te mihaszna" nagyon káros és téves értékrendet sugallnak.
Aki így nő fel, semmi mással nem lesz elégedett csak az első hellyel, de mivel nem lehet mindenki első, így a többség kudarcnak és elfuseráltnak fogja érezni magát, esetleg az egész életét.
Nem a középszerűségre akarom buzdítani az olvasókat, csak arra, hogy bizony, néha meg kell állni és megünnepelni a sikereket. Meg kell dicsérni a gyereket egy piros pontért, egy négyesért és egy versenyen való részvételért is.
Ha kövér, ösztönözni kell a sportolásra, ha pedig sportol bátorítani az edzésekre, de nem szidással. Semmit nem ér a maximalizmus, ha görcsösen akarják, abból csak stressz származik.
Van egy mondás miszerint nem a cél számít, hanem a megtett út. És azt hiszem ebben az idézetben van az én mondanivalóm lényege is: ha valaki úgy éri el a sikereket, hogy közben az önbecsülése romokban hever, ha nem hisz magában, ha vesztesnek érzi magát, mert nem hozta a szülők által támasztott kemény mércét, akkor hosszútávon az egész életére rányomja majd a bélyegét. Egy ideges, és önbizalomhiányos vesztes lesz, mert azt súlykolják belé, hogy semmit nem ér. A megerősítés szükséges, a legkisebb eredményt is jutalmazni kell, nem nagy dologra gondolok, de egy ölelés vagy egy "büszke vagyok rád" is sokat ér. Sokkal többet, mintha szemrehányások hadát zúdítanánk a gyerekre.
A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.
Kép: www.foter.com
Otthon is tanítok. Egyik alkalommal egy középiskolás lány volt nálam. Hazajött a lányom suliból, a pofija pirospozsgás, kipirult volt a csípős idő miatt. Az arcára nyomtam egy puszit, és ennyit mondtam: - Jaj, de szép vagy!
A tanítványom rám nézett, lebiggyesztette az ajkát, és a követlező kommentet fűzte a látottakhoz: - Nekem anya sohasem mond ilyet!
Sajnos gyakori jelenség :S Kicsit oylan érzésem van, hogy a szülők ilyenkor elfelejtik, hogy milyen érzés gyereknek lenni.
Hogyha szülők vagyunk, pedig nagyon figyeljünk arra, hogy ne saját vágyainkat kényszerítsük a gyerekre, fogadjuk el olyannak amilyen és dicsérjük sokat bármiben amiben csak tudjuk.
Nagyon szépen összefoglaltad és köszönöm.
Így igaz, a kényszer elveszi az ember kedvét... talán ezért nm szeretem a mai napig a paradicsomot?
Barátnőm ma 30 éves, kétgyerekes anya. A mai napig nem tudta feldolgozni ezt (és a többi) szülői elégedetlenséget, nem hisz magában és állandóan meg akar felelni az anyjának. Ebből fakadó lelki problémáin még ma sincs túl.
Szomorú a példa, de tanulságos. Én még nem vagyok anya, de úgy tervezem, hogy törekszem majd arra, hogy próbáljam szem előtt tartani a gyeremekem akaratát és persze elsősorban azt, hogy milyen nehéz küzdeni valamiért. Sokan mondják ugyanis, hogy majd ha gyerekem lesz megváltozik a gondolkodásom, de én hiszem, hogy ez nem hajszolásban fog megnyilvánulni
Tehát tudom, nehéz lehet a szülőnek is mert csak jót akar, de ahogy Te is mesélted, a barátnődnek életreszóló sérülése lett emiatt :S
Ennek az lett az eredménye, hogy hamar elköltöztem otthonról, hamar megpróbáltam a saját lábamra állni. Távol kerültem a szüleimtől, nem csak földrajzilag, mert úgy tűnt, hogy ha ritkán látjuk egymást, jobb a kapcsolatunk.
Nagyon sok erőt adott a bizonyítási vágy és a szakmámban is komoly sikereket értem el ennek (is) köszönhetően
.
Eltartott egy ideig, mire kielemeztem saját magamat és a szüleimmel való kapcsolatomat, de végül minden a helyére került.
Rájöttem, hogy az anyám sokkal inkább sajnálatra méltóbb, mint én.
Ma már nem hajt semmilyen megfelelési kényszer, tisztában vagyok önmagammal és a képességeimmel.
És mostanra mindkét szülőmmel jó a kapcsolatom - igaz, több ezer km-re lakom Magyarországtól
Úgy tűnik, hogy Te pedig a pozitívabb példa vagy
Volt erőd hozzá, hogy felsimerd csak magadnak ártasz, ha hagyod magadon eluralkodni a zsarnokságot. Jó ez talán így erős kifejezés Állítólag a távolság jót tesz a zűrös kapcsolatoknak
Azaz szerintem ez a cikk is remekül rádöbbenthet minket, hogy figyeljünk egymásra főleg gyermekeink értékei, hisz bennük van a jövő!!!
Először is köszönöm!
A cikkemben nem azt állítom, hogy önzésből hajtják a szülők a gyermeket, hanem arról, hogy a túlhajszolás mennyire káros
Az ok már mellékes ezesetben, és valószínüleg eléggé összetett is, mint ahogyan minden ember más és más. Örülök, hogy neked pozitív tapasztalataid vannak e-téren, és hogy akad jó példa is.
Ez szörnyű, kár hogy az iskolákban családlátogatások vagy egyéb "család ellenörző" tevékenységek alkalmával nem fektetnek nagyobb hangsúlyt a lelkiterrorra...
Gondolom a szóbanforgó személy felnőttként sem tudta kinőni frusztrációit
.jpg){kind=small}
