|
Dobiné Olasz-Papp NóraBaba-mama kapcsolati- és pszichológiai tanácsadóElérhetőségeim: Honlap: http://www.dobinenora.hu http://www.valaszkeszszulok.hu |
Kérdezz-felelek
Kislányom 3 hónapos, a jelenség pedig, amiről érdeklődnék, 3-4 hete kezdődött.
Kétgenerációs családi házban élünk, együtt az anyai nagyszülőkkel, a szomszédban pedig ott lakik a dédimama és a nagybácsi. Őket a kezdetektől ismeri. Illetve az apai nagyszülők és dédimama sem laknak messze, velük is heti szinten találkozik. Azonban néhány hete megfigyeltem, hogy a kislányom gyakran elkezd sírni, ha a nagypapa vagy a nagybácsi kerül képbe, ha beszélnek hozzá, egy darabig figyeli őket, esetleg halványan mosolyog is, aztán elkezd sírni. Ez néha előfordul a nagymamánál is, de nem olyan gyakran. Ez egyaránt érvényes azokra a nagyszülőkre, akikkel együtt lakik, és azokra is, akiket ritkábban lát. Egyik este annyira elkezdett sírni a nagypapának, hogy szinte visított, egyszer hallottam így sírni születésétől kezdve, amikor a 2 hónapos oltást kapta. Alig tudtam megnyugtatni, és az este folyamán többször is felsírt, mikor a nagypapa már nem volt jelen, akkor is. Anyukám szerint fájt valamije, de én erről nem vagyok meggyőződve, szerencsére az orvos sem talált nála semmit, rámondták, hogy biztosan fájt a hasa. Szerintem pedig apukámra reagált így, és volt egy hasonló, csak nem ennyire durva eset a nagybácsival is. Semmilyen rossz élménye nem kötődik tudtommal hozzájuk, és szerencsére az édesapjával ezt nem csinálja, de elképzelhető, hogy most valamiért kiborul a férfiaktól? Miért lehet ez, és hogyan reagáljuk le? Nagyon sajnálom a családtagokat is, mert rajonganak a piciért, de őrá sem akarok semmit ráerőszakolni.
Válaszát előre is köszönöm!
Adrienn
Ez biztosan meglepő és egyben ijesztő tapasztalás volt! A babáknál előfordulhat olyan, hogy akár egyik napról, pillanatról a másikra sírással reagáljanak bizonyos személyekre (az ő érzelmeikre, jelen állapotukra), akár anélkül, hogy konkrét rossz tapasztalata lett volna velük. Tulajdonképp ez csúcsosodhat ki abban, mikor a szeparációs szorongásról beszélünk:ha anya eltűnik a látótérből, a baba keserves sírásra fakad, mert ráébred hogy anya és ő nem egyek, ezért folytonos testkontaktusra van szüksége a megnyugváshoz.
Amit leírt kislányáról, még nem ez a fajta jelenségnek tűnik, pláne, hogy ez a szakasz fél éves korhoz közeledve kezdődik a leggyakrabban (egyéni eltérések persze adódhatnak!). Leveléből azt érzem, hogy kislánya valamire jelzést adott Önöknek, a szülőknek, hogy valamiért abban a helyzetben nem érzi jól magát. Nem valószínű, hogy konkrétan adott személynek szólt, hogy őt magát utasította volna el, csak már nem kívánt abban a helyzetben maradni. És ő ugye szavakkal még nem tudja elmondani, ha valami számára épp nem megfelelő, viszont a sírásra van reakció, válasz.
Az érintettekkel érdemes megbeszélni, hogy ne vegyék ezt magukra, érthető, ha rosszul esik, de higgyék el, a kislány most is szereti őket, ez nem ellenük szól! És persze, érdemes továbbra is a kislányuk jelzéseit tiszteletben tartva reagálni, ahogy eddig is! Sokszor érzi egy baba magát a legjobban anyánál, ebben lehetnek intenzívebb és lazább szakaszok, s ez így van rendjén! Nagyon jól tette, hogy kislányát próbálta megnyugtatni a saját testközelségével!
Bizonyos sírások konkrét okát sosem találjuk meg, nem megnevezhető (ez nagyfokú nehézséget is jelenthet, hisz olyan megnyugtató, ha tudom az okot s ezzel meg is szüntethetném a kiváltó okot), de minden esetben a célravezető, ha a babát meg tudjuk nyugtatni, az érett idegrendszerrel és személyiséggel rendelkező felnőttel pedig megbeszéljük, hogy ne aggódjon, szeresse továbbra az unokát bátran, mert ő is szereti őket, csak meg vannak a saját jelzései, érzelmei, véleményei s ez ugyanolyan fontos, mint bármelyik más embertársunk érzésvilága!
Üdvözlettel: