A lélekbúvárok szerint a boldogságérzet nem más, mint egy illúzió, amely annak az elégedettségnek a megtestesítője, amit akkor érzünk, ha megkapjuk azt, amire éppen vágyunk. Ráadásul nagyon összetett és mindenkinél másképpen megnyilvánuló érzés. Van, akit az anyagi gyarapodás, bizonyos tárgyak megszerzése tesz határtalanul boldoggá, másokat a megszerzett tudás, a sikeres karrier, de vannak, akik a pár megtalálásában, a családban, a gyerekekben lelik a legnagyobb örömüket. Velük ellentétben olyanok is akadnak szép számmal, akiket az egyedüllét, a magányos meditáció boldogít. Tény, hogy az ember maga körül sosem a valóságot látja, hanem annak érzelmi visszatükröződését, vagyis a teljes egészből mindenki azokat a részleteket ragadja ki, amelyek őt magát érzelmileg a legjobban megérintik. Mivel a körülöttünk lévő világ olyan, amilyen, hol jó, hol rossz, néha kellemes, máskor kellemetlen, kizárólag rajtunk múlik, hogy ezeket hogyan értelmezzük, és milyen érzelmeket táplálunk a velünk történt események iránt. Ha valaki megpróbálja a vele történteket a maguk valóságában értelmezni, akkor valószínűleg kevésbé torz kép (és vele együtt torz érzelmek) alakulnak ki a lelkében. Így kevésbé fenyegeti majd a tartós boldogtalanság. A tapasztalatok felnőtt korára mindenkit megtanítanak arra, hogy megtanulja mi a valóság és mi az, amit csak annak hisz. Feltéve, ha hajlandó erre és nem ragaszkodik egy általa felépített álomvilághoz. Ezek alapján lehet, hogy éppen nem mindig a siker, a győzelem az, ami boldoggá teszi az embert, hanem a kudarcok elviselésének a képessége, a megbékélés a pillanatnyi sikertelenséggel, az újrakezdéshez való képesség. De ki taníthat meg erre minket? A pszichológusok szerint a tanulást korán érdemes elkezdeni már apró gyerekként.
Édesanyánktól, a családtól tanuljuk a legtöbbet
A toleranciát, a kudarcok leküzdését édesanyánktól, a családtól, később az iskolában tanulhatjuk meg. Az egyévesnek például nincs még én tudata, nem látja önmagát. Azt a mamától tanulja meg: ahogy az édesanya látja a gyerekét, és ahogyan vélekedik róla, a gyerek később úgy értékeli magát, és úgy is viselkedik. Az a két, hároméves gyerek, aki az anyjától, a szüleitől folyton azt hallja, hogy „rossz vagy”, „buta vagy”, „ügyetlen vagy”, már úgy is látja magát és igyekszik megfelelni ennek a képnek. Tényleg rossz, buta, ügyetlen lesz, mert tudomásul veszi, hogy ő ilyen, tehát így kell viselkednie. Vagyis, már nagyon korán kialakul benne a negatív énkép, és a vele járó folytonos kudarcérzés. De, fordítva is igaz: a gyerekét ajnározó, vagy kórosan féltő anya pontosan ugyanannyit árthat a kicsinek, mint a gyerekét becsmérlő. A szülőknek meg kell találniuk a helyes egyensúlyt: a biztonságot nyújtó otthon, a felnőttek harmonikus, és főleg az igazi érzelmeiket megmutató magatartása, azok a korához illő apró feladatok, amelyeket a gyereknek végeznie kell, megalapozhatják a későbbi érzelmi biztonságot és védelmet adhatnak a jövő kudarcai ellen. A felnőttektől függ, hogy a gyerekből később aggodalmaskodó, szorongó, öntelt, vagy önmagát örök vesztesként látó ember lesz-e. Jelleme a korai gyermekévek mindennapi apróságaiból, akkori élményeiből, a szüleitől látott példából, a tőlük kapott szeretetből épülnek fel. Ha ezek kedvezőek, és már ekkor megtanulja, hogy sikerek és kudarcok egyaránt érhetik az életben, harmonikus lelkű felnőtt lesz belőle. Ez a lelki egyensúly tulajdonképpen majdnem azonos a boldogság érzésével.
Elfogadás, tolerancia nélkül nincs harmónia
A harmónia kialakulását segíti az óvodás évek alatt az, hogy megtanul együttműködni a testvérekkel, a társakkal és őket olyannak fogadja el, amilyenek. A kisiskolások megtanulják, hogyan fogadják el mások véleményét és miként viselkedjenek bizonyos helyzetekben, hogy ne vessék alá magukat mások akaratának, de ők se uralkodjanak a társaikon. Ebben az időben alakul ki a tolerancia, a mások iránti elfogadás érzése is, ami alapfeltétel a későbbi harmóniához. Az együttérzés, az elfogadás hiányában nincs megnyugvás, nem tud úrrá lenni az indulatain. Akit gyerekkorában nem szerettek, felnőttként ő sem tud majd helyesen szeretni. Vagy önző, féltékeny partner lesz belőle, aki csak a saját boldogságát keresi, a társát csak ennek eszközeként tekinti, vagy gyámoltalan, magát semmire sem értékelő, félénk, magába forduló ember, aki képtelen szeretet adni.
Boldogtalanná tesz a céltalanság
A harmónia és a szeretet mellett a boldogsághoz szükség van arra is, hogy elérhető, reális életcélja legyen az embernek. Az, aki elérhetetlen célokat tűz maga elé, vagy céltalanul él egyik napról a másikra feltehetően boldogtalan lesz. A sorozatos sikertelenség pedig megkeseríti az életet. A reális cél és annak elérése minden bizonnyal boldoggá teszi a kitűzőjét. A saját boldogtalansága miatt mindenki csak magát okolhatja, nem érdemes bűnbakot keresnie, pláne a kudarcok miatt vigasztalást keresnie például az alkoholban. Ehelyett meg kell próbálnia békében szembe néznie a külvilággal és főleg önmagával. Vannak, akik egész életükben a nagy, mindent elsöprő boldogságra, szerelemre várnak és óriásit kell csalódniuk, mert az elmarad. Emiatt idősebb korukra megkeserednek, mindenki által elkerült, „undok vénemberré” lesznek. Meg sem próbálják másképp látni a világot, másként közelíteni a körülöttük élőkhöz. Pedig, még ekkor sem lenne késő, hogy változtassanak addigi felfogásukon.
.jpg){kind=small}
