Kedves Kristóf! 34 éves nő vagyok. Férjemmel 12 éve élünk együtt, 4 éve házasodtunk össze, 2,5 éves a közös gyermekünk. Az előző házasságomból született 15 éves gyermekemet is együtt neveljük. Éveink alatt sok vihart leküzdöttünk, már a kapcsolatunk is viharosan indult mert ő nős volt, miattam lépett ki az előző házasságából. Sokat nélkülöztünk, mégis építkeztünk, vállalkozást indítottunk, az utóbbi 1-2 évben remekül megalapoztuk a jövőnket. Férjem pár hónapja mondta is, ez volt az álma, hogy 50 éves korára mindene meglegyen amit szeretne és utána már csak nyugodtan élhessünk. A kisfiunk megszületése nagyon megterhelte a kapcsolatunkat, gyakran veszekedtünk és eltávolodtunk egymástól, sokat hibáztam mert nagyon elhanyagoltam a páromat. Terveztük a babát, mindketten akartuk és a férjem megígérte, nem fog magamra hagyni 2 gyermekkel mert én vagyok élete szerelme, hogy el sem hiszi hogy olyan jó nő a felesége, mint én, még senkit nem szeretett így és a gyereket sem akarja elveszíteni. Nyár elején jó állást találtam, a kicsi bölcsődébe kezdett járni, mi pedig elkezdtünk eljárkálni itthonról, randizgatni, vacsorázni. Már megtehettük, ki tudtuk fizetni a bébiszittert, a szórakozást, ami eddig mindkettőnknek nagyon hiányzott. Úgy gondoltam még 3 hónapja, hogy nagyon jól alakul minden, szerencsések vagyunk, éreztem hogy a férjem imád és a gyerekeket is szereti, a tenyerén hordott és értünk élt. Ő is elkezdett külön eljárni a haverjaival. Ekkor kezdett megváltozni. Egyre gyakrabban kereste az alkalmat hogy ne legyen otthon. Ha mégis velünk volt, sokat volt rosszkedvű és türelmetlen a gyerekkel, de nem mondott semmit erről nekem. Pár hét után mondta, hogy a barátai felnyitották a szemét, hogy ő nem él, nem bulizik stb, és hogy váljunk el mert tudja hogy én nem szeretem őt és nem akar így élni. És hogy a gyereket is megbánta mert mióta megszületett, pocsék az életünk, mindenben korlátozva vagyunk. Akkor megbeszéltünk sok mindent, én is átértékeltem dolgokat és sokat változtam az irányában, az otthoni dolgokat is igyekeztem jobban kézben tartani, pl. a kicsit előbb lefektettem hogy őt ne zavarja. Egymáshoz közel kerültünk, mikor otthon volt akkor mindig szex is volt köztünk, én közben őt nagyon szenvedélyesnek éreztem. Éjszakánként úgy aludt hogy végig magához ölelt és szinte szorított. Azt mondta, hogy most már olyan vagyok mint amilyennek mindig is akart, de valahogy nem tud ennek örülni, és pár hónapja még boldog lett volna ettől de most csak ürességet érez. Közben sokat csavargott, és 3 hete úgy jött haza hogy ő most elköltözik egy hétre és meglátjuk, mi lesz. Tagadta, hogy lenne valakije. Egy hét után jött, a házunknál van a munkahelye. Azt mondta, jól érezte magát külön és nem akar hazajönni, de válni sem, maradjon most így minden, aztán az idő eldönti, mi lesz. Ha hiányzunk majd neki, hazajön. A jegygyűrűt levette, a gyerekülést is kivette az autójából, most egy garzonban lakik állítólag egyedül, mert meg akarja próbálni hogy ez milyen és eddig tetszik neki. A szerető, példás férjből tehát lett azóta egy felelőtlen kamasz, akit semmi nem érdekel csak a bulik és a haverok. Minden otthoni dologtól elzárkózik, nem vesz részt a gyerekünk gondozásában, néha pár percre jön megnézni, megölelgetni de nem vállal semmit, hogy vigyázzon rá vagy elmenjen érte a bölcsibe. Dolgozni sem nagyon van kedve, elhanyagolja a munkáját, azt mondja hogy nincs kedve hozzá. Ha jön, engem megcsókol, megölel, én kedves vagyok vele és megértőnek mutatkozom, ennek örül és ő is kedves velem. Mondja, hogy ha szexuális kapcsolatot létesítenék valakivel, akkor mondjam meg mert akkor végleg vége köztünk mindennek. Mert azt mondja, ő sem csajozik. Én meg nem értem az egészet, én nem ezt az embert ismertem. Nagyon szeretem őt, de mi sülhet ki ebből? Meddig várjak rá? Ha kibulizta magát, lehet hogy előbb-utóbb visszavágyik hozzánk? Kérem, adjon nekem ebben tanácsot, hogy jobban megértsem őt és hogy hogyan kezeljem? Köszönettel! Szilvi