Lényeges szempont, hogy egy átmeneti problémáról vagy egy állandósult állapotról van szó. Lehet, hogy csak egy közelgő esemény, egy ünnep, egy szünidő izgatja a gyereket, s ezért nincs kedve a könyv fölött ülni. Esetleg jobban szeretne kint lenni a szabadban vagy a barátaival tölteni az időt a matekpéldák helyett. Azt hiszem, ez egy kicsit érthető. De mi a helyzet akkor, ha a gyereket egyáltalán nem érdekli az iskola, ha kényszerként éli meg a tanulást, ha semmi örömöt nem talál benne? Hogyan lehet ezen változtatni?
Tanulni is meg kell tanulni
Talán furcsán hangzik, de maga a tanulás is tanulható. Vagyis ki kell tapasztalnunk azokat a módszereket, melyekkel egy ismeret jobban és könnyebben rögzül. Mivel minden ember más, mindenkinek egyéni technikára van szüksége. Van, aki vizuális alkat, ennek megfelelően akkor tud egy anyagot könnyebben elsajátítani, ha látja. Ezen belül van, akinek többször át kell olvasnia a szöveget és akad olyan is, akinek nem elég elolvasni, de le is kell írnia ahhoz, hogy meg tudja jegyezni. Sokaknak a képek, a színes ábrák, a diagramok segítenek. Ezzel szemben van, akiben akkor maradnak meg jobban az információk, ha hallja azokat. Az utóbbi csoportba tartozó emberek legjobban előadások, hangfelvételek vagy hangos felolvasás segítségével képesek a leggyorsabban tanulni. Szerintem Ieghatásosabb - különösen gyerekek esetében -, ha mindegyiket ötvözzük, hangsúlyt fektetve a legelőnyösebbre.
Másik alapvető dolognak tartom, hogy a gyerek megtanuljon szelektálni, mi lényeges és mi kevésbé az. Fontos, hogy el tudja dönteni, egy szövegben melyek a kulcsszavak, illetve a kulcsmondatok. Ehhez (eleinte a segítségünkkel) használhat szövegkiemelőt, aláhúzhatja vagy készíthet jegyzetet, esetleg széljegyzetet. Kérjük meg, hogy egy-egy rész után foglalja össze szóban a lényeget. Ha olvas, mindenképpen kérdezzük vissza a szöveg mondanivalóját, mert sok gyerek ugyan gyönyörűen, folyékonyan tud olvasni, viszont nem érti az olvasottak tartalmát. Sokszor a szülők is csodálkoznak, miért kapott csemetéjük rossz jegyet, hiszen egész délután a könyv fölött ült és magolt. Csak éppen nem fogta fel, amit olvasott. Sok gyerek gyorsan végighadarja az anyagot, hogy mielőbb mehessen játszani, de az agya már nem a szövegre koncentrál, hanem a játékra.
Soha ne alázzuk meg a gyereket!
Gyakori hiba a szülők és sajnos időnként a tanárok részéről is, hogy megalázzák a gyereket mind önmaga, mind mások előtt. A „Nem sok ész szorult beléd, fiam!” megállapítás egy pedagógus részéről, a „Mit várhatnék tőle, tiszta anyja/apja ez a gyerek!” kijelentés egy elvált szülőtől, ahol az anya vagy az apa tulajdonképpen a gyereket bántja ezáltal, a volt házastárs okozta sérelmekért vagy a „De buta vagy!”, esetleg a „Te ezt úgysem tudod megtanulni! Bezzeg a testvéred...” szülői sértések képesek egy pillanat alatt akkora károkat okozni egy gyerek lelkében, melyet évekig nem képes kiheverni és feldolgozni, sokszor még egy szakember segítségével sem. Ha egy gyerek folyamatosan negatív kritikát kap, előbb-utóbb elkönyveli magában, hogy csak annyira képes, amennyit feltételeznek róla. Idővel már saját maga állítja alacsonyra a szintet, egyre kevesebbet követelve önmagától. Egyrészt, hogy ne érje kudarc, másrészt nem is lesz többre igénye.
Építsünk megfelelő alapokra
Ahogy egy házat nem lehet felépíteni megfelelő alap nélkül, úgy semmilyen tantágyat nem lehet az alapvető ismeretek nélkül elsajátítani. Nagyon sokszor az a probléma, hogy a gyereknek hiányoznak azok az ismeretei, melyek az aktuális szint megértéséhez nélkülözhetetlenek. Ebből adódóan esélye sincs megérteni az anyagot. Ilyenkor a már említett megalázás módszere helyett vegyük át vele a szükséges információkat. Gyakran csak egy gyors ismétlés is elég. A „Szégyelld magad, ezt már igazán tudnod kéne!” megnyílvánulás viszont azonkívül, hogy a gyereket kellemetlen helyzetbe hozza, nem vezet pozitív eredményre és nem visz előrébb sem a tanórán, sem a házi feladat megoldása közben.
Az agyunkat is edzeni kell
A testünkhöz hasonlóan az agyunknak is folyamatos tornára van szüksége ahhoz, hogy megfelelően edzett legyen. Ne várjuk el a gyerektől, hogy olyan dolgokra is azonnal emlékezzen, melyeket már régen használt. Viszont könnyebb és gyorsabb egy korábban alaposan megtanult anyagot felidézni, mint egy korábban elhanyagolt leckét az újjal együtt megérteni, feldolgozni és megtanulni. Ahogy a testedzésnél, itt is fontos a rendszeresség és a rutin.
Szánjunk időt és figyelmet a tanulásra
Úgy nem lehet tanulni, ha közben ezernyi más dologgal is foglalkozunk. Üljünk le a gyerekkel és összpontosítsunk a feladatra. Hallgassuk végig türelemmel, amit a gyerek mond, mert csak így érzi, hogy mindez számunkra is fontos. Ha azt látja, hogy közben tv-t nézünk, újságot olvasunk, rejtvényt fejtünk, akkor ő sem fog kellőképpen a feladatra koncentrálni. Ne spóroljunk az idővel és a türelemmel, különösen kisiskolások esetében, mert ez a befektetés évek múlva bőségesen megtérül.
Ne kényszerítsük a gyereket erőszakkal az íróasztal mellé
Az erőszak, a kiabálás, a fenyegetés, a bántalmazás soha nem jó stratégia. Lehet, hogy egy pofonnal elérhetjük, hogy a gyerek leüljön megírni a leckéjét, de ezzel a módszerrel csak egyre kevésbé érez majd kedvet a tanuláshoz. Erőszak helyett inkább próbáljuk meg tudatosítani benne, miért fontos a tanulás, milyen következményekkel jár, ha nem készül az órákra, ha rossz a tanulmányi eredménye, s ebből kifolyólag nem ott tanulhat tovább, ahol szeretne. Igyekezzünk elérni, hogy örömmel és érdeklődve vegye kezébe a könyvet és önmagát motíválja.
Ne fukarkodjunk a dícséretekkel!
Örüljünk minden apró eredménynek és bátorítsuk, ösztönözzük a gyereket a további célok elérésére. Fontos, hogy legyen sikerélménye. Díjazzuk az erőfeszítéseit és a részeredményeket is. Ha eléri a kitűzött célt, jutalmazzuk meg a korának megfelő aprósággal. (Kaphat egy piros pontot a szobájában kifüggesztett táblára, egy matricát, extra időt a számítógép előtt, stb.)
Sok múlik a tanítási módszereken is
Ha egy osztályban a tanulók többsége utál vagy nem ért egy tantárgyat, illetve ha a diákok tudásszintje az adott tárgyból alacsony, akkor a hiba valószínűleg nem a tanulókban van. Ez jelzésértékű lehet az iskola számára és a tárgyat oktató tanárnak el kellene gondolkoznia a tanítási módszerein és azon, alkalmas-e a tanári pályára.
Úgy gondolom, a tanulás képessége mindenkiben benne rejlik, csak ki kell bontakoztatni. Bár mindenkinek van erős és gyenge oldala, szerintem bármi megtanulható. Csupán megfelelő magyarázat, akaraterő, szorgalom és kitartás kell hozzá.
A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.
Kép: foter.com
Köszönöm a hozzászólást. Örülök, hogy tetszett a cikk. Reménykedem, hogy a jövőben a 2. rész is olvasható lesz majd, melyben konkrét gyakorlati tanácsokat gyűjtöttem össze a témával kapcsolatban.
Egyetértek Veled, fontos, hogy az elért eredményekért vagy akár a legapróbb dolgokért is megdícsérjük gyermekünket, hiszen sikerélményre mindenkinek szüksége van, a pozitív visszajelzések pedig mindig ösztönzően hatnak. Hiszem, hogy szép szóval és türelemmel többet el lehet érni, mint büntetéssel.
Érdeklődéssel olvastam írásod, ugyanis nagy az aktualitása nálunk a családban.
Gyakorlatilag minden betűddel egyetértek, tapasztalati és elvi-érzelmi alapon.
Talán csak egy megjegyzés: Hogyan kivitelezhető Szerinted az, hogy "igyekezzünk elérni, hogy örömmel és érdeklődve vegye kezébe és önmagát motiválja?"
A nagyobbik unokám- FIÚ- 12 éves (VI. osztályos), remek képességekkel bír, ám maga a tanulás mint olyan, számára "ördögtől való". Szegény lányom vért izzad egy-egy témazáró előtt, magam is belefolyok időnként, s bár imádom, gyakran összekapunk a végén. Úgy "osztja az észt", hogy levegőt sem kapok!
(csak megjegyzem, hogy én csak humán tárgyakból állok össze vele, mert a reál tárgyakat mindig is utáltam, soha nem tudtam megbarátkozni velük!)
Nagyon igaz és figyelmeztető az a gondolatsor is, ami a pedagógus szerepéről szól! Szárnyakat tud adni egy jó tanár, miatta a gyerek is tanul, készül, tehát ott a MOTIVÁCIÓ! Viszont az ellenkezője is OTT van!!! Az én álmaimat is egy ilyen pedagógusnak nem nevezhető valaki tette tönkre (reál tantárgy!) és bocsánat, de ma 62 évesen is gyűlölettel gondolok rá. Legszívesebben megnevezném, de már nincs értelme. Ezt is csak azért írtam le, mert semmi nem tudott volna rávenni, hogy abból a tárgyból egy idő után, sok sok megaláztatás, kudarc, készüljek. Azt pedig, hogy a tárgyat oktató tanár gondolkozzon el, hogy alkalmas-e a pályára, el tudod képzelni, hogy megteszik? Aztán ki az a szülő, aki értésére adja alkalmatlanságát?
Szóval összegezve: Gratulálok! Értetek
Köszönöm, hogy írtál. Nagyon sok minden eszembe jutott a hozzászólásoddal kapcsolatban. Igyekszem minden kérdésedre válaszolni. Úgy érzem, egy-egy megjegyzésed egy egész komplett cikket érdemelne. Az ösztönzés különböző típusait a cikk második részében gyűjtöttem össze. Amennyiben érdekel és a Szerkesztőség úgy dönt, hogy a jövőben nem kívánja megjelentetni, nagyon szívesen elküldöm emailben. Nyílvánossá teszem az emailcímem, ahova a páyázat eredményének kihírdetése után is írhatsz. Remélem, lesz az ötleteim között olyan, amely az unokádnál is beválik. Ezen felül a saját módszeremet tudom ajánlani, mely a lányomnál humán tantárgyaknál remekül működik. Igaz, ő még csak 8 éves. Előre átnézem a tananyagot, s én is rákészülök. Aztán bevetek különböző trükköket, hogy felkeltsem az érdeklődését. Elejtett szavakkal mesélek róla, "véletlenül" keresek hozzá képeket az interneten, megpróbálok begyűjteni a témával kapcsolatos érdekes történeteket és csak pár nap múlva olvassuk el hozzá - az akkor már aktuális - leckét. Ha előbb a könyvet adnám a kezébe, sokszor kategórikusan kijelentené, hogy nem hajlandó belenézni sem. Így viszont lelkesen újságolja, hogy erről már hallott valamit, s kérdőre von: "Emlékszel?". Azt gondolom, minden gyereknek van egy "gyenge pontja", amit szeret csinálni, s amivel élvezettel tölti az időt, pl a számítógép, a barátok, stb. Ha ezt sikerül kitapasztalni és ezen keresztül ösztönözni, (s itt nem a zsarolásra gondolok), akkor ezt a játszmát a szülő nyeri.
Úgy vélem, az is segíthet, ha kitűzünk elé egy célt, amit ő is szeretne elérni. Pl ha szeretne egy új kerékpárt, akkor ne kapja meg azonnal, hanem előbb tegyen érte ő is valamit, hiszen a szüleinek is meg kell dolgozniuk azért, hogy meg tudják venni. Ha igazán szeretné, küzdeni fog érte és sokkal jobban fogja értékelni, mintha tét nélkül megkapta volna.
Esetleg fogadjatok egy olyan (profi) magántanárt, aki képes megszerettetni az unokáddal az adott tantárgyat.
Amit a tanárokkal kapcsolatban írtál, van benne igazság. Az a véleményem, hogy nagyfokú önismeret, őszinteség és bátorság kell ahhoz, hogy valaki bevallja saját magának, hogy alkalmatlan egy pályára. De találkoztam már ilyennel, kettő közülük tanár volt. Szerintem jól döntöttek, mert más területen sikeresek lettek. Ha ez nem működik, akkor az iskola igazgatójának, illetve a szakfelügyelőknek kéne megkérni az illetőt, hogy módosítson pályát. Márcsak azért is, hogy ne rontsa az iskola hírnevét és színvonalát.
Itt megemlíteném a pedagógusképzést, illetve az erről kialakult képet is, amiről úgy gondolom, szintén megérne egy cikket.
Sajnos vannak tanárok, akik nemcsak magukat, de a tantárgyat is képesek megutáltatni a diákokkal. Átérzem a történetedet, mert bár a legtöbb tanáromat imádtam, volt egy, aki megkeserítette az életemet. Ha tehette, porig alázott. Éveken keresztül elhittem, hogy csak annyira vagyok képes, amennyire ő tart. Nekem is voltak álmaim, (bár eleinte csak rémálmaim, mert még évek múlva is vele álmodtam), s időbe tellett, míg el tudtam hitetni magammal, hogy ha küzdök értük, elérhetem őket. Igaz, kellett hozzá egy fantasztikus matektanár is, aki félév alatt megtanította azt, amire a gimnáziumi tanárnőm 4 év alatt nem volt képes. És kellett hozzá egy cél, amiért érdemes volt hajnalokig tanulnom. Mára már meg tudtam bocsátani neki és ez számomra jó érzés.
Ha megvannak még az álmaid, porold le őket és kezd újra! Nem számít, hány éves vagy, csak az számít, igazán akarod-e. Ne azzal foglalkozz, mások hisznek-e benned, hanem higgy önmagadban! Lesznek, akik bíztatni fognak és lesznek, akik lebecsülnek, talán irónikusan el is mosolyodnak, de a siker nem tőlük, hanem csak kizárólag tőled függ.
Még ébren talál gyors reagálásod, köszönöm! A téma gondolom sokakat foglalkoztat, nagyobb nyilvánosságot is megérdemelne. Tudod jó kis tippeket adsz, de sajna ez kivitelezhetetlen jelenleg. Lányomnak ott van még a 2,5 éves nagyon eleven kicsi lánya, háztartás stb.Az otthonukat a kicsi érkezésével kinőtték, így elég problémás a teljes szeparáció a tanulás idejére, bár van saját szobája a nagyobbnak.Nem untatlak a jelen körülményekkel, mert még azt is el kellene mondanom, hogy egyetlen lányomnak most nagy harcra kell készülnie, ebben is támogatnom kell (egészségi probléma), ezért veszem ki részem amiből csak lehet.
A magántanárról beszéltem unokámmal, hallani sem akar róla! Azt tapasztalom, hogy a lányokkal könnyebb. Egyébként a dolog nem tragikus annyira, mert 4-es-5-ös tanuló a felső tagozatban, de eddig el voltunk "kényeztetve" a kitűnő eredményeivel. Képzelheted, hogyha még tanulna is!
Nos befejezem egyenlőre, találkoznak soraink még, szeretettel üdvözöllek! Értetek (nagyi)
Az álmaimmal már elkéstem, így próbálok valamit visszakapni belőle, hogy tanulok, tanítom az unokákat, nekik adom át amit régen sok-sok gyermeknek szerettem volna!(tanár szerettem volna lenni)
Sok sikert kívánok hozzá!
Köszönöm kedves soraidat. Igen, szeretném folytatni. Ha lehetőséget kapok, szeretnék nem csak ebben a stílusban, nem csak ilyen fajsúlyos témákról (attól függetlenül, hogy komoly téma is akad bőven) és nem csak cikkeket írni. Bár most, hogy belekóstolhattam a cikkírásba, egyre jobban élvezem.
Köszönöm a pozitív hozzászólást. Ígérem, ha tehetem, írni fogok. Remélem, Olvasóim között üdvözölhetlek majd.
Örülök, hogy találtál a cikkemben számodra hasznos információkat. Kívánom, hogy kislányod örömét lelje majd a tanulásban, az iskolába járást pedig ne egy kötelező nyűgként, hanem egy izgalmas kalandként élje meg. Sok türelmet, kitartást és sikert hozzá!
Köszönöm az észrevételeidet. Igazad van, a cikkben sem az okokat nem fejtettem ki bővebben, sem gyakorlati útmutatót nem adtam. Ennek oka a cikk terjedelme volt. Így is messze túlléptem azt a karaktermennyiséget, melyet a Szerkesztőség a cikk ideális hosszának adott meg, de úgy gondoltam, ezt a problémát nem lehet és nem is szabad 1500 karakterben lerendezni. Egyetértek Veled, a kiváltó okokat is érdemes lenne mélyebben elemezni, s a kommenteket olvasva, azt hiszem, sokakat érdekelnének a gyakorlati lehetőségek is. Ez utóbbiról szól a cikk második része, melyet valószínűleg az Olvasók tovább tudnának bővíteni saját tapasztalataikkal, bevált egyéni módszereikkel. Reménykedem, hogy a második rész is megjelenhet majd, ha másképp nem, versenyen kívül.
Kedves Olvasóim!
A cikk megjelenése napján este fáradtan zuhantam az ágyba, mégsem tudtam elaludni. Cikáztak a fejemben a gondolatok a kommentekkel, a cikkemmel, a pályázattal kapcsolatban. Azóta is kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat. Azon merengek, mennyi mindent tanultam csupán néhány nap alatt és mennyi mindent nem tudok még. Korábban azt gondoltam, a cikkírásban a téma megválasztása és a cikk megírása a legnehezebb. Rájöttem, hogy tévedtem. Azt hiszem, a legnehezebb, amikor az Olvasóknak köszönhetően időnként olyan tényekkel is szembesülni kell, melyekre a cikk megírásakor nem gondoltam. A feltett kérdésekre a lehető legkielégítőbb választ adni (viszonylag rövid időn belül) néha nagyobb kihívás, mint megírni a cikket. Amin 2 napig dolgoztam - ráadásul úgy, hogy minden egyes mondatot a legjobb tudásom szerint fogalmazzak meg -, azt az Olvasók könnyedén, 2 perc alatt ízekre szedik. Azt hiszem, (igazán jó) cikkírónak lenni sokkal keményebb dolog, mint eddig feltételeztem. De -többek között- pont ettől élvezetes és pont ettől tartom izgalmasnak.
Függetlenül attól, hogy nyerek vagy sem, nagyon örülök, hogy elindultam ezen a versenyen, mert egy olyan világba csöppentem, amit eddig nem ismertem és olyan érzéseket élhetek át, melyeket eddig nem volt módom megtapasztalni. Hálás vagyok a Szerkesztőségnek, hogy lehetőséget adtak és köszönettel tartozom az Olvasóknak, hogy időt szakítanak a cikkemre. Azoknak pedig külön köszönet, akik kommentelnek is, mert számomra ez nemcsak a verseny szempontjából fontos, hanem egy visszajelzés is a munkámmal kapcsolatban. Eddig csak a közvetlen környezetemet nyaggattam, hogy mondjanak véleményt az írásaimról, e pályázat keretében viszont olyan Olvasóktól kaphatok kritikát, akik nem ismernek.
Szerettem volna átadni magamból valamit másoknak, most mégis úgy érzem, amit adni tudok, csak töredéke annak, amit kapok.
Természetesen nagyon örülnék, ha nyernék, hiszen ez egy verseny, de elsődlegesen az Olvasók bizalmát szeretném megnyerni és csak másodsorban a wellnesshétvégét.
Élvezem, ha írhatok és úgy gondolom, ha csak egy ember is van, aki olvassa az írásaimat, ha van olyan, aki elgondolkozik a mondanivalómon, akkor már megérte a gép elé ülni.
Üdvözlettel:
Christine
Szépen összeszedett cikk, látszik, hogy komolyan érdekel a téma. A dicséretekkel való fukarkodás sajnos valóban jellemző a legtöbb családban, pedig az igazán nem kerül sokba. Én is írtam egy hasonló cikket, de az sajna csak a második körben lesz megjelentetve, ha érdekel, átküldöm:)
Egész nap a CsaládiNeten bóklásztam, csak a saját cikkemre nem néztem rá reggel óta. Nagy hiba!
A rengeteg értesítő között meg nem volt egyértelmű, hogy ide is jött komment. Ne haragudj, csak most vettem észre, hogy írtál! Természetesen érdekel a cikked. Ha elküldöd a christine.chatterbox@gmail.com emailcímre, szívesen elolvasom. Várom az írásod. Köszönettel:
Christine
Minden egyes véleménynek nagyon örülök, de a cikk témájára való tekintettel, ha egy tanár kritikáját olvashatom,- különösen, ha pozitív -, az nemcsak öröm számomra, hanem megtiszteltetés is.
Bár gyerekkori álmommal ellentétben nem lettem tanár, ez a pálya mindig közel állt hozzám. Sok pedagógussal hozott össze a sors életemben és elég sok tanintézetben megfordultam. Úgy érzem, minden tanáromtól tanultam valamit a tananyagon kívül is és minden iskola nyomot hagyott bennem és rám nyomta bélyegét. Úgy gondolom, különösen fontos szerepe volt az általános iskolának, hiszen minden ember számára abban az időszakban dől el, hogyan viszonyul a későbbiekben a tanuláshoz, az olvasáshoz, az íráshoz, mennyire lesz nyitott a világra. Mindez nemcsak a tanárokon múlik, de felelősségük, munkájuk fontossága, hozzáállásuk jelentősége vitathatatlan.
Bevallom, a cikk megírásakor nem használtam szakirodalmat, csak a tapasztalataimra hagyatkoztam és tudatosan nem jutott eszembe egyik iskola vagy tanítóm sem, (annál inkább egy másik cikk írásakor, amit szintén a pályázatra küldtem be), mégis remélem, valóban visszaköszönnek azok a gondolatok és érzések, melyeket egykori “tanítóim-tanáraim plántáltak” belém. Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert egy olyan "útravalót" kaptam tőlük, mely azt hiszem, sajnos csak keveseknek adatik meg, s melyet viszonozni soha nem leszek képes, maximum talán egy részét átadhatom majd másoknak, ha máshogy nem, az írásaimon keresztül.
Nagyon szépen köszönöm e kedves sorokat.
Minden jót kívánok.
Christine
Köszönöm a hozzászólásodat és a bíztatást. Örülök, hogy egyetértünk a témával kapcsolatban. Ami a versenyt illeti, igyekszem felzárkózni, de azt hiszem, az eredmény most már kizárólag csak az Olvasókon múlik.
Üdvözlettel:
Christine
Összeszedett cikk, jó a témaválasztás. Mindenképp érdemes lenne tovább boncolgatni a témát.
Azt hiszem, hogy a dícséret szárnyakat tud adni az embernek, és nem csak az tanulás területén. A gyermeknevelés egy csodálatos és nagyon nehéz feladat, és minden ember mást igényel, mások az üdvözítő eszközök. Érdemes lenne tovább foglalkozni a dologgal.
Sok sikert kívánok!
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólást.
Úgy gondolom, a téma sokkal összetettebb, mint amennyit egy cikk képes felölelni, s a kommentek alapján már látom, sokkal szerteágazóbb, mint amilyennek a cikk megírásakor ítéltem. A hozzászólások bennem is számos új gondolatot ébresztettek.
A(z őszinte) dícséretet és a pozitív visszajelzéseket remek ösztönzőerőnek tartom nemcsak gyerekek, de felnőttek esetében is. Hisz' mi tudna jobban lelkesíteni, mint családunk, környezetünk, illetve a számunkra fontos emberek pozitív véleménye, elismerése vagy buzdítása?
Üdvözlettel:
Christine
Köszönöm a kommentet.
Meglátásom szerint a tanulás egy olyan folyamat, amit nem lehet elég korán elkezdeni és sohasem késő újrakezdeni.
Kívánom, hogy a gyerekeiddel találjatok nagyon sok örömöt benne.
Üdvözlettel:
Christine
Nagyon izgalmasnak találtam a cikked.Kisfiam Dani csak nyáron tolti a 6.életévét,így jovore megy iskolába. Az óvodai pajtásai kozul már sokan idén kezdik a sulit, s nap mint nap látom a szulok izgalommal teli, aggódó várakozását. Nekik is ajánlottam írásod, sok információt, segítséget kaphatnak gondolataidból!!!
Köszönöm a hozzászólásodat. Örülök, ha találtál a cikkben hasznos információkat. Az iskolakezdés nagyon izgalmas dolog a szülők és a gyermek számára egyaránt. Azt gondolom, ez egy fontos mérföldkő az egész család életében. Célszerű sokat beszélgetni róla és a gyereket lelkileg is felkészíteni e nagy napra, hogy pozitív benyomásokkal és örömmel lépje át az iskola kapuját. Kívánom, hogy mind Nektek, szülőknek, mind a kisfiadnak egy életre szóló, kedves emlék legyen.
Üdvözlettel:
Christine
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólást.
További kellemes hétvégét kívánok.
Üdvözlettel:
Christine
Véget ért a verseny és lezárult az egy hónapos küzdelem.
Az Olvasóknak köszönöm, hogy időt szakítottak a cikkemre. Szívből örültem minden hozzászólásnak és e-mailnek. Ahogy az egyik kommentelőm írta: „Remélem, találkoznak még soraink.”
A Szerkesztőknek köszönet azért, hogy részt vehettem ezen a pályázaton. Ez a pár hét olyan volt számomra, mint egy izgalmas utazás. Utazás egy eddig ismeretlen világba és utazás önmagamba. Azt hiszem, ez a verseny felért egy remek önismereti tréninggel.
Nagyon sok jó dolog történt velem az elmúlt időszakban e pályázatnak köszönhetően. Először is megismerhettem egy nagyszerű magazint, melyről korábban azt sem tudtam, hogy létezik. A pályázati anyag megírása előtt annyi cikket olvastam el a CsaládiNeten, amennyit csak lehetett, (nemcsak a választott témában), hogy felmérjem a már megjelent írások jellegét, s ezáltal rengeteg új információhoz jutottam.
E verseny bevonzott az életembe embereket és helyzeteket, talán lehetőségeket is. Számos kérdés volt bennem éveken keresztül az írással kapcsolatban, melyek egy részére most kikristályosodott a válasz. Utólag úgy érzem, -függetlenül az eredménytől - sokkal nagyobb jelentősége volt számomra ennek a pályázatnak és sokkal többet nyertem vele, mint a jelentkezéskor gondoltam.
És köszönet a Versenytársaknak is. Kemény és korrekt ellenfelek voltak. Bár nem mindenkivel értettem mindig egyet, remélem, senkit nem bántottam meg a kommentjeimmel. Nem ez volt a szándékom.
Bízom abban, hogy olvashatjuk egymás írásait a jövőben is.
Mindenkinek nagyon sok sikert kívánok.
Üdvözlettel:
Christine
.jpg){kind=small}
