Ismerősek a szituációk? Akkor nem mondok újdonságot: a te gyereked is válogatós.
A válogatós gyerekek számának ugrásszerű növekedése a fogyasztói társadalom egyik komoly következménye. És bármilyen furcsa, ezekből a válogatós gyerekekből lesznek az evési zavaros, elhízott felnőttek. A válogatásról bár nem lehetetlen, de elég bajos leszoktatni a gyereket, kitartó, következetes munkát igényel a szülő részéről, ami gyakran igen nehéz, ezért törekedjünk arra, hogy ezt az állapotot inkább megelőzzük. A későbbiekben adunk néhány tanácsot, hogyan tehetjük ezt meg.
A legtöbb rosszul evő gyereknek túlaggódó édesanyja van, aki folyton attól retteg, hogy a gyerek éhen fog halni, ha nem eszi meg azt a mennyiséget, amit ő kielégítőnek tart. Ezek az anyák hajlamosak elfeledkezni arról, hogy egyrészt a gyerekek gyomra korántsem rendelkezik olyan befogadóképességgel, mint egy felnőtté, másrészt azt sem veszik figyelembe, hogy mi felnőttek sem szeretünk mindent. Sosem felejtem el, amikor én küszködtem azzal a problémával, hogy a lányom egyéves kora után alig néhány fajta ételt evett meg, a gyerekorvos a következőt mondta: anyuka, ebben a jóléti társadalomban, amiben most élünk, én még nem láttam gyereket éhen halni. Hagyja, hadd egyen annyit a gyerek, amennyit akar, ne erőltessen semmit, minden rendbe fog jönni, ha nem tulajdonít neki túl nagy jelentőséget. Emlékszem, én is nehezen hittem ezt el, de az elmúlt évek bebizonyították, hogy az orvosnak igaza volt. A lányom ma sem mindenevő – na de melyikünk az? -, de már rég nem olyan válogatós, mint 3-4 évesen volt.
De mit tegyünk, ha a gyerek válogat, mi aggódunk, és esetleg még az anyósunk is vádlón szegezi nekünk a kérdést: miért nem eszik ez a gyerek?
Első pont: vegyük elő páratlan színészi képességeinket, hogy gyermekünk semmiképp ne vegye észre, hogy minden gondolatunk a körül forog, hogy ő hogyan, mennyit és mit eszik! Ne lássa rajtunk, hogy feszültek vagyunk, amiért visszautasította a vacsorára feltálalt – megítélésünk szerint – ínycsiklandó ételeket.
Második pont: ne dicsérjük, és ne jutalmazzuk a gyereket, ha megette, amit elétettünk. Az étkezés az éhség csillapítására szolgáló tevékenység, nem verseny, ahol díj jár a teljesítményért.
Harmadik pont: ne próbáljuk elterelni a figyelmét játékkal, mesével evés közben, abban bízva, hogy bele tudunk diktálni néhány plusz falatot. Ezzel talán rövid távon eredményeket érhetünk el, hosszú távon azonban megalapozhatjuk későbbi evészavarát, tekintve, hogy nem akkor fogja abbahagyni az evést a gyerek, amikor jóllakott, hiszen nem teste jelzéseire, hanem anyjára, nagyanyjára figyel, aki Blaha Lujzát megszégyenítő produkcióval domborít. Így aztán nem alakul ki nála az a egészséges visszacsatolás, ami jelzi számára, hogy jóllakott, befejezheti az evést. Arról nem beszélve, hogy ha ilyen praktikákhoz folyamodunk, megfosztjuk az ízek örömétől, hiszen nem azokra fordítja figyelmét. S miközben mi játszunk, bábozunk, énekelünk neki, egyúttal persze unszoljuk is, hisz az egész mutatványnak ez a célja. Ez ellenkezést fog belőle kiváltani, hisz a gyerekek többsége az erőltetésre daccal reagál. Anyuka próbálkozik, a gyerek ellenáll, anyuka újabb próbálkozások után elveszti a türelmét (én aztán fejre is állhatok, akkor se eszik…), szintúgy a gyerek is (miért nem hagy már békén, nem veszi észre, hogy ez nekem nem kell?), és már kész is a feszültség. Így a gyerek kellemetlen érzéseket fog társítani az evéshez, és egyre kevésbé lesz kedve ebben részt venni.
Negyedik pont: legyünk kitartóak a probléma kezelésében. A rosszul rögzült szokásokon nem könnyű változtatni, ehhez nem kell gyereknek lenni, láthatjuk a saját életünkben is, de kitartással, következetességgel jó eredményeket érhetünk el. Ne tévesszük szem elől: gyermekünknek napról napra változik az ízlése, amit ma nem eszik meg, holnap esetleg örömmel elfogadja.
A következő részben néhány praktikus tanáccsal szolgálok arra nézve, hogyan érhetünk el eredményeket a válogatós gyereknél.
Én soha nem erőltettem semmit, és nem is volt gondunk soha semmivel. Illetve a szopizást erőltettem anno, az kész kínszenvedés volt 6 hónapig mindkettőnknek. Azóta semmit nem kényszerítek rá, nem forszíroztam a szobatisztaságot sem, és 22 hónaposan már egyáltalán nem kellett pelus. Nem erőltettem a járást, 10 hónaposan már járt, nem erőltettem a beszédet, tavaly nyíár óta folyékonyan beszél (mondjuk sokat meséltem, és énekeltem neki), ugyanígy a kaját sem diktálom belé, amennyit eszik az biztos elég neki, ha még éhes úgyis szól!
de én már úgy szeretném a saját gyerekeimmel, ahogy te csinálod. Ha nincs kényszer, minden simán megy a maga útján, nem lesz belőle szorongás
Pemete etetési elvével értek én is egyet.
Most így visszagondolva a gyerekkoromra, nem emlékszem, hogy a szüleim, vagy nagyszüleim tuszkolták volna az ételt. Ettem amikor akartam. : ) Ehhez hozzá kell azért tennem, hogy nem voltam rossz evő gyerekkoromban, de annál finnyásabb vagyok most. : ))
De szerencsére megszerettem mindkettőt.
Nézzenek magukba a szülők. Leültetik a gyereket enni, miközben ők maguk nem is esznek, de tömni akarják a gyereket.
Fordítsák meg a dolgot. Üljön le az anyuka enni egyedül, vagy a papával kettesben. Készüljenek az evésre szertertásosan. Tegyék oda az ételet, a tányért, és beszéljenek arról hogy enni fognak. Kezdjenek el enni. A gyerek kérni fog az ételből akkor is ha nem éhes!!! Mert a gyerek viselkedésében is a szülőt utánozza!
Ebből tanulva, a saját gyerekemnél soha nem alkalmaztam a "kényszerítő" módszert. Kicsinek pl. nem evett húst (kaptam is az oviban érte). Az idő előre haladtával megkóstolta, ma szereti. De így van ez az összes étel vonatkozásában.
Nem kellett különböző "praktikákhoz" folyamodnom, csak figyeltem rá.
Annyit saját tapasztalatból is tudok erőltetni ne s már önző okból se vagyok hajlandó mert önmagam is átverném e példákkal mint "apa kedvéért, mama kedvéért"
Töredelmesen bevallom őrült, hülye idióta vagyok vállalom, viszont inkább kedvet csinálok hozzá hogy bele kóstoljon. Például a kedvenc színét látja viszont a tésztán, rizs ímádja a labdát kis golyókat. Érdekes ahogy elkezdett előbb játszani aztán rájött hogy játék közben megéhezett s oly egyszerű hisz már rég lehetősége van éhségének csillapítására.
Dac helyett fűrkésző tekintett "vajon most rosszat tettem?" "az oviban azt mondják NE JÁTSZ A ÉTELLEL!" Megnyugodva vette tudomásul a bűntetés, harag elmarad és mint aki mindig is tudta hogyan illik viselkedni a asztalnál szépen folytattuk a étkezést. Én addig figyelmesen tanultam hogy működik a gyermekem ilyenkor.
Volt amolyan zöld a kedvencem időszak csak zöldet óhajtott enni persze mint minden egészséges gyerek útálom a spenoto, sóskát borsófözeléket.
Nos volt aggódalom fejfájás mit és hogyan akkor?Ímádok recepteket gyűjteni kutatok a interneten is és rátaláltam a zöldtésztára spenótos tészta másként.
Fiam boldog volt hogy teljesült a kívánsága még sosem látott ilyet. Megkóstolta furcsa új ízt érzett. Megkérdezte: "Mi ez?" Az ellenség kicsifiam, nézz rám kérdőn gondolhatta az másként néz ki.
Legközelebb nagyon fájt a hasa amikor oviba kellett menni és ott sertepeltélt mindig lesve mit csinálok és izgatottan várta mikor hol honnan jön elő a ebéd.
Együtt készítettük ekkor.
Így lett a ellenségből barát
nálunk
Szerintem nyugottan önzőn, ki mondhatjuk "hát a én fiam/lányom a legokosabb a világon!" Hisz természetes hogy ezt érezzük. Büszkék vagyunk rájuk mert büszkék lehetünk. És nincs rá okunk?
Akármiről is van szó, nincs rá okunk?
Viszont esélyt kell adni arra hogy ki próbálhassa azt mi ízlik és mi nem.
Ahogy mondani szokták a főzés próbája az evés!
Honnan tudom 'nem ízlik ha meg sem kóstolom?
Azért mert azt mondta?
Ugyan kérem: Ahogy nekünk felnőtteknek a gyereknek is van értelme szerintem nekik több is.
Eszembe jut fiam értetlen arca mikor rám néz időnként; "anya hát miért nem érted olyan egyszerű, vedd már észre ott van a orrod előtt a megoldás"
Én nézek rá szintén értetlenül mit is akar mondani és csak azért hallgat vagy nem veri a orrom a megoldásba mert túl indeligens.
Csendesen megjegyzem igaza van
.jpg){kind=small}