|
Dobiné Olasz-Papp NóraBaba-mama kapcsolati- és pszichológiai tanácsadóElérhetőségeim: Honlap: http://www.dobinenora.hu http://www.valaszkeszszulok.hu |
Kérdezz-felelek
Kislányom 2 éves múlt májusban és az a problémám, hogy a játszótéren kb. 5-ből 3 alkalommal nem érdekli semmi, hosszabb távon nem köti le semmi. Rajtam csüng/lóg/tornázik/szenved…stb. Alapból egy nagyon anyás kislány, nem bújik nagymamákhoz, senkihez, csak anyához. A gyerekektől tart/fél, nem játszik velük, ami nem is baj, de csak ha a közelünkbe jön egy gyerek, már áll is fel, megy is el onnan, bújik hozzám, teljesen mindegy, hogy az a gyerek lassan, vagy hevesen közeledik felé. Unokatestvéreivel sem akar kapcsolatot teremteni, tőlük is sokszor inkább tart, hiába közelednek felé.
Vannak jobb/könnyebb napok, amikor teljesen jól elvan a játszón, jön-megy, csúszdázik, hintázik, futkározik, de ez a ritkább. Úgy vettem észre, ha kevesen vannak a játszótéren, jobban érzi magát.
Egyébként egy nagyon érzékeny és okos kislány (szerintem ), gyorsan fejlődik, szépen beszél, értelmes, de egyszerűen tart mindenkitől, aki kapcsolatba szeretne kerülni vele, nagymamáknál is lassan oldódik fel.
Engem már nagyon frusztrál ez a helyzet, főleg, amikor látom, hogy minden korabeli kisgyerek szépen eljátszik, csak ő egyedül szenved, tornázik rajtam, ahogy ülök a padon. Már azon is gondolkodtam, hogy nem hordom játszótérre, na de nem ülhetünk otthon egész nap! Bölcsi gondolata is megfordult a fejemben, hátha ott változna valamit, de félek, nehezen viselné, mert nagyon érzékeny és anyás, valószínűleg nagyon nehezen menne az elválás.
Nem tudom, egyedi eset a miénk?
Sorait olvasva azt gondolom, semmi probléma sincsen kislányával, ő ilyen, a veleszületett temperamentuma ilyen. Egy ember viselkedését, megnyilvánulásait több minden befolyásolja, de a veleszületett temperamentumnak nagyon erős hatása van.
Két éves kor körül-és később sem mindig- meghatározó, hogy muszáj tudni a szülőktől eltávolodni, hosszabb időn át egyedül játszani.
Az eltávolodás, (kor)társakhoz való kőzeledés mind folyamat és az teljesen egyéni, kinek hogyan és mikor komfortos ez.
Egyetértek Önnel abban, hogy a bölcsöde túl megterhelő lenne, tehát ha nem muszáj, én sem erőltetném.
Amin érdemes lehet elgondolkodni hogy Önt miért frusztálja ez a megnyilvánulás, ragaszkodás? Nehezére esik elfogadni ezt a fajta temperamentumot? Ön is hasonló volt gyerekkorában, de nem fogadták ezt el a közvetlen környezetében? Esetleg pont az ellentéte és attól tart, kislányának majd nehézségei lesznek nagyobb és felnőtt korában? Vagy a környezetéből kap esetleg elbizonytalanító megjegyzéseket?
Ha rájön arra, Önben milyen gondolatokat ébreszt ez a probléma, hová vezethető vissza, sokat segíthet!
Azzal szeretném még megnyugtatni, hogy azok a gyerekek, akiket úgy fogadnak el, ahogy vannak, nem kell megfelelni olyan elvárásoknak, amilyenek nem tudnak lenni, egyrészt ők is eljutnak a fejlődés következő szintjeire, a maguk idejében, mikor megérnek rá, másrészt megtalálják a helyüket később a közösségben, remekül beilleszkednek és úgy fognak tudni ott működni, ahogy számukra jó.
Ráadásul hónapok alatt is nagyon sokat változhat ez az erős ragaszkodás, nem marad ennyire intenzív! Volt már több anyuka, aki hasonló problémával fordult hozzám (a kisgyermek egy percre nem mozdult el a labától a játszótéren, nem szeretett kommunikálni senkivel. Most középsős óvodás, ügyesen beilleszkedett, a beszokás is a maga tempójában megy és bizony sokszor ő a társaság középpontja. :-) )
Tehát, szerintem nem kell aggódnia kislánya miatt, a maga idejében ő is képessé válik majd az eltávolodásra! Máshoz hasonlítani nem érdemes, mert mindenki annyira egyedi és különleges! Az Ön kislánya is egyetlen és megismételhetetlen, senkihez sem hasonlítható! :-)
Szeretettel: