Függetlenül attól, hogy Neil Armstrong valóban járt-e a Holdon, társai, szülei valószínűleg nem hittek neki, mikor azt mondta, űrhajós lesz, sőt! Ő fogja először megvetni a lábát egy idegen égitesten!
Akkor pedig fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi miért nem teszünk meg mindent gyermekünk álmaiért? Miért ne lehetnének csemetéink akár űrhajósok, színésznők, énekesek, balerinák? A gyermekkori álmok persze olyan gyorsan változnak, mint kedvenc játékaik („anyu, de ez a baba már pisilni és énekelni is tud, nekem ez kell!!), ám ha csemeténk felcseperedve, hosszú távon kitart egy elképzelése mellett, arra már érdemes odafigyelnünk.
Jobban belegondolva, a ma embere sokkal könnyebben megvalósíthatja álmait. Száz éve még elképzelhetetlen és abszurd gondolat lett volna, hogy több nő végezzen egyetemet, mint férfi. Azt tanulhatunk, amit akarunk, annyi gyermeket vállalhatunk, amennyit szeretnénk (anyagi korlátokat leszámítva), párt sem vagyoni helyzet alapján, szerelem hiányában választunk-, s nem tekintenek senkit sem vénkisasszonynak, ha az ember lánya 25 évesen még egyedülálló. Szabadabban rendelkezhetünk életünk, sorsunk felett, mint valaha.
Többségünk mégsem boldog, ez nyilvánvaló. A lelki békével foglalkozó könyvek mindig a bestseller listák élén állnak, egyre többen fordulunk pszichológushoz, mégis, az utcán szétnézve egyre kevesebb embert látni mosolyogni. A gyermek, születésétől fogva lemásolja ezeket a viselkedésmintákat, buzdítást, lelkesítést a számára érdekes dolgokkal, ne adj’ Isten a szokásostól eltérő álmaival kapcsolatban pedig nagyobbacska korában sem kap. Ugyan mi motiválná egy olyan gondolat felé, mely szülei szerint: „nem érdemes” és „nem kifizetődő”?
A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
Mert ugyebár jobb biztosra menni. Az kényelmes, a gyerek menjen csak el egyetemre, főiskolára, manapság úgysem jut az ember fia/lánya semmire, ha nincsen legalább egy diploma meg két nyelvvizsga a kezében. De jaj, ha az a gyerek egyszer kinyitja a száját, és kijelenti: ő márpedig továbbra is űrhajós, színésznő, balerina, énekesnő szeretne lenni! Persze ez sajnos a ritkábbik eset. A gyakoribb az, amit eltanulnak tőlünk: apuka munkamániás vagy alkoholista, anyuka olyan munkát végez, amit nem szeret, idegeskedik, de semmi gond, mindkettő este, a tévé előtt kipihenheti magát valami agyzsibbasztó műsorral. Különben is, mi mást tehetne az anya, hisz ott vannak a gyerekek, meg őt sem támogatták soha, és most már különben is késő lenne belekezdeni, ha egyáltalán még emlékszik, milyen életet is álmodott magának titokban. Hogy késő-e vagy sem, mindenki döntse el maga. Gyermekeink előtt azonban még ott áll megannyi lehetőség, az ő boldogságukért pedig felelősséggel tartozunk!
Természetes, hogy féltjük őket: a pálya, amit gyermekünk kinézett magának, piacképtelen, nehéz a megfelelő körökbe bejutni, protekció nélkül nem megy, ráadásul nem is fizet túl jól… a sor hosszan folytatható. A fentebb leírt rémségek ellen azonban van egy remek szer- a patikákban ugyan nem kapható, de megfelelő szülői támogatással a gyermek rálelhet: ez pedig az akarat, a küzdőszellem. Természetesen ez vonatkozhat a pályaválasztáson kívül egyéb témákra is, harcolni sok mindenért lehet: szerelemért (a kamasz fiú kitől tanuljon meg udvarolni, kedveskedni szíve választottjának, ha otthon ezt még sohasem látta?), saját véleményünkért (ez sem jellemző, gyakoribb a maradj csöndben, apád/anyád jobban tudja). Gyermekünket nem elég arra megtanítani, mi a helyes-, ha azt látja, hogy szülei helytelen utat járnak, boldogtalanok, akkor az ő viselkedésmintáikra fog elsősorban reagálni. Szép, de üres szavak nem fognak rá hatni. Fontos, hogy valóban azt lássa, apa boldog anyával, anya is boldog apával, és mindketten azt teszik, amit szeretnek; a munka nem csak arra való, hogy pénzt keressenek, hanem hogy hasznos legyen mások számára, sőt, szeressék is azt! Nem kéne inkább csemeténket attól féltenünk, hogy nem lesz képes valóra váltani álmait?
Kifogásokat természetesen találhatunk százszámra: „Nekem dolgoznom kell, a gyerekek apja két műszakot visz, a fránya távkapcsolót meg ugye mégsem kellene eldugni, akkor mivel kötik le magukat, elmennek inni, drogozni?!” A televízió IQ-csökkentő hatása örökzöld, már-már klasszikusnak mondható téma, a probléma forrása mégsem ez. Azt azonban fontos leszögezni, hogy a gyermek valóban nem kapja meg a szükséges motiváló gondolatokat álmai megvalósításához- igazából sehonnan. Az iskolában- szerencsésebb esetben- a tanár személyisége motiváló lehet, bíztathatja a diákokat egy-egy feladatban, bár a vaskalapos magatartás és a feltétlen tananyaghoz kötődő órák még mindig jellemzőbbek. Mert ugyebár fontosabb, hogy a páfrányfenyő nyitva- avagy zárvatermő-e, minthogy a pedagógus megkérdezze: gyerekek, ki szeretne közületek majd környezetismerettel foglalkozni? (egyébként nyitvatermő)
Hogy az oly sokunk által előszeretettel hangoztatott demotiváló megjegyzésekről ne is beszéljünk! „Úgysem mész ezzel semmire!” „Miért nem foglalkozol valami értelmesebb dologgal?” „Úgysem lesz belőled………!” (ide helyettesítsük be gyermekünk szívének vágyát). Lássuk be, ezek a kijelentések nemhogy nem jók semmire, de gyermekünket a lehető legrosszabb irányba sodorjuk vele! Nem lesz kedve küzdeni az álmaiért, önértékelési problémákkal találja szembe magát, nem vívja ki az élet legfontosabb területein, legyen szó akár családról, munkahelyről vagy társas kapcsolatokról- az általa kívánt pozíciót. Ha nem tanul meg küzdeni álmaiért, könnyen besavanyodott, mufurc felnőtté válhat. Esetleg nem vesz tudomást helyzetéről: hisz minden rendben van, ott a szép kertvárosi ház, benne egy feleség/férj meg két gyerek, az iroda lehetne ugyan egy kicsit közelebb, de semmi gond, az új kocsival semmi perc alatt ott vagyok a munkahelyemen! Valamelyik nap ugyan megtaláltam az egyik általános iskolai rajzomat, amin le kellett rajzolnom magamat felnőttként; én meg űrhajós voltam, aki először lép a Mars felszínére, de aztán ment papírgyűjtésre a többi kacattal együtt.
Az, hogy minket nem így neveltek- nem mentség. A kényelmes „de hát ilyen világot élünk” frázist szintén lehet sutba dobni. Saját be nem teljesült álmainkat ne próbáljuk a gyerekre ráerőszakolni, ne akarjunk belőle profi focistát, virtuóz zeneművészt kicsikarni, csak mert nekünk nem sikerült azzá válnunk! Hallgassuk meg őket álmaikról komolyan, vagy inkább maradjunk csöndben, és fel se tegyük a kérdést: mi leszel, ha nagy leszel?
Azért néha a szülői tiltás nem biztos, hogy rossz! Bár jobban belegondolva, én is majdnem 23 voltam mikor végleg elhagytam a szülői házat, nem érdekelt a véleményük, egy cél lebegett előttem: hogy a magam ura lehessek végre! (azóta persze jóban vagyunk de kicsit felelőtlenül és önfejűen viselkedtem, inkább a szerencse segített meg). Szóval csináld végig, bármi is legyen az az extrém álmod, de azért csak ésszel!
), akkor valószínűleg nem akarsz énekes lenni. Hála istennek a tehetség és a vágyak legtöbbször egyeznek. 
).jpg){kind=small}