Baba- és csodavárás helyett aktívabb időskor? (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

A Ratkó politika következményeként jelenleg komoly nyomás nehezedik az állami nyugdíjrendszerre, bár körvonalazódik a kormányzati szándék: gyermeket Magyarországra, minél többet!

A KSH adatai szerint jelenleg a teljes foglalkoztatottsághoz viszonyítva a 25-39 éves korosztályból 1,8 millió az aktív foglalkoztatott, az 50 feletti korosztály létszáma közelíti az egymilliót.

Az adókulcs megváltoztatása, a családi kedvezmény behozatala, a családok támogatása olyan lépések, melyek feltehetően ösztönzően hatnak majd a jelenleg szülőképes korban lévő nők gyermekvállalási kedvére, akaratára.

Ez a korosztály – köszönhetően a társadalmi, gazdasági viszonyoknak -, babavárás előtt olyan alapvető kérdésekkel viaskodik: merjék-e vállalni a születendő gyermeket, fel tudják-e nevelni, képesek lesznek-e biztosítani akár a legelemibb szükségleteket is, amely a XXI. században jóval többet jelent, mint akár harminc évvel ezelőtt. A bizonytalanság érzését tovább fokozhatják az egzisztenciális félelmek: a munkanélküliség tapasztalható réme miatt megcsappanhat a gyermekvállalási kedv; egyáltalán megfelelő jövedelem hiányában a lakhatás biztosítása válik kétségessé.

Hozhat-e azonban hosszú távon pozitív változást, ha a mindenkori nyugdíj finanszírozási problémák megoldására irányuló népességnövelési szándékon túl tekintve elgondolkodunk az idős korosztály minél hosszabb ideig történő munkaerőpiacon tartásán? A nyugdíjba vonulási kedv szándékosan csökkentése a jelenlegi társadalmi, gazdasági és főleg munkáltatói szemlélettel azonban csaknem elképzelhetetlen.

Egy ötven évhez közeledő munkavállaló teljesítménye sem fizikailag, sem pszichikailag nem mérhető a teljesítőképessége csúcsán lévő fiatalabb munkavállaló teljesítményéhez, így nyilvánvaló, hogy az idős korosztály ilyen szempontból nem versenyképes.

A nyugati gazdasági szemlélet egyirányú: haladjunk felfelé. Ezen elvárásnak azonban egy fizikai vagy szellemi munkát végző munkavállaló teljesítőképessége csúcsát elérve (akár negyvenöt éves kortól) már nem képes megfelelni. Fel kellene azonban azt is ismerni, hogy az idős korosztály szakmai tapasztalata nélkülözhetetlen, vagy nehezen pótolható is lehet bizonyos szakmákban.

A munkaerőpiacon a munkáltatók részéről a munkavállaló kizsigerelése a cél, és a munkavállaló teljesítőképessége maximális határait átlépve csak egyfelé tarthat: kifelé, azaz kikerül a munkaerőpiacról. Így gazdaságos, hiszen helyére fiatal munkavállalók ezrei közül lehet válogatni, akiknek a bérigénye alacsonyabb. Erős hátránnyal indul ebben a versenyben a harmincas női korosztály: ha még nincs gyermeke, azért, ha van, azért. Mert ez is így gazdaságos.

A gyermekvállalás kikényszerítése nem oldja meg ezen alapjaiban gazdaságosság szemléletű problémákat. Ha az ötven feletti korosztály számára olyan munkakörök kerülnének mind az állami mind a versenyszférában kialakításra, amelyeket tökéletesen és presztízsveszteség nélkül a munkavállaló továbbra is el tud látni (pl. egy szervezeten belüli hierarchiában lefelé vagy oldalra kerülve), az továbbra is a termelő, adófizető társadalmi csoportban tartaná ezt a könnyen inaktívvá váló réteget. A munkáltatónak is fontos lehetne, hogy a szakmai kultúra folytonossága megmaradjon.

Ha megszűnne az a helyzet, hogy a fiatal és az idős korosztály koncként marakodik a kevés munkahelyen, ha erősödne a társadalmi szolidaritás, nem a munkáltató lenne a nevető harmadik, hanem e folyamatot munkahelyteremtő programmal, a munkáltatót állami szerepvállalással támogató és ezáltal sok adófizetőt nyert állam.

Nem kell feltétlenül a „bébi-bummtól” várni a csodát a társadalmi probléma megoldására. Amíg a társadalom alapvető létminimum szintjei nincsenek biztosítva a minden korosztály számára elérhető munkahelyek meglétében, kérdés, hogy jó-e a világ meglévő csökkenő erőforrásaira népességnövekedéssel reagálni.

Ha tehát hosszú távra terveznek a szakemberek, ajánlatos a több nézőpontú vizsgálat. Így remélhetően születhet akár jó megoldás is.