Autista füllel a világ - így fogalmazz, hogy ne értsétek félre egymást

 – Milyen napod van? – kérdezhetjük, mire ez lehet a magától értetődő a válasz:  – Csütörtök.

A nyelvi problémákkal való küzdés hozzátartozik az állapothoz. A beszélgetésben való kölcsönösség kezdeményezése vagy annak fenntartása a társalgásban az autizmussal élő gyermekek számára általában nehézséget okoz, sztereotípiákat, megnyugtató ismétléseket szívesebben használnak, nem alkalmazkodnak rugalmasan a társalgás ívéhez. A hangmagasság, hangsúly, beszédsebesség, beszédritmus és a hangsúly egyedi használata, a különböző modorosságok jellemzővé tehetik a beszédjüket, és jól leírják a kommunikációhoz való viszonyt, melyet többnyire inkább feladatnak, mint örömforrásnak élnek meg.

Felmerül a kérdés, hogy beszédet, nyelvet vagy kommunikációt érdemes-e tanítanunk ezekben az esetekben, tekintettel arra, hogy a képi kifejezési formák némely esetben alkalmasabbak és egyértelműbbek a számukra, vagy az írott forma is lehet könnyebben értelmezhető, hiszen a hangsúly, hangszín, sokatmondó szünetek vagy hangerő alapú kiemelések itt nem bonyolítják a kommunikáció szövevényes értelmezési lehetőségeit, így leegyszerűsödhet általuk a feladat.

Az autista számára a szavak csapdákat rejtenek

Autista füllel a szavak veszélyesek lehetnek, csapdákat rejtenek.  – Melyik az ABC utolsó betűje? – kérdezi a tanár, és mosolyog azon, ha a szó szerinti helyes válasz érkezik: - A Cé.

Az átvitt értelmű kifejezések, elvont szavak, metaforikus kifejezések helyén kezelése rendkívül nehéz feladat az autista elme számára. A nehezen megfogható kifejezéseket, költői szóképeket többnyire csak szó szerint tudják értelmezni, és

a világ bonyolultnak és veszélyesnek tűnik számukra ezek által, jobban vonzódnak az érzelmi töltet nélküli információkhoz és adatokhoz, melyek minden érzelmi viszonyulás nélkül is állandóak és újra előhívhatók ugyanonnan és ugyanúgy. 

– Írd ide az aláírást! – mutatja a tanár a lap alját, a gyermek pedig odaírja: Aláírás.

Nem tudnak a sorok között olvasni

A metaforikus nyelvhasználat szinte megoldhatatlan nehézséget okozhat a spektrumzavarral küzdő, de jól beszélő autista személyeknek. Számukra a szólások és közmondások értelmezése - vagyis amikor a szókapcsolat a szó szerinti jelentésen túlmutat - bonyolult kihívás. Nehéz megbirkózniuk a kódfejtés feladatával, összetettségével.

Mivel az elhangzottakat hajlamosak szó szerint érteni, konkrét szinten gondolkodni, a megértés túlzott energiaigénye haragot, sőt dühöt válthat ki belőlük. Ha az hangzik el, hogy „kiszúrja a szemét”, „elhúzta a csíkot”, „szállj magadba”, vagy „orránál fogva vezetik”, akkor nem kell csodálkoznunk azon, hogy küszködik az információval, megijed tőle, vagy valóban elhúzza a csíkot, kezében egy zsírkrétával, a festett fal mentén, derékmagasságban.

Ha a „kisírod a szemedet”, vagy „béka nő a hasadba” szóképeket szegezzük neki, praktikus gondolkodásával szó szerint értelmezheti a képet. Ha a nagymama „eszi a pici szívét”, sikítva menekülhet előle, és ha azt mondjuk: „dobd le a táskádat”, ne csodálkozzunk, ha úgy a padlóhoz vágja, hogy csak úgy nyekken… Ha „ég a kezünk alatt a munka”, akkor ijedt szemekkel találkozhatunk, és tűzoltással kapcsolatos kérdésekkel. Segítség nélkül ők nem látnak a szavak mögé, és nem tudnak a sorok között olvasni.

 – „Hármat is meg tudok enni! - mondom, mire ő:

 – De a számokat nem lehet megenni!”

A szólások és közmondások a neurotipikus gyermekek számára is feladványok, amikor először találkoznak velük, de könnyen beépítik őket a szókincsükbe, és a nyelvi metaforákat gyönyörűséggel használhatják. Autista gyermek esetén inkább törekedjünk az egyértelműségre, és könnyítsük meg ezzel a dolgát!

Ha a nyelvnek udvariassági funkciója van, az szintén kihívás lehet az autista gyermek számára. Nagyon bonyolult annak megértése, hogy a nyelvnek rejtett üzenete is lehet a szó szerint jelentésen kívül. Pl. a „Hogy vagy?” kérdésre kimerítően pontos választ kaphatunk, ugyanakkor hasonló udvariasságra kevésbé számíthatunk tőlük, vagy csak abban az esetben, ha valóban érdekli őket az egészségi állapotunk.

Az „Ide tudnád adni a cukrot?” - kérdésre ne csodálkozzunk, ha mozdulatlanul ülve azt válaszolja: „Igen”. Ilyenkor válaszol ugyan a kérdésre, de nem nyújtja át a kérdéses tárgyat, a helyes kérdésfeltevés ugyanis számára így hangzik: „Add ide a cukrot, kérlek!” Az udvariasság nyelvi nüanszai helyett könnyebb számára az egyértelmű utasítás, még akkor is, ha a mi számunkra ez túl direkten hangzik.

„Péter otthon van?” – kérdezhetik tőle öccse barátai, és a kérdés magában foglalja: szeretnénk beszélni vele. Az autizmussal élő gyermek ezeket a magában foglalásokat nehezen dekódolja, egyszerűen azt válaszolja: Igen, itthon van.

A probléma része a vicc, a szarkazmus bonyolult stílusértékének kibogozhatatlansága is. A szójáték, gúny az autista személy számára nem „gyerekjáték”, ha valakiről azt hallja, hogy „petrezselymet árul”, valószínűleg a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyként jelenik meg a tudatában, és kifejezi jókívánságát, hogy az illető „el is tudja adni.”
A „Mi a szösz?” kifejezésre válaszul teljes és alapos definíciót hallhatunk. Ha gúnyosan „gratulálunk” neki, nem könnyen érti meg, hogy miért az ellenkezőjét mondjuk annak, amit gondolunk… Miért nem örül anya, ha a felszólításra, hogy lépjek bele minden pocsolyába, én engedelmesen szót fogadok neki?

A tétel egyébként fordítva is igaz. Autizmussal élő fiatalok is használnak a beszédjükben iróniát és szarkazmust, de azt többnyire a neurotipikus többség nem érti, autista személyek között viszont nagyon is jól működik.

Folyik az orrom. Húzzál a kádba! Mindent széthánytál a szobádban. Szedd a lábad! Tűzrőlpattant. Ágyhoz van kötve. Megannyi talány, feladat, megoldatlan képlet, melyeknek dekódolási folyamatát érdemes úgy elképzelni, mintha egy másféle operációs rendszerrel működő processzort figyelnénk.

Kép: Depositphotos.com