„A legrosszabb, hogy nem történt semmi különös. Nem volt rajta rúzsnyom, nem volt titkos telefon, semmi ilyesmi. Csak egy üzenet. Egy nő, akinek sose hallottam a nevét, írt neki, hogy 'köszönöm a hétvégét'. Ennyi. Semmi más. És én meg csak ültem a fürdőszoba padlóján a telefonjával a kezemben, és nem tudtam eldönteni, hogy most hányjak vagy zokogjak.”
Réka 38 éves, kétgyerekes anya, és már hat hónapja tudja, hogy a férje félrelépett. Amikor először mesél erről, nem keres szép szavakat. Inkább csak fáradt.
„Nem volt bennem düh. Nem akartam megütni, nem akartam elrohanni, nem volt bennem semmi, csak... egy üres csönd. Ültem az ágy szélén, és azon gondolkodtam, mikor volt utoljára, hogy egyáltalán ránéztem úgy, mint férfira. Talán két éve? Talán több is?”
Réka nem hagyta ott. Azt mondja, talán kellett volna, de nem ment. És nem azért, mert gyáva volt. Hanem mert már olyan mélyen volt az anyaszerepben, hogy már nem tudta külön választani önmagát tőle.
„Reggelente készítem a reggelit, viszem őket oviba, dolgozom, hazajövök, főzök, altatok. Hol van ebben hely a nőnek? Hol van az, aki még akarja, hogy valaki vágyjon rá?”
Amikor megkérdezem, mi volt a férje reakciója, csak legyint. „Nem tagadta. Azt mondta, nem keresett mást, csak valakit, aki figyel rá. Nem kértem bocsánatot. Nem is kaptam. De ő sem ment el.”
Sokáig nem beszéltek róla. Hetekig csak kerülgették egymást a lakásban, mint két ismeretlen. Aztán egy este Réka csak annyit mondott: „Maradhatsz, de ne hazudj többé. Még akkor se, ha fájni fog.”
Azóta vannak jobb napjaik. És rosszabbak. De Réka nem hisz már a régi szerelemben.
„Nem haragszom rá. És ettől ijedek meg a legjobban. Mert ha haragudnék, akkor talán még lenne bennem valami. De most... csak mennek a napok. A gyerekeim miatt maradtam. És azért, mert nem vagyok elég bátor elmenni. De legalább már tudom, hogy mit veszítettem: önmagamat.”
Nyitókép: depositphotos
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)