.jpg)
A történetünk 2005 telén kezdődött. Akkor találkoztam a leendő férjemmel. Mindketten túl voltunk egy hosszú, közel 10 éves kapcsolaton. Én 30 múltam, Ő 39.
3 hónap ismeretség után összeköltöztünk, majd nyáron úgy döntöttünk, hogy akár jöhet a baba is, már nem védekezünk. Aztán eltelt fél év, és semmi. Nőgyógyászom azt mondta, hogy ez még nem jelent semmit. Majd ha 1 év múlva sem jön a baba, akkor jöhet a kivizsgálás.
1 év… semmi.
Kivizsgálások: hőmérőzés, ciklus figyelése, vérvétel, hormonvizsgálat, uh-ok… semmi. Petevezeték átjárhatóság: minden rendben, mindkettő átjárható.
Páromnak: vérvétel, andrológus. Egy kicsit kevesebb, egy kicsit lassabb, de ez nem kizáró ok.
Doki szerint várjunk még, hátha magától összejön a bébi.
Addigra már 2008-at írtunk; én 33, párom 42 éves… Hát nem! Nem vártunk tovább, és elmentünk Tapolcára a PRI-be.
Onnantól kezdve egy kicsit felgyorsultak az események.2008. április első hetében jártunk ott először.
Ott is vizsgálatok. Nekem: vérvétel, hormonvizsgálat, uh. Páromnak: andrológia. Gyorsan, profin csinálták. Eredmény: nálam minden ok, páromnál a szokásos; azaz kicsit lassabbak, meg kevesebben vannak a kiskatonák, de amúgy minden rendben.
Ezek ismeretében az ottani orvos első körben az inszeminációt javasolta, amin május 19.-én „túl is estünk”. Eredmény: sajnos negatív.
Ekkor a biztonság kedvéért előjegyzésbe vettek lombikra, mert az inszemináció alkalmával elég kevés használható spermium volt. Az első szabad időpont szeptemberben volt, oda be is írtak minket. Megbeszéltük még a dokival, hogy azért addig is próbálkozunk az inszeminációval. A nyár folyamán összesen 3 inszeminációt csináltunk végig. A 4.-et már inkább köszöntem; de nem kértem… Lélekben már inkább a lombikra készültem.
A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
hirdetés
Szeptember 15. Ez a nagy nap dátuma, mikor a 3 kis drágánkat beültették.
A sikertelen inszeminációk után én nagyon bíztam a lombikban, az első perctől úgy voltam vele, hogy sikerülni fog. Akkor, és ott nagyon nyugodt, boldog voltam; úgy éreztem, hogy végre révbe értünk.
A következő 2 hét azért lassan telt el, nagyon vártam már, hogy mi lesz az „eredmény”. Nagyon bíztam benne, hogy legközelebb végre azt hallom, hogy: SIKERÜLT!
Voltak előjelek: has feszülés, puffadás, pisilési inger… de még azért egy kis félelem is volt bennem.
Aztán egyre jobban kezdtem puffadni, feszült a hasam. Csináltam egy tesztet az orvosi vizsgálat előtt 2 nappal. Először nem mutatott semmit, majd mikor ki akartam dobni; észrevettem, hogy van egy halvány 2.-ik csík…
Örültem, és féltem. Örültem, hogy ott van, de féltem, nehogy „eltűnjön”.Féltem; hogy igaz legyen, hogy minden rendben legyen…
Addigra már elég komolyan fel voltam puffadva, nagyon feszült a hasam, hányingerem volt, így 1 nappal előbb mentünk vissza a dokihoz.
Jó hír: várandós vagyok! Nem annyira jó hír: hiperstimuláció. (Ez egy másik történet lesz, ami kikívánkozik belőlem…)
Végeredmény: ŐK!
3 gyönyörű, huncut, életvidám, „fárasztó”, de imádni való 22 hónapos kiskrapek…
Persze addig még hosszú utat tettünk meg, de a végeredmény minden pénzt megért!
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)