Házasélet, vagy valami hasonló

Régen vége, a „most azonnal, gyere szeress!” korszaknak, alapos és körültekintő szervezés szükséges egy-egy este megvalósításához, illetve némi rutin sem árt. Mióta a saját két szép szememmel láttam az új mosógépünk használati utasításában, hogy mit nem ajánlott rajta csinálni (a gyengébbek kedvéért egy nem túl fantáziadús ábrával is illusztrálták), azóta ez irányú tevékenységünk főként a nappalira korlátozódik. Tudni illik a lakásban fellelhető legnagyobb ágyat a legkisebb gyerek bitorolja a hálószobánkban, a másik kettő pedig a saját szobájában alszik, ami óriási pozitívum. Természetesen az esti lefekvés utáni időszak a legkézenfekvőbb, de a nappali fekvése a mi lakásunkban is központi, szóval két irányból is várható gyerek váratlan felbukkanása.

Egy nagy és kényelmes, egészen diszkréten nyikorgó kihúzható kanapéval rendelkezünk, amivel kapcsolatban középső leányunk hihetetlen hetedik érzéket fejlesztett ki. Bármely kései órán is történjék, a kanapé kihúzásától számított tizedik másodpercben már a nappaliban áll, a tizenötödikre pedig a karfán átvetődve a szivacsmatrac mélyebb rétegeibe fúrta magát, mind a harminc alvósállatkájával együtt. Innentől kezdve vesztett helyzetben vagyunk, nem használ sem a kérés, könyörgés, vesztegetés, utasítás, csak a kiráncigálás, ezek után viszont hangulatilag mélypontra érve lőttek az estének. Egyetlen dolgot tehetünk: megelőző intézkedést foganatosítunk, amíg az egyikőnk ágyaz, a másik őrt áll, és amint nyílik a szobaajtó, erélyesen visszaparancsolja az ágyába a renitenskedőt, némi fenyegetéseket harsogva a következő alkalommal kapcsolatban. Persze csak finoman, nehogy a másik kettő felébredjen. Ha minden jól megy, innentől számítva van kb. húsz percünk!

Halkan és csendben. És sötétben, maximum a tévé fényénel. És amikor újra hallom, hogy nyílik valamelyik ajtó, laza rugással sikerül a plédet a fejemre borítanom. Ülésbe pattanok, amitől a pléd leesik az ölembe. Hirtelen ötlettől vezérelve, előrenyúlva megragadom a paplant és mint egy pelerint meglendítem, hogy beleburkoljam mind magam, mind a férjem, ezáltal majd’ leverem édesdrágaegyetlenem fejét, aki visszahanyatlik a párnára, én viszont ismételten nem látok semmit, ezuttal a rám boruló paplantól. Kiküzdöm belőle a fejem, drága férjem brilliáns helyzetfelismerő képességéről téve tanuságot (mármint, hogy én javitani a kialakulóban lévő szituáción nem fogok), kitépi a lepedőt az ágy széléről és két gyors gördüléssel már bele is pólyálta magát, fél másodperccel a gyerek érkezése előtt meggyőzően imitálja az alvást. Az összképet már csak én rontom. Ülök az ágy romjain, orrtól fenékig paplanban, fenéktől combig plédben.
- Anya, mit csinálsz?
- Nézem a tévét kicsim.
- Ide jöhetek?