A sport, mint a kamaszok védőpajzsa (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Minden bentlakásos otthon egyfajta szomorú érzést ébreszt az emberi szívben, hiszen akár gyerekekről, akár idősekről van szó, nagyon sok szomorú lakóval lehet találkozni egy ilyen intézményben. Vannak azért kivételek és ha nyitott szívvel és mosolyogva járunk – kelünk a lakók között a rokon lelkek megtalálják egymást és beszédbe elegyednek. Így történt egy tavaszi napon, amikor megálltam egy kedves mosolygós 70 év körüli férfi kerekesszéke mellett, miközben az irodám felé mentem. A férfi mindkét lába amputálva volt és állapota már évek óta a kerekesszékéhez kötötte. Pár perc beszélgetés után kiderült, hogy valamikor testnevelő tanárként dolgozott a város egyik középiskolájában és a választott sportja a kosárlabda volt. A város kosárlabda csapatának utánpótlás edzője volt és hosszú évekig dolgozott kamasz fiúkkal – lányokkal együtt. Hirtelen átfut a fejemben, hogy milyen érzés lehet egy sportembernek ehhez a székhez kötötten ülni évek óta… de érdekes nem látok a szemében keserűséget, sokkal inkább a küzdelem tüzét, amit még megőrzött a  fiatal korából. Büszkén mesélem én is, hogy nekem is a három fiam imád mozogni és sportolni, igaz mi nem kosarazunk, hanem focizunk, de a fiúk élnek- halnak érte és már most is olyan sokat tanultak a sporttól, a kitartást, az önfegyelmet, a szabálytudatot, a közösség élményét. Ebbe a gondolatomba belekapaszkodva a lelkemre köti, hogy ameddig csak van kedvük a gyerekeknek sportolni, engedjem őket és támogassam. Elmeséli, hogy bizony sok kamaszt látott a pályája során, akiket a sport mentett meg a kicsapongó élettől, a drogtól az alkoholtól és a magányosságtól. A fiatalok egyik legnehezebb szakasza a kamaszkor, amikor nagyon sok fiatal élete siklik ki, ha nincsen egy megtartó baráti közösség. Átvillan az agyamon a saját gyerekkorom és tudom, hogy én is sokat köszönhetek annak a közösségnek ahová kamaszként tartoztam és annak a pedagógusnak, aki összefogta a kis csapatunkat. Ezekkel a gondolatokkal indulok be az irodámba és érzem, hogy ezt a találkozást nem fogom elfelejteni. Ez a pár perc megerősítette bennem azt az érzést, hogy még ha sok-sok áldozattal is jár az, hogy a délutánom azzal telik, hogy a három fiamat a város egyik végéből a másikba furikázom az edzésekre a délutáni dugóban és azon aggódok, hogy vajon odaérek- e időben az egyikért, amíg a másikat kirakom az edzés helyszínén, megéri a fáradságot. Hiszen így a sport a mozgás életük olyan részévé fog válni, amit remélhetőleg később sem akarnak elhagyni majd, és a szerető családi háttér mellett a segítségünkre lesz a kamaszkor nehézségeinek leküzdésében.