Az alábbi cikk egy bántalmazott anyuka személyes története, aki saját bőrén tapasztalta meg a családon belüli erőszakot. Történetével másoknak szeretne erőt adni.
2-3 nap életmentő lehet az áldozatok számára
Magyarországon a családon belüli erőszak sajnos napjainkban is nagyon gyakori probléma. A kormány nemrég ígéreteket tett a rendszer javítására és a zéró tolerancia bevezetésére a családon belüli erőszakkal szemben, így tehát nem igazán érthető, miért szavaztak le egy olyan javaslatot, amely az áldozatok túlélését és biztonságát segítené. Nem tűnik soknak az a 48, illetve 72 óra, ám jónéhány esetben életmentő lehet. Bántalmazott nőként sajnos magam is elmondhatom, hogy három nap a világot jelentette volna, amikor elszöktem a bántalmazómtól a gyermekemmel együtt. Az elmenekülésünket hónapokig terveztem, nem tudtam senkihez segítségért fordulni, a környezetemtől teljesen elszeparált, a telefonomat összetörte, a laptopomat nem használhattam. A megmenekülésünk csak a szerencsének köszönhető, illetve annak, hogy két jó barátom észrevette, hogy valami nincs rendben, és segítséget küldtek. Ha ez nem történik meg, ma már valószínűleg nem élnék. A segítséget számomra nem a kormány nyújtotta, hanem emberek, akik elegendő empátiával rendelkeztek ahhoz, hogy segítsenek rajtam. Természetesen most is van lehetőség hivatalos utakon segítséget kérni, a lehetséges utakról cikket is írtunk, azonban egy elszeparált, telefon és internet nélküli kisgyermekes anyának ezek az utak nem voltak járhatóak. Miután sikeresen elmenekültem a gyermekemmel együtt, nem tudtam, hol fogunk lakni, merre fogunk indulni, a szállásunk ideiglenes volt, azonban elkezdtünk megnyugodni és biztonságban érezni magunkat, hiszen megszabadultunk attól, aki eddig bántott minket. Akkor még nem tudtam, hogy miután lefektettem a gyermekemet aludni, a bántalmazóm az éjszaka közepén utánunk jön, és bekopogtat az ajtónkon.
Hogyan segített volna rajtunk egy ilyen törvény?
A bántalmazók többsége természetesen fél a rendőrségtől és nem szeretne börtönbe kerülni, így ha akkoriban érvényben lett volna egy ilyen törvény, valószínűleg elég nagy visszatartó erő lett volna ahhoz, hogy a bántalmazóm utánam se próbáljon jönni. Ha mégis utánam jött volna, amennyiben éltem volna a távoltartás jogával, 72 órára elzárták volna a bántalmazó felet.
Mire lett volna elég a 72 óra?
72 óra elég lett volna ahhoz, hogy felhívjam az OKIT 24 órás krízistelefonját (06 80 20 55 20), akik el tudtak volna irányítani egy minél messzebb elhelyezkedő krízisközpontba, ahol a gyermekemmel együtt ideiglenes ellátást és szakemberek segítségét vehettük volna igénybe egy olyan helyen, amelyről senki nem tud, csak mi. Lett volna időnk odautazni is, valamint pénzt keríteni az útiköltségre, ugyanis mint a legtöbb bántalmazott, én is pénz nélkül tudtam eljönni, az OKIT pedig az odajutásban nem tud segíteni. Lett volna időm arra is, hogy kissé feldolgozzam a traumát és összeszedjem a lelki erőmet ahhoz, hogy feljelentést tegyek és látleletet csináltassak a foltokról, amik a testemen voltak a bántalmazás következtében. Arra is lett volna időm, hogy felvegyem a kapcsolatot barátokkal, családtagokkal, akikkel a bántalmazóm megakadályozta a kapcsolattartást, és akár tőlük is kérhettem volna segítséget. Ennek a törvénynek a hiányában azonban egyikre sem volt időm, hiszen a bántalmazóm már néhány óra elteltével megtudta, hol tartózkodunk, és utánunk jött. Ismét szerencsém volt, hiszen viszonylag nyilvános helyen voltunk, így tudta, hogy nem rendezhet „jelenetet”, azonban megpróbált manipulálni és visszacsalni magához, ami sajnos nagyon sok esetben működik is, hiszen a családon belüli erőszak áldozatai átlagosan hétszer mennek vissza a bántalmazóikhoz a manipuláció következtében. A terve nem járt ugyan sikerrel, de a félelem és a traumáim következtében nem mertem a rendőrséghez fordulni, hiszen köztudott, hogy sajnos a legtöbb esetben nem kapunk tőlük segítséget „amíg nem folyik vér”, vagy sok esetben még akkor sem. Hivatalos segítség hiányában a menekülés után sem kerültünk jó helyzetbe, évekbe telt, mire sikerült biztonságos életet teremteni magamnak és a gyermekemnek, hiszen az egyedülálló szülők szinte semmilyen segítségre nem számíthatnak a kormánytól.
A rendszer hibái
Hivatalosan ugyan tudunk segítséget kérni abban az esetben, ha családon belüli erőszak áldozataivá válunk, a gyakorlatban azonban ez a segítség ritkán valósul meg, sok esetben pedig az áldozatok azt sem tudják, hova fordulhatnak, vagy félnek attól, hogy nem veszik őket komolyan, vagy esetleg még a gyermeküket is elveszíthetik a folyamat során. Gondoljunk csak a nemrég meggyilkolt japán nőre, aki többször is kért segítséget, vagy Renner Erikára, akinek a bántalmazóját most szabadlábra helyeznék. Erika azt nyilatkozta, abban reménykedett, hogy mire a bántalmazóját kiengedik, az áldozatvédelmi rendszerek ki lesznek építve, ez azonban a mai napig sem valósult meg, így neki, több ezer hasonló cipőben járó áldozattal együtt félelemben kell élnie. Hatalmas szükség lenne a rendőrség érzékenyítésére a témával kapcsolatban (amit Vitályos Eszter nemrég meg is ígért), valamint az óvodákban, iskolákban dolgozó szakemberek és átlagosan a lakosság érzékenyítésére is, hogy ha valaki észreveszi, hogy egy személy bajban van, tudja, hogy hova kell fordulni. Szükség lenne több krízisközpontra és szakemberre is, valamint anyagi forrásokra a szakemberek segítéséhez. Az áldozatok sokszor sajnos egy telefonhoz sem tudnak hozzájutni, valamint anyagilag függenek a bántalmazójuktól, így sajnos nagyon sokszor nem elég az, hogy elirányítják őket egy krízisközpont vagy egy anyaotthon felé. A kormánynak ezekre a problémákra is megoldást kellene találnia.
Az anyagi függés nagy befolyásoló tényező
A másik hatalmas probléma, hogy az áldozatok úgy érzik, ha otthagyják a bántalmazójukat, nem fognak tudni megélni és eltartani a gyermekeiket, hiszen a bántalmazótól függnek anyagilag, nőként és főleg édesanyaként pedig a legszegényebb megyékben szinte lehetetlen munkához jutni, hiszen nem alkalmaznak, mert a munkáltatók félnek a sok táppénztől, sőt, sok munkáltató már fiatal nőket sem alkalmaz, mert „úgyis elmennek majd szülni”. A több műszakos munkák az édesanyáknak szintén nem alkalmasak, ha nincsen például olyan nagyszülő, akire rábízhatnák a gyermekeiket, így tehát a 2 vagy több gyermekes anyák hiába lennének adómentesek, ha dolgozni sem tudnak elmenni. Nemrég egy fiatal anyának próbáltam segíteni elhagyni a bántalmazó férjét, azonban későn léptünk, mert kiderült, hogy várandós a második gyermekével. Amint ezt megtudta, fel is adta a segítség keresését, mert azt mondta, egy gyerekkel még neki mert volna vágni, de kettővel már semmi esélye.
Úgy gondolom, a kormány családbarát politikájához hozzá kellene, hogy tartozzon a családon belüli erőszak áldozatainak védelme, a születések számának növekedését pedig nem feltétlenül babaváró hitelekkel és adómentességgel kellene megpróbálni növelni, hanem azzal, hogy a nők merjenek egyáltalán gyereket vállalni azzal a tudattal, hogy ha bajba kerülnek, lesz, aki megvédi őket, biztonsággal fordulhatnak a rendőrséghez és az államhoz segítségért.
Sokat segítene az is, ha a szülészetek állapota rendben lenne, nem érné a nőket minden nap szülészeti erőszak, valamint a nők biztosan tudnák, hogy gyermekvállalás után is tudnak majd dolgozni, jelenleg ugyanis a szegényebb megyékben szinte lehetetlen munkát találni anyaként, így szépen lassan a férfiaktól teljes mértékben függő nők országa leszünk.
A családon belüli erőszak áldozatainak segítéséhez az isztambuli egyezmény ratifikálása is nagyban hozzájárulna, amit a magyar nőjogi szervezetek évek óta mindhiába kérnek a kormánytól.
A születésszámok növekedésének kulcsa a nők biztonsága, ezért reméljük, hogy kormányunk családbarát politikája a jövőben erre is ki fog terjedni, addig pedig figyeljünk oda egymásra!
Nyitókép: depositphotos
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)