Népmeséink ősvallási gyökerei igen messzire nyúlnak vissza az időben, elérnek abba a távoli múltba, ahol még híre sem volt civilizációnak, világos tudatnak. Bepillantást engednek egy letűnt világba, ami már nincs ugyan, de - néha nyomasztó - nyomai velünk élnek most is.
A holtaktól való félelem mindig is az ember sajátja volt, a kísértetektől rettegtek (és sokan rettegnek ma is) nyugaton, keleten egyaránt. A vasorrú bába azonban, mint annyi minden más a világon, eredeti magyar "találmány", hozzá hasonló alakot csupán az Urál környékén ismernek a kutatók. Ő a legrégibb maradványunk abból a korból, amelyikben a mesék még nem csak a gyerekeknek születtek, hanem a világ roppant bonyolultságát voltak hivatottak magyarázni a felnőttek számára is.
Őseink különleges tisztelettel övezték a holtak szellemét. Az eltávozottnak bálványt készítettek, ami a testet jelképezte, és elhalmozták minden földi jóval, hogy haragját magukra ne vonják. A bálvány gyakorlatilag egy fából készült maszk volt, aminek az orr alatti részét praktikusan egy vasdarabbal megerősítették, hogy ne kopjon el olyan könnyen. Tehát a bába egy megbecsülésnek örvendő, mondhatni “pozitív" figura volt az akkori emberek szemében, csupán az évezredek mosták össze eredeti jelentését a boszorkány eredendő gonoszságával. Talán a nem túl tetszetős külsejének köszönhette ezt, mindenesetre ma már a vasorrú bábának is csupa ártó tettet tulajdonítunk, és boszorkaként emlegetjük.
Mai szemmel szinte a horror kategóriába sorolnánk az egész eljárást, bábástul, orrostul, mindenestül. Felmenőink számára azonban egyike volt csupán azoknak a fogódzóknak, amik segítették eligazodni őket az életben: éppen azért volt rá szükség, hogy a világ kevésbé félelmetes legyen számukra.
Nem annyira borzongató, de hasonlóan ősi motívum a magyar népmesékben az égig érő fa, eredetileg a világfa, ami a körben forgó világmindenséget tartotta - ez a világmindenség pedig nálunk is, és más nomád népeknél is egy hatalmas sátor volt. Ebből a képből alakult ki aztán később a kacsalábon forgó kastély, ami szintén alapvető meseelemünk. A szájról szájra terjedő népmesék előadói, majd pedig a meseírók fantáziája a korszellemnek megfelelően átalakította a valódi formát - és lássuk be, ahogy ők is tették: egy kacsalábon forgó sátor már néhány száz éve is meglehetősen bizarr szereplője lett volna bármelyik mesének.
A változtatás, az újítás, ami a fejlődés elválaszthatatlan velejárója, menthetetlenül átírta ezeket a réges-régi történeteket, átformálta az alakokat. A kultúra, az emberi szellem épülése lassan a homályba taszítja a népmesék eredeti szerepét és jelentését. A mese a lurkókra maradt. És a gyerekek örömmel kapaszkodnak bele, hiszen eligazítást kapnak az élet dolgaiban - akár csak hajdan.
Néha azonban érdemes lenne felnőtt szemmel elolvasnunk ezeket a meséket, belefeledkeznünk a sodrásukba, úgy ahogy a kicsik teszik, jó lenne hagyni, hogy a mi felnőtt tudásunk keveredjen az "ősvilági derengéssel". Talán közelebb kerülnénk kicsit a gyerekeinkhez - és magunkhoz is.
Kép: www.foter.com
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértőnk, vagy ha egyszerűen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)