Persze dolgozó nőként azért én is megfordultam már csapatépítő programokon és tréningeken (parti vagy feladatok). Bevallom, szeretem az ilyen elvonulásokat, ahol makulátlan ruhában és magas sarkú cipőben lehetek, parfümillatot árasztok, hajam lágy hullámokban omlik a vállamra, és a körmömön is friss a gél lakk – és nem lógatom ám egyiket se a felmosó vízbe! Nincs mit tenni, szólított a cég, sajnos a hétvégét muszáj rááldozni! Át kell, hogy lépjem végre a komfortzónámat, hogy meg tudjam mutatni a rejtett képességeimet, hogy a munkatársaimmal kooperáljak, és az eddig még kihasználatlan tehetségeimet meglobogtassam.
Hívást kaptam, a megjelenés „igen erősen ajánlott”, és mivel időre van szükség a megnyíláshoz, bizony ott is kell aludni. A cég szállást foglalt, tonhalas szendvicseket rendelt, és este már rotyog a bográcsban a jóféle étek, hűvös borospoharak telnek szőlőnedűvel. Idén forgatóstábot játszunk, tavaly festőszeánszon voltunk, jövőre jöhet a tokaji borvidék, vagy welness szálloda, esetleg sárkányeregetés…
Hogyan lopakodott be ez a tevékenységi forma ilyen természetes módon a családok életébe? Az ötven-hatvan éves múlttal rendelkező elvonulásoknak mára már kőkemény hagyománya van, nem is komoly az a munkáltató, aki nem költ vezetőképzésre és csapatépítésre. Az eredmények magukért beszélnek: ha a munkatársak között baráti a viszony, ha a klikkek közötti falat sikerül áttörni, ha bizalom van a csapatban, akkor a dolgozók sokkal elkötelezettebbek a munkáltatójuk felé, kisebb az elvándorlási hajlam, jobbak a termelékenységi mutatók. Megéri feltörni a perselyt, és külsős céget megbízni a feladattal.
Hogyan lett magától értetődő mégis az, hogy a fehér- vagy kékgalléros csapatot vezető cég kisajátíthatja a dolgozó hétvégéjét? És nem is a szabadidőről beszélek, nem. A „ledolgozott munkaóra” kiadható később szabadságként, vagy akár pótlékként kifizethető, nem ez a probléma. Sőt, tekinthetjük az odaszánt időt akár szórakozásnak is. Én arról beszélek, hogy miképp tud egy férfi vagy feleség versenyezni a párja munkáltatójának ilyen irályú lehetőségeivel és erőforrásaival?
A családot ki edzi? Ki gamifikálja, azaz ki biztosít számára olyan játékos feladatokat, melyek segítik a konfliktusok feltárását, és elsimítását? Ki elemzi az otthoni informális hierarchiát? A párok hogyan modellezik azokat a családi szituációkat, melyek számukra mindennapi kihívást jelentenek, és hogyan növelik a családon belüli munkavállalás iránti elkötelezettséget? Ki coaching-olja a mosogatás és meseolvasás közötti munkamegosztást? Hogyan lesz a családi személyközi interakció hatékonyabb, ha az otthon maradó félnek láthatatlan, épp a legjobb formájukat nyújtó munkatársakkal kell versenyeznie, akik estére már kellően oldottak ahhoz, hogy őszinték és kitárulkozók legyenek?
Humor és jókedv, ezek kísérik a kalandos-felfedezős team building-eket. Az otthoni hétköznapokat ki motiválja, erősségeinket és gyengeségeinket ki térképezi fel, és teszi összehangolttá a családi teljes működést?
Arról beszélek, hogy
az oldott légkörrel együtt járó kísértésnek hányan tudnak ellenállni?
Ki meri kimondani, hogy az elvonulós tréning rendkívül erős kísértés a házasok számára?
Ki tud számot mondani, és adni arról, hogy hány házasság botlott el azon a bizonyos hétvégén?
A komfortzóna tényleg arra való, hogy átlépjük?
Indexkép: Depositphotos
Nem véletlenül szokták ezeket csapatépítő és családromboló tréningeknek is hívni. Persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy dobjuk ki őket mindenestül, de az se jó, ha a homokba dugjuk a fejünket. Mintha cikinek érezné mindenki, hogy erről nyíltan beszéljen, bármelyik oldalon is áll (otthonmaradó vagy résztvevő). Elintézzük annyival, hogy hát nem ezen múlik, vagy ha igen, akkor már úgyis régen rossz. Pedig igenis egy házasság megmaradása attól függ, hogy a mindennapokban építjük, hanyagoljuk vagy éppen romboljuk az intimitást egymás között, résen vagyunk-e, ha jönnek a kétértelmű helyzetek, tudunk-e mindig amellett dönteni, hogy a házastársunk és a családunk fontosabb egy kalandnál. Egy ilyen tréning pedig - a cikkben leírtak és persze nem utolsósorban az elfogyasztott nem csekély alkoholmennyiség miatt - óriási kísértés tud lenni, főleg bizonyos életszakaszokban, amikor támadhatóbbak vagyunk (kisgyermekes kor, midlife crisis, vagy bármilyen, éppen rázósabb élethelyzet). Tehát megszüntetni nem kell őket, de felkészületlenül se érjen minket, hogy aztán utólag sajnálkozzunk, hogy hát, nahát, hát, ezt nem is gondoltam volna. (Persze csak ha fontos számunkra a házasságunk és nem "azért" megyünk már eleve oda, ezt is jó előtte tisztázni magunkban!)
Egy hasonlattal élve: ez olyan, mint a láncfűrész, ami nagyon hasznos szerszám, de nem adjuk egy gyerek kezébe és a felnőttnek is meg kell tanulnia a használatát és betartani bizonyos szabályokat. Ellenkező esetben elszabadul, ön- és közveszélyessé válik és utólag már csak bánhatjuk a pusztítást, amit bizony mi okoztunk vele, nem pedig a körülmények.
.jpg){kind=small}
