A szülés évezredeken keresztül kizárólag a nőkre tartozott. Az elmúlt évszázadig soha nem kellett az asszonynak egyedül vajúdnia: vele voltak a nőrokonok és a bába, nagy bajnak számított, ha már orvost kellett hívni a folyamathoz.
Az egészségügy fejlődésének köszönhetően azután a kórházakba helyeződött át a szülés, ahol az anyák egyedül, csupán a kórházi csempék és az egészségügyi személyzet társaságát élvezve hozhatták világra gyermeküket. A rideg körülményeket megelégelve ébredt fel az igény néhány évtizede arra, hogy újra egy családtag kísérhesse végig az anyát a szülés folyamatán – ám a közben viharos gyorsasággal lezajlott társadalmi és családszerkezeti változások miatt ez az illető ma már rendszerint nem a nő édesanyja vagy lánytestvére, hanem a férje.
Bár a legtöbb újdonsült apuka derekasan helytáll a segítő szerepben, némelyiküknek komoly ijedelmet okoz a látvány. Így járt ez az apuka is, akinek riadt arckifejezését látva nem tudjuk visszatartani a mosolygást.
Pedig úgy igyekszik szegény. Egy ponton még arra is vállalkozik, hogy a kezét bátorítóan a párja vállára tegye, ám utána újra felébred benne a rémület, és kénytelen odébb húzódni. Érdekes módon a baba megszületése után is lassan tér vissza a lélekjelenléte, hosszú ideig csak a sarokból leskelődik, amíg össze nem szedi a bátorságát, hogy vessen egy pillantást a saját gyerekére.
A poszt alatti kommentekben sok nő jelölte meg a saját párját, ami arra utal, hogy az említett apuka nincs egyedül, mások is reagáltak furcsán a szülés folyamatára.
Azért a legtöbb apuka általában különösebb megrázkódtatás nélkül szokta végigkísérni párját a vajúdáson. Hallani olykor történeteket elájuló apákról, és állítólag olyan is megesik, hogy valaki a látvány hatására elhidegül a feleségétől, mégsem ezek a jellemző reakciók. A túlnyomó többség inkább büszke a feleségére, és ő maga igyekszik minden fizikai és érzelmi támogatást megadni neki ezekben a felemelő, ám mégis rettenetesen nehéz órákban.
Az apukák elmondása alapján a legnehezebb számukra a szülőszobában a tehetetlenség. Látni, hogy a nő, akit szeretnek, szenved, és nem tudnak segíteni rajta. Aki ettől tart, annak nem árt tudnia, hogy a puszta jelenlétük általában hatalmas segítség a feleségüknek. Egy kézszorítás, egy fejsimogatás vagy egy pohár víz adása rendkívül sokat segít lelkileg a vajúdó nőnek.
Megoszlanak a vélemények, hogy magát a kitolást érdemes-e látnia az apának. A többség azon az állásponton van, hogy a szexuális élet minőségének megtartása érdekében ennek végignézését érdemes kihagyni. Vannak, akik erre az időre el is hagyják a szülőszobát, mások maradnak, de a párjuk fejénél ülnek, ahol semmilyen megrázó részlet nem látható. Akik azonban úgy döntöttek, direktben nézik végig a baba kibújásának folyamatát, ritkán erősítik meg az ezzel kapcsolatos aggodalmakat.
Az apás szülés tehát jó dolog. Sokat számít, hogy ma már nincsenek kizárva az édesapák gyermekük világra jövetelének folyamatából, és a legtöbben ezek után máshogy néznek a feleségükre és az egész női nemre is. Erőltetni azonban nem szabad. Ha egy férfi nem szeretne részt venni benne, felesleges sértődéssel és könyörgéssel rávenni, jó nem fog kisülni belőle. A szülő nőnek alapvető joga, hogy egy nagykorú kísérő vele lehessen a vajúdás során, de ennek nem kötelező az apának lennie, ugyanúgy lehet az édesanyja, a barátnője vagy egy dúla (szüléskísérő asszony). A lényeg, hogy ha nem akarja, ne kelljen magára maradnia gyermeke világra hozatalának folyamán.
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)