Tisztelt Bader úr,

sok tünetem utalhat félikerségemre, amit állításra kéne vinni, ám ehhez még sok erőt kell gyűjtenem, mert már csak az mélységesen felkavar, ha a témáról olvasok. A kérdésem most az lenne, hogy ezzel esetleg összefüggésben állhat -e az anyám iránt érzett nagyfokú haragom? Azaz egyik magzat érezhet -e haragot -amit továbbvisz felnőttként- a másik elveszített magzat miatt az anya iránt? Úgy tudom, a gyerekek nem haragszanak, főként szeretnek, ám a magzatok érzelemvilágáról nem sokat tudok. Egy gyerek képes valóban joggal haragudni a szüleire?

Nagyon fura érzéseim vannak, szeretem is anyámat, természetesen, de sokszor hirtelen indulatok, düh, harag fog el irányába anélkül, hogy kiváltotta volna valami konkrét tettel. Felnőtt fejjel belátom, hogy ahogyan én megtorolni akarom rajta ezt a valamit, (persze nem teszem, mert kulturált, józan eszű vagyok, de ez a visszafojtás csak egyre felerősíti ez érzéseimet, amitől nagyon szenvedek és tehetetlennek érzem magam), olyan mértékben ő nem ártott nekem, emlékezetem szerint. Vagyis nem tartom reálisnak/normálisnak ezeket az érzéseket. Kb. tizenegynehány évesen kezdődtek (semmi különös, más trauma nem ért akkor) és azóta erősödnek ezek az érzések, de mindig valamivel meg tudtam magyarázni, hogy "igen, ő gonosz velem, ezért haragszom", de ezt ma már másként látom.
Talán félek szembenézni az igazi okkal, ezért is csak itt kérdezem meg, tapogatózom ezügyben.
Válaszát nagyon megköszönöm,
Cecil