Kosztolányi Dezső: Számadás
…” Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé,
s ne a törtet tekintsd és csonka részét,
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié.…”
Egyenrangú felek - egyenlő esélyekkel
Esélyegyenlőség – kóstolgatom a szót, s próbálok mögé lesni, mit is jelent? Talán azt, hogy ma a sérültek többsége még mindig zárt ajtók mögött él? Vagy azt, hogy ugyanolyan eséllyel vesz részt a mozgásában korlátozott az oktatásban, képzésben, foglalkoztatásban, kultúrában?
Korántsem ez a helyzet, bár vannak jelek, amelyek e felé haladnak, de még mindig túl sok az olyan egészségügyi, oktatási, kulturális, foglalkoztatási, ügyintézési iroda, amely egy kerekesszékben élőnek megközelíthetetlen.
De megközelíthetetlenek a kisebb boltok, a közelben levő posták, gyógyszertárak.
Esélyegyenlőség vagy közöny?
Talán a közöny nyerne, ha mérlegre állíthatnánk e két szót. Esélyegyenlőség vagy közöny? Közöny és tudatlanságból fakadó „nem tudom, mit tegyek, ha sérült emberrel találkozok?” És ez az, amely még mindig a sérültek világát övezi. Közönye a törvényalkotó szerveknek, és tudatlansága a sérülteket körülvevő ép társadalomnak, akik ebből fakadóan inkább elfordítják a fejüket, minthogy kinyújtanák a kezüket, ha kell segítségre, vagy mosoly varázsolnának arcukra elismerésként, mert kimerészkedtek az utca kövezetére.
Foglakoztatás
Foglalkoztatás, amely részben nemcsak anyagi segítség, hanem értékegyenlőség a munkában, alkotásban. Fontos, talán a legfontosabb területe a mozgáskorlátozottak életében, mert legtöbbször maguknak kell bebizonyítani, hogy esélyesek úgy a munka, mint a tudomány és kultúra területén egészséges társukkal szemben, jobban mondva mellette.
Esélyegyenlőség és foglalkoztatás: A mai napon nemcsak a mozgásukban korlátozottak részére, hanem a vakok, siketek és a más betegségben szenvedők számára, akik ugyanúgy tettre készek, mint ép társaik, csak egy kis odafigyelést igényelnek, segítséget, hogy megmutathassák a világnak, maguknak azt, hogy képesek alkotni, képesek megkeresni a napi betevő falatjukat.
Az esélyegyenlőséggel kapcsolatos problémák tehát összetettek: elsősorban anyagi természetűek; másodsorban pedig szemlélet- és hozzáállásbeli kérdéseken múlnak.
Lépcsők, lépcsők, lépcsők… Lépcsők s nem a mindennapi értelemben vett leküzdésre szolgáló akadályok, hanem szimbolikus értelembe vett lépcsőfokozatok, amelyek leküzdésre várnak az elkövetkezendőkben. Problémák, amelyeket együttesen állami, a magán és a civil szféra minél szorosabb együttműködésével tudunk csak megoldani, elkezdeni elemi szinten az oktatásban, és befejezni azzal, hogy esélyben egyelően lakhasson, szórakozhasson, művelődhessen ép és sérült egyaránt.
Ez lenne a feladat, mert ha határainkon túlra tekintünk, úgy érezzük, más országok jobban megoldották, mint mi. Hogyan?
Mindenki megérintette, mindenki lassabban, tagoltabban szólt hozzá... látszott, hogy már egy egyszerű mindennapos megszokott dologgá vált számukra!
Sajnos nem sok ilyen esetről tudok!
Pedig ehhez egyetlen fillér sem kellene, csak kis (nagy) odafigyelés!
Az iskolával kezdve. Az csak természetes, hogy mindenhol akadálymentes a közlekedés, ahol van lépcső, ott van lift is. Az iskolákban minden sérült gyerek mellett van külön asszisztens, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Egész nap kíséri a gyereket, ha kell a ceruzáját fogja, ha kell a labdát kapja el a gyerekkel együtt, stb. Mindenben ugyanúgy ott vannak a sérült gyerekek is, teljes jogú tajgai az iskolának (is).
A boltokban mindenhol van olyan bevásárló kocsi is, amit a saját kerekes széke mellett tud tolni, de olyan is van minden áruházban, amire ráülhet bárki, kis motoros cucc. (Azt még nem sikerült megnézni, hogy hogy jutnak el az autójuktól eddig a bevásárlókocsihoz)
Ha valahol nem önműködő az ajtó, ott van egy gomb, rajta a piktogramm, itt sem láttam még, hogy ilyenkor gombnyomásra kinyílik az ajtó, vagy kijönnek érte, segítenek neki.
Aminek én nagyon örültem, az a vidámpark volt. Minden egyes játékhoz oda lehetett menni kerekes székkel is, külön "folyosón". Akár egy teljesen átpördülős-fejen állós izgalmas hullámvasút volt, akár egy egyszerű körhinta, mindenhol láttam a jelzést. A sulis napon nem sok olyan embert láttam, aki igénybe is vette volna, de a lehetőség megvan. Olyan kisvonat, amit Magyarországon a városnézésekre rendszeresítettek, itt úgy van kialakítva, hogy az első vagon végére rá van szerelve az emelő, és két kerekesszék is befér a sorok mögé. Nyilván ez is sokkal ritkábban használt, mint a kocsi többi része...
Példának nagyon jó. Azt nem tudom sajnos, az anyagiakat honnan lehetne megteremteni ehhez. Vagy nem a pénzen múlik?
Meggyőződésem, hogy az esélyegyenlőség megteremtésében nagyon fontos szerep jut az integrációnak, amit már a bölcsibe el kellene kezdeni. Egy tolókocsis (vak, stb.) ovis, iskolás társ puszta jelenléte elég lenne ahhoz, hogy olyan emberek váljanak felnőtté, akik nem átmennek gyerekükkel a másik utcába, ha egy 4 keréken guruló személy jön vele szembe.
.jpg){kind=small}